7. 📖 Ünnepek a chaszid legenda tükrében

Jom Kipur

Ámnon rabbi mártíromsága és imája

(Egy római szemtanú)

Jom Kipur – magyarul gyakran Jankipernek mondják – a zsidóság nagy lehetősége. Abban a vallásban, amely nem ismeri a vétkezés-gyónásvezeklés-vétkezés végtelen körforgását, egyetlen egyszer egy évben megadatik a bűnbánatot követő engesztelés lehetősége. A Tóra leírja a Jom Kipuri szentélyszolgálat kötelező áldozatait, számszerint tizenötöt, amiket Áháron főpap és utódai, a mindenkori főpapok, mutattak be, hogy engesztelést nyerjenek „maguknak, házuk népének és Izrael közösségének”. Az áldozatok között szerepelt egyebek mellett – két kecskebak, melyek közül egyiket Istennek áldozták fel, ez volt a „bűnbak”, a másikat pedig a pusztaságba küldték, hogy „magával vigye Izrael minden vétkét”. (Leviticus 16,22). A szertartások szimbolikus jelentésivel kommentátorok sora foglalkozott. A Jom Kipur volt az év egyetlen napja, amikor a Szentek Szentélyébe – ezt a Szentélyben egy külön elzárt rész képezte – a főpap beléphetett és ott bűnvallomást tett a maga és az egész nép nevében. Amikor aztán épségben visszatért a hívek közé, nagy volt az öröm, mivel ez azt jelentette számukra, hogy a főpap által bűnbocsánatot nyertek. A Szentély pusztulása után az áldozati kultusz helyét az imák foglalták el. Ez mindenekelőtt a Jom Kipuri Muszáf imában foglal el jelentős részt. Itt szerepel az áldozati rend leírása, minek során a főpap vallomást tesz: „Istenem, vétkeztem, jogtalanul cselekedtem és bűnt követtem el ellened, én és házam népe…” (Jóma 4). Vallomásában ekkor ejti ki a főpap azt a kimondhatatlan négybetűs Isten-nevet, amit zsidó ember nem ejt ki és nem ír le soha, és a főpap is csak ezen a napon. Amikor a Szentélyben a gyülekezet ezt meghallotta, mindnyájan arcraborultak és felkiáltottak: „Áldott legyen a Neve, akinek dicső királysága örökkön örökké tart”. Ezt jelképezi a Muszáf ima alatti magatartásunk, amikor is többízben leborulunk.

* * *

Egy középkorból származó könyvben egyedülálló tanúságtétel olvasható. Egy Marcus nevű római polgár, aki feltehetően hosszabb ideig élt Jeruzsálemben, hazatérte után „elmondta népének, amit a saját szemével látott, amint a főpap Jom Kipurkor a Templomba ment és onnan kijött az ünnep kimenetelekor”. Íme a leírás, rövidítve: „… hét nappal azelőtt a nap előtt, amit ők Kippurnak neveznek – ez egyébként legnagyobb ünnepük – a főpap házában előkészítenek ülőhelyeket a Fejedelemnek (ez alatt a Szanhedrin elnökét kell érteni), a felsőbíróság elnökének, a főpapnak és helyettesének, valamint a királynak. Ezenkívül még 70 ezüst széket a Szánhedrin hetven tagjának. A legöregebb kohanita (pap) pedig felállott, a főpaphoz fordult és figyelmeztető, feddő szavakat intézett hozzá: – Tudd, jó uram, ki előtt állsz, amikor bemégy (a Szentek Szentélyébe) és ha elvéted a dolgot és nem figyelsz oda – elveszel és meghalsz és elvéted Izrael bűnbocsánatának lehetőségét. Ennélfogva az egész nép szeme rajtad függ, gondold meg jól, hátha terhel valamilyen vétek, mégha csekély is az, hiszen létezik olyan vétek, amely több micvával egyenértékű. Ennek mérlegelése Isten kezében van… És a főpap, válaszában kimondja, hogy már mérlegelte dolgait és megtért azokban a dolgokban, amiket bűnül lehet felróni neki… a többi kohanita is készen áll a szent szolgálatra, és ő megeskette őket, annak nevében, aki Nevét adta ennek a Szentélynek, hogy mindegyikük megbánja vétkeit és megtér. Maga a király is nyugtató, vigasztaló szavakat mond a főpapnak és megígéri neki, hogy nagy tisztelettel övezi, amint a Szolgálat végeztével elhagyja a Szentek Szentjét… – Utána kihirdetik, hogy most pedig a főpap hivatalába megy, ami a Szentélyben volt és sokan a nép közül elkísérik őt oda… Így látták szemeim: elsőnek haladnak előtte azok, akik valamilyen rokonságban vannak Izrael királyi házával, utánuk a Dávid-házabeli dinasztia leszármazottai és a herald halad előttük és fennhangon hirdetik. „Adjatok tiszteletet Lévi házának!” Harminchatezren voltak (a leviták) ők és helyetteseik, égszínkék selyemruhában, majd a kohaniták, huszonnégyezren, fehér selyembe öltözve. Utánuk az énekesek, utánuk a zenészek, majd a kapuőrség és a tömjén készítői és a függönyök varrói, utánuk az őrök és intézők, majd egy csoport, amit úgy hívnak, hogy „Katofilosz” (székhordók) és a különböző szakmák és céhek képviselői. Utánuk lépked a Szánhedrin hetven tagja. Utánuk a száz kohanita, kezükben ezüst botokkal. Ezek biztosították az utat. Utánuk jött a főpap és a kohaniták öregjei, kettesével… – És az utcasarkokon ott álltak a jesivák (tanházak) vezetői és a főpapot nagy ovációval fogadták, mondván: „Jó uram, főpapunk, Isten hozott! Imádkozz Teremtőnkhöz, hogy éltessen bennünket, hogy képesek legyünk foglalkozni Tórájával!” – Amikor a Templomhegyhez érkeztek, imádkoztak, hogy Dávid háza sokáig éljen. Utána a kohanitákért, majd a Templomért imádkoztak. És a nép áment mondott a fohászra, és ez olyan hangot hallatott, hogy az ott röpködő madarak leestek félelmükben. Ezután a főpap meghajolt a nép felé, sírvafakadt és betakarta arcát… – Ezután két helyettese a hivatalába vezette a főpapot és ott magára hagyták őt kohanita testvérei. Így történt befelé (amikor bement), de amikor kijött – a Szentek Szentjéből – dupla tiszteletet adtak neki és Jeruzsálem egész népe elhaladt előtte, kezükben világító fáklyákkal, fehér ruhában és az ablakok feldíszítve hímzett párnákkal és világító gyertyákkal… – Mesélték nekem a kohaniták, hogy nemegyszer, a főpap, az ünnep kimenetele után, éjfélig nem volt képes házába eljutni, olyan nagy volt a zsúfoltság és olyan nagy tömegek voltak az utcákon. Annak ellenére, hogy egész nap böjtöltek, senki nem akart hazamenni, amíg nem jutott a főpap közelébe, hogy kezet csókoljon neki… – Másnap a főpap nagy lakomát csapott és meghívta a hozzá közelállókat. Ünnepnap volt ez neki, mivelhogy épen és békében kijött a Szentek Szentjéből… – Utána magához rendelt egy aranyművest, akinél egy aranytáblát rendelt, amire a következő szöveget vésette: – Én, ez és ez a főpap, ez és ez a főpap fia… szent munkát végeztem, mint főpap, ezen nagy és szent Házban, annak tiszteletére, aki Nevét adta ennek a Háznak, a világteremtésnek ennek és ennek évében… az aki érdemesített engem erre a feladatra, az érdemesítse fiamat, hogy utánam végezhesse ezt a szent munkát…” (Sévet Jehuda). Érdekes, hogy a római szemtanú leírása mennyire hasonlít a Misna és egyéb zsidó források fennmaradt leírásaihoz. Ez a leírás valószínűleg a második Agrippa idejéből maradt fenn, még a kereszténység elterjedése előtti időkből, így a pogány Rómából jött vendég megilletődötten szemlélte a távoli provinciában élő kis nép ősi hitének megnyilatkozásait. A Jom Kipuri szertartás szerves része az ünnep bejövetelekor elmondott Kol Nidré, melyben azt kérik a hívők, hogy az év közben tett és esetleg be nem tartott fogadalmakat a Teremtő tekintse semmisnek. Sokan azt állítják, hogy ez az ima a spanyol inkvizíció zsidó-üldözéseinek idején keletkezett.

* * *

Jom Kipur délelőtt is elmondjuk az Unötáne Tókef kezdetű imát (amit egyébként Ros Hásánákor is elmondunk), s amelyhez érdekes történet fűződik. A főszereplő a mainzi rabbi Ámnon, aki valamikor a középkorban élt, és jó viszonyban volt a helyi püspökkel. A legenda szerint – melynek forrása az Or Záruá középkori, halachikus gyűjtemény – rabbi Ámnon „nemzedéke nagyja volt, bölcs, gazdag és szép férfi” annyira megnyerte városa hatalmasságainak tetszését, hogy rá akarták bírni, vegye fel a kereszténységet. A rabbi udvariasan megtagadta ezt a kérést, de a püspök nem hagyott fel szándékával. Szorult helyzetében a rabbi végül azt mondta, hogy meg kell gondolnia a dolgot – ezzel is időt nyerve magának – és három nap gondolkodási időt kért. Hazaérvén belegondolt, mit is mondott, hogy neki gondolkodnia kell azon, hogy megtagadja-e egyetlen Istenét! Ez e gondolat annyira leverte, hogy se enni, se inni nem tudott többet, egyszóval belebetegedett. Családja hiába próbálta őt vigasztalni, bánatára nem volt orvosság. Letelt a három nap, a püspök el is küldött érte, de rabbi Ámnon visszaüzent, hogy nem megy. Ekkor egy tiszteletben álló férfiakból való küldöttség ment el érte, de nekik is megtagadta a parancsot, hogy járuljon a püspök elé. A püspök végül katonákat menesztett érte, megparancsolván nekik, hogy akár erőszakkal is, de vigyék színe elé. Amikor a püspök elé került, az szidalmazta őt, amiért – ígérete ellenére – sem ment el hozzá. Rabbi Ámnon kijelentette, hogy beismeri bűnösségét, de maga szeretné meghatározni a büntetését. A nyelvem – mondta – amely hazudott neked, vágassék ki. (Rabbi Ámnon ugyanis, nyelvének kivágásával mely a meggondolatlan kijelentést tette – Isten nevét akarta megszentelni.) A püspök azonban ezt nem fogadta el. A nyelvedet – mondta a püspök – ami jól beszélt, nem vágatom ki. Ezzel szemben, lábaidat, melyek nem jöttek hívásomra, levágatom, és kezeid ujjait is. Ezzel a bosszúálló püspök megparancsolta, hogy hajtsák végre ítéletét. Miközben kínozták, folyton kérdezték, hajlandó-e már felvenni a kereszténységet. De ő mindig nemmel válaszolt. Végül hazaküldték, s ő pedig mártíromságot szenvedett hitéért és magára vállalta a büntetést, csupán azért, mert kiszaladt a száján, hogy gondolkodási időt kér… Amikor elérkezett Ros Hásáná ünnepe, rabbi Ámnon elvitette magát a templomba, s az előimádkozó mellé helyeztette magát. A Kedusa imához érvén, rabbi Ámnon elmondta a maga szerkesztette imát, amely így hangzott: „Hadd dícsérjük a nap szentségét, mely félelmetesen nagy, ezen a napon magasztalódik uralmad és trónusod kegyelemre alapul, míg Te az igazság jegyében ülsz rajta. .. Mert való igaz, hogy Te vagy a bíró, a feddő, a mindenttudó tanú, aki feljegyez és megpecsétel, számot ad az elfeledettre. Te nyitod meg az Emlékezés Könyvét, amiből szinte magától olvasódik, amit minden ember saját kézírásával erősített meg… S egyszercsak megszólal a nagy Sófár és halk fuvallat hallatszik, az angyalok (is) megriadnak, ijedtség és remegés lesz úrrá rajtuk és azt mondják: Íme, az Ítélet napja ez! (amikor) számonkérik az Égi Seregektől (is) viselkedésüket, mert (eleve) ők sem vétlenek Szemedben és minden teremtett lény elébed áll és elvonul előtted, akárcsak a juhnyáj… Ahogy a pásztor vizslatja nyáját, egyenként ereszti át őket botja alatt, így eresztessz Te át bennünket, megolvasva és számot adva minden élőlénynek, határt szabsz minden teremtménynek és megszabod ítéletüket… Ros Hásánákor megíratik és Jom Kipurkor megpecsételtetik, hányan vesznek oda és hányan teremtettnek, ki fog élni és ki hal meg, ki hajlott korban, ki fiatalon, ki tűzben és ki víz által, ki kard és ki vadállat által, ki éhínség és ki szomjhalál által, ki földrengés és ki járvány által, kit fojtanak meg és kit köveznek meg, ki pihenhet és kinek kell lótni-futnia, ki élhet édes nyugalomban és kinek lesz pokol az élete, ki él békességben és kinek lesz osztályrésze a szenvedés, ki szegényedik el és ki gazdagszik meg, ki aláztatik meg és ki emelkedik fel…” Ezzel az imával reb Ámnon elfogadta az igazságos Bíró ítéletét s amikor ejezte – meghalt, elhagyta ezt az árnyékvilágot. Halála után pedig megjelent rabbi Klónius ben Mesullám álmában, akit megtanított az ima szövegére és arra kérte, terjessze el Izrael népe között. így is lett, („Or Záruá”).

 

Az engesztelő nap

Jom Kipur, magyarul Engesztelő Nap, de Hosszúnapnak is nevezik, mivel ekkor – 25 órán át – a zsidó ember nem eszik és még a száját sem nedvesíti be. Jom Kipurkor a chászidok is éppúgy böjtölnek, mint minden más zsidó, de ők nem az önsanyargatást tartják a legfontosabbnak. Ezzel kapcsolatban a mezritsi Mágid, reb Dov Beer, – Báál-Sém-Tov követője és munkájának folytatója – végrendeletében azt hagyta meg fiának: “…és ami a legfontosabb, hogy ne sanyargasd magad, mert egy kis lyuk a testen, egy nagy sebet okoz a lelken…”. Felmerül a kérdés, miért nincs külön áldás (Broche) a böjtre, mint ahogy léteznek áldások minden más micvékre? A szochotsovi rebbe, reb Ávrahám Bornstein, szerint böjtölni az egy negatív micve, ami abból áll, hogy az ember nem eszik és nem iszik. Külön áldást kizárólag pozitív micvékre szerkesztettek.

* * *

Egy nappal Jom Kipur előtt, egyik híve elment reb Elimelechhez, a lizsenszki cádikhoz, arra kérve őt, engedje meg neki, hogy végignézhesse a kápárá szertartását. A chászid, egy jómódú és megbecsült ember, kérését azzal indokolta, hogy “évtizedek óta jövök a rebbéhez, minden évben, és még egyszer sem láthattam, hogy csinálja a rebbe a kápárát. Az idén nagyon szeretném ezt látni”. – És te hogyan csinálod? – kérdezte vissza a rebbe. – A rebbe viccel velem – mondta a chászid. Én egy egyszerű ember vagyok. tehát fogom az imakönyvet és elmondom a leírt szöveget “ez legyen helyettem…” – Én is pontosan ugyanígy csinálom – jegyezte meg a rebbe, mindössze egyetlen különbséggel. Te biztosan mindent megteszel annak érdekében, hogy fehér kakasod legyen a kápárához, míg nekem teljesen mindegy, fehér, fekete, vagy ami jön. A chászid hiába könyörgött, végül a rebbe azt tanácsolta neki, menjen el egy bizonyos faluba, menjen be egy ottani zsidó házba, ott aztán megláthatja, hogyan kell kápárát csinálni. A chászid azonnal felkerekedett, és elkocsizott az említett faluba. A zsidó, akihez a rebbe irányította, a falu kocsmárosa volt. Amikor odaérkezett, a kocsma tele volt részeg parasztokkal, a helységben vágni lehetett a füstöt. A chászid leült egy sarokba, majd a kocsmáros kérdésére, hogy mit kíván, mindössze azt kérte, hogy ott tölthesse az éjszakát. A zsidó nem akarta befogadni a vendéget, de az addig erősködött, míg végül is a fogadós beleegyezett. Éjféltájt, amikor az utolsó vendég is eltávozott és a helységet is rendbehozta, a fogadós behozatott a feleségével egy vaskos füzetet, melyből elkezdte hangosan olvasni a vétkeit. – Ezen és ezen a napon nem imádkoztam időben; ekkor és ekkor ezt és ezt elmulasztottam; és így tovább hosszadalmasan. Befejezvén bűneinek felsorolását sírva fakadt és hangosan feljajdulva azt mondta: – Jaj nekem, Világ Ura! Tavaly is megtértem, megbántam bűneimet és meg is ígértem soha többé… És a végén mi lett belőlem? Folyton újabb és újabb vétségeket követek el, közönséges bűnöző lett belőlem, Istenem mit tegyek? Így siránkozott még egy ideig, majd szólt a feleségének, hogy hozza be a sublód fiókjában lévő másik füzetet is. Miután az asszony odaadta neki, a kocsmáros megint csak fennhangon olvasni kezdett belőle: – Ekkor és ekkor kimentem az erdőbe fáért, megtámadtak és jól elvertek, hogy még most is fájnak a csontjaim; meghalt a lányom; ekkor és ekkor ilyen meg olyan szerencsétlenség történt velem; és így tovább sorolta a vele történt megpróbáltatásokat. Végül becsukta ezt a füzetet is és síró hangon megszólalt: – Világ Ura! Hát nem kértelek már tavaly is, hogy egy végre nekem egy békés, boldog és áldásos évet? Bíztam abban, hogy megadod. Na és mi lett a vége? Miután jól kisírta magát, megnyugodva beszélni kezdett: – Ma erev Jom Kipur van , a megbékélés és kiengesztelés ideje. Világ Ura, egyezzünk ki! Te nem tartozol nekem semmivel, és én sem tartozom Neked semmivel. Kvittek vagyunk, jó? Amint ezt kimondta, fogta a két füzetet. összecsavarta őket, háromszor körüllengette a feje felett és mondá: – Ez legyen helyettem, ez legyen az én megváltásom, az én kápárám – …végül mindkét füzetet bedobta a tűzbe. A chászid pedig ezek után hazament Lizsenszkbe. Beszámolt a rebbének a látottakról, aki így szólt: “Na, most már tudod, hogyan kell kápárát csinálni.”

 

A “mezei hadak” imája

Egyszer egy chászid Jom Kipur előtt, egy távoli városból azért utazott Mezibusba, hogy a szent napot Báál-Sém-Tovval töltse. Úgy indult el, hogy időbe odaérjen, és erev Jom Kipur reggelén már csak néhány versztányira is volt úti céljától. Hála Isten – örvendezett magába – már majdnem megérkeztem. Van még időm, pihenek egyet, közben megimádkozom, és ezalatt a ló is legel egy kicsit. Ima után elálmosodott, s miután úgy gondolta, ha pihen egy kicsit, még akkor is odaér délidőre – ledőlt a szekér aljába, s azonnal el is nyomta az álom. Mire felébredt, döbbenten tapasztalta, hogy már majdnem bejött az ünnep, a Szombatok Szombatja, a szent nap. Kegyetlen félelem fogta el emberünket, mert nem tudta, mitévő legyen. Azért vállalt minden fáradtságot, hogy a Jom Kipurt Báál-Sém-Tov közelébe tölthesse el – most pedig egyedül, a szabad ég alatt kell ünnepelnie. Másnap este, a Jom Kipur kimenetele után villámgyorsan Mezibusba hajtott. Amint Báál-Sém-Tov színe elé került, az széles mosollyal fogadta őt. – Tudd meg, nem volt hiábavaló, ami veled történt. Rád hárult ezúttal a feladat: “felemelni” és az ég trónusa elé vinni a “mezei hadak” (Ám seböszádot) imáját – vagyis azokét az egyedülálló zsidók imáját, akik tanyákon, , Isten háta mögötti kis falvakban élnek, nem-zsidók között, és még templomuk sincs, sőt még egy minjent sem tudnak összehozni, hogy együtt imádkozzanak. Ezért kényszerítettek az égből téged, hogy a Jom Kipurt a mezőn töltsd.

* * *

Egyszer volt… Berdicsevben, ahol reb Lévi Jichák kihirdette, hogy erev Jom Kipurkor az egész napot a templomban tölti, és mindenkitől elfogadja a kívánság-cédulákat (kvitliket) – egy feltétellel, ha személyenként mellétesznek 2 garast is. Másnap már kora reggeltől a rebbe asztala előtt tolongott a városka egész lakossága. A rebbe átvette a kvitliket, megáldotta íróikat, s az asztal túlodalán gyűltek a garasok. A Kol Nidré imára már egybegyűltek a hívők a templomban, de a rebbe nem volt sehol. Már a sameszt is elküldték érte, de azt üzente vissza, hogy még nem mindenki jött el kvitlivel. Végül belépett egy asszony, letette a cédulát és a 2 garast az asztalra, de amikor a rebbe megnézte a cédulát, közölte, hogy nem fogadhatja azt el, mert a kvitliben két személyre vonatkozó kérés van – az asszonyé és a fiáé – de mindössze csak a 2 garast adott. Erre az asszony sírvafakadt és elmondta, hogy reggel óta próbált kölcsönt szerezni, de nem sikerült. A rabbi továbbra is ragaszkodott a fejenkénti 2 garashoz. Ekkor az asszony kijelentette, hogy ő, a fia javára, lemond az áldásról, csak a rebbe áldja meg a fiát. A rebbe elfogadta az asszony kérését, majd sietős léptekkel bement a templomba. Befelé menet, fennhangon, egyre csak azt hajtogatta: a szegény asszony lemondott a fia javára, így könyörülj meg Te is rajtunk, Istenem…

 

Hol van egy részeg zsidó?

A következő chászid történet hőse szintén Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, a zsidóság kiváló védőügyvédje. Egyik erev Jom Kipurkor, amikor már az egész kile (gyülekezet) elfoglalta helyét a templomban, s a Kol Nidré ima kezdetére várt, a rebbe gyertyát gyújtott, majd keresgélni kezdett valamit a padok alatt. A hívők értetlenül nézték, mit csinál rebbéjük, aki egyszerre csak megszólalt: – Keresek egy részeg zsidót, de képtelen vagyok találni. Ezután égnek emelte szemét és – szokás szerint – szónoklatot intézett az Örökkévalóhoz: – Ribonó sel Olám! Világ Ura! Nézz, milyen különös nép ez a Te zsidó néped! Megparancsoltad nekik, hogy Tisré 9-én, vagyis erev Jom Kipurkor egyenek-igyanak. Még meg is ígérted nekik (a Talmudban) “aki eszik-iszik kilencedikén, az olybá vétetik, mintha böjtölt volna kilencedikén és tizedikén”. Most képzeld el, drága jó Istenkém, ha más népeknek megadatott volna egy olyan nap, amikor vallási parancsra kell bőven enni és inni – hányan maradnának józanok? De nézd meg a Te zsidóidat! Egész nap teljesítették parancsolataidat, ettek-ittak, élvezték a dús lakomákat. Az est leszállta előtt pedig mindnyájan itt állnak, senki nem alszik vagy dülöngél. Testben-lélekben megtisztulva várják, hogy magukra vehessék az Engesztelő Nap sanyargatásait, készek arra, hogy megvallják vétkeiket és teljes szívvel megtérjenek Hozzád. Világ Ura, hát nem érdemlik meg már ezért is, hogy megbocsásd vétkeiket és biztosíts nekik egy áldásos, boldog új évet?!…

 

Anyuka elárvult imakönyve

Az alábbi történet Báál-Sém-Tovval történt meg. Egyszer, erev Jom Kipurkor, a Kol Nidré ima alatt Báál-Sém-Tov nagyon levertnek és szomorúnak látszott, ami meglehetősen ritkán fordult elő nála. A Kol Nidré után pihent egy keveset, majd ezután hangulata gyökeresen megváltozott, az imákat szinte énekelve mondta el. Később mesélte csak el híveinek, mi váltotta ki ezt a furcsa lelkiállapotot. Egy távoli faluban – mesélte – élt egy zsidó bérlőházaspár, egy kis gyerekkel. A szülők nagyon hamar elhunytak és az árva kisfiút a földesúr magához vette, mert szüleit nagyon kedvelte. A gyereket fiaként nevelte, s bár elmondta neki, hogy kik voltak a szülei, azt sem titkolván el, hogy zsidó – a zsidó vallásról természetesen nem tudott semmit sem. A szülői örökségből csupán néhány kis értékű tárgy maradt meg, köztük néhány chumás, imakönyv, valamint édesanyjának “Korbán-Minchá” imakönyve. Mióta nevelőapja átadta ezeket neki, drága emlékként őrizte azokat. Egy ízben, őszre járt már az idő, a gyerek felfigyelt arra, hogy minden falusi zsidó a város felé tart. Kérdésére, hogy hová mennek mindnyájan, elmondták neki, hogy jönnek a Félelmetes Napok, a legnagyobb ünnep, s ezt a zsidók együtt töltik, mert a sokaság imája inkább meghallgatásra talál az égben. A válasz és a magyarázatok mély benyomást tettek a serdülő gyerekre, s ettől kezdve nem hagyta nyugodni, hogy ő tulajdonképpen zsidó. Még éjjel is erről álmodott. Álmában látta szüleit, akik kérték, térjen vissza ősei hitéhez, gyakorolja zsidóságát. Nevelőapja csak legyintett álmaira, mondván, az álmoknak nincs jelentőségük, badarság az egész. De az álmok nem hagyták magára a gyereket. Folyton-folyvást visszatértek, és álmában a szülők egyre fenyegetőbben követelték tőle megtérését, de szegény gyerek nem tudta, hogy mit tegyen. A következő évben megint eljött az ünnepek ideje, és a gyerek megint csak látta a városba szekerező zsidókat, de már tudta, hová mennek és miért. Ekkor a gyerek nagy elhatározásra jutott. Fogta megboldogult édesanyja imakönyvét, és szaladt, rohant, mígcsak a városba nem jutott. Ott egyenesen a templomba ment, ahová éppen Kol Nidré előtt ért. Ekkor látta, hogy mindenki fehérbe öltözötten, imakönyvvel a kezében, sírva imádkozik. A látványtól maga is sirvafakadt, de persze imádkozni nem tudott. Mindezt látták az Égiek, nagy zűrzavar keletkezett közöttük, nem tudván, mi legyen a gyerekkel. Ettől vált hát Báál-Sém-Tov szomorúvá, mert ő teljes szívvel együttérzett a gyerekkel, s mindent elkövetett, hogy az égiek elfogadják a gyerek megtérését, nehogy – Isten őrizz – elvesszen a zsidóság számára. A gyerek közben megnyugodott és azt mondta: – Édes Istenem! Nem tudom mit és hogyan kell imádkozni. Itt van, Neked adom az egész imakönyvet, ami az édesanyámé volt, Te tudod, mit kell vele tenni. Letette az imakönyvet az asztalra, majd ráborulva sokáig zokogott. A gyerek “imája” az égben meghallgatásra talált és elfogadtatott. Báál-Sém-Tov ezt látta lelki szemeivel, amikor arca újra felderült.

 

1000 rubel egy kutyáért

Egyik Kol Nidré alkalmával a lublini rebbe, reb Jákov Jichák, volt az előimádkozó. Későre járt már, de a rebbe csak nem akart belekezdeni. Állt, arcát a kezébe temetve, gondolataiba merülve. Senki nem értette, mire vár. Hirtelen a gyülekezet felé fordult és azt kérdezte: – Van itt valaki Pilevből? Először senki nem válaszolt, majd egy kis idő múlva egy reszkető hang “bevallotta”, hogy ő pilevi. A rebbe ekkor magához intette őt és az iránt érdeklődött, nem tudja-e, mennyit fizetett a pilevi uraság a kutyáért, amit az idén vett? – De tudom – felelte – véletlenül jelen voltam, amikor a földesúr megvette a kutyát. Ezer rubelt adott érte. A válasz hallatán a cádik arcán mosoly suhant át, majd visszafordult és a Kol Nidrét jókedvűen imádkozta el. A gyülekezet persze nem értett az egészből egy szót sem, de nem mertek kérdezősködni. A Jom Kipur kimenetele után is csak néhány hívének szolgált magyarázattal a rebbe: – Az Engesztelő Napok előtt – magyarázta a rebbe – nagy veszélyben forgott ezen a környéken a zsidóság. Az egekben a főügyész (a Sátán) éles hangú vádbeszédeket tartott. Ezekben arról volt szó, hogy a zsidók rosszak, nem könyörülnek embertársaikon, nem gyakorolják az irgalmat, amelynek a zsidók alapvető tulajdonságának kellene lenni. Itt van pl. egy valamikor jómódú, köztiszteletben álló ember, aki elszegényedett, és most a környéket járva kénytelen koldulni, hogy összeszedjen annyi pénzt, hogy a lányát férjhez adhassa. Zsidó testvérei, azok közül is legfőképp a gazdagok, ajtót mutattak neki, vagy néhány fillérrel intézik el a dolgot. Eközben találkozott ez az ember a pilevi földesúrral, aki – mikor meghallotta miről van szó – benyúlt a zsebébe és odaadott neki 300 rubelt… – Nos, az égben elhangzott vádbeszéd nehéz helyzetet teremtett és félő volt, hogy kihatással lesz a Jom Kipurkor megpecsételt ítéletre. Ez okból igyekeztem bebizonyítani, hogy a földesúr nem könyörületből vagy jóságból adta ezt a nagylelkű adományt, hanem szeszélyes könnyelműségből, mivel nála a pénznek nincs értéke. Ezt igazolta az is, hogy egy kutyáért is képes volt 1000 rubelt adni…

 

Kol Nidré

A hagyomány úgy tartja, hogy szövege a spanyol inkvizíció idején keletkezett. Arról szól, hogy a különböző körülmények között és helyzetekben tett fogadalom alól Jom Kipur előestéjén felmentve érezhetjük magunkat és tisztán állhatunk az Örökkévaló ítélőszéke elé. Maga a szöveg azt érzékelteti, hogy a marannusok közül a kereszténységet sokan, kizárólag, kényszerítő körülmények miatt fogadták el, s kierőszakolt eskü nem érvényes. Dallama szintén az inkvizíció korában született, érződik benne a zsidó mártíromság minden fájdalma.

* * *

A Jom Kipur-i imarend egyik visszatérő alkotóeleme a bűnvallomás (viduj), melyben a zsidó ember megvallja bűneit – a zsidó ábécé szerinti sorrendbe – és bűnbocsánatot kér rájuk. A bűnvallomással kapcsolatban jegyezte meg egyszer reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik: – A mai nemzedék – higgyék el nekem – jobb, mint az előző korok nemzedékei. Azok ugyanis még Jom Kipur szent napján, a templomban is rendületlenül hazudtak. Verték a mellüket és mondták: vétkeztünk, raboltunk, csaltunk (ásámnu, bágádnu…) pedig ebből egy szó sem volt igaz. Olyan vétkeket vallottak be, amikor a bűnvallomást mondjuk. Valóban elkövettük azokat, kivétel nélkül. Mi nem hazudunk a jó Istennek. Már csak azért is megérdemeljük, hogy megbocsásson nekünk.

* * *

Szellemes választ adott reb Bunim, a psiszchai rebbe reb Mordecháj Bannetnek, a nikolsburgi rabbinak, amikor ez utóbbi azt kérdezte tőle, hogy miért ábécé sorrendben írták meg a bűnvallomást. Ennek igen egyszerű és érthető oka van. Ha nem így lenne, nem lehetne tudni, mikor kell befejezni a vég nélküli bűnbánást.

 

Asszonybeszéd a Neilá imában

A cádik, aki lelki szemeivel látja a zsidó népre leselkedő veszélyeket, és imájával, könyörgésével hárítja el azokat – visszatérő motívum a chászid legendában. Az egyik legkedveltebb és leggyakrabban szereplő hőse e legendáknak régi ismerősünk, reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik. Következő történetünk főszereplője szintén ő: Egyik Jom Kipurkor egész nap igen levert volt, még ima közben is időnként fel-fel sírt. Végül késő délután, a Neilá (befejező) ima után végre felderült. Este aztán, néhány hívének elmesélte mi történt: Az idén megint csak sok bűn elkövetését olvasta ránk az égi vádló, amik sajnos többnyire igaznak bizonyultak, így közösségünk nagy veszélyben forgott. A záróima mondása közben hallom – mesélte a cádik – amint a karzaton az egyik asszony azt mondja a másiknak: – Biztos vagyok benne, hogy imáink meghallgatásra találtak, és boldog, jó esztendőnk lesz. A másik nő pedig megkérdezte, mire alapozza ezt a véleményt? – Hát hogyan lehetne ez másképp – felelte – Hiszen ha egy rablógyilkos előtt állnánk a sötét erdőben és ennyit könyörögnénk neki – még ő is megkönyörülne rajtunk. Hát még az Örökkévaló, aki hosszantűrő és könyörületes… – Ezek az egyszerű, szívből jövő szavak megtették hatásukat, és a védő lebírta a vádlót – fejezte be a rebbe.

 

“Zsidó vagyok!”

Jom Kipur délutánján a Jónás próféta könyvét olvassák a Minchá imában. A történet a megtérés fontosságát és jelentőségét szimbolizálja: Isten elküldi Jónás prófétát Ninivébe, a bűnös városba, hogy figyelmeztesse lakóit, Szodoma és Gomora sorsára jutnak, ha nem térnek meg. Jónás megpróbál kibújni e küldetés alól, (bölcseink szerint attól tart, hogy a Ninive-beli pogányok hallgatnak rá, és megtérnek, ami rossz fényt vet majd a nyakas és makacs zsidókra). “Isten elől menekülve” Jaffán hajóra száll, hogy Társisba menjen. Amikor a hajó viharba kerül, őt teszik meg bűnbaknak, hiszen a vihar “miatta” tört ki, mivel a matrózok kérdésére, hogy ki fia borja, mindössze annyit válaszol: “Ivri ánochi (zsidó vagyok) és az egyetlen Istent félem”. A chászid magyarázat szerint elég volt ennyi, hogy egy jámbor embert, aki éppolyan utas volt, mint a többi, a baj okozójának kiáltsanak ki, és egyetlen megoldásként a tengerbe vessék. Jónás isteni csoda folytán megmenekül – a történet ismert, egy nagy hal lenyeli, a gyomrában tölt három napot – mert az isteni küldetés alól nem lehet kibújni…

* * *

A szentéletű ruzsini cádik, reb Jiszráél Friedmann, egyik hívét, reb Ásert, különösen szerette, azt tartotta róla, hogy fennkölt lelke van. A Félelmetes Napokat mindig együtt töltötték, de a cádik sosem engedte őt Jom Kipurkor böjtölni, mivel nagyon beteg ember volt, tüdőbajos, és egy betegnek nincs böjt tilos. Ezért minden évben, a Sáchrit (reggeli) ima után szobájába vezette, és kényszerítette arra, hogy egyen. Egy alkalommal a rebbe megfeledkezett arról, hogy az ima után – szokás szerint – reb Ásert étellel kínálja, az pedig megtartotta a böjtöt, aminek következményeként másnapra meghalt. A cádiknak ez nagy fájdalmat okozott, de csak ennyit mondott: “lelket lélekért”. Az ezt követő évben Jom Kipurkor, a böjt alatt, a böjt alatt a cádikot szörnyű szomjúság kínozta. Olyannyira szenvedett tőle, hogy ima alatt a gyülekezet felé fordulva azt mondta: szomjas vagyok. Senkinek nem jutott eszébe, ha a rebbe ilyet mond, akkor valószínűleg szomjúsága már életveszélyes lehet. Még a jelenlevő rabbik is hallgattak és egyikük sem szólt, hogy a vallási törvények szerint ilyen esetben nemcsak szabad, hanem kifejezetten micvá (jócselekedet) inni. S mivel a rabbik nem szóltak, vagyis nem engedélyezték, a cádik nem ivott, minek következtében súlyosan megbetegedett, s rövidesen meg is halt.

* * *

Egyszer, Jom Kipur előtt, megbetegedett a vizsnitzi cádik, reb Menáchem Mendel. Az orvosok szerint állapota válságossá vált, emiatt megtiltották neki, hogy böjtöljön. Hívei azonban tartottak attól, hogy nem fog az orvosokra hallgatni, ezért a belzi cádikhoz, reb Josuához fordultak, hogy segítsen jobb belátásra bírni rebbéjüket. Reb Josua teljesítette a hívek kérését és levelet küldött reb Mendelnek, melyben többek között azt írta: – Emlékszem, amikor szentéletű apám – emléke legyen áldott – nagybeteg volt, attól féltünk, hogy nem lesz hajlandó enni Jom Kipurkor. Azonban ő olyan nagy cádik volt, hogy maga kérte, hogy ehessen, és mielőtt enni kezdett ezt mondta: “Ezennel kész vagyok teljesíteni Isten parancsát”, s nagy örömmel evett, mint aki nagy micvát teljesít.

* * *

A cánzi rebbe, reb Chájim Halberstamm, imaházában Jom Kipur délutánján a Neilá ima alatt, nagy zűrzavar keletkezett. Az egyik hívő nagyon megszomjazott és kis híján elájult. Az illető egyébként gazdag, de nagyon fukar ember hírében állott és voltak, akik nem tudták megállni, hogy ne gúnyolódjanak rajta. “Egész évben nem ad szegény embernek még egy kis vizet sem, most legalább megtudja, mit jelent az, ha valaki szomjas” – mondták. A mellette állók látták, hogy azért ennek fele se tréfa, itt életveszélyről van szó, megkérdezték a jelenlévő dájánt (vallási bíró), mit tegyenek. A válasz természetesen az volt, hogy adjanak neki inni, méghozzá kanalanként, hogy csak éppen annyit igyon, amennyit nagyon muszáj. Így is tettek, de az ember minden kanállal csak még szomjasabb lett. Ekkor reb Beris, a dáján, nem akarván a saját szakállára egyedül dönteni, odament a cádikhoz, mondja meg ő, ilyenkor mi a teendő. – Mondjátok meg neki – mondta a cádik – minden pohár víz ellenében, amit most megiszik, holnap 100 aranyat kell adnia, jótékony célokra. Ha beleegyezik annyit ihat, amennyit akar. Meghallván a cádik üzenetét, a fukar ember rögtön magához tért és már egyáltalán nem akart tovább inni…

* * *

Jom Kipur kimenetele után reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik odafordult egyik hívéhez és annak legnagyobb meglepetésére azt mondta neki: – Elmondom neked, miért imádkoztál ma. Először azért, hogy az Örökkévaló jutasson neked 1000 rubelt készpénzben, hogy anyagi gondok ne zavarjanak a Tóra-tanulásban. Utána meggondoltad magad, mivel rájöttél, ha ekkor pénzhez jutsz egy összegben, üzletet nyitsz, s megint csak akadályoztatva vagy a tanulásban. Így ezután azt kérted, hogy az 1000 rubelt inkább két részletben kaphasd meg. Mire a Neilá imához értünk, arra a meggondolásra jutottál, hogy az volna a legjobb, ha ezt az összeget négy részletben, három havonként, 250-250 rubelonként kapnád. Ezzel nyugodt körülmények között tudnád Istent szolgálni. Az viszont végképp nem jutott eszedbe, hátha Istennek nincs szüksége a te szolgálataidra és tanulásodra, hanem azt akarja, hogy a magad dolgával törődj és dolgozz a megélhetésedért.

* * *

A lublini “Látnok”-nál, reb Jáákov-Jichák Horovitznál, az volt a szokás, hogy Jom Kipur kimenetele után bement hozzá néhány híve, és megkérdezte, milyen volt a “pecsételés”. (Ismert, hogy a hagyomány szerint ezen a napon pecsételődik meg az égben az ember sorsa a következő évre.) Így ment be hozzá egy alkalommal reb Bunim is, aki később a psiszhai cádik lett, és megkérdezte, mi van neki “megpecsételve”? A “Látnok” őszintén válaszolt neki: – Ebben az évben minden vagyonodat el fogod veszteni… A jóslat be is következett. Felesége és gyerekei megbetegedtek, és egész vagyona – 1500 rubel, ami akkoriban tekintélyes összegnek számított – ráment az orvosokra és az orvosságokra. Miután ily módon egy fillérje sem maradt, elutazott Varsóba, hogy valami jövedelmező üzlet után nézzen, amely biztosítja az ő és családja megélhetését. Régi szokásáról nem mondva le, egy drága szállódban szállt meg. Bár zsebében egy árva garas sem volt, mégis a megszokott finom ételeket-italokat fogyasztotta, miközben egyre várta, hogy bekopogtasson hozzá a jószerencse. Ugyanakkor szörnyen félt attól, hogy mi történik, ha mégsem fog tudni fizetni, talán még Chilul Hásém (Isten nevének megszentségtelenítése) is lehet a dologból. Amikor erre gondolt még sírva is fakadt. Éppen ilyen keserű gondok emésztették ebédelés közben, amikor egy küldönc lépett hozzá, akit a dúsgazdag özvegy, Támár’l (sok chászid legenda hőse) küldött azzal a gondolattal, legyen pénztáros egyik üzletében, heti hat rubel fizetésért. Ebből reb Bunim arra a következtetésre jutott, hogy Isten mostmár biztosan megsegíti őt, és szerencsecsillaga nemsokára ismét felfelé ível. Ennek folytán azt üzente vissza, hogy ő nem hajlandó heti-béres kuli lenni, de az üzletbe szívesen betársul – fele-fele alapon. Erre a szemtelenségre Támár’l nem is válaszolt. Bunim azonban nyugodt maradt, hisz mostmár nem volt neki sürgős az ügy. Tanult és imádkozott, és bizonyos volt abban, hogy Isten nem hagyja magára. Pár nap múlva az özvegy mégis elfogadta reb Bunim ajánlatát, majd átadott neki egy nagyobb összeget, amivel kiegyenlíthette tartozását. Az üzlet pedig abban az évben különösen nagy hasznot hozott. Mindezek után ismét elment reb Bunim a “Látnokhoz”, aki mielőtt még vendége megszólalhatott volna, azt mondta: – Minden igaz volt, amit mondtam neked (hogy mindenét elveszíti), de arról nem volt szó, hogy te ebből a helyzetből “kiimádkozod” magad…

 

Mit mond a Háláchá?

A zsidóság legszentebb ünnepe, a Szombatok Szombatja. Kizárólag erre az egyetlen napra ír elő a Tóra böjtöt. Magyarul még Engesztelőnapnak, valamint Hosszúnapnak – utalva a 25 órás böjtre – is szokták nevezni. 1. A böjtön kívül Bölcseink még további négy megszorítást, azaz “sanyargatást” írnak elő erre a napra: nem szabad bőrből készült cipőt húzni (csak gumi vagy faszandált); nem szabad tisztálkodni; nem szabad piperészkedni (illatos kenőcsőt használni) és tilos a házasélet. Maga a böjt rendkívül szigorú, mert még a száj megnedvesítése is tilos. Férfiaknál 13 év, nőknél 12 év felett kötelező a böjtölés, de csak és kizárólag egészséges emberek esetében. Ennél fiatalabbak is szoktak néhány órát böjtölni, hogy folyamatosan hozzáedződjenek a szokásokhoz, a Nap hangulatához. Amennyiben valakinek az orvosa megtiltja, hogy böjtöljön, akkor is köteles enni, ha maga úgy is érzi, hogy képes böjtölni. 2. Mindaz, ami szombaton tiltva van, még fokozottabban érvényes erre a napra. 3. Ezt a napot a hívő ember szinte teljes egészében a zsinagógában tölti el. Maga az imarend is eltér a többi ünnepekétől. A 24 órára kiterjedő imarend az alábbi: a) Az ünnep előestéjén hangzik el a Kol Nidré ima, majd az esti ima következik (Árvit) a zsolozsmákkal (Pijut), melyek legfőképp a bűnbánatról szólnak. b) Ünnep-reggeli ima, a Sáchrit, meghatározott betoldásokkal. Ezt követi a Tóra felolvasása, majd a halottakért mondott ima, a Mázkir. c) Muszáf ima, melyben foglaltatik Ünötáne Tokef kezdetű ima, melyet Ros Hásáná két napján is mondunk, és az egykori Szentélyszolgálat leírása, végül a rómaiak által megölt Tíz Mártír halálának költői elbeszélése. d) Ezután következik a Minchá ima, amelynek keretében Jónás könyvét olvassuk fel. e) A Neilá (Záró) imát kizárólag Jom Kipurkor mondják el. Ekkor van az az utolsó alkalom arra, hogy megtérjen a bűnös és bűnbocsánatot nyerjen (kapuzárás). f) Árvit (esti) ima, mely a napot lezárja. Ezután már csak Újhold szentelés következik (Kidus Leváná) és vége az ünnepnek. Megkezdődhet a Szukkotra való felkészülés. 4. A böjt végét – a Neilá ima végeztével – egy hosszú kürtfújás jelzi.

  • Küldés emailben

Fejezetek