115. ? Mélységből kiáltok – Rabbinikus kérdések és válaszok a Holokausztból

Függelék – Zalman I. Posner rabbi:A vészkorszak

Zalman I. Posner rabbi:
A zsidó gondolkodásmódról: A vészkorszak
(Zalman I. Posner rabbi: A zsidó gondolkodásmód – Hogyan látja a chaszidizmus a ma világát? című könyv hatodik fejezete, Chabad Lubavics Egyesület, 1995.)

A vészkorszakkal kapcsolatos kérdések általában ily formát öltenek: miféle Isten az, aki megengedte Auschwitzot? Milyen álláspontot kell elfoglalnunk vele szemben? Vannak, akik soha nem hittek Is-tenben, s ezek ateizmusa vagy agnoszticizmusa csak megerõsödött a vészkorszak következtében, bár ha Auschwitzra hivatkozunk, hogy mindenféle aljasságot vagy olcsó kicsapongást jogosulttá te-gyünk, az kimondhatatlanul elvetemült dolog. Mások, akik hittek azelõtt, elveszítették hitüket; ugyanakkor jelentõs számmal találha-tunk az életbenmaradottak között hívõ embereket, kik irigylésre méltóan elmélyült, megerõsödött vallási érzéssel kerültek ki a szörnyûségekbõl.
Ennek ellenére sem hagynak nekünk a fenti kérdések nyug-tot, és a válaszok továbbra is rejtve maradnak elõttünk. Sosem le-szünk képesek igazolni, megmagyarázni a vészkorszakot, magyará-zatot találni rá. Egyszerûen képtelenek vagyunk ilyesmivel próbál-kozni. A vészkorszak értelmünkön felül áll, s az ember nem képes megmagyarázni azt, amit fel sem tud fogni. Aki nem volt koncent-rációs táborban, annak, azt hiszem, nem lehet fogalma arról, hogy mit jelent az, s még akit a háború elõtt Buchenwaldba vagy Dachauba internáltak, az sem tudja elképzelni, milyen lehetett Treblinka.
De ha nem tudjuk is megérteni a vészkorszakot, egyikünk sem utasíthatja el, hogy képessége szerint tanulságot vonjon le belõle. Ha a Gondviselés útja a gázkamrákban érthetetlen is szá-munkra, még mindig tanulhatunk abból valamit az ember természe-te felõl, s talán némely jogos következtetésre is tudunk jutni.
Volt idõ, mikor az emberiség romantikus álmokat szõtt az ember tökéletesedése felõl, a történelem általánosságban vett felfe-lé vezetõ útjáról, a vad barbarizmusból lassan kivetkõzõ emberrõl. A kultúra és a civilizáció, a nevelés és a tanulás, a tudomány és a mûvészetek, egyszóval mindaz, ami az embert az állattól megkülön-bözteti – egyszer csak felemeli az embert baromi állapotából. Em-berevés, koponyahalmok, csak primitív törzseknél léteznek, a hala-dó világban elképzelhetetlenek. Igaz, hogy ez a felfelé vezetõ ten-dencia nem egyenletes: vannak visszaesések, hanyatlások, de úgy tûnt, hogy a történelem vonala nagyjából kétségtelenül felfelé tör. A barbarizmus helye a múltban van. Az elsõ világháború mészár-széke kissé elhomályosította ezen idealizmus fényét; az utópia meg-valósulása már nem tûnt oly közelinek – de az emberrõl és a kultú-ráról alkotott bizonyos fogalmak továbbra is érvényben maradtak. A darwinizmus feltûntével (melyet elvakult hívei nem egyszer félre-magyaráznak, s mely bármily hasznos is lehet a biológiában, nem feltétlenül érvényes az irodalom, vallás, történelem és erkölcsiség terén), oly tudományok fejlõdésével, mint az archeológia, Biblia-kritika és antropológia, a vallás befolyása meggyengült, és sokszor teljesen eltûnt.
Általánosan elfogadott igazságok érvényüket veszítették. Ösz-szehasonlító kultúrkutatások kimutatták, hogy amit egy kultúrában rossz szemmel néznek, az másutt elfogadható viselkedésnek szá-míthat. Különbözõ családi struktúrákat fedeztek fel, és a gazdasági rendszerek is kultúránként váltakoztak. Jó és rossz már nem volt abszolút fogalom, és az erkölcs is viszonylagossá vált.
Új erkölcsök
Ebbõl világosan következett, hogy az ember maga határozza meg, mi az erkölcsiség, és életkörülményeivel gondolkodásmódja is meg-változhat. Ebbõl kiindulva elképzelhetõ, hogy az eddigi erkölcsiség idejétmúltnak tûnhet, ha új viszonyok elõtt áll, melyek egy “új” er-kölcsiségnek adnak teret. S minthogy a körülmények a döntõk, feltehetõ, hogy annak világánál az új mindig “jobb” a réginél. Álta-lánosságban megfogalmazva ezen álláspontnak még nem lett volna oly romboló hatása, hiszen biztosra vették, hogy az ember termé-szetébe be van oltva valami alapvetõ kvalitás – nevezzük humaniz-musnak -, mely az egyetemes ideálok fennmaradását biztosítja. Egy társadalom lehet patriarchális, egy másik matriarchális, egy harma-dik monarchikus, s bár természeténél fogva mindegyik különbözik a többitõl, ezek a különbségek jelentéktelennek tûntek a közös embe-riesség mellett, melynek állítólag mind részesei. Az “alapvetõ erköl-csiség” örökéletû. Így emelték például piedesztálra az emberélet szentségét, mint az univerzális emberiesség egyik példáját, mely a kultúrvilágban nincs változásnak vagy elvetésnek kitéve. De ami a hagyományos erkölcsiség részletkérdéseit, a bibliai étoszt illeti, azt mint mellékest gõgösen lenézték.
Tegyünk itt egy kis kitérõt! A klasszikus filozófusok igyekeze-te, hogy meghatározzák a “jót” és a “rosszat”, nem járt nagy siker-rel; megegyezésre semmiképp sem jutottak. A tudós nem hajlik értékítéletekre, s oly kifejezések, mint “jó” vagy “rossz”, nincsenek szakszótárában – és joggal, minthogy õ mennyiségekkel, megfigyelhetõ és igazolható dolgokkal foglalkozik. Következtetéseit nemzetiségre vagy vallásra, elõzetes elkötelezettségekre vagy elõítéletre való tekintet nélkül el lehet fogadni. De a tudós rendelke-zésére álló eszközök nem alkalmasak oly változó, szubjektív fogal-mak megvizsgálására, mint az erkölcs. Még a filozófus “szerszáma”, az esze sem tud megbirkózni a “jóval” és a “rosszal”, mert a hideg logika egy magyarázatot sem részesít elõnyben. Intellektuális szem-pontból a többnejûség nem alábbvaló az egynejûségnél, és a nemi élet különbözõ “elrendezései” önmagukban véve sem “jók”, sem “rosszak”. Lehet, hogy egyfajta rend megfelel bizonyos emberek-nek, míg mások más rendszert részesítenek elõnyben. Semmi bizo-nyíték nem áll rendelkezésünkre a lényegbeli “jót” vagy “rosszat” illetõen. Minden erkölcsítéletnek egy a sorsa: a filozófia nem tudja logikusan leszögezni, hogy ez vagy az az ítélet helyes-e, vagy sem.
A filozófiai szemináriumokon emelkedett légkör uralkodik, nem mindig foglalkoznak mindennapi dolgokkal. Gyakorlati embe-rek keveset tudhatnak, s még kevésbé érdeklõdnek a filozófus di-lemmái felõl.
De – mondják nekünk – ha a tudós megalapozott véleménye és szigorú logikája eleve kizár részérõl minden megállapítást a “jót” és a “rosszat” illetõen, az ember mégis rábízhatja magát a saját “ösztönére”, emberiességére. Tudja, hogy ölni rossz. A filozófus is tudta, hogy ha nem képes is meghatározni a “rosszat”, az nem kell hogy megakadályozzon valakit abban, hogy elveihez hûen éljen. Az emberek továbbra is “erkölcsösek” lesznek.
Szerencsétlenségünkre sokan hallgattak a filozófusok és ant-ropológusok véleményére, s komolyan vették õket. A társadalom fogja megszabni, hogy mi jó és mi rossz, s azt a végletekig viszi. Mihelyt a többség kultúrája leszögezi, hogy egy egész nép alsóbbrendû, akkor a következõ szakaszban már azt sugallja, hogy “jó” lesz azt kipusztítani: így született Auschwitz. A hitleri Németor-szág társadalma lelkesen fogadta az “új erkölcsiséget”. De ha a “tár-sadalom” határozza meg, hogy mi a jó – melyik társadalomra gon-dolunk? Az enyémre, a tiédre vagy a nácikéra? A nácik egyszerûen és logikusan alkalmazták “a körülmények megszabta moralitást”. Miért kell tehát Auschwitzon úgy felháborodni? A viszonylagos mo-ralitás hívei már rég megtagadták Istent és tilalmait. Õk emberi fo-galmakban gondolkoznak. Miért aggasztja hát õket annyira a vész-korszak? Ha elfogadják a tételt, hogy tagjai számára a “társadalom” az egyetlen bírája rossznak és jónak, melyik stádiumban veszítette el a német társadalom a szó szoros értelmében vett “társadalmi” voltát, melynek következtében jogosan intézhette dolgát?
Tagadják Auschwitz létezését
A harmincas évek elején a viszonylagos erkölcsiség hívei még szi-lárd talajon álltak. Ki gondolhatta volna abban az idõben, hogy a 20. században, a “kulturált” Európa szívében tudósok és gondolko-dók népe SS-martalócok népévé válhat, kik egymillió gyermek le-mészárlására képesek? Öt évtizeddel késõbb, mikor errõl gazdag és kimerítõ irodalom áll mindenki rendelkezésére, még mindig túl so-kan vannak olyanok, akik teljességgel képtelenek elhinni, hogy “igazán” volt egy Auschwitz. A “relatív moralitásból” fakadó logikus következtetés egy vita során talán elkerülhetetlenül szóba jöhetett, de annak a kornak gyermeki naivitása nem láthatott abban mást, mint egy elképzelhetetlen rémálmot. Származzon bárhonnan, a “Ne ölj!” parancsolata mindig az emberi érzés örök szózata marad. De ma már tudjuk, hogy az ember képes a “relatív moralitást” a legszörnyûbb következtetésekig levezetni. Az “objektív” erkölcsiség alternatívája nem a relatív erkölcsiség, hanem az “erkölcstelenség” vagy “nem erkölcsösség”. Mi több, nem várhatjuk el ezen új erkölcstõl, hogy tiszteletben tartson bármiféle szentet, megõrizzen bármely olyan értéket, melyet ma nagyra tartunk. Nem az a kérdés, hol húzzuk meg a határvonalat (bár az ebben a kérdésben foglaltak maguk is eléggé súlyosak), hanem hogy szabad-e bárhol, bármi-lyen határvonalat húzni. A kultúra, a felvilágosodás és a raciona-lizmus állítólag “kulturált” következményeihez nagy kétség fér. Nincs semmi kimondott kölcsönhatás észbeli fensõbbség és morális kiválóság között. Az ember agya tanulás által élesedhetik, de a ta-nulásnak nem mindig van mélyreható, vagy döntõ hatása a jellemre és az erkölcsre. Bár a német egyetemi tanárok intellektuális fensõbbségét szakmájuk terén senki sem vonta kétségbe, azonban semmiképp sem lehet állítani, hogy erkölcsi eredményeikkel nagy dicsõséget arattak.
Hatoljunk egy kissé mélyebbre, és vegyünk egy példát az Egyesült Államokból! Tegyük fel, hogy minden társadalmat felha-talmazunk arra, hogy maga határozza meg, mi jó és mi rossz! Miért ne adnánk meg hát egy Ku-Klux-Klan-elveket valló társadalomnak ugyanazt a jogot? Rosszalja valaki a náci vagy Ku-Klux-Klan-erkölcsiségi meghatározást? Akkor vonja meg a maga erkölcsi ha-tárvonalát, de nem állíthatja pellengérre a nácikat vagy a Ku-Klux-Klant mint gonosz embereket vagy szörnyetegeket! Ne burkolóz-zunk a szenteskedés köpenyébe! Harcolni akartok ellenük? Akkor a végsõ döntés megint a puszta fizikai erõ használatától függ, s ha véletlenül a Ku-Klux-Klan-félék az erõsebbek, akkor… Németor-szágban még ma is eléggé elterjedt a vélemény, hogy Hitler egyet-len bûne a háború elvesztése volt.
Térjünk most vissza eredeti problémánkra, a vészkorszakra! Itt egy tanulság elõtt állunk, melyet Auschwitzból vonhatunk le. A vészkorszak megtanított minket arra, mi lehet az emberbõl. Ha az ember maga határozhatja meg, hogyan éljen, az eredmény lehet akár egy szent, akár egy sátán, de mindkét következmény egyfor-mán elfogadható és legitim lesz. Ha viszont az embernek olyan er-kölcsi mérték szerint kell élnie, mely lehetetlenné teszi Auschwitz megismétlõdését, akkor ez objektív erkölcsi mérték kell hogy le-gyen, melyet kívülrõl kényszerítenek az emberre, különben addig csûrik-csavarják, míg mindenhez alkalmazkodik, amit csak az ember megkíván.
A zsidó ember, aki a Tórát tartja szem elõtt mint erkölcsi mértékét, tudatában van annak, hogy nem eggyel több vagy keve-sebb vallási szertartás teljesítésérõl van szó, hanem az emberi lét igazi lényegérõl: oly teremtény-e az ember, kiben lélek lakozik, vagy csak egy beszélni tudó kétlábú?
Ha az ember elvetheti a negyedik parancsolatot (“emlékezz meg a szombatról, és szenteld meg…”), miért nem szabad ugyan-úgy megtagadnia a hatodikat (“Ne ölj!”)? A “magacsinálta” moralitás ma divatosnak tûnik. “Lehet, hogy neked ez rossz, de az nem feltét-lenül rossz az én számomra is” – ez az indokolás kisér bármilyen viselkedést, mint azt az elõzõ fejezetben kifejtettük. Ez az indokolás általában csak arra jó, hogy ösztöneink kielégítésére igazolást talál-junk, de ugyanakkor az erõszakra, a gyilkosságra is mentséget talál. Úgy tûnik, hogy a Gresham-szabály az erkölcsiség terén is érvé-nyes: a rossz kiküszöböli a jót. A század húszas éveiben Auschwitz az emberi agy számára még elképzelhetetlen volt. Most, a század végén is elképzelhetetlen?
A vészkorszak megismétlõdésének lehetõségénél még rosz-szabb, hogy egyes emberek nehezen tudják azt rossznak találni. “A gyilkosság talán rossz számodra, de…”
A Tízparancsolat mögött álló tekintély már az elsõben je-lentkezik: “Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened.” Csak Isten pa-rancsolhatja meg: “Ne ölj!” Ugyanaz a kategorikus rendelkezés tar-talmazza a szombati pihenés parancsolatát is. Ha fenntartjuk ma-gunknak a jogot, hogy érvénytelenítsük a negyedik parancsolatot, mert nem egyezik egy bizonyos társadalomban uralkodó létfeltéte-lekkel, akkor a hatodik és hetedik parancsolatnak (“Ne ölj!”, “Ne paráználkodj!”) szintén hasonló lehet a sorsa, mert egyszer úgy tûnhet, hogy ellenkezik valamely társadalmi csoport “létfeltételei-vel”. A Tóra azt tanítja, hogy az ember szabadon választhat, hogy erkölcsi döntéseiben autonóm. A Gondviselés nem kényszerít az emberre erkölcsi döntéseket. “Minden Isten kezében van – az Isten-félelmet kivéve” – mondja a Talmud (Bráchot 33b). Jóság és ke-gyetlenség egyaránt az emberben lakozik. Isten nem tett semmit, hogy megakadályozza Káint a testvéri szeretetrõl alkotott felfogásá-nak kivitelében, de ez nem jelenti azt, hogy Isten közömbösen nézi az ember tetteit.
“Hol vagy?” – kérdezte Isten Ádámot, miután nem tartotta be az Édenkert törvényeit.
Ugyanazt kérdezi Isten minden embertõl, s mindenki a maga életformája szerint ad erre választ. De mi szerint szabja meg az em-ber elhatározásait? Milyen alapon határozza meg, mi a helyes és mi az erkölcstelen élet? Itt az embernek egy keserû, de jogos válasz áll rendelkezésére:
“Azt kérdezed, hol vagyok én? Itt, pontosan azon a helyen, ahová helyeztél – egy zavarba ejtõ világban, minden útmutatás nél-kül. Azt akarod, hogy » jó« legyek, de nem mondtad meg, mi a » jó« . Sem a magam esze, sem minden tudományom ezt nem mondhat-ják meg nekem, sem a társadalom, amelyben élek.”
Épp ezért – hogy az embernek legyen egy forrása, amelybõl meríthet, ami felülmúlja az ember saját erõforrásait, melyek nem elegendõk – mondta Isten az embernek: “Lásd, eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is” (5Mózes 30:15). Ezért volt szükség a Tórára. Isten meg akarta akadályozni a vérontást, azért rendelte el: “Ne ölj!” Nem azt parancsolta, hogy tanulmányozzuk a tudományt, hogy képeket fessünk, hogy szimfóniákat hallgassunk, vagy hogy birodalmakat állítsunk fel. Mindezek nem mentik meg az embert a benne lakozó erõszaktól. Csak ha elfogadja a Tórát, ak-kor képes az ember megérteni, hol tévedett Eichmann.
Mit tanulhatunk Auschwitzból?
Isten megakadályozhatta volna Auschwitzot. De – s amit most mondok, az nem magyarázat a vészkorszakra, hanem egyszerû kí-sérlet annak megfogalmazására, hogy mit tanulhatunk Auschwitz-ból: – ha Isten tényleg így tett volna, abból az ember azt a megálla-pítást vonhatta volna le, hogy az emberi ész, a humánus szellem vagy az emberi kultúra akadályozta meg, hogy a vészkorszak meg-történhessen, s így nincs szükség Istenre. Ha az ember valóban szabad, akkor szabadnak kell lennie erkölcsi döntéseiben is, elfo-gadni vagy elvetni bármilyen abszolút erkölcsi mércét – különben nem szabad, s még csak nem is emberi.
Az ember szabadsága abból áll, hogy választhat a jó és a rossz között, s nem abban, hogy megszabhatja, mi a jó és mi a rossz. Auschwitz csak egy bizonyos definíció szerint számít szörnyûségnek. Ha a mi definíciónk, melyet emberek szabtak meg, és Eichmann definíciója összeférhetetlenek – mi teszi a mi definíci-ónkat magasabbrendûvé, mint az övét? Végsõ fokon mindenképp valami oly mércéhez kell folyamodnunk, amely rajtunk és Eichmannon is felül áll. Sem te, sem én, sem Eichmann, sem a tár-sadalom vagy a tudomány nem mindentudók. Vannak olyan prob-lémák, amelyeknek megoldása meghaladja képességeinket. Lehet, hogy Auschwitz nem mond nekünk semmit Istenrõl, de bizonyára mindent megmond az emberrõl – s azt kizárólag Auschwitzból ta-nulhatjuk meg.
Engedtessék meg, hogy leszögezzem, hogy Auschwitz (és ki-zárólag Auschwitz) mutatta meg azt a feneketlen mélységet, ahová az ember süllyedhet, s mely a kultúrvilágban elképzelhetetlen. Auschwitz nélkül az ember biztonságérzete, amely szerint elég, ha kizárólag önmagára támaszkodik, sértetlen maradhatott volna. Az emberek meggyõzték önmagukat, hogy az emberiség megérett, és maga mögött hagyta a barbarizmust – míg nem jött Auschwitz. Auschwitz elõtt az emberek biztosak voltak abban, hogy felsõbb beavatkozás vagy törvényrendszer kinyilatkoztatása nélkül is meg-szabhatják életútjukat, s úgy is életképes, erkölcsös társadalmat tudnak fenntartani.
A magabiztosság, hogy az ember képes megkülönböztetni a jót a rossztól, alaptalan illúzióként foszlott szét. Mihelyt az ember felfedezte elkerülhetetlen korlátait, köteles önmagán kívül keresni és megtalálni az erkölcsi elveket és értékeket. A relatív erkölcsiség csõdöt mondott, kiderült, hogy szilárd útmutatásra nem használha-tó. Ha valami csoda folytán Auschwitz nem történt volna meg, az ember azt a maga erényeinek, vagy a természetnek tudhatta volna be, s továbbra is erõsködhetett volna, hogy veleszületett tisztessége és erkölcsi autonómiája jutott abban érvényre. Továbbra is azt állít-hatta volna, hogy a barbár ókorban talán szükség volt a Tórára, de napjainkban felesleges, mert az értelem és a gondolkodás annyit fejlõdtek azóta, hogy már nem tévedhetnek.
Auschwitz kimutatta az ember alapvetõ elvetemültségét; a Tóra megmutatja, mily magaslatokra képes emelkedni. Auschwitz aljassága felfoghatatlan, ha nem magunk éltük azt át. Ugyanúgy világos, hogy a magaslatok, melyekre a Tóra ideáljain keresztül fel kellene jutnunk, az ember fogalmain és természetén kívül állnak. Csak átélés útján lehet felfogni, hogy az ember képes önzetlensé-get, idealizmust, magasztos érzelmeket, kifinomult gondolkodást – mondjuk: Istenhez méltót – felépíteni.
Nem az a kérdés tehát, mily erkölcsiség mellé álljon az em-ber, hanem hogy létezik-e bármilyen erkölcsiség. Nem az a kérdés, “szükség van-e a szombatra?”, hanem az, hogy: “Auschwitz tényleg rossz dolog volt-e?”. E két kérdés viszont egyáltalán nem független egymástól.

  • Küldés emailben

Fejezetek