17. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Jitró

Jitró

Családegyesítés a sivatagban

„És meghallotta Jitró, Midján papja, Mózes apósa, mindazt, amit Isten Mózessel és népével, Izraellel cselekedett, (vagyis) hogy kivezette az Örökkévaló Izrael népét Egyiptomból” (Exodus, 18,1).
Mózes, amikor – isteni küldetésétől vezérelve – visszaindult Midjánból Egyiptomba, magával vitte feleségét, Cipórát és két fiát is. Útközben azonban meggondolta magát és hazaküldte őket Midjánba. Tette ezt azért, mert egyrészt nem akarta őket a hosszú út viszontagságainak kitenni, másrészt nem akarta, hogy egyiptomi elnyomás alatt éljenek.
A Midrás szerint azért cselekedett így, mert útközben találkozott fivérével, Áronnal, aki meggyőzte őt arról, hogy cselekvési szabadsága jóval nagyobb lesz, ha nem kell majd egy feleségről és két gyermekről – az egyik még csecsemő volt – gondoskodnia.
Amikor az após hírét vette, hogy kiszabadultak Egyiptomból – azonnal felkerekedett, elvitte Mózeshez feleségét és két fiát – „egyesítette a családot”.
Egyes kommentárok szerint Jitró végül maga is zsidóvá vált és törzsének – a midjaniták – nagy része is csatlakozott hozzá.
Mi volt az, amit Jitró „meghallott”? Mi vitte őt rá, hogy otthagyja – az akkori viszonyokhoz képest – civilizált Midjánt, melynek egyik vezetője volt, hogy csatlakozzék a pusztaságban vándorló zsidókhoz? Hiszen más népekhez is eljutott a nagy esemény híre, mégsem tették meg.
Miben különbözött tőlük Jitró? – tette fel a kérdést reb Mendele, a kocki rebbe.
A többi népek is hallottak valamit, de a lényeg nem hatolt a tudatukig, nem érintette meg a lelküket, sem szívüket. Jitró viszont tudatában volt az események jelentőségének s annak megfelelően cselekedett.
Ktáv Szófer, a híres magyar Tóra-magyarázó, véleménye szerint, Jitró valóban csak látogatóba ment Mózeshez.
El sem tudta volna képzelni, hogy őt, a pogány midjanitát befogadják és Isten kiválasztott népéhez csatlakozhat.
De amikor azt tapasztalta, hogy a temérdek csoda ellenére, mennyire kishitűek, mennyit zúgolódnak, kétségek gyötrik őket („Vajon köztünk van-e Isten?”) – ekkor rájött, nincs mit szégyellnie, mert betértként neki sem gyengébb a hite…

* * *

A Midrás révén vált ismeretessé, hogy Jitrónak tulajdonképpen hét neve volt, az egyik ezek közül Jeter, ami többletet jelent. Ez annak volt köszönhető, hogy érdemében egy fejezetet hozzátettek a Tórához, amelyik úgy kezdődik: „Te pedig szemelj ki magadnak…” (Exodus, 18, 21).
Miért éppen ezt a fejezetet említi a Midrás? – teszi fel a kérdést Chidusé Rim, a híres guri rebbe. Jitró már korábban is tett Mózesnek észrevételeket („Mi ez, mit teszel?” (uo. 14) „Nem jó, amit csinálsz!” (uo. 17)stb.). De ezek csak kritizáló megjegyzések voltak, ettől még nem érdemesült volna arra, hogy a Tórába bekerüljön egy további fejezet Jitró nevével. De amikor azt mondta Mózesnek „Szemelj ki magadnak tehetséges férfiakat…” az már egy olyan pozitív előremutató jó tanács volt, amit már „jóvá lehetett írni” Jitrónak.

* * *

Jitróról szólva Or Háchájim (reb Cháim ben Átár), a neves szfárádi Tóra-magyarázó, egy érdekes dologra hívja fel a figyelmet. Amikor a Tóra ismét bemutatja Jitrót, az első szakaszban még Midján főpapjának nevezi, míg a második versben – ahol arról van szó, hogy elviszi Mózeshez családját – már mint Mózes apósa szerepel.
Egyébként Bchor Sor, egy másik szfárdi Tóra-tudós az, aki megmagyarázza, hogy amikor az Egyiptomból való kivonulással a célt elérték és megszabadultak a rabszolgaságtól, akkor látta Jitró elérkezettnek az időt arra, hogy elvigye hozzá családját, hogy végre Mózes is rendes családi életet élhessen.

* * *

„És szólt Jitró: Áldva legyen az Örökkévaló, aki megmentett benneteket az egyiptomiak kezétől…” (uo. 18,10).
A Talmud igen nagyra értékeli Jitró ezen áldását. „Szégyen Mózesre és a hatszázezer zsidóra, hogy nem mondtak áldást, míg csak nem jött Jitró és áldást nem mondott…” (Szánhedrin 94).
Ez persze egy kissé érthetetlen. A hálaének, amit Mózes és Izrael népe a Sás tenger partján énekeltek, az nem számított annyit, mint Jitró pár szavas áldása?
Csakhogy a zsidók hálaéneket zengtek, melyben megköszönték Istennek, amit érettük tett. Jitró viszont azért mondott áldást, amit Isten másokért tett – s ez nem ugyanaz.

* * *

„…És jött Áron és vele Izrael vénei, hogy lakomázzanak Mózes apósával, Isten színe előtt…” (uo. 18, 12).
És hol volt Mózes? – kérdi Rási. Ő is ott volt, felszolgált a vendégeknek, de nem evett velük.
Miért nem vett részt Mózes az apósa tiszteletére rendezett lakomán? – kérdi a belzi rebbe, reb Sálom.
– Azért – mondja – mert, az Írás tanúsága szerint ez a nap később a Jom Kippur böjtje lesz, s ezt Mózesen kívül még senki nem tudta – ezért nem evett.

* * *

„…és közöld velük az utat, amelyen járjanak…” (uo. 18. 20).
Jitró tanácsának ezt a részét a kommentátorok különféleképen magyarázzák. Általánosságban úgy értelmezik, hogy a zsidó életmód – a Tóra alapján – különféle formában is megnyilvánulhat.
A premisláni cádik, reb Meir, testi-lelki jó barátja volt a ruzsini cádiknak, reb Jiszráélnak, annak ellenére, hogy életvitelük között szinte semmi hasonlóság sem volt.
Reb Meir nagy szegénységben élt, házában soha sem volt egy fillér sem, mert – nagy jövedelme ellenére – mindenét szétosztotta a szegények között. Ezzel szemben a ruzsini fejedelmi életmódot folytatott, szolgahad vette körül, semmit meg nem tagadott magától.
A premisláni cádik volt az, aki a kettejük közti különbséget elemezte:
– Mindketten meg vagyunk említve a Zsoltárok Könyvében. Rólam az a vers szól, hogy „Bőven adakozik a szegényeknek, Igazsága örökre megmarad” (Zsolt. 112.9). A ruzsini cádikról pedig ez a vers szól: „Vagyon és gazdagság lesz házában, igazsága örökre megmarad” (uo. 112, 3).
Mindkét versben a zsoltárköltő a cidkátó (cedek) kifejezést használja, ami ugyanúgy jelenti valakinek az igazát, mint az általa adott jótékonyságot (cödáká).

* * *

A két cádik egyszer találkozott. A ruzsini egy négylovas hintón utazott, míg a premisláni szekerét egy rozzant gebe húzta.
A ruzsini megmagyarázta, azért utazik négy lóval, hogy ha a kocsi beleragadna a sárba, azt ki tudják húzni.
A premisláni a maga szekerére pedig azt a magyarázatot adta, hogy mivel az ő egyetlen lova úgysem tudná kihúzni őt a sárból – igyekszik abba nem beleragadni.

A szülői tisztelet iskolapéldája

„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön, amit az Örökkévaló Istened neked ad” (Exodus, 20,12).
Ebben a szakaszban van szó a Tóra-adás felemelő szertartásáról, az egyiptomi kivonulás értelméről és tulajdonképpeni végső céljáról. Itt jelenik meg első ízben a szavakba öntött Tíz Parancsolat, ami azóta is az emberi civilizáció alaptörvénye.
Egyes Tóra-magyarázók azt is tartják, hogy a Tíz Parancsolat valójában az egész Tóra lényege.
A kabbalán alapuló haszid irodalom sokat foglalkozik a Tíz Parancsolat mélyebb értelmezésével, kabbalisztikus jelentésével. Alábbi történeteink is ezek szellemében fogantak:

* * *

„Emlékezzél meg a szombat napjáról…” (uo.).
A negyedik parancsolat foglalkozik részletesen a szombattartás fontosságával. Itt szerepel az „emlékezz” (záchor) ige, míg Mózes ötödik könyvében, a Deuteronomiumban, ahol a Tíz Parancsolat ismételten szerepel – a hasonló jelentésű – „őrizd meg” (sámor) ige.
Reb Hirst, a rimanovi nagy cádikot, sokan csak „Hirs, a szolga” néven emlegették, mivel fiatal korában mestere és elődje – reb Mendel – házában a sámeszi teendőket látta el.
Közismert rebbe korában már sokan jártak hozzá tanácsért, vagy megvitatni vele többértelmű dolgokat. Nemzedékének egyik híres rebbéje is tőle kérdezte meg, miként értelmezi Rási magyarázatát a kohaniták áldásával kapcsolatban.
Ennél tudni kell, hogy Slomó Jichák (Rási) szerint az „amor” (mondva) szó ugyanahhoz a nyelvtani csoporthoz tartozik, mint a „záchor” és „sámor” szavak, amiket a szombattal kapcsolatban említ a Tóra. Felmerül a kérdés, mi a közös bennük?
A cádik egy történettel magyarázta el a nyelvtani problémát:
Amikor még mesteremnél, reb Mendelnél, szolgáltam, egy alkalommal nem volt egy lukas garas sem, amiből szombatra a rebecen be tudott volna vásárolni. Az asszony engem kért meg, menjek be az urához és kérdezzem meg, mitévő legyen. Kérését teljesítettem, de amikor benyitottam a szobájába, azt láttam, hogy magába merülve, átszellemült arccal végzi szent munkáját, olyan elmélyülten, mintha nem is ezen a világon lenne. Így aztán halkan becsuktam magam mögött az ajtót, nem mertem egyetlen szóval sem megzavarni őt.
Már csütörtök volt, de még mindig nem látszott semmi remény arra, hogy valami ennivaló kerüljön a péntek-esti ünnepi asztalra. Ezért aztán engedtem a rebecen ismételt nógatásának, és ismét benyitottam rebbéhez. De megint csak nem mertem megszólalni.
Péntek reggel már elszántabb voltam. Beléptem a szobába, de még mielőtt kinyithattam volna a számat, a rebbe megszólalt:
– Hirsl, fogd a fazekat, amiben a halat szokták főzni, töltsd meg vízzel és tedd fel a tűzre. Ugyanezt csináld azzal a fazékkal is, amiben a húslevest meg a kompótot főzik.
A csodálkozástól alig tudtam szóhoz jutni, de azért nagy nehezen kinyögtem:
– De rebbe, mit fogunk azokban a fazekakban főzni, hiszen se hal, se hús, se semmi nincs a háznál?
A rebbe végtelen nyugalommal azt válaszolta:
– A Tórában le vagyon írva – a mannára vonatkozóan – hogy „a hatodik napon előkészítik, amit hoznak” (Exodus, 16,5).
Nekünk, tehát, kötelességünk megtenni a megfelelő előkészületeket, aztán a szombat maga hozza meg a szükségeset…
Hát így is lett. Nem sokkal azután, hogy feltettük a fazekakat a tűzhelyre, beállított egy falusi zsidó, kérdezvén, nem tölthetné-e el a szombatot nálunk? Elmesélte, hogy valamilyen okból kifolyólag a szombatot a városban kell töltenie, és a sabeszt a rebbével együtt akarja ünnepelni. Hozott is magával bőségesen mindent, amire csak szükség lehet, halat, húst, zöldséget. Az ismeretlen jóvoltából így nagyon kellemes szombatunk lett.
– Nos, így van ez a kohaniták áldásával is – fejezte be a válaszadást a cádik – mert hát igazából elhihető, hogy az áldás a kohanitáktól származik? Hiszen az Írás azt mondja: „Így szóljanak nevemben Izrael fiaihoz és én megáldom őket” (Numeri, 6, 27). Tehát az áldás az Örökkévalótól származik. Csak megparancsolta, hogy a kohaniták átegyék meg a szükséges előkészületeket, mossanak kezet, vegyék le cipőjüket, tárják ki kezüket és mondják el az áldás szövegét – a többi Isten dolga. Ez tehát az, amire Rási utal ebben a versben: mondani – vagyis a kohaniták áldásmondása – az olyan, mint a záchor és a sámor a szombatnál, vagyis a szombati előkészületek munkálatai…

„Tiszteld apádat és anyádat…”
Reb Jehuda Zvi, a szambori cádik fia mesélte az alábbi történetet:
Amikor édesanyám, Isten nyugosztalja, várandós volt velem és már a hetedik hónapban volt, elunván a semmittevést az anyaméhben, elhatároztam, hogy ideje megszületni.
Szentéletű apám, a szülés megindulásakor, bement a templomba imádkozni anyám könnyű szüléséért. Belépve az imaházba, észrevette, hogy a fiatal talmudisták összesúgnak a háta mögött. Addig faggatta őket, míg az egyikük elárulta, miről beszéltek.
Tudni kell, hogy anyám nem volt már fiatal, amikor apám elvette feleségül. Ennek az volt az oka, hogy anyám szentül elhatározta, hogy csak egy nagy cádikhoz hajlandó feleségül menni, így minden más ajánlatot elutasított. Ilyenkor az emberek szeretnek pletykálkodni és a rossz nyelvek ebben az esetben is azt terjesztették, hogy biztosan még a házasságkötés előtt esett teherbe.
Miután megtudta, miről beszéltek a háta mögött, apám felhagyott az imádkozással, hazament, sóhajtozott, nagyokat nyögött és igencsak szenvedett. Anyám mindezt hallotta, sőt okát is sejtette, hiszen tudott a pletykákról. Az viszont nagyon fájt neki, hogy apámat sem kímélték a rossz nyelvek.
Anyámnak a szülési fájdalmak közepette is maradt ereje, hogy nyugtassa apámat, mondván, ne aggódjon, minden rendben lesz, nemsokára világra jövök. De apám erre még jobban nyögött és sóhajtozott. Ekkor anyám a hasára tette két kezét és azt mondta:
– Drága gyermekem, te tudod, hogy mi az igazság. Kérlek, fogadj szót anyádnak, várjál még két hónapot és ments meg engem attól, hogy a pletyka a szájára vegyen!…
Meghallván az anyai kérést, visszahúzódtam és kivártam a szabályos kilenc hónapot, hogy kóser gyerekként jöjjek a világra. Ettől kezdve már nem telt időm semmittevéssel, hiszen betartottam a szülői tisztelet parancsolatát, azzal, hogy szótfogadtam és anyámra hallgattam – fejezte be a szambori rebbe elbeszélését.

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek