47. A Talmud bölcsei

Jochánán, a legszebb amorita

Jochánán, az amorita jó tulajdonságai között nyilvánvalóan nem az a legfontosabb, hogy korának legszebb férfija volt. Ez azonban annyira feltûnô vonása volt, hogy a Talmud szükségesnek tartja több ízben is megemlíteni, s ez nem jelentéktelen dolog.

Az Erec Jiszráél-i amoriták feje és a Jeruzsálemi Talmud szerkesztôje volt. Jehudá fejedelem már születése elôtt nagy jövôt jósolt neki. Jochánán nem ismerte szüleit: amikor apja meghalt, még viselôs volt vele édesanyja, a szüléskor pedig követte férjét a sírba (Kidusin 31.). Årva gyerekként nagyapjánál nevelkedett, és több éven át Ciporiban, rabbi Jehudá jesivájában tanult. Errôl maga számol be, s elmondja, hogy a tizenhetedik sorban ülve hallotta ugyan rabbi Jehudá és Ráv halachikus vitáit, de egy szót sem értett belôlük (Chulin 137.).
A Talmud több helyütt Bár Nápchá, “a Kovács fia” néven említi, de ez nem feltétlenül jelenti, hogy apjának ez lett volna a neve vagy a foglalkozása. Születéséhez is legenda fûzôdik. Egy állapotos asszony Jom Kippurkor, amikor mindenki böjtöl, hirtelen enni kívánt, és éhségében rosszul lett. Rabbi Jehudához szaladtak megkérdezni, mi most a teendô, adhatnak-e enni neki.
A fejedelem döntése az volt, hogy súgják az asszony fülébe: “Ma Jom Kippur van…” Ha ettôl nem tér magához, akkor adjanak enni neki, mert ebben az esetben pikuách nefes, életmentés a böjt megszegése. Ez a halachikus precedens egyébként máig használatos: a súgásnak, úgy látszik, pszichológiai hatása van… A gyógymód használt: az asszony rendbe jött, és másnap megszülte Jochánánt. A szülésbe azonban belehalt, és a gyermek ettôl kezdve az árvák keserû kenyerét ette. Felnôttkorában azzal “vigasztalódott”, hogy így legalább fölmentést nyert a szülôtisztelet nehéz kötelezettsége alól… (Kidusin 31.)

* * *

Egészen kicsi korától kezdve egyetlen dolog volt fontos a számára: a Tóra-tanulás. A szüleitôl öröklött birtokot eladta, mert nem akarta a szántóföldön és a szôlôben elpazarolni a drága idôt. A Midrás elbeszéli, hogy idôskorában egyszer Tibériásról indulva Cipori felé sétált tanítványával, Chijá bár Åbával. Elhaladtak egy szántóföld mellett, és Jochánán azt mondta: “Látod ezt a földet? Az enyém volt, de eladtam, mert a földmûvelés zavart volna a Tóra-tanulásban…” Amint továbbmentek, megmutatta az olajfaligetet és a szôlôt is, amelyek szintén az övéi voltak egykor. Chijá keseregni kezdett: “Jaj, hát nem hagytál meg magadnak semmit öreg napjaidra!…” Jochánán így felelt: “Nem-e? Hiszen túladtam azon, ami hat nap alatt teremtetett, és megkaptam cserébe azt, amire negyven napot vártunk [a Tórát]!” (Vájikrá Rábá 30. és Sir HáSirim Rábá 8:7.)
Minden rendben is volt, amíg a birtok ára tartott. Attól kezdve, hogy elfogyott a pénz, Jochánán olyan szûkösen élt, hogy elmondani is nehéz lenne. Tíz gyereke volt, és nem volt egy betevô falat a háznál… Egyszer úgy döntött, hogy nem bírja tovább, és Ilfá nevû társával együtt elhatározta, hogy abbahagyja a tanulást, vándorkereskedésre adja a fejét. A talmudi legenda elbeszéli, hogy útközben leültek enni egy düledezô kerítés tövébe. Arra járt két angyal, és az egyik azt mondta a másiknak: “Gyere, döntsük rájuk a kerítést, mert otthagyták az örök életet [a Tóra-tanulást], és hívságos, földi dolgokkal foglalkoznak!” Társa azt felelte: “Hagyd ôket! Egyiküknek nagy érdemei vannak…” Jochánán hallotta az angyalok beszélgetését, de látta, hogy Ilfá nem hallja ôket. Arra a meggyôzôdésre jutott, hogy ô lehet az, akinek nagy érdemei vannak. Elbúcsúzott hát társától, és visszament tanulni. Mire Ilfá visszatért az üzletelésbôl, ô már ros jesivá, jesivávezetô volt. (Táánit 21.)

* * *

Fiatalkorában olyan szép férfi volt, hogy csodájára jártak. Szokása volt napnyugtakor odaülni a mikve ajtajához, hogy a tisztulás vizében megmerítkezett asszonyok kijövet ôt lássák meg elsônek, és olyan szép gyermekeket szüljenek, mint ô. Amikor a bölcsek megkérdezték, nem fél-e a szemmelveréstôl, azt felelte, hogy József törzsébôl származik, ezért rajta nem fog az ilyesmi… (Bává Meciá 84.)
Lánytestvére még nála is szebb volt. Ennek köszönhetô, hogy sikerült megnyernie a hagyományhû zsidóság számára Simon bár Lákist, azaz Rés Lákist, aki tanítványa, majd munkatársa és sógora lett. A Talmud elbeszélése szerint ez így történt:
Jochánán a Jordánban fürdött. Simon bár Lákis messzirôl nônek nézte, és a magasból utána ugrott a vízbe. Jochánán azt mondta neki, hogy ezt az energiát inkább a Tóra tanulására kellene fordítania. “A te szépségeddel meg inkább nônek kellene lenned!” — replikázott Simon, aki abban az idôben egy rablóbanda tagja volt, és meglehetôsen szabados életmódot folytatott.
Jochánán “vette a lapot”, és azt mondta: “Tudod mit? Van egy nôvérem, aki sokkal szebb, mint én. Ha megígéred, hogy Tóra-tanulásra adod a fejedet, és annak szenteled erôdet, hozzád adom ôt!” A fiú ráállt az “üzletre”, Jochánán pedig magához vette, és addig tanította, míg nagy Talmud-tudós és amorita nem lett belôle. (Bává Meciá 84.)
A Talmud azt mondja, hogy aki el akarja képzelni Jochánán szépségét, fogjon egy ezüstserleget, töltse meg gránátalmamagokkal, tegyen köré egy csokor rózsát, és helyezze a serleget a fény és az árnyék közé: a ragyogás, amelyet látni fog, hasonlít ahhoz a szépséghez… (Uo.)

* * *

Nagy Tóra-tudása nagy szerénységgel párosult. Tizenhárom évet töltött rabbi Osájá jesivájában, és nagyon tisztelte mesterét. Amikor már a nagynevû tibériási jesivát vezette, és az Erec Jiszráél-i zsidó közösség szellemi vezetôje volt, még mindig Osájához fordult, ha kétségei támadtak vagy tanácsra volt szüksége. Szavajárása volt: “Aki mestere jelenlétében pászkenol, megérdemli, hogy megmarja a kígyó.” (Éruvin 63.) Osájá legtöbb tanítványa a mester halála után Tibériásra költözött, és Jochánán növendéke lett. Ráv és Smuél halála után ô lett az egész akkori zsidó világ szellemi feje: mindkét Talmud tele van halachikus rendelkezéseivel. Tanítványainak se szeri, se száma. Köztük volt — hogy csak a legnevesebbeket említsük — Åmi, Åszi, Åbáhu, Chijá bár Åbá, Simon bár Åbá, Rábbá bár Bár Cháná, Åbá bár Káháná is.
A Talmud-kommentátorok elsô nemzedéke, a risonim — köztük Maimonides — Jochánánnak tulajdonítják a Jeruzsálemi Talmud megszerkesztését, noha a szerkesztés munkálatai mintegy száz évvel a halála után fejezôdtek be. Ezt az állítást arra alapozzák, hogy neve számtalanszor szerepel a Jeruzsálemi Talmudban, és arra, hogy Misná-magyarázatai a Talmud gerincét képezik. Jehudá fejedelem iránti tiszteletét tanúsítja, hogy nagy erôfeszítéseket tett a Misná népszerûsítésére, magyarázására és az esetleges kétségek feloldására. Nemegyszer megtörtént, hogy mestere, rabbi Jánáj újdonságnak vélt halachikus döntésérôl bebizonyította: az már szerepel a Misnában (Bává Bátrá 154.) Nagy elismeréssel adózott a bölcs elôdöknek, és véleményüket döntônek tartotta: “Az elsô nemzedék szíve [vagyis szava, véleménye] oly nagy, mint a Szentély kapuja. A késôbbieké akkora, mint a Csarnok bejárata. A miénk pedig, mint a tû hegye…” (Éruvin 53.)

Ne lássam meg a Messiást…

A zsidó tudományoknak, sôt az élet egyéb területeinek sem igen volt olyan ága, amellyel Jochánán ne foglalkozott volna. Nem sorolható be a hagyományos felosztás szerint sem a halachisták, a törvényhozók, sem az ággádisták, a zsidó legendavilág mûvelôi közé. Igen nagyra becsülte az ággádátanulást: fôleg a szombatot szokta ennek szentelni (Gitin 60.). Szavajárása volt, hogy a talmudistáknak szerényeknek kell lenniük, és a durva, faragatlan emberek alkalmatlanok a Tóra-tanulásra.
Igyekezett emelni az imádkozás színvonalát. Fôleg a közösségi imát értékelte nagyra. Egyik mondása így szól: “Ha az Örökkévaló benéz a zsidó templomba, és azt látja, hogy nincs ott egy minján, rögtön megharagszik…” (Bráchot 6.) Kötelezôvé tette a növendékeknek, sôt a Talmud-bölcseknek még inkább, hogy jó példával járjanak elöl: ruhájuk tiszta legyen, és ne adjanak alkalmat arra, hogy megszólják a Tan mûvelôit. Azt szokta mondani: “Szégyen, ha a tálmid cháchám foltozott cipôben jár az utcán!”, sôt “A tálmid cháchám, akinek pecsétes a ruhája, halált érdemel!”, mivel szégyent hoz a vallásos, istenfélô zsidókra… (Sábát 114.)

* * *

Sok ággádája — a nevelô szándékú legendán túl — történeti elemeket is tartalmaz. º volt az, aki a Második Szentély pusztulását megelôzô belviszályt Kámcá és Bár Kámcá történetével illusztrálta, és ô adott közre részleteket Betár pusztulásáról is (Gitin 54.) Ugyancsak sokat foglalkozott a Messiás eljövetelével. A megváltás elôtti kort meglehetôsen borúlátóan ítélte meg. ùgy gondolta, a Megváltó vagy egy kegyetlenül rossz idôszak után fog elérkezni, vagy olyan korban, amikor mindenki jó és igaz, cádik lesz. Azt jövendölte: “Mielôtt a Messiás jön, nagy bajok lesznek, a bölcsek száma megcsappan, a maradék pedig rengeteget fog szenvedni. A közösség bajai is megsokasodnak, nagy üldöztetésben lesz része: az egyik córesz még véget sem ér, máris jön a másik…” (Psziktá d’Ráv Káháná 51:2.) Mindezeket elôre látva azt kívánta: “Jöjjön [a Messiás], de én ne lássam!…” (Szánhedrin 98.)

Tilos a jeridá

Jochánán szerénységéhez érdekes módon rátartiság járult. A Tóra szeretete és tisztelete egyben a tudósok tiszteletét is jelentette számára, egyszer azonban pórul járt. A Jeruzsálemi Talmud elbeszéli, hogy egy helyen, ahol nem ismerték ôt, kijelentette: “Én vagyok itt a benázáj!” Ehhez tudni kell, hogy Ben Åzáj nagy Talmud-tudós volt, de igen öntelt. Szavajárása az volt: “Izrael összes bölcsei annyit számítanak velem szemben, mint a fokhagyma héja…” ìgy vált tréfás “ranggá” a neve. Nos, jött egy helybéli talmudista, és föltett Jochánánnak néhány kérdést, amelyekre az nem tudott válaszolni. “Nu, elment a benázáj…” — csipkelôdött a tudós. (Jeruzsálemi Talmud, Bikurim 2:2. Pné Mose magyarázatával.)
Más alkalommal Ráv elküldte hozzá Babilóniából fiatal tanítványát, Káhánát, aki megölt egy besúgót, és körözés alatt állt. A mester megparancsolta növendékének, hogy hét évig ne zaklassa kérdéseivel Jochánánt. Rés Lákis, aki már hallotta Káháná hírét, figyelmeztette sógorát: “Oroszlán jött ide Babilóniából!” Az új hallgatót az elsô sorba ültették. Néhány nap elteltével, amikor látták, hogy nem tesz föl kérdéseket Jochánánnak, hátrább került, a hetedik sorba, de ott is meghallotta, amint Jochánán azt mondja Rés Lákisnak: “ùgy látszik, róka lett az oroszlánból…” Káháná úgy döntött, hogy a hét sor, amivel hátrább ültették, hét évnek számít, ezért talpra ugrott, és felkérte Jochánánt, kezdené elölrôl az elôadást… A bölcs eleget tett kérésének, a tanítvány pedig minden mondatába, minden állításába belekötött. Ahány kérdésére nem tudott válaszolni Jochánán, annyi sorral elôbbre ültették Káhánát.
A mester igyekezett jobban megnézni magának a babilóniai ifjút, akinek szerencsétlenségére abban az idôben ki volt sebesedve a szája. Jochánán, akinek ekkorra már igen megromlott a látása, úgy vélte, Káháná rajta nevet. Nagy haragra gerjedt, és a fiatalember egyszerre holtan esett össze…
Másnap errôl beszélgetvén Jochánán azt mondta a tanítványoknak: “Ti is láttátok, mit mûvelt ez a babilóniai!” Felvilágosították, hogy tévedett: az ifjú nem nevetett, csak be volt szakadva az ajka. Jochánán döbbenten kisietett a temetôbe, de a sírbolt bejárata elôtt egy mérges kígyó állta útját. A bölcs kérlelni kezdte, engedje be a mestert tanítványához, de a gonosz csúszómászó nem moccant. Eressze be a társat társához, kérte ekkor, de ennek sem volt hatása. Adjon utat a tanítványnak, hogy bemehessen mesteréhez, mondta végül, s erre a kígyó odébb csúszott…
Jochánán könyörgésére Káháná életre kelt. A mester bocsánatot kért, majd hívta az ifjút, hogy menjen vele vissza a jesivába. Káháná feltételül szabta, hogy ha ismét kérdésekkel zaklatja, nem haragszik meg rá, és nem “öli meg”. Olyan fölkészültségrôl tett tanúságot a jesivában, hogy Jochánán végül azt mondta: “Azt hiszitek, hogy a Tóra a tiétek [az erecieké]? Nem, a Tóra az övéké [a babilóniaiaké]…” (Bává Kámá 117.)

* * *

A Tóra izzó, megalkuvás nélküli szeretete és elsôbbségének feltétlen elismerése mellett Jochánán lángolásának másik tárgya Erec Jiszráél, a zsidók országa, a Szentföld volt.
A háláchá teljes szigorával hangsúlyozta az Erec Jiszráél-i jisuv, a zsidó közösség fontosságát, és tiltotta a jeridázást, az ország elhagyását. Még micvá teljesítése érdekében sem engedte meg, kizárólag pikuách nefes, életveszély elhárítása miatt. Szigorúan megtiltotta, hogy izraeli földet nem zsidónak adjanak bérbe: egy kérdésre válaszolva azt mondta, inkább heverjen parlagon a föld, mintsem hogy idegen mûvelje (Jeruzsálemi Talmud, Dmáj 6:1.). Sokszor mondta: “Aki négy lépést tesz Erec Jiszráélban, az már biztosan részese lesz a túlvilági életnek.” (Ktubot 111.) Ezt a gondolatot odáig vitte, hogy még a megátalkodott, bálványimádó Omri király is dicséretre méltó, mert Izrael királyságához csatolta Somron városát, vagyis gyarapította az országot.
Más Talmud-bölcsekkel ellentétben Jochánán nem tulajdonított túlzott szellemi jelentôséget Jeruzsálemnek: a maga földi, röghözkötött valóságában szerette a várost, és imádkozott fölépüléséért. Gyakran idézte az Örökkévaló szavait, amelyeket úgy lehet értelmezni: “Addig nem megyek a Felsô — szellemi — Jeruzsálembe, amíg nem voltam a Lenti — földi — Jeruzsálemben.” (Táánit 5.)

* * *

Emberszeretete és humánuma nem tett különbséget zsidó és nem zsidó, vallásos és vallástalan, úr és szolga között. Kánaánita szolgájával úgy bánt, mintha a fia lett volna: a szolga ugyanazt ette, amit ô. A bölcs így beszélt errôl: “Nem Az alkotta-e ôt, Aki engem az anyaméhben? Nem Ugyanaz formált-e bennünket az anyaölben?” (Jób 31:15.) Az egyenlôség ilyen egyértelmû kifejezése a Talmudban (Jeruzsálemi Talmud, Ktubot 5:5.), sok-sok száz évvel a francia forradalom — jórészt pusztába kiáltott — egyenlôségi jelszava elôtt, felér a zsidó gondolkodás számára adott kitüntetô oklevéllel…
Jochánán ellenezte a vétkesek üldözését. Szép szóval próbálta megtérésre bírni azokat, akik — legtöbbször tudatlanságból — nem tartották be a zsidóság törvényeit. Ebben nem volt egyedül a Talmud-bölcsek között, akik elôrelátóan fölismerték, hogy a büntetés, az üldözés csak elvadítja, még jobban eltávolítja az embereket.

A rablóvezér sógor halála

A családi élet szentségét igen nagyra tartotta. Az volt a véleménye, hogy az összeillô párok megtalálása akkora erôfeszítést igényel, mint a Sás-tenger kettéválasztása. Az esküvô után hamar elmúlnak a mézeshetek, és magukkal viszik az édes egyetértést… Erre vonatkozik szerinte az ìrás-vers: “Akinek életútját kedveli az Örökkévaló, azt még ellenségeivel is összebékíti.” (Példabeszédek 16:7.) Ezt Jochánán az ember feleségére értette (Brésit Rábá 54:1.), ugyanakkor azonban azt is mondta: “Akinek az elsô felesége meghal, az olyan, mint aki megérte a Szentély romba dôltét…” (Szánhedrin 22.)
Maga is korán megözvegyült, s mind a tíz fiát is túlélte. Legkisebb fia porhüvelyébôl egy csontocskát állandóan magánál tartott. Ha valaki panaszkodott neki, megmutatta a csontdarabkát, s azt mondta: “Látod, én tíz fiamat temettem el…”
Lányai is voltak. Az egyiket szerette volna feleségül adni tanítványához, Zeirihez, aki fiatalkorában álijázott Babilóniából. Zeiri vonakodott, mert, mint a babilóniaiak többsége, úgy érezte, neki nagyobb a jichesze, “elôkelôbb” zsidó, mint az ereciek. Jochánánnak ez nagyon fájt. Egyszer úton voltak együtt. Amikor egy patakhoz értek, Zeiri a hátára vette a mestert, és átvitte a gázlón. A bölcs nem állta meg, hogy meg ne jegyezze: “A Tóránk kóser [vagyis az ereci Tan kóser a számodra, hisz engem mesterednek tartasz], de a lányaink nem kóserok?!” (Kidusin 71.)

* * *

Egy másik talmudi híradásban Jochánán maga számol be arról, hogy öregkorában “meleget” — talán gyógyteát — fogyasztott, és ez visszaadta fiatalságát. Hyman szerint idôskorára újra megnôsült, gyermekei lettek, és ezt érthette a visszatért ifjúság alatt. (Sábát 111.) Már nagyon gyenge volt: telente oldalán fekve imádkozott, mert nem tudott állni, és a fejre való tfilint sem tudta föltenni, mert csupasz fejjel nagyon fázott. Igen magas kort ért meg: Hyman szerint 109 évet élt.
Sógorával, Rés Lákissal, aki tanítványa, majd társa lett, nagy egyetértésben élt: együtt tanultak. Sokat vitatkoztak, de Jochánán jobbkezének tekintette az éles eszû Simont. ùgy tûnik azonban, nem feledkezett meg a sógor elôéletérôl. Egyszer a tanházban arról vitatkoztak, hogy a szúró- és vágófegyverek, a kard, a tôr, a kés, a dárda vajon mikortól kezdve számítanak tisztátalanoknak. Abban megegyeztek, hogy elkészülésük pillanatától kezdve, csak abban nem, hogy ez a pillanat mikor következik be. Jochánán úgy vélte, akkor, amikor a tûzben megedzették ôket. Rés Lákis azt állította, hogy az edzés akkor fejezôdik be, amikor vízbe mártják a vasat. ùgy látszik, sikerült letromfolnia Jochánánt, mert az szarkasztikusan ennyit mondott: “A rabló aztán ért a rablószerszámokhoz!”
Rés Lákis megsértôdött, és visszavágott: “Mi jót tettél nekem azzal, hogy Tórára tanítottál? Engem a rablóknál is mesternek tiszteltek annak idején, akárcsak itt!” Most Jochánánon volt a sértôdés sora: mindössze annyi szívességet tett sógorának, hogy az isteni dicsfény szárnyai alá vezette, mondta. Szó szót követett, Jochánán egyre mérgesebb lett. Haragos tekintetét Rés Lákisra szögezte, aki rosszul lett, és hamarosan megbetegedett. Felesége — aki Hyman szerint már nem Jochánán testvére volt, mert az meghalt, hanem egy másik, fiatalabb nô — könyörgött a bölcsnek, hogy ne tegye ôt özveggyé, gyermekeit árvákká. Jochánán bibliai idézetek segítségével utasította el az asszonyt, s Rés Lákis nemsokára meghalt.
Jochánán azonnal megbánta, hogy viselkedésével — ha közvetve is — sógora és társa halálát okozta: egészen búskomor lett. A bölcsek elhatározták, hogy megvigasztalják, s Rés Lákist “helyettesítendô” elküldték hozzá Eleázár ben Pdátot, aki nagy tudású Talmud-bölcs hírében állott. Eleázár odaült Jochánán mellé, és minden állítására rábólintott: “Hozok bizonyítékot, hogy igazad van!”
Jochánán sírva fakadt. “Téged küldtek Bár Lákis helyett?! Lákis fia, ha mondtam valamit, huszonnégy ellenérvet hozott föl, amelyeket megválaszoltam, s a téma egyre terebélyesedett… Te meg jössz, és azt mondod, bizonyítékot hozol? Hát én talán nem tudom, hogy igazam van?!” Megtépte ruháját, sírt-jajgatott, és csak hajtogatta: “Hol vagy, Lákis fia? Hol vagy, Lákis fia?” Addig jajongott, mígnem beleôrült a fájdalomba. A bölcsek irgalomért könyörögtek: imádkoztak, hogy Jochánán állapota változzék meg — s a mester végre elhunyt… (Bává Meciá 84.)
Egy másik talmudi forrásból tudjuk, hogy ez a helyzet három és fél évig tartott. Ennyi ideig élt Jochánán Rés Lákis halála után, ennyi ideig gyászolta sógorát, és nem ment be a tanházaba, ahol Eleázár helyettesített. (Jeruzsálemi Talmud 1:11.) Másutt azt olvassuk, hogy Jochánán hallotta, amint egy fiatal gyermek sziporkázó talmudi fejtegetéseket magyaráz. Alaposan is meg akarta nézni magának a gyermeket, hiszen, mint tudjuk, rossz volt a látása. Amint közelebb ment hozzá, elôlépett a gyerek anyja, aki nem volt más, mint Rés Lákis özvegye. Azt mondta fiának: “Gyere innen, nehogy veled is azt tegye, amit apáddal!” (Táánit 9. és Rási uo.)
Hyman szerint tanítványa, Eleázár foglalta el Jochánán helyét, de még ugyanabban az évben ô is meghalt, és rabbi Åmi lett az utódja.
Ritkaságszámba menô elismerésben volt része: saját kortársai is tisztelték nagyságáért. Rá vonatkoztatták az ìrás versét: “…ha valaki háza minden kincsét kínálná is a szeretetért [amellyel Jochánán szerette a Tórát], csak megvetnék érte.” (Énekek éneke 8:7., Psziktá d’Ráv Káháná 179.)

  • Küldés emailben

Fejezetek