7. 📖 XVI.- Antiszemitizmus, gazdasági válság, Izrael

Izrael – A vallásos cionizmus történeti szempontból

Izrael

A vallásos cionizmus történeti szempontból

 

Dan Michman

(Zsidóság Története Tanszék, Bar Ilan Egyetem)

Jelen cikkünkben egy olyan alapvető fontosságú nézetrendszert igyekszünk megvizsgálni, amely a zsidó történelem modern kori szakaszában született és nőtt naggyá, és amely rendkívül lényeges kulcsot szolgáltat az Izrael állam történetének megértéséhez: ez pedig az úgynevezett „vallásos cionizmus”. Hitem szerint ennek a nézetrendszernek a revideálása arra szolgál, hogy segítségével jobban megérthessük azt az igen komplex valóságot, amiben élünk.

A 19. században a zsidóság történetére a következő négy erőteljes tényező gyakorolta a legtartósabb hatást: az emancipáció, a szekularizmus, a nemzetállamok reneszánsza és természetesen a modern antiszemitizmus. Az ezekkel szembesülő zsidóság arra kényszerült, hogy önnön zsidó identitását és a zsidóság közössége iránti elkötelezettségét – kollektív entitásként és egyénenként külön-külön is – valamiképpen újrafogalmazza. A legújabb kor küszöbén álló zsidóságot két rendkívül fontos vonás jellemezte: a) népvoltának vallásos felfogása, egyszersmind vallásának népi alapú felfogása (és ebből következően vallásának és nemzetiségének el nem különíthető volta – mely voltaképpen a nacionalizmus ősibb formája); b) hogy életét azon a területen kívül élte, amit „zsidó hazának” tartott, autonóm vezetéssel bíró közösségekben, de külső tényezőktőli függésben. A fentebb nevesített négy jelenség oda vezetett, hogy a zsidóság ezen közösségei, melyek kötelező és hivatalos erővel fogtak egybe minden zsidót, önkéntes részvételen alapuló, laza keretszervezetté „szelídültek”. A zsidóság egyre inkább úgy találhatta, hogy az őt körülvevő társadalomban el tud vegyülni. A zsidó identitás vallási aspektusa meggyengült (és minthogy a judaizmus mégiscsak népi vallás, az etnikai kötödések is nagyban meggyengültek).

Ugyanakkor és mindennek ellenére a zsidók megújult, sőt erősebb ellenérzésekkel, elutasítással szembesültek gyakran, és csodálattal figyelhették az olyan régi népek nemzetállamainak újjászületését, amilyen a görög vagy az olasz. A vallástól eltávolodott zsidók némelyike újfajta zsidó népi-nemzeti öntudatra vágyott, ami számos formát ölthetett magára – ezek egyike a cionizmus. A cionizmus nem csupán az üldözések elől keresett menedéket, hanem olyan alap kívánt lenni, amire építve a zsidó nemzeti identitás helyreállítható, mégpedig Erec Jiszraélben, a nép ősi otthonában, azon a földön, amelyhez a zsidóságot mint közösséget egymást követő hajdani nemzedékek sorának hagyományai fűzték szorosan, és amely éppen ezért egyedül megfelelő hely az újraépítkezéshez. A cionizmus alapító atyái, vezetői és aktivistái között sokan nem voltak vallásosak, sőt nem volt ritka a vallással szembeni ellenségesség sem. A cionizmus mint eszme – és azok is, akik valóra váltották –, valamint annak végső gyümölcse, Izrael állam maga is kezdettől fogva máig ugyanazzal a dilemmával néz szembe: a zsidó valláshoz fűződő viszonyának kérdésével, ami pedig a zsidó nemzeti érzés forrása. A dilemma feloldhatatlannak látszik.

A különféle ágazatokhoz tartozó vallásos zsidók dilemmája pedig a saját viszonyulásuk egy olyan mozgalomhoz, amely nem tartja központi kérdésnek és léte alapjának a vallásos meggyőződést, de tagadhatatlanul sokat tett a zsidóság népként való létezéséért.

Erre a problémára egy sor rendkívül bonyolult válaszkísérlet született. A vizsgálódás céljainak megfelelően ezeket három kategóriába sorolhatjuk:

1 a cionizmust teljes elutasítani annak minden eredményével együtt, és vele tevékenyen szembehelyezkedni;

2 a cionizmusra mint szükséges, pozitív politikai fejleményre tekinteni, ami talán közelebb segít minket a megváltáshoz, de aminek jelenleg semmiféle különös vallási jelentősége nincs;

3 a cionizmust teljességgel elfogadni mint a megváltás folyamatának tényezőjét, még ha a legtöbben, akik részt vállalnak belőle, ez utóbbi vonásának nincsenek is tudatában.

Az első választ adta a kérdésre a legtöbb Tóra-hű zsidó a cionizmus 19. század végi kezdeteitől egészen a holokausztig. Azóta a probléma még bonyolultabbnak látszik lenni, de a „háredi” néven emlegetett ultraortodox közösségek többnyire tartják magukat ehhez az állásponthoz ma is. A második- és a harmadikféle válasz szolgáltatja az alapot és a vázat a „vallásos cionizmus”-nak.

A másodikfajta válasz volt hallható a vallásos cionizmus első napjaiban, ez volt a világi cionizmussal való együttműködés alapja. Smuél Mohilever rabbi (1824–1898), a Chovevé Cion (Cion szerelmesei) mozgalom egyik vezetője írta az első cionista kongresszushoz intézett levelében az 1880-as években:

Ennek a kongresszusnak a sikere érdekében elengedhetetlen megbizonyosodnunk arról, hogy a „Cion fiai”, akiknek a szíve hűséges ügyünkhöz, teljes szeretetben és testvérként viszonyulnak egymáshoz, még ha nézeteltérések vannak is közöttük az ember és az Isten közötti kapcsolat dolgában. Ha úgy tekintünk is némely elvtársainkra, hogy azok aztán igazán minden határon túlmentek már, meg kell gondolnunk, hogy ha az otthonainkat tűzvész ostromolja, mely mindent veszélyeztet, vagyonunkat és életünket is, és jön valaki, hogy megmentsen, olyan, akit történetesen törvényszegőnek tartunk, vajon nem fogadjuk-e ennek ellenére szeretettel és örömmel?

Mohilever rabbi ezért pártolta lelkesen az Erec Jiszraélbe költöző telepeseket is: „Régi-régi bölcseink között akad olyan vélekedés, mely szerint ez [ti. az Izraelbe település] felér az egész Tóra [megtartásával], s ennek a parancsolatnak azért ilyen óriási a jelentősége, mert ez az alapja népünk egész létezésének.” Sosem tagadta, hogy – megint az ő szavait idézve – „a Cion szeretetének alapja az [a törekvésünk], hogy megőrizzük az egész Tórát úgy, ahogyan generációról generációra örökül kaptuk”, bár tüstént hozzáteszi: „ezzel természetesen senkinek a viselkedését nem kívántam elítélni”.[1] Jichák Jákóv Reines rabbi, a Mizráchi (a Merkáz Rucháni, azaz „spirituális központ” rövidítése) mozgalom alapítója (1902) hasonlóképpen rendkívül fontosnak látta a nemzetként való újjászületést, és a cionizmust olyan lényeges világi mozgalomnak tartotta, amelyben a Mizráchi bátran részt vehet. Szövetség köttetett a Mizráchi és Herzlék között, olyan sikerrel, hogy sok Mizráchi-aktivista még a Brit-Uganda-tervet is támogatta, mely zsidó államot hozott volna létre Afrikában, 1903-ban.

Ennek az eszmei és mozgalmi vonalnak a folytatásaként alapították meg az első világháború után, 1922-ben a Hápoél HáMizráchit (a Mizráchi Munkásai), melynek eszmei célja Yosef Shalmon történész szerint:

a Klál Jiszraél (az egész zsidó nép) egysége, mely a ’zsidónak lenni’ olyan fogalma köré épül, ami nem azonos a judaizmus mint vallás fogalmával A Hapoél HáMizráchi eszmeiségének modern volta a zsidó tradíció olyan szemléletében érhető tetten, amely szerint az alkotóeleme a nemzeti identitásnak, a nemzeti kultúrának, mégpedig a parancsolatok rendszerével együtt. Így fejlődött az a nézetrendszer, amely a ’zsidóként létezésnek’ három fundamentális alkotóelemét a vallásban, a nemzetiségben és a társadalmi igazságosságban látja.

A Hapoél HáMizráchi ideológiájának hagyományhű aspektusa az a törekvésük volt, hogy a zsidó hagyományt megőrizzék a nemzeti közösség mindennapi élete részeként. A Hapoél HáMizráchi ideológusai a zsidóságnak ebben az új felfogásában a zsidó nacionalizmus tradícionálisnak nem minősíthető elemeit is hasznosították, és igyekeztek ehhez precedenst találni a zsidó irodalomban és a hagyomány tanításai között.[2]

Ennek a felfogásnak egy további hajtása, mely a munka értékeit is magának vallotta (Torá váÁvodá), egy évtizeddel későbbi, németországi zsidó fiatalok alijájával párhuzamosan bontakozott ki. Gondolkodásukat a rabbi Samson Raphael Hirsch-féle Torá im Derech Erec modernista vallásos filozófiai iskolája formálta. Ebben a tanításban pozitív attitűdre leltek a modern, szekuláris világ és annak értékei iránt, többek között a demokrácia iránt, az azoktól való hagyományos elzárkózás helyett. A Brit Chálucim Dátijim (Vallásos Pionírok Szövetsége) ezen ifjú mozgalmárai, akik bizonyos szocialista értékeket is a magukénak vallottak, gazdagították a vallásos cionizmus történetét az utóbb kibuc hádáti (vallásos kibuc) néven elhíresült találmánnyal. A Hákibuc Hádáti mozgalom szemei előtt a világi társadalommal való olyan kapcsolat lebegett, melyben egy példaszerű vallásos közösség teljes értékű (az élet minden aspektusában a haláchának megfelelő) zsidó modellt nyújtva gyakorolhat hatást az egész népre, ezzel is közelebb hozva a nemzeti tikunt, a nemzet „megjobbítását”. Érdeklődésük homlokterében tehát a nép spirituális életének helyreállítása volt, azzal a megkötéssel, hogy ez csakis a Szentföldön, Erec Jiszraélben teljesíthető be.[3]

A Hákibuc Hádáti – noha sosem vált tömegmozgalommá – fontos szerepmodellként szolgált az izraeli és a diaszpórában élő vallásos cionista ifjúság számára. A Bné Ákivá mozgalom [voltaképpen a Mizráchi ifjúsági szárnya] a Kibbuc Hadáti keretein belül készítette fel, képezte ki tagjait a hágsámá (a cél „beteljesítése”) elérésére. A mozgalomban a „népesítsd be az Izrael földjét” parancsolatot a föld birtokba vételére és megmunkálására vonatkozó kötelezettségként fogták fel, hogy ebben az országban értékorienált társadalmat hozzanak létre, amely erkölcsi alapokon működik, és ugyanakkor konstruktív. Az Izrael állam határai tehát önmagukban nem képezték az ő gondolkodásuknak lényeges részét. Maga az állam sem bírt a szemükben semmiféle önmagában való szentséggel – ezt Simcha Friedmann így öntötte szavakba: „Nem tulajdonítok az államnak semmiféle vallási súlyt vagy jelentőséget, bár mások – istenfélő zsidók, akik jobbak nálamnál – nagyon is tulajdonítanak… Izrael államban, melynek a születése olyan nagy meglepetésként ért bennünket, fel sem készülhettünk rá tisztességesen, én nagy feladatot látok, és a sürgetést: »Hic Rhodus, hic salta!«[4] Azazhogy: »Kaptatok egy országot, most aztán mutassátok meg, hogy a parancsolatokat megtartó, istenfélő zsidók tudtok lenni ebben az országban, éspedig nem sportból, hanem mert ilyen lehetőségetek nem volt sok száz éven át. Most bizonyítsátok be, hogy tényleg igazi zsidók tudtok lenni.«”[5]

Különféle okokból – az izraeli társadalomban általában és különösen a vallásos ortodox társadalomban zajló folyamatoknak köszönhetően – a Hákibuc Hádáti (és egyedi ideológiájának) domináns szerepe valamelyest csökkent az 1960-as évek végétől.

Térjünk vissza most a sorrendben harmadikféle válaszlehetőségre, ami a cionizmusra adható – ez a kettes számú vallásos cionista alternatíva: a geulá– (megváltás) orientált nézet. Ennek a gondolatnak az első nyomát a vallásos cionizmus kezdeteinél, az 1880-as években már megtaláljuk (Yechiel Michel Pinesznál például), és talán – más formában – még korábban, a 19. század közepének bölcselőinél, akik az Erec Jiszraélbe való visszatelepüléssel foglalkoztak. Teljesebb és átfogóbb tárgyalását e nézetnek később, Avraham Jichák Hákohén Kook rabbi (1865–1935) izraeli főrabbi írásaiban találjuk meg. Kook rabbi szerint a szekuláris cionizmus („a világi zsidó felfogás az izraeli nemzetről”) tévedés, a zsidó nacionalizmus meghamisítása – melynek a néplélek isteni voltának felismerésén kellene alapulnia.[6] Nem tartotta ezt a tévedést mindazáltal teljesen értéktelennek, hanem úgy látta, hogy voltaképpen ez az álláspont is – öntudatlanul – az Izrael nép voltának isteni forrásaiból táplálkozik. Ezért aztán együtt kell működni ezzel a nézettel, és támogatni, amíg a tévedést mások is felismerik. Kook rabbi szerint a nemzeti újjászületés – a cionizmus – a geula folyamatának kezdetét jelenti. Az Erec Jiszraél önmagában is érték, de csak az Ám Jiszraél és az Erec újraegyesülése teheti teljessé a folyamatot:

A néplélek és a föld együtt kell hogy működjön, együtt alkotják a nép létezésének titkos alapját, és nélkülözhetetlen szerepet játszanak a nép szentség utáni vágyának valóra válásábanA nép spirituális erejével tölti meg a földeta föld pedig gondoskodik arról, hogy a nép felismerje az isteni élet utáni vágyakozásának döntő szerepét a létezésében.”

Kook rabbi nézeteit (melyeket eléggé sokféleképpen értelmezhetünk) a fia, Tzvi Yehudah Hacohen Kook rabbi (1891–1981) fejlesztette tovább tanítványaival, akiket a Merkáz Háráv jesivában oktatott.

Az 1940-es és 50-es évek két rendkívüli fontosságú történésnek voltak tanúi a zsidó történelemben: az egyik a holokauszt, a másik röviddel utána Izrael állam születése. E két történés eseményei természetesen mélységes érzelmi és spirituális reakciókat váltottak ki különféle zsidó körökben (és nem csak azokban, amelyek „vallásosnak” mondhatók). A vallásos cionizmus mozgalmában különösen jelentősek ezek a reakciók: egyfelől előttük volt az európai Tóra-tanházak és nagy lélekszámú vallásos zsidó közösségek víziója, másrészt beteljesülni látták a zsidóság nemzetként való létezés utáni vágyát. A geulá-motívum tehát egyre erősebbé lett a vallásos cionista közösségben. Izrael állam, a cionizmus nagy vállalkozása Tzvi Yehudah rabbi véleménye szerint:

az igazi megváltás, mely a föld tökéletes birtokbavételében nyilvánult meg és az Izrael újjászületésében, utóbb pedig az új és újabb telepítések formájában és a diaszpóra fogságában sínylődők hazagyűjtésébenakkor lesz láthatóvá, amikor növekedése eléri zenitjét – az örökül kapott földés annak általunk való kormányzása.[7]

A Merkáz Harav jesiva nőttön nőtt jelentőségben, és tanítványai az 1950-es évek végétől a vallásos cionista oktatási rendszer széles körű fejlesztésébe kezdtek. Kevesebb mint egy évtized leforgása alatt – az 1960-as években – ők lettek a vallásos cionizmus vezető erejévé. Az oktatókban és hallgatóikban testet öltött energia kimondottan félelmetesnek tűnt. A felszínen kezdetben leginkább az látszott, hogy minden vágyuk résztvenni az izraeli társadalom életének minden dimenziójában, és így járulni hozzá a nemzeti újjászületéshez – szemben a vallásos cionista közösség más részeivel, melyek az akkori Izraelben marginális helyzetűnek voltak mondhatók. A felszín alatt azonban az Izrael földjéhez való sajátos hozzáállásuk csak a lehetőségre várt, hogy kifejezhesse magát.

A hatnapos háború volt az első fordulópont a vallásos cionista közösség történetében. Az akkor elfoglalt területek – Júdeában, Samáriában, Gázában, a Sínai-félszigeten és a Golánon – jókora színteret biztosítottak az aktivitást kereső energiáiknak, és láthatóvá tették a geulára irányuló, messianisztikus-megváltási motívumaikat is. E változás eredményeként született meg a Gus Emunim („a hűségesek blokkja”), mely az aktívabb tevékenységhez az 1970-es években kezdett hozzá, és azután partvonalra is szorította összes többi vallásos cionista alternatíváját. A jom kippuri háború és a nyomában járó sokkos közállapotok, különösen a Munkapárt és a munkapárti cionizmus hitelének megrendülése csak erősítette a geula-iskola önbizalmát a vallásos cionizmuson belül, és egyre inkább önmagukat látták a nemzeti érzések megerősítőjének fő szerepében, a tömegek számára utat mutató erőként. Az 1977-es politikai forrongások – a Likud hatalomrakerülése – volt a következő fordulópont. Az új kormányzat révén sokkal szélesebbre nyíltak az ajtók a vallásos cionizmus előtt, ami a vezető társadalmi pozíciókat illeti, nem is beszélve arról a jelentős támogatásról, melyben a telepesek erőfeszítéseit részesítették.[8]

A második nagy politikai forrongásidőszak – az 1992-es – súlyos krízis elé állította a vallásos cionizmusban domináló geulá-irányzatot. A kormánypolitikában bekövetkezett fordulatot – különösen ami a hajlandóságot illeti, hogy az Erec Jiszraél területéből valamennyit feladjanak – úgy tekintették (azok, akik az Erec Jiszraél teljes területében látják a nemzeti újjászületés garanciáját), hogy az csak a churbánhoz, a pusztuláshoz mérhető. Az új kormánypolitikát némelyek egyenesen a holokauszthoz hasonlították (ezzel tanúságot téve arról, hogy semmit sem fogtak fel a holokausztból). A belpolitikai feszültség sosem látott magasságokba csapott, a cionizmus kilátásai ködbe borultak. A geula-irányzat ortodox hívei megfeledkeztek arról – többek közöttt –, miféle területi engedményekbe és visszavonulásokba egyeztek bele már a múltban a cionista mozgalom és Izrael állam vezetői. (Például a Lord Peel-féle bizottság által előterjesztett 1937-es felosztási tervbe 1937-ben; például az 1949-es függetlenségi háború és az 1956-os sínai-félszigeti hadjárat során szerzett területekről való kivonulásba). Ezek a korábbi területi engedmények mindenféle haláchikus ellenvetés nélkül nyertek elfogadást, a vallásos cionizmus vezetőinek egyetértésével – és egyik sem hátráltatta a cionista ügy sikerét. Ugyancsak megfeledkeznek arról a geula-irányzat harcos hívei arról a létfontosságú örökségről, amit Izrael első askenázi főrabbija, rabbi Jichák Halévi Herzog hagyott ránk a demokratikus kormányzás haláchikus legitimitásának megalapozásával. A cionizmus történetének hiányos ismerete juttatta őket odáig, hogy helyet adjanak annak a merőben alaptalan félelemnek, miszerint a cionizmus nagy eredményeit eltörölné az Erec Jiszraél egyes meghatározott területeiről való korlátozott visszavonulásunk.

Az a krízis, amit leírni igyekeztünk, a jelek szerint azért ilyen éles természetű, mert egybeesik egy szélesebb körű fejleménnyel, azzal az alapvető konfliktussal, mellyel a kortárs izraeli társadalom manapság szembenéz – az állam kulturális és nemzeti karakterének kérdésével. Éppenséggel ez a fejlemény ad különleges jelentőséget újra rabbi Mohilever szavainak, melyeket az első cionista kongresszushoz intézett, és fentebb idéztünk: „Ennek a kongresszusnak a sikere érdekében elengedhetetlen megbizonyosodnunk arról, hogy a »Cion fiai«, akiknek a szíve hűséges ügyünkhöz, teljes szeretetben és testvérként viszonyulnak egymáshoz, még ha nézeteltérések vannak is közöttük az ember és az Isten közötti kapcsolat dolgában.”

[1]   Idézve Arthur Hertzberg, The Zionist Idea című műve alapján (Jeruzsálem, 1970, 309–310. old.).

[2]   Yosef Shalmon, Shiluv Hasozialism im Hadat: The Synthesis of Socialism and Religion, Remarks on the History of the Hapoel-Hamizrachi Federation (héber), valamint: Religion and Zionism: First Conflicts (héber), Jeruzsálem, 1990, 340–341. old.

[3]   Lásd erről: Fishman, Between Religion and Ideology – Judaism and Modernization in the Religious Kibbutz (héber), Jeruzsálem, Yad Yitzchak Ben Tzvi, 1990, különösen 72–73. old. Úgy tűnik, hogy S. R. Hirsch rabbi gondolkodásában rendkívüli fontossággal bíró egyik tétel, tudniillik az Erec Jiszráél jelentőségének valamelyes alulértékelése a Tóra és a zsidó nép egységéhez képest, utóbb módosulásokon esett át: „Az ókori Izrael politikai függetlenségének sem az volt a jelentősége avagy célja, hogy az Izrael nemzetállam lehessen, hanem hogy spirituális küldetését betölthesse. Sosem földek és határok alkották az Izrael egységét, hanem a közös cél, a Tóra volt az összekötő kapocs” – S. R. Hirsch, Igrot Cáfun, Nineteen Letters About Judaism, ford. A. Porat, Jeruzsálem, 1976, 68. old. A modern antiszemitizmus és a nemzeti újjászületést sürgető mozgalmak feltűnése után Erec Jiszraél újból központi helyet látszik elfoglalni a nyugat-európai vallásos cionisták gondolkodásában – de nem mint önmagáért való cél, hanem mint „a spirituális küldetés beteljesítését szolgáló eszköz”.

[4]   Azaz: „Itt van Rhodosz, itt ugorj!” – a latin mondat értelme: „Most mutasd meg, mit tudsz!” Vagyis ha tényleg tudsz valamit, mindig tudod, ha nem, akkor sosem.

[5]   S. Friedman, Arrangement of Relationships between Religious and Secular Jews (héber) – in: Y. és A. Tirosh, Religious Zionism and the State (héber), Jeruzsálem, 1978, 290. old.).

[6]   S. Friedman, Arrangement of Relationships between Religious and Secular Jews (héber) – in: Y. és A. Tirosh, Religious Zionism and the State (héber), Jeruzsálem, 1978, 290. old.).

[7]   Tzvi Yehudah Kook rabbi, The Pathway of Israel (héber), Jeruzsálem, 1967, I, 56. old.; lásd még Ravitzki, Uo., 113. old.

[8] Zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy éppen ez a fejlemény az oka a Máfdál, a Nemzeti Vallásos Párt befolyása csökkenésének. A párt alapítóinak célja éppen a vallásos cionizmus képviselete volt. Amíg az irányzat élesen elkülönülő entitás maradt az izraeli társadalomban, addig a köreikből kikerülő választóik kivétel nélkül az NVP-t támogatták csak, mert abban látták közös, azaz csoportérdekeik képviseletét. Amint azonban megnyíltak az utak a szélesebb társadalmi-gazdasági szerepvállalás előtt, a vallásos cionisták is szétszéledtek a politikai spektrum teljes mezején. Az NVP mint egyedüli reprezentáns csillaga leáldozott. Ugyanakkor a geula-mozgalom vallásos cionizmuson belüli dominanciája sok vallásos cionistát a politikai paletta jobb oldala felé terelt, és alkalmasint ennek nagyon is köze van ahhoz, hogy a meggyengült NVP is arrafelé pozicionálta újra magát.

  • Küldés emailben

Fejezetek