7. ? A zsidó gondolkodásmód

Gondolkozz zsidóként

A szombatot “jelképnek” nevezi a Biblia, meg a tfilint is. (Minthogy nincs szükség a “jelkép” ismétlésére, szombaton nem rakunk tfilint). A jelkép rendkívüliségre, egyedülállóságra utal. A szombat és a tfilin fontos tulajdonsága, hogy az Isten és a zsidó nép közti kapcsolat rendkívüliségét jelképezi. Minél jobban elhanyagoljuk a jelképet, annál inkább elmosódik különlegessége.

 

Olyan világban élünk, amellyel minduntalan kapcsolatba kerülünk. Ezt a világot át- és átszövik a maga sajátos érzelmei, alaptételei és értékrendje, amelyeket mi észrevétlenül is magunkba szívunk; nem is érezzük, hogy hatással vannak reánk. Az amerikai zsidók például az összlakosság egy elenyésző részét, 2-3 százalékos kisebbségét alkotják, s így a különleges, sajátos zsidó értékek, melyek megkülönböztetnék őket a lakosság 98 százalékától, elmosódnak, és az átlagos amerikai zsidónál alig látszik nyomuk, elannyira, hogy már nem is tud azok létezéséről, s így nem is tud osztozni bennük. Kulturális szempontból a mai zsidó – nemcsak az Egyesült Államokban – teljesen “nyugati” lett. A “nyugati” kifejezés eléggé semlegesen hangzik, de igazság szerint a nyugati kultúra és annak alapjai és értékei nem “semlegesek”, hanem jórészt keresztények, s bár csak eredetükben azok, gyökereiktől mégsem lehet eltekinteni.

 

A vallást illető alapvető feltételezésekben, amelyeket ellenvetés nélkül fogadunk el, azon alaptételekben, amelyek minden vallási vita előfeltételei, a keresztény felfogás a nyugati világ szerves részét képezi, hiszen a Nyugat vallásilag keresztény. Nincs ebben semmi rossz, semmi kivetni való, de egy zsidónak meg kell értenie, honnan ered “nyugati” felfogása és hozzáállása. Tudnia kell, hogy ezek a szempontok egyáltalán nem egyetemesek, hanem alapelveikben kizárólagosak, és nincsenek összhangban az ő saját vallási tanításaival. Más szóval: úgy gondolom, hogy a nyugati zsidó a vallás fogalmát keresztény értelemben fogja fel, s úgy beszél róla. Vallási problémákkal küszködik, hisz minden zsidó kénytelen átvizsgálni zsidósága lényegét, csakhogy ezt a keresztény fogalomkör keretében teszi. Lelki konfliktusa nem feltétlen zsidó jellegű, hanem két nézőpont (a zsidó és a keresztény) összeegyeztetésének válsága, minthogy e két nézőpont soha nem volt alkalmas az összevetésre, hiszen teljesen ellenkező értékeket képviselnek. Csakhogy a zsidó jelleget sokáig elhanyagolta, s a zsidó és nem zsidó hit közötti különbség elmosódott. A zsidó, aki erről nem tud, eltávolodik a saját vallásától, vagy lenézi azt, mert még nincsenek megfelelő eszközei ahhoz, hogy a kérdéssel meg tudjon birkózni.

 

Rabbi Smuél, aki a lubavicsi jesivában a chászidizmusra tanított, azt szokta mondani, hogy néha vannak oly kérdések, melyekre kész a felelet, csakhogy a kérdés azután is kérdés marad; vannak viszont olyan válaszok is, melyek után már nincs kérdeznivalónk. Erre a következő példát hozta fel: megkérdezek egy tanítványt, miért késett az óráról. Ha azt feleli, hogy nem ébredt fel időben, a kérdés továbbra is kérdés marad. De ha azt feleli: nem késtem el, időben jöttem – ezután már nem marad fenn kérdés. Szerintem a zsidósággal kapcsolatos sok vitára, a Tórával és a parancsolatokkal (micvákkal) kapcsolatos sok kérdésre nem lehet sem válasszal, sem a kérdésekben rejlő feltételezésekkel megfelelni, hanem csak úgy, hogy félretévén magukat a kérdéseket, egy új, friss nézőpontot alkalmazunk, vagy felfogásunkat megvilágítjuk, s ezáltal maguk a kérdések lényegtelenekké válnak.

 

Szokványos gondolkodásmód jellemzi a keresztény gondolkodás ilyesfajta átvételét, minthogy legtöbbször egyszerű átvételről, s nem átigazításról van szó. A rabbit a lelkész vagy a pap zsidó megfelelőjének tartják, a zsinagógát a keresztény templom másának vélik, a szombat nem más, mint egy zsidó vasárnap; zsidók és keresztények egyformán határozzák meg, mi a “hit”, holott a két hitnek teljesen eltérő tartalma van és így tovább. Az étkezési szabályokat, a kóserságot előszeretettel támadják, s érdekes, hogy a túl okos egyetemi tanár és az egyszerű munkásember ugyanazokkal a szavakkal kel ki ellene: “A régmúltban a kósersági előírások talán megvédték a népet a trichinózistól meg más nyavalyáktól, de ma, amikor az élelmiszeripar és kereskedelem állami felügyelet alatt áll, amikor mindent lehet konzerválni vagy fagyasztani, a kóserság idejét múlta.” A kóserság védelmezője erre mindenféle ellenvetéssel, okoskodó válaszokkal érvel, csak hogy meg tudja győzni a kétkedőt afelől, hogy a kóserság bizony létszükséglet, és nem elavult. De azt, aki elveti a kóserságot, ezekkel sem lehet meggyőzni. Miért? Mert a kérdező egy bizonyos fogalomkörön belül tette fel kérdéseit, és a válasz is ugyanabban a fogalomkörben szövegeződött meg. A fogalomkör azonban csak szóbeli megszövegezés, a jéghegy csúcsa. Azt, aki a kérdést feltette, valami sokkal mélyebb probléma nyugtalanítja. A folyamatban lévő vallási meghasonlás külső jeleinek orvoslása nem segít rajta.

 

Ha szabad egy elcsépelt kifejezéssel élnem, az ember a test és lélek egysége, a tulajdonságok és képességek széles skálájával. A test “alacsonyabbrendű” a léleknél, a szellemi foglalkozás felsőbbrendű, mint a fizikai tevékenység – de mindezek a megállapítások nem tőlem származnak, hanem a “mi” kultúránkhoz tartoznak, vagyis az uralkodó keresztény kultúrához. Megvetik a testet, amely isteni eszköz lehetne, melynek útján el lehet jutni a lelki felemelkedéshez. A test csak szenny, nyomasztó teher, iga a nyakunkon. Boldogok azok, akik teljesen odaadóak, s elvetik a testiséget. A cölibátus az eszmény, a kolostor a legmagasztosabb vallási intézmény. Tudom, hogy a szabadgondolkodó nem fogadja el önmagukban véve ezeket a megállapításokat, pedig ezek a kereszténység elfogadott elemei. A szabadelvű, még ha el veti is a puritanizmust, csak a puritanizmus érmének a másik oldalát testesíti meg. Továbbra is annak a járma alatt nyög, még akkor is, mikor kétségbeesetten hajhássza az élvezeteket.

 

Akármennyire tiltakozik is a mi liberálisunk e karikatúrának beillő leírás ellen, tény hogy vallási élete azt tükrözi vissza. Ki a “jó keresztény”? Az, aki minden vasárnap elmegy a templomba. Természetesen hívőnek kell lennie, bárhogy fogalmazza is meg önmagának a hit fogalmát. A hit kérdéséhez még visszatérünk, egyelőre azonban vizsgáljuk meg, hogyan határozzuk meg a “jó keresztényt”, ki a nyugati világ vallási szimbóluma! Ő egy bizonyos helyre korlátozza istentiszteletének szertartását, egyetlen napja van, amelyet Istennek szentel. A számtalan lehetőség közül kiválasztott néhányat, melyeket szertartásainál alkalmaz: az imát, a hitet, az értelmet, a költészetet, melyek az ember legmagasztosabb tulajdonságai. Azután kijelölt egy embert, aki elkülönítve, mindenki fölött áll, s (legalább is elvben) egész lényét Isten szolgálatának szenteli: a papot, lelkészt. Milyen kényelmes, rendezett megoldás ez a vallás számára: időben – egy nap; térben – egy bizonyos hely; az ember szempontjából: agya és szíve; az egész emberiség számára: a pap.

 

Mi tehát a helyes, értelmes módja az imának, az istentiszteletnek, a vallásosságnak? A kereszténység szerint: az ima, a hit, az istentisztelet és az ének. Nyakadtól felfelé Istenhez tartozol; s csak az Ég tudja, hová tartozik a többi. Ki mondta azt: “Csak az a fontos, ami kimegy a szádon, nem ami bemegy rajta”? Ez volt az első lépés ahhoz, hogy elszakadjanak a zsidóságtól, és új hitet alapítsanak. Ebben rejlik a kóserság igazi kérdése, itt vannak azok a tételek, melyek kihívást jelentenek.

 

“Azt értem, hogy a zsidóság az imából, a Smá Jiszráélből, a hitből, a jótékonyságból áll – mondja a mi emberünk -, de mi köze mindennek az ételhez?” Szolgálhatja az ember a Teremtőt szívével, érzéseivel, magasabb szellemi tulajdonságaival, de nem egy ilyen közönséges, állati funkcióval, mindennapi táplálkozásával. Ha tehát a táplálkozási előírásoknak “nem lehet” vallási alapja,muszáj más alapot találni nekik, valami más jelentőséget – s a logika az egészségügyi előírásokra mutat. Ha viszont azok 3000 év előtt voltak érvényben, ma már nem időszerűek. Ez a kihívás, mely előtt a kóserság áll. Mindaddig, míg a mai zsidóság nem hagy fel azzal, hogy keresztény kategóriákban gondolkodva döntse el, hogy mi a szabályszerű és hiteles vallásos élmény és istentisztelet, soha nem lesz képes értelmi szinten elfogadni a micvákat, illetve magát a zsidó vallást. Napjaink zsidójának meg kell tanulnia zsidó módon gondolkodni, s felhagyni a keresztény gondolkodásmóddal. A nem zsidó szomszéd fogalmai tökéletesen megfelelhetnek az ő számára, de azok nem a mieink.

 

Mindez igen szép, de végül is mit mondhat a zsidóság Isten szolgálatáról, az igazi vallásos élményről? Lehet, hogy csak egyetlen szóra van szükség, mely a zsidóságot összegezi, bár ezt a szót jól meg kell érteni: teljesség (totalitás). Az egész ember, minden időben, mindenütt, minden körülmények között, minden tettével, lényének minden tagjával szolgálhatja az Örökkévalót, elérheti, kapcsolatba léphet vele. “Semmi sem idegen tőlem, ami emberi” – mondta a bölcs; az, ami emberi, nem idegen a Tóra, az Isten, a zsidóság számára sem. Bármit tesz egy zsidó, az mind hidat, utat képezhet közte és Isten között – vagy korlátot, választófalat, amely elválasztja Istenétől, eltompítja érzéseit, eldurvítja és formátlanná teszi.

 

Kétségtelen, hogy az ész az ember attribútuma. A szellem, a hit, a költészet – mindezek emberi tulajdonságok, s így mind jogos eszközei az Isten-keresésnek. De ugyanez vonatkozik az ember ételére, foglalkozására, pihenésére-szórakozására, családi életére, csalódásaira, vágyaira, félelmeire, irigykedésére, örömeire és esztétikai érzékére. Igaz: az agy és a szív út Istenhez, de ugyanez áll a családi életre és az étkezésre is. Ez a teljesség értelme – semmi nem esik a Tóralátókörén kívül. Nincs semmi, ami lényegét illetően “magasztosabb”, sem ami “alacsonyrendűbb” lenne.

 

Jom Kippur este, a hívőkkel teli imaházban, mikor elfeded arcod, és áhítatosan, minden egyes szót átérezve a Smát mondod – az kétségtelen Isten szolgálata, vallásos érzés. Ezzel mindenki egyetért. A Tóra azonban arra tanít, hogy a reggeliző asztalnál, akár egy szokványos keddi napon, ugyanoly mértékben szolgálhatja az ember az Örökkévalót, ha parancsait követve étkezik, ha az étkezés nemcsak étvágyunk csillapítása, ha fedett fővel ügyelünk az étkezés előtti és utáni áldásmondásokra meg a kóserságra – mert hát az ott az oltár, a szentély, mikor az ember nemcsak szóval fordul Istenéhez, s az látja és meghallgatja őt. Vegyünk talán egy érthetőbb példát: egy darab állati bőrt sok mindenre lehet használni, egy részéből cipőt szabnak, míg másik részéből Tóra-tekercset lehet készíteni. A Tóra-tekercs, minthogy bőrdarabokból készült, teljességgel anyagi tárgy – mégis szentté válik. Tisztelettel övezzük, keblünkre öleljük, jelenlétében felállunk. Mi történt azzal a darab állatbőrrel? Egy “magasztosabb” célra használtuk fel, olyan tulajdonságot kölcsönöztünk neki, amely természeténél fogva bizonyára nem rejtőzőtt benne, s amely túllépi anyagiságát. Minden, ami bennünket körülvesz, “Tórává” válhat, ha megfelelően, a Tóra parancsai szerint közeledünk hozzá.

 

Így gondolkozni – zsidó gondolkodásmódot jelent, a mindent háttérbe szorító keresztény környezet fogalmainak és alaptételeinek elvetését. Lehet, hogy nehéz megvalósítani ezt a sajátosságot; a zsidó fogalmak teljességét a környezet vasfogai állandóan kikezdhetik. Azért vannak tehát “jelképeink”, hogy figyelmeztessenek arra, kik vagyunk. Hagyjuk, hogy mások meghatározzák maguknak, mit jelent nekik a vallás, mi emeli fel őket, mi módon tudatosul bennük Isten. Ez nem lehet vita tárgya. Amiből azonban nem engedünk, az, hogy nekünk más mértékeink, más fogalmaink, más eszményeink vannak, másképpen közeledünk Istenünkhöz, más felfogást vallunk gondviselését illetően. Ha a kereszténység megveti a testiséget, az még nem ok arra, hogy kényelmetlenséget érezzünk a kósersággal kapcsolatban. Mi több nyelven is imádkozunk: az agy, a szív, a kéz, a családi élet nyelvén és minden más úton, amit csak teszünk. Hogy mi a “legmagasztosabb” istenszolgálat? Kit érdekel az? Mi nem “pontozunk”. Mi élünk. Jom Kippurkor egy módon szolgáljuk a Teremtőt, az irodánkban egy más síkon. Mind a családi életben, mind szellemi munkálkodásunkban Őt szolgáljuk, így szolgálja Őt a “teljes” zsidó.

 

Mi is volt az a kérdés a kósersággal kapcsolatban? Hogy nem elavult dolog-e, ha már van állami egészségügyi felügyelet? Mi köze az állami felügyeletnek a mindent átfogó emberi élményhez, mely a vallási átérzésben nyilvánul meg? Nekünk nincs szükségünk a kérdés megválaszolására, nem elavultak-e az étkezési szabályok. Csak felül kell vizsgálni az alapgondolatokat, s megerősíteni zsidó szemléletünket. Akkor eltűnik a kérdés.

  • Küldés emailben

Fejezetek