11. 📖 XXV. – A haszidizmus világa

Identitás – Vallás nélkül nincs zsidó nép

Identitás

 Vallás nélkül nincs zsidó nép

Köves Slomó

Zavarban voltam, amikor Novák Attila Van-e zsidó népiség Magyarországon? című írását olvastam (ÉS, 2008/19.). Zavarban, mert a nehezen követhető gondolatsorokból nem derül ki, hogy a szerző történészként, szociológusként vagy a Magyarországi Cionista Szövetség elnökeként írja sorait. Nyilvánvalóan a más-más meghatározás ebben a kérdésben más megközelítést is követel.

Zavarban voltam, mert a szövegből az sem derült ki számomra, hogy a szerző a zsidó népiségről, a zsidó identitás jelenleg is létező (vagy esetleg vizionálható) formájáról, azaz egy társadalomszociológiai kérdésről, vagy mint a zsidó nép/vallás/nemzet kérdéskör definitív, teoretikus problémá­já­ról beszél. Úgy tűnik, hogy összekeveri a zsidóságot mint a világ­törté­ne­lem objektív tényét a mai magyar zsidóság aktuális állapotával.

Zavarban voltam a tényfeltárás és az érvelés olvasásakor is, hiszen a szerző ugyanazokat a történelmi periódusokat egyszer a népi identitás erősítőjeként, egyszer meg gyengítőjeként emlegeti. Ilyen a holokauszt, amelyről előbb így ír: „a népként való viselkedés azonban a XX. századra… megszűnt azért, mert a II. világháború alatt, a holokauszt során jórészt kiirtották az európai zsidóságot”, majd ennek homlokegyenest ellentétét: „A holokauszt… a maradék asszimiláltak tudatát is megváltoztatta, hiszen éppen a szekuláris magyar nemzetállammal való magyar nemzeti azonosulás lelki mozgatórugóit és ezzel összefonódó jogi-történeti narratíváját tették kétségessé a történtek.”

Nehezen tudom elfogadni „az újfajta népi identitás” melletti érvelésében állandóan visszatérő „szekuláris héber nemzeti kultúra”, az „izraeli identitás” elemet is, amelyet egységes, biztos lábakon álló identitásként kezel, amikor mára világossá vált, hogy az izraeli identitástudat legalább annyira meghasonult állapotban leledzik, mint a diaszpóra zsidóságának öntudata. Ez többek közt abban is megnyilvánul, hogy egyre többen bújnak ki a katonai szolgálat alól, illetve abban, hogy az izraeli állampolgárok közel tizenöt százaléka a zsidó államon kívül él. Az ún. „reform történetírás”, amelyben többek között Ilan Pappe haifai történész Izrael létjogosultságát vitatja el[1], míg Shlomo Sand a zsidó nép puszta létezését kérdőjelezi meg[2], ugyancsak ennek a válságnak a része.

Értetlenül állok az előtt is, hogy újfajta identitásvíziójában Novák nem ad helyet a vallásos identitásnak, sőt a vallásos csoportokat „mikro­szi­ge­tek­nek”, „enklávéknak” tekinti, és azok befolyásának erősödését „veszély­es­nek” titulálja.

Ha a cikk címadó kérdését úgy tesszük fel, hogy meghatározható-e a zsidóság népként, akkor a válasz erre minden bizonnyal csak az lehet, hogy igen. Nincs még egy olyan nép a földön, ahol a népi, nemzeti meghatározás annyira ősi lenne, mint a zsidóságnál. Míg más népek nemzeti tudatának alapját csak a közös terület, közös nyelv és közös történelmi tudat adja, és alapvetően csak a feudalizmus felbomlásával erősödik meg a nemzeti fogalom, addig a zsidóság esetében a nép és a terület, Izrael földje, jelentőségét maga a vallás adja meg, amely elválaszthatatlan népi meghatározásától, és nem csupán azért, mert „az imakönyvben is így nevezik a zsidó népet”, hanem azért, mert maga a Biblia az, amelyik a vallás kötelezettségeit magukra vállaló héber törzsekről azt írja[3] „És ti legyetek nekem papok birodalma és szent nép!”. Évezredeken keresztül fel sem merült annak a kérdése, hogy nép-e a zsidóság, hiszen a zsidóságban egyszerre testesült meg a vallás és a nép, sőt még a közös őshazához való ragaszkodás is.

Persze fontos hangsúlyozni, hogy a zsidóság sohasem volt definiálható származásként, hiszen maga a vallás biztosít lehetőséget arra, hogy bárki a zsidó nép tagjává váljon, ha kompetens rabbinikus bíróság előtt magára veszi a vallás kötelezettségeit[4]. Az is igaz, hogy a diaszpóra miatt a zsidóság nemzeti mivolta sem a szokásos értelemben testesült meg, hiszen az egy néphez való tartozáshoz és a valláshoz ragaszkodó zsidók a világ különböző kultúráiban a legkülönbözőbb nyelveket beszélték, és felvették a befogadó társadalmak kulturális jegyeit is.

Bárhogyan legyen is, a zsidóságnak e nép/vallás/nemzet együtteséből semmiképp sem vonhatjuk kétségbe a népi vonal létezését, mint ahogy azt sem vonhatjuk kétségbe, hogy a fent vázoltak miatt a népi vonalnak eddig csupán a vallás adott hosszú távon tartalmat, hiszen a vallás maga hozta azt létre.

Az emancipáció reményével Nyugat- és Közép-Európa zsidósága valóban igyekezett identitását átformálni, és megszabadulni a népi meghatározástól, abban bízva, hogy ez a kulturális asszimiláció több legitimitást ad majd az emancipációnak. Ezt a törekvést általában a helyi politikai elit elvárása is diktálta. „Ha minket kérdene valaki, mi által készíthetik elé magok a zsidók a leghathatósabban teljes emancipáció­ju­kat? Azt felelnőnk alkalmas reformok által….” – írja Kossuth Lajos a Pesti Hírlapban Fábián Gábor cikkére reagálva[5]. Annak ellenére, hogy az „emancipációt az asszimilációért cserébe” elvárás önmagában abszurd, mint ahogy arra, például, Eötvös József hívja fel figyelmünket híres tanulmányában[6]: „A szabadság nem oly valami, mit érdemekért jutalmul adni rajtunk áll, az minden ember vele született joga”.

A zsidóság Európának ezen a részein tehát asszimilálódott, és zsidóból mózeshitűvé lett. De érdekes módon ez nem segített a beilleszkedésben, hanem egyes történészek szerint[7] éppen ez teremtette meg a modern antiszemitizmus (és nem antijudaizmus) csíráját.

Az asszimiláció, a népi mivolt feladása a gyűlölet felszámolása terén tehát nem járt sikerrel, és részben ennek a kudarcnak a következménye volt (mint ahogy arra a cikk szerzője is rámutat) a cionista mozgalmak létrejötte és megerősödése[8]. Ezek a mozgalmak újfajta megoldást kínáltak. „A népek, amelyek között zsidók laknak, egyenként és összességükben, leplezetten vagy leplezetlenül mind antiszemiták… Nép vagyunk – az ellenség, akaratunk ellenére azzá tesz bennünket, amint az mindig így volt a történelemben. A szorongattatás idejében összeállunk, és ekkor hirtelenül felfedezzük erőnket”, írta Herzl[9], a cionizmus, a zsidó állam megálmodója, aki szerint a zsidó állam jelenthette volna a megoldást az antiszemitizmusra, és éppen ezért számára Palesztina mellett Argentína is elfogadható lett volna. Vagyis – mint ahogy az a Dreyfus-féle történetből is kiviláglik – a cionizmus is tulajdonképpen ugyanarra a problémára keresett választ, mint száz évvel korábban az asszimiláció ideológiája, csak másban látta a megoldást. Herzl igen korán megérezte az asszimiláció csődjét, pontosabban azt, hogy az asszimiláció nem hoz megoldást az antiszemitizmusra. Ugyanakkor azt hitte, hogy az antiszemitizmusnak csak szociológiai, gazdasági okai vannak. Úgy vélte, hogy ha a zsidóság megszűnik csak kisebbség lenni, akkor vége szakad ennek. Ebben az értelemben tehát elvének az a lényege, hogy a zsidó nép elleni gyűlölködés megoldása a zsidó állam. Ugyanakkor ezzel észrevétlenül is megalapozta a cionista identitás (fent már említett) válságát is, mivel nem tekinthető identitásnak, vagy legalábbis nem tekinthető pozitív identitástudatnak az, ha valaki azért él Izraelben, mert máshol a biztonsága nem lenne biztosítva. Míg a kulturális asszimiláció a zsidóságot népi mivoltától akarta megfosztani, a politikai cionizmus a vallástól akarta megfosztani a népi identitást. Valójában azonban látnunk kell, hogy mind a nép nélküli vallás, mind a vallás nélküli nép a zsidóság esetében fikció.

Mára láthatjuk, hogy amiképpen az asszimiláció első történelmi próbája csődöt mondott, úgy láthatóak a második próbálkozásban is a kudarc jelei. Egyrészt a cionizmusnak nem sikerült az antiszemitizmust visszaszorítani, hanem épp ellenkezőleg, annak talán fő célpontja lett. Másrészt az izraeli társadalmi viszonyokat ismerve látható, hogy a vallástól megfosztott (pozitív értelemben vett) zsidó nacionalizmus mára kiüresedett, az arab anticionizmussal szemben elégtelenné vált. Ugyanis a holokauszt utáni harmadik-negyedik, az antiszemitizmus fenyegetését nem közvetlenül érzékelő nemzedék számára a vallási tartalom nélküli cionizmus értelmét vesztette, és sok esetben maga az Izraelben való lét veszítette el legitimitását szemükben.

Izrael fennmaradása ma azon múlik, hogy képes lesz-e a vallás és a népiség szintézisén alapuló megújulásra.

A tények ismeretében az bizton állítható, hogy az egyetlen (háromezer éve) életképes zsidó identitás az, amely a vallást és a népi mivoltot egyszerre képviseli, hiszen egyik sincs meg a másik nélkül. Véleményem szerint ez lehet az oka annak, hogy a világon mindenütt erős, a vallás eredeti formáihoz való visszatérést tapasztalhatunk. Ez látható a közösségek arányából (az American Jewish Committee által megrendelt 2002-es felmérés szerint Amerikában 3727 zsinagógából negyven százalék ortodox, 26 százalék reform és csak 23 százalék konzervatív [az ortodoxián belül 23,1 százalék Chábád-Lubavitch]…[10]), és ugyanígy igaz a korábban a vallástól eltávolodó irányzatokra is. Felfedezhető pl. az amerikai reformirányzatnál is egyfajta visszatérés a gyökerekhez[11]. Ez igaz Izraelre is, ahol a valláshoz való visszatérés soha nem látott reneszánszát éli. És igaz Magyarországon is, ahol egyre többen közelednek a valláshoz, és fokozatosan azonosulva vele egyre többen érzik a vallást (teljes formájában) zsidó identitásuk alapvető alkotóelemének.

Ez lehet az oka annak is, hogy a vallást évtizedek óta hirdető és tanító Chábád-irányzat, amely a háború előtt Magyarországon nagyon tekintélyes chászid-irányzat egy ága – és vele párhuzamosan az EMIH – egyre nagyobb népszerűségnek örvend.

Elfogadhatatlan a cikk szerzőjétől, hogy különböző fogalmakat keverve a Chábád-irányzatot „ultraortodoxként” aposztrofálja, és azt a zsidóságra veszélyesnek titulálja. A fenti értékeket hirdető Chábád és EMIH valóban ortodox abban az értelemben, hogy a vallás előírásaihoz teljességgel ragaszkodik. Szeretném azonban emlékeztetni a szerzőt, hogy ahogyan az értékekhez való ragaszkodás nem jelenti az „ultraságot”, úgy az elvtelenség vagy tudatlanság sem egyenlő a liberalizmussal és a nyitottsággal.

„Ultra”, „fanatikus” az, aki nemcsak ragaszkodik elveihez, hanem még tudomást sem hajlandó venni a másik vélemény létezéséről, vagy saját álláspontját a másikra kényszeríti. Ebben az értelemben pedig világi gondolkodású ember is lehet ultra…

A vallásos identitástudat véleményem szerint nem veszély, hanem hosszú távon éppenséggel a zsidó öntudat egyetlen életképes formája.

 

[1] The Ethnic Cleansing of Palestine, Tel-Aviv, 2006.

[2] When and How the Jewish People Was Invented?, Tel-Aviv, 2008.

[3] 2Mózes 19:6.

[4] Sulchán áruch, Jore déá 268. fejezet.

[5] 1844. május 5.

[6] A zsidók emancipációja, 1840.

[7] Lásd pl. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, 2001, Budapest; Jakov Katz: Jewish Nationalism, 1979, Jeruzsálem.

[8] Lásd pl. Katz, uo.

[9] A zsidó állam, ford. dr. Schönfeld József, Budapest, 1919.

[10] http://www.jta.org/cgi-bin/iowa/news/article/20020813Synagoguestudyoffe.html.

[11] Lásd pl. The New York Times: Reform Jews Mirror Return to Ritual, 1999. jún. 1.

  • Küldés emailben

Fejezetek