6. ? Rabbi Ephraim Oshry – Mélységből kiáltok

Függelék – Szószedet

Függelék

 

A lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi levele Elie Wieselhez

5765  niszán 24. (1965. május 26.)

 …És most engedjen meg nekem néhány személyes megjegyzést, melyek a szobámban folytatott beszélgetésünkhöz kapcsolódnak. Az Ön És a világ hallgatott című cikksorozata ismét eszembe jutatta azt a gondolatot, melyről itt most szólni kívánok. Emlékezni és nem felejteni természetesen igen fontos: “Emlékezzél meg arról, amit Ámálék tett veled” (5Mózes 25:17.) – mondja a Tóra, és a bölcsek szerint ez egy tevőleges micve. Különösen akkor, amikor látjuk, hogy a felejtés egyre nagyobb méreteket ölt. És mégis, az emlékezés a ránk eső feladatok közül csak az egyik. A másik, és talán még sokkal fontosabb feladatunk az, hogy aktívan tegyünk a hitleri és hámáni “végső megoldás” ellen. Az ellenhatást pedig cselekedetekkel kell kifejteni, annak a szellemében, hogy “minél jobban gyötörték a népet, annál jobban sokasodott és gyarapodott” (2Mózes 1:12.). Eme cél elérésében pedig nem segít, ha szívünk állandóan bánatos az emlékezés terhe alatt, bármily fontos legyen is az. Inkább arra kell ösztönözni, hogy építsük fel a zsidó népet, mégpedig egyszerűen, “szaporodás, gyarapodás, megsokasodás és megerősödés igen nagyon” (uo. 7.) által, ellenállva a “végső megoldás” szándékának. Mint minden más dologban, úgy ebben is szükséges, hogy a szóbeli ösztönzésen túl élő példát is mutassunk. És különösen annak, aki maga is átélte a szörnyűségeket, különösen neki kell megmutatnia, hogy Hitler – töröltessék ki a neve – nem érte el a célját. Csakazértis nagy családot kell alapítania, sok fiút, leányt és unokát nevelnie. Függetlenül attól, hogy milyen fontos elmesélni a mai generációnak, hogy mi történt velünk, és akármilyen nehéz is megszabadítani magunkat a borzalmas élmények emlékétől, szerintem a legfontosabb feladat azonban mégiscsak az, hogy “akaratod ellenére élj” (Atyák 4:22.). A hangsúly pedig az életen van, az életvidámságon, életkedven. Másszóval: minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy ki tudjuk szakítani magunkat azoknak a borzalmas élményeknek a karmai közül és rendezett életet tudjunk teremteni a magunk számára: házas életet, zsidó otthont, zsidó családot. Ha Hitler csak egyetlen vizsnici chásziddal[1] kevesebbet tudott kiirtani, már az is biztosan hozzájárul bukásához. Legyen hát! Neveljen gyerekeket és unokákat, vizsnici chászidok generációit az idők végezetéig! És ez nem csak afféle szólás, bár nem szó szerint kell érteni: neveljen bár vizsnici vagy lubavicsi chászid gyereket, vagy csak egy egyszerű zsidót, aki a Tóra törvényei szerint él – ha ez így sikerül, az már biztosan jó. És mivel Ön nehéz dolgokon ment keresztül, most pedig itt van Amerikában – ha igazán akarja, akkor ezt el is fogja érni. Az Örökkévaló segítse magát. Levelem talán kicsit hosszúra sikeredett. Ha azonban mégis megházasodik Sávuot után,[2] akkor már nem volt hiábavaló, hogy megírtam, és az sem, hogy Ön átrágta magát hosszú soraimon.

(Igrot Kodes, a rebbe levelezési gyűjteménye, XXIII. 373-375. old.)

 

Nissan Dovid Dubov rabbi: Hit a Holokauszt után

Az emberek hatvan év elteltével is ugyanazokat a kérdéseket teszik fel – Hol volt Isten a Holokauszt idején? Hogyan hihet az ember Istenben a Holokauszt után? Ha Isten igazságos és igaz, hogyan engedhette megtörténni a Holokausztot? Miért nem tett Isten csodákat a Holokauszt idején?

 

A hívő ember kérdései

Ezeket a kérdéseket csakis egy hívő teheti fel, ugyanis ha az a válasz, hogy nincs Isten (Isten őrizz!), akkor nincsenek kérdések sem. Isten nélkül a világnak nincs sem sorsa, sem rendeltetése. Az ember akkor dönthet úgy is, hogy azt teszi, ami neki tetszik, hiszen nem vonható felelősségre. Kialakulhatnak a felsőbbrendű fajok, s csak a legerősebbek fognak fennmaradni. Egy Isten nélküli világban a Holokauszt nem lehet teológiai probléma, csupán számadás arról, milyen mélységekig alacsonyodhat le az ember. A kérdés költőivé válik – már nem az, hogy „hol volt Isten a Holokauszt idején?”, hanem sokkal inkább, hogy: „hol volt az ember a Holokauszt idején?” A tény, hogy a még magukat ateistának tartók is szakadatlanul azt kérdezgetik, hol volt akkor Isten, már önmagában is jelentős bizonyíték, hogy a lelkük mélyén azért ők maguk is hiszik, hogy létezik egy Isten, csak nagyon szeretnének választ kapni erre a kérdésre. Jobb indulatú megközelítéssel azt is mondhatnánk, hogy ők igazából szeretnének hinni Istenben, ám a Holokausztot olyan tragikus súlyú problémának érzik, amely meggátolja őket abban, hogy higgyenek. A hívő egy kicsit másképp teszi fel a kérdést létezhetnek kérdések. Ő a következő bibliai verset idézi[3]: „A szikla Ő, műve tökéletes, mert minden útja igazság; A hűség Istene Ő, nincs Benne jogszegés, igaz és egyenes Ő.” Ennek ellenére, maga a tény, hogy ember és halandó, és szörnyen felindult és zaklatott, kérdések feltevésére ösztönzi őt. Hiszen olyan tragédia ez, amely fölött semmilyen épeszű ember nem tud zavartalanul tovább lépni.

 

Hit kontra tragédia

A tragédia és hit közötti ellentét nem új keletű. Bárki, aki ismeri a zsidó történelmet, tudja, hogy népünknek a legszörnyűbb üldöztetéseket és genocídiumokat kellett elszenvednie. Az 1940-es év hívő zsidója tudott a pogromokról, a keresztes hadjáratokról, a Szentélyek lerombolásáról, és fennhangon olvasta Széder este: „Minden egyes nemzedékben ellenünk törnek, hogy elpusztítsanak”, és mindez mégsem rengette meg hitében. Az antiszemitizmus nem volt ismeretlen jelenség számára. A filozofikus kérdés: „Vajon az egész föld bírája nem tenne-e igaz ítéletet?” ugyanolyan joggal tehető fel egyetlen, mint hatmillió ember látszólag értelmetlen szenvedése láttán. Ha lehetett ezzel a problémával egyéni alapon foglalkozni a Holokauszt előtt, akkor ugyanilyen módon lehet vele foglalkozni a Holokausztot követően is. A különbség mennyiségi jellegű, a probléma minősége ugyanaz marad. Valójában azonban Hitler „végső megoldás”-a annyiban mégiscsak új volt, amennyiben kevesen hitték, hogy a 20. században, amikor az emberi civilizáció elérkezett saját intellektuális és etikai csúcsára, egy efféle népirtás egyáltalán elképzelhető. Egy a média által támogatott közmegegyezés biztosított minket afelől, hogy többé nincs visszatérés a középkorba. És ennek ellenére történt meg, hogy Berlin filozófusai és költői – kifinomult modor és előkelő társaság ide vagy oda – a világ legádázabb gyilkosaivá lettek. A Holokausztot ugyan szörnyetegek vitték véghez, de azt se felejtsük el, hogy egy majd százmilliós nemzet hallgatólagos vagy aktív támogatásával! A világ néma volt. Sőt azt is hozzátehetnénk, hogy nem csupán néma, de egészében véve passzív, időnként még kifejezetten ínyére is volt az, ami történik. A Holokauszt története mindenképpen bizonyíték arra, hogy az ember nem számíthat saját értelmére és érzéseire az igazság és az igazságosság tekintetében. A legmagasabb szintű egyetemi diplomák tulajdonosai gyakran voltak hidegvérrel elkövetett gyilkosságok bűnrészesei, ha nem épp maguk voltak az elkövetők. Az embert kell felelősségre vonni. A parancsolatot, hogy: „Ne ölj!” arra kell alapozni, hogy: „Én vagyok az Úr, a te Istened.”

 

Vajon a nagy hívők tettek-e fel kérdéseket?

A kérdés: „Vajon az egész föld bírája nem tenne-e igaz ítéletet?”[4] csak akkor lehet hiteles és lehet valódi súlya, ha egy igaz hívő meggyötört lelkéből tör fel. Ezt a kérdést legelőször ősatyánk, Ábrahám tette fel, aki maga is mélységesen hívő ember s minden hívők atyja volt, s aki, midőn azt a parancsot kapta, hogy áldozza fel szeretett fiát, Izsákot, nem firtatta az okot. „Ábrahám fölkelt kora reggel,” – fölkelt, és fürgén látott neki Isten akaratának teljesítéséhez. Azt a kérdést, hogy „miért szenvednek az igazak, s a gonoszak miért boldogulnak?” legelőször nem kisebb személyiség, mint maga Mózes tette fel. Az a Mózes, aki kivezetett minket Egyiptomból, kettéválasztotta a tengert, ott állt a Szinájon, és hallotta a parancsolatot: „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened… Ne legyenek neked idegen isteneid színem előtt.” A Talmud egy helyen[5] beszámol róla, hogy Mózesnek megmutatta az Örökkévaló, miképpen szenvedett kínhalált a nagy Rabbi Akiva a rómaiak kezében. Amikor Mózes meglátta, ahogy a vasfésű beletép Rabbi Akiva húsába, felkiáltott: „Ez a Tóra, és ez a jutalom!?” Mire a Magasságból ez a válasz érkezett: „Elhallgass, ez így született meg (Isten) gondolatában!” Mózes kérdésével nem volt baj. Szavakba öntött egy gondolatot, majd ezt követően el lett hallgattatva. Ez meglehetősen zavaró, mert a kérdésére adott válasz felületesen szemlélve nem volt válasz. Mózes indoklást, érthetővé tételt kívánt, mire egy parancsot, egy utasítást kapott. Ezzel együtt sehol sem találjuk azt, hogy ez a kérdés meggyengítette volna Mózes hitét, vagy értékét Isten szemében. Épp ellenkezőleg, egyedül a hit segített nagyjainknak felülkerekedni gyötrelmeiken és megpróbáltatásaikon. Jeremiás, aki azt kérdezte: „Miért boldogulnak a gonoszok?”, egyfolytában buzdította népét, hogy helyezzék vissza hitüket Istenbe. Jób irtózatosan szenved, ráadásul barátai is kötekednek vele. Firtatja ugyan az okokat, de sosem veszti el a hitét. Nem nagy meglepetés, hogy a nagyok, akik az okokat firtatták, mind megtartották a hitüket. Maga a kérdésfeltevés ugyanis egy az igazság utáni fundamentális vágyakozásra alapul. A hit abból indul ki, hogy van igazságosság, és hogy ez az igazságosság végül is érvényre jut. Az igazságosságnak ez az ideája egy emberfölötti forrásból ered, amely felfoghatatlan a korlátolt emberi értelem számára. S ezért, amikor az igazság nem jut láthatóan érvényre, ez nem csupán az értelmet, hanem a kérdező lelkének legmélyét rendíti meg. Mindazonáltal a fájdalom és a tiltakozás egy röpke pillanatát követően a kérdező ráeszmél, hogy a kifürkészhetetlent igyekszik kifürkészni és a felfoghatatlant felfogni, hogy olyasmit próbál megragadni az értelmével, amely meghaladja az értelem szféráját. Hamarosan ráeszmél, hogy efféle reakciónak itt nincs helye, s miközben szenved, azzal a tudattal adja meg magát, hogy bár pillanatnyilag nem képes felfogni, mi zajlik, végül a Legfelsőbb Bíró bizonyosan igazságot fog szolgáltatni. A kérdés és a fájdalom kifejezése által hite helyreállt és megerősödött.

 

Az egyszerű ember a műtőben

Az ember végül megérti, hogy felfogóképessége véges: Képzeljük el, hogy egy primitív körülmények között élő embert beviszünk egy modern műtőterembe, hogy ott szemtanúja legyen egy nyitott szívműtétnek. Legelőször azt látja, hogy maszkot viselő emberek lépnek be a helyiségbe. Mindnyájan zöld ruhát és kesztyűt viselnek. Ezt követően egy kerekes ágyon fekvő alvó embert gördítenek be a terembe, és az egyik zöld ruhás ember egy maszkot helyez az alvó arcára. Egy másik zöld ruhás eltávolítja az alvó testét borító lepedőt, és szikét kér. Az egyszerű ember elszörnyedve figyeli, ahogy a sebész elvégzi a bemetszést a testen. Tekintve, hogy egyáltalán semmi ismerete sincs a modern orvostudományról, az egyszerű ember arra a szörnyű következtetésre jut, hogy itt egy hidegvérrel elkövetett gyilkosság játszódik le a szeme előtt. Ott, ahonnét ő jön, nem így ölik meg az embereket. Ott az emberek csatában halnak dicsőséges halált, nem álmukban ölik meg őket! Mindez roppant gonosz dolognak tűnik számára. Felébred benne az igazságérzet, és tiltakozásának ad hangot. Próbáljuk csak meg elmagyarázni ennek az embernek, hogy az operáció, amelynek szemtanúja lesz, valójában egy életmentő operáció, olyan eljárás, amely meghosszabbítja a páciens életét. Ez lehetetlenség – hiszen ennek az embernek a leghalványabb elképzelése sincs a higiéniáról, a modern sebészeti technikákról nem is beszélve. Akárhogy is próbálnánk neki elmagyarázni a dolgot, ő akkor is gyilkosságnak látná azt. Hetekbe, hónapokba, vagy akár évekbe telne, míg megértené. Egy bizonyos szinten mi mindnyájan egyszerű emberek vagyunk Isten műtőtermében. Az operációról való megértésünk korlátok közé van szorítva, s gyakran vádoljuk a Fősebészt anélkül, hogy értenénk, hogy minden operáció a páciens javát szolgálja. Isten a legfőbb jó. Ő jó, és természetéből adódik, hogy jót cselekszik. Még a fájdalomban és a szenvedésben is van valami jó, bár ez talán rejtve marad a szenvedő előtt. Hitünk vezet el minket ahhoz a meggyőződéshez, hogy a Sebész tudja, mit csinál.

 

Büntetés volt-e a Holokauszt?

Vannak, akik azt kívánják sugallni, hogy a Holokauszt büntetés volt annak a nemzedéknek a bűneiért. A lubavicsi Rebbe elutasítja ezt a véleményt. Ő a következőket mondta[6]: Hatmillió zsidó ilyen iszonyatos, az összes korábbi nemzedék kegyetlenségét felülmúló módon való elpusztítása nem lehetett egy bűnökért kirótt büntetés. Még maga a Sátán sem lenne képes kellő mennyiségű bűnt találni, amely egy ilyen mérvű és jellegű népirtást indokolhatna! Nem létezik semmiféle racionális magyarázat a Holokausztra, egyedül annyit állíthatunk, hogy Isteni rendelkezés rejlik mögötte… Hogy miért történt, az emberi ésszel felfoghatatlan – mindenesetre semmiképpen sem bűnök megtorlása volt. Éppen ellenkezőleg: Mindazok, akiket a Holokauszt során meggyilkoltak, „Ködosim”-nak, azaz szenteknek neveztetnek, mivel kegyetlen halálukkal Isten nevét szentelték meg. Mivel zsidók voltak, csakis Isten vehet elégtételt kiontott vérükért. Ahogyan azt szombaton az Áv Háráchámim-imában szoktuk mondani[7]: „Az Irgalom Atyja… emlékezzék meg… azokról a… szent gyülekezetekről, amelyek életüket áldozták, hogy megszenteljék Nevét… és bosszulja meg szolgái kiontott vérét, amint az Mózes tanában áll: …mert megtorolja szolgái vérét… A Szent Iratokban meg ez áll: …Nyilvánuljon meg előttünk, hogy bosszút állsz a pogányokon szolgáid kiontott véréért.” Isten szolgáinak nevezi azokat, akik megszenteltettek, és ígéretet tesz kiontott vérük megtorlására. A ködosim olyan magas spirituális szinten állnak – a micvák teljesítésében elfoglalt helyüket még figyelembe sem véve –, hogy a Bölcsek ezt mondják róluk: „semmilyen más teremtmény nem állhat helyükbe.” Mennyivel inkább igaz ez azokra, akik a Holokausztban haltak meg, hisz, mint az ismeretes, közöttük szép számmal akadtak világhírű Tóratudósok és a Tóra parancsolatait szigorúan betartó zsidók. Elképzelhetetlen, hogy a Holokausztot a bűnök megtorlása egy példájának tekintsük, különösen, amikor erről a nemzedékről beszélünk, amely, mint azt korábban már említettük, egy a „Holokauszt tüzéből kiemelt zsarátnok.” Összefoglalásképpen az ember csak Jesájá próféta szavait idézheti[8]: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Örökkévaló.”

 

A lélek dimenzió

A judaizmus hisz a lélek létezésében. A lélek alászáll a mennyei régiókból, hogy hetven-nyolcvan évig a testben lakozzék, majd visszatér Teremtőjéhez. A lélek létezik, mielőtt a testbe beleszáll, és létezik azt követően is, hogy elhagyta azt. A ljádi Sneur Zalman rabbi a Tánjában a lelket a „osztályrész Istentől, fentről”-ként, isteni szikraként írja le, amely azért foglalja el a testet, hogy a Mindenható számára lakhelyet teremtsen a világban. A chaszid filozófia apró részletekbe menően tárgyalja a lélek alászállásának a célját és a teremtés célját is. Félretéve a mélyebb filozófiát, még a legegyszerűbb ember számára sem okoz gondot annak a megértése, hogy a test anyagi, fizikai, míg a lélek éteri, spirituális dolog. Ebből kiindulva azt is könnyedén megérti, hogy a kard, a tűz és a víz hatást gyakorolhat a testre, de nem gyakorolhat hatást a lélekre. Botokkal és kövekkel sebet lehet ejteni a csontokon, de a lelket ezek nem érinthetik. Akkor tehát nyilvánvaló, hogy a gázkamrák és a krematóriumok csakis a mártírok testén fejthették ki hatásukat, a lelkükön nem. Továbbá logikus a lelket tekinteni a test-lélek összetétel fő összetevőjének. Amiképpen mindenki egyetérthet abban, hogy a fej fontosabb, mint a láb, azonképpen gondolatok és az érzelmek is fontosabbak a testnél. E két logikus és könnyedén belátható premisszából kiindulva nyilvánvaló, hogy a Holokauszt csupán a test és lélek egymástól való elválasztását érhette el, de magát a lelket nem volt képes elpusztítani. Ellenkezőleg, a lélek örökké él. Nincsenek első kézből való beszámolóink azt illetően, hogy a Holokauszt­ban elpusztultak lelkeinek milyen a helyzete az Eljövendő Világban, mindazonáltal a Tórából megtudhatjuk, azoknak a rangja, akik Isten nevét megszentelve haltak meg, igen magas. Erre a következő epizódból következtethetünk: A Mágid Mésárim egy helyütt[9] említést tesz arról, hogy rabbi Joszéf Káró a zsidó törvénykódex szerzője kiérdemelte, hogy életét feláldozhassa Isten Nevének megszenteléséért, de valami oknál fogva ez elmaradt, és végül nem részesült abban az érdemben, hogy ily módon haljon meg. Így hát tovább élt, hogy nemzedéke vezető háláchikus szaktekintélye váljék belőle, és megírta a zsidóság törvényeinek nagy kódexét, amelyet a mai napig követünk. S ez a nagyszerű teljesítmény mégis másodrendűnek tekintetik az Isten Nevének megszenteléséért elszen­ve­dett mártíromsághoz képest. Ebből látható tehát, hogy a mártíromság – s mindazok, akik a Holokausztban elpusztultak mártírok voltak, hiszen zsidó mivoltuk miatt kellett meghalniuk – a legmagasabb szintű érdemek egyike. A hívő zsidó számára nem kérdés, hogy noha a Kidus HáSém (Isten Nevének megszentelése) pillanata iszonyatos volt az elszenvedett fizikai fájdalom szempontjából, ez mégsem volt kihatással a lélekre, sőt, csupán egy rövidke pillanat volt a lélek életében, amely így felszárnyalhatott az örök magasságokba. A Tóra gyakran magyarázza és hangsúlyozza, hogy az evilági élet csupán előkészület az Eljövendő Világ-beli örök életre. A Misnában ez áll[10]: „Ez a világ olyan, akár a jövendő világ előcsarnoka; készülj fel az előcsarnokban, hogy beléphess a díszterembe!” Ha az idő alatt, amíg valaki az előcsarnokban tartózkodik, rövidebb-hosszabb szenvedés jut neki osztályrészül, amely viszont végtelen hasznot hajt majd neki a „díszteremben”, bizonnyal belátja majd, hogy érdemes volt. Lehetetlenség leírni mindazt az örömöt, amely a lélekre vár az Eljövendő Világban, hiszen a lélek még ebben a világban is, ahol testhez kötött, végtelenül magasabb síkon éli életét; mennyivel inkább így van ez akkor, amikor már nem akadályozza a test. A szenvedés az „előcsarnokban” – amely nem több, mint csupán egy afféle folyosó a „díszteremhez” – végtére is csupán átmeneti jellegű, a haszon viszont, amit hajt, örök. Mi több, vallásunk egyik alapköve a halottak feltámadásába vetett hit. Teljességgel kétségtelen, hogy Holokauszt szentjei közül mindenki életre fog kelni a feltámadáskor. A feltámadást követő sok-sok gyönyörű és bőséges év bizonnyal kellő jutalom lesz számukra ezen a világon mindazért, amit elértek és amiért megszolgáltak.

 

Meghódolás vagy ima

Ha a Holokauszt isteni elrendelésre történt, vajon miért buzdítanak minket a nagy zsidó vezetők, hogy imákkal ostromoljuk a Mennyek kapuit annak érdekében, hogy megakadályozzuk a ránk bajt hozó rendeletek meghozatalát. Hát nem az a helyes, ha meghódolunk Isten bölcsessége előtt, és nem ellenkezünk vele? Az előző lubavicsi Rebbe, aki maga is átélte a Holokausztot, kijelentette, hogy mindenkinek kötelessége könyörögnie és sírnia a Mindenható Király előtt, hogy semmisítse meg a ránk pusztulást hozó rendeletét. De mi értelme volt sírni, ha ez volt az isteni akarat? Továbbá a Misna azt tanítja[11], hogy: „Egy órányi bűnbánat és jó cselekedet ebben a világban többet ér, mint az egész Eljövendő Világ-beli élet; és egy órányi üdvösség az Eljövendő Világban többet ér, mint az egész evilági élet.” Ez azt jelenti, hogy az evilági örömök összességükben sem érnek annyit, mint egyetlen óra az Eljövendő Világban. Az Eljövendő Világ lelki üdvössége és jutalmai felfoghatatlanok, és messze felülmúlnak bármely evilági örömöt. És mégis, mivel Isten e világ megteremtésében határozta meg a teremtés célját – a Tánjá szavaival: „hogy lakhelyet teremtsen Istennek ezen a világon” –, így egyetlen óra, amelyet evilági rendeltetésünk beteljesítésére fordítunk, többet ér az Eljövendő Világ összes spirituális jutalmánál. Ha ez így van, akkor mi indokolja oly sok zsidó elvételét ebből a világból, megfosztva így őket attól a lehetőségtől, hogy a Tóra és a micvák szerint éljenek? A lélek mely spirituális jutalma ér fel egy órányi bűnbánattal és jó cselekedettel ebben a világban? Mi több, ott van még a pikuách nefes (az élet megmentése) törvénye is. E törvény elrendeli, hogy mindent meg kell cselekedni annak érdekében, hogy megmentsünk egy életet, még ha csupán egyetlen plusz percre is. Még a Jom Kipur mindennél szentebb napját is meg lehet szentségteleníteni egy élet megmentése érdekében. A törvény még ennél is tovább megy, amikor kimondja, hogy még a Szentek Szentjében szolgálatot bemutató Főpapnak is azonnal el kell hagynia a helyiséget, ha megmenthet egy életet. És nem csupán megengedett, de kötelező! Ha az emberi élet mind háláchikus, mind filozófiai szempontból olyan értékes, miért cselekedett így Isten? Miért történt meg a Holokauszt, amely oly könyörtelenül pusztított el hatmillió életet? Korábban már említettük, hogy még a legnagyobb hívők is tettek fel kérdéseket. Kérdéseiket mi a következőképpen vethetjük fel újra: Szilárdan hittek egy Végtelen és Mindenható Istenben, és megértették, hogy minden, amit Isten cselekszik, az a jó érdekében történik. Mégis felmerült bennük a kérdés, hogy ha már Istent nem korlátozza semmi és a Fősebész a pácienst számos különféle módon kezelheti, akkor az operációt miért éppen egy ennyire drasztikus metódust alkalmazva végezte el? Nem találhatott volna Isten egy másik módszert a páciens kezelésére? Nem lett volna valami mód a fájdalom elkerülésére? Rendben van, bizonyára szükségünk van az operációra – Isten tudja legjobban, mi okból –, de vajon miért ilyen operációs módszereket választott? A Mennyek Kapuinak imákkal való ostromlása annak érdekében történt, hogy elhárítsuk azokat a módszereket, amellyel Isten az operáció eredményét elérni szándékozta. A könyörgés tartalma ez volt: kérünk, hogy egy kellemesebb módszert alkalmazva érd el kitűzött célodat! Miért kell lenyelnünk egy ilyen keserű pirulát? És mégis, mint ahogy azt már korábban említettük, a kezdeti heves kínokat követően végül mind megbékéltek és kijelentették: „Igazságos az Úr az Ő összes útjaiban.”

 

Megemlékezések vagy cselekedetek

Sosem szabad elfelejtenünk azt, ami történt! Emlékezni arra, amit Ámálék tett velünk, tevőleges parancsolat. Nemzedékünket mindig emlékeztetni kell, hogy tökéletesen tudatában legyenek a Holokauszt eseményeinek és következményeinek. Különösen vonatkozik ez a Kidus HáSém nagyszerű tetteire, és nem csupán azok részről, akik fegyvert ragadtak, hogy harcoljanak, de azok részéről is, akik lehetetlen körülmények között is rendületlenül kitartottak a Tóra minél hívebb megtartása mellett. Ám az emlékezés mellett van egy talán még ennél is fontosabb válasz a Holokausztra. Arról, amikor a fáraó Egyiptomban azon volt, hogy elpusztítson minket, a Tóra ezt tanítja nekünk: „De minél jobban sanyargatták őket, ők annál számosabbá lettek, és annál nagyobb területeket foglaltak el.” A Végső Megoldásra adott helyes válasz az, ha igazi zsidó életet és otthont építünk. Hitler meg akart semmisíteni minket; erre csakis az lehet a válasz, hogy egy még elkötelezettebb, még népesebb zsidó világot építünk fel. Ami azt illeti, túl sok mélázás bármely tragikus eseményen, s különösen a Holokauszt pusztító eseményein, könnyen elszívja az ember energiáját, és pesszimizmust szül. Ez pedig negatív hatást gyakorolhat a judaizmus és a zsidóság újjáépítésére, amely folyamathoz elengedhetetlenül fontos a Bitáchon (bizalom) és a Szimchá (öröm).

 

Egy megejtő történelmi észrevétel

A zsidó nép történelmének három különösen tragikus időszaka volt: az első Szentély lerombolását követő időszak, a második Szentély lerombolását követő időszak, és a középkornak a keresztes hadjáratokat követő időszaka. Milyen különös, hogy mindhárom időszakban a Szóbeli Hagyomány rendkívüli mértékű fejlődésének lehetünk tanúi. Az első Szentély lerombolását követően éltek a Nagy Gyülekezet Férfiai, akik számos rabbinikus rendelkezéssel és irodalommal gazdagították a hagyományt. A második Szentély lerombolását követően született meg a Misna és a Talmud, és a középkorban éltek a Risonim, akik részletes kommentárokkal egészítették ki a korábbi szövegeket. Ugyanez volt megfigyelhető a Holokausztot követő korszakban is, amikor robbanásszerűen megnőtt a Tórát tanulók száma és a zsidósággal és zsidó tudományokkal foglalkozó kiadványok mennyisége. Nem szabad ellenségeink kezébe átengedni a végső megoldást! Fejlődnünk kell a Tóra tanulmányozásában és a micvák teljesítésében, mert végül is a cselekedet az, ami leginkább számít.

 

Zalman I. Posner rabbi: Auschwitz tanulsága

A vészkorszakkal kapcsolatos kérdések általában ily formát öltenek: miféle Isten az, aki megengedte Auschwitzot? Milyen álláspontot kell elfoglalnunk vele szemben? Vannak, akik soha nem hittek Istenben, s ezek ateizmusa vagy agnoszticizmusa csak megerõsödött a vészkorszak következtében, bár ha Auschwitzra hivatkozunk, hogy mindenféle aljasságot vagy olcsó kicsapongást jogosulttá tegyünk, az kimondhatatlanul elvetemült dolog. Mások, akik hittek azelõtt, elveszítették hitüket; ugyanakkor jelentõs számmal találhatunk az életbenmaradottak között hívõ embereket, kik irigylésre méltóan elmélyült, megerõsödött vallási érzéssel kerültek ki a szörnyûségekbõl. Ennek ellenére sem hagynak nekünk a fenti kérdések nyugtot, és a válaszok továbbra is rejtve maradnak elõttünk. Sosem leszünk képesek igazolni, megmagyarázni a vészkorszakot, magyarázatot találni rá. Egyszerûen képtelenek vagyunk ilyesmivel próbálkozni. A vészkorszak értelmünkön felül áll, s az ember nem képes megmagyarázni azt, amit fel sem tud fogni. Aki nem volt koncentrációs táborban, annak, azt hiszem, nem lehet fogalma arról, hogy mit jelent az, s még akit a háború elõtt Buchenwaldba vagy Dachauba internáltak, az sem tudja elképzelni, milyen lehetett Treblinka. De ha nem tudjuk is megérteni a vészkorszakot, egyikünk sem utasíthatja el, hogy képessége szerint tanulságot vonjon le belõle. Ha a Gondviselés útja a gázkamrákban érthetetlen is számunkra, még mindig tanulhatunk abból valamit az ember természete felõl, s talán némely jogos következtetésre is tudunk jutni. Volt idõ, mikor az emberiség romantikus álmokat szõtt az ember tökéletesedése felõl, a történelem általánosságban vett felfelé vezetõ útjáról, a vad barbarizmusból lassan kivetkõzõ emberrõl. A kultúra és a civilizáció, a nevelés és a tanulás, a tudomány és a mûvészetek, egyszóval mindaz, ami az embert az állattól megkülönbözteti – egyszer csak felemeli az embert baromi állapotából. Emberevés, koponyahalmok, csak primitív törzseknél léteznek, a haladó világban elképzelhetetlenek. Igaz, hogy ez a felfelé vezetõ tendencia nem egyenletes: vannak visszaesések, hanyatlások, de úgy tûnt, hogy a történelem vonala nagyjából kétségtelenül felfelé tör. A barbarizmus helye a múltban van. Az elsõ világháború mészárszéke kissé elhomályosította ezen idealizmus fényét; az utópia megvalósulása már nem tûnt oly közelinek – de az emberrõl és a kultúráról alkotott bizonyos fogalmak továbbra is érvényben maradtak. A darwinizmus feltûntével (melyet elvakult hívei nem egyszer félremagyaráznak, s mely bármily hasznos is lehet a biológiában, nem feltétlenül érvényes az irodalom, vallás, történelem és erkölcsiség terén), oly tudományok fejlõdésével, mint az archeológia, Biblia-kritika és antropológia, a vallás befolyása meggyengült, és sokszor teljesen eltûnt. Általánosan elfogadott igazságok érvényüket veszítették. Összehasonlító kultúrkutatások kimutatták, hogy amit egy kultúrában rossz szemmel néznek, az másutt elfogadható viselkedésnek számíthat. Különbözõ családi struktúrákat fedeztek fel, és a gazdasági rendszerek is kultúránként váltakoztak. Jó és rossz már nem volt abszolút fogalom, és az erkölcs is viszonylagossá vált.

 

Új erkölcsök

Ebbõl világosan következett, hogy az ember maga határozza meg, mi az erkölcsiség, és életkörülményeivel gondolkodásmódja is megváltozhat. Ebbõl kiindulva elképzelhetõ, hogy az eddigi erkölcsiség idejétmúltnak tûnhet, ha új viszonyok elõtt áll, melyek egy “új” erkölcsiségnek adnak teret. S minthogy a körülmények a döntõk, feltehetõ, hogy annak világánál az új mindig “jobb” a réginél. Általánosságban megfogalmazva ezen álláspontnak még nem lett volna oly romboló hatása, hiszen biztosra vették, hogy az ember természetébe be van oltva valami alapvetõ kvalitás – nevezzük humanizmusnak -, mely az egyetemes ideálok fennmaradását biztosítja. Egy társadalom lehet patriarchális, egy másik matriarchális, egy harmadik monarchikus, s bár természeténél fogva mindegyik különbözik a többitõl, ezek a különbségek jelentéktelennek tûntek a közös emberiesség mellett, melynek állítólag mind részesei. Az “alapvetõ erkölcsiség” örökéletû. Így emelték például piedesztálra az emberélet szentségét, mint az univerzális emberiesség egyik példáját, mely a kultúrvilágban nincs változásnak vagy elvetésnek kitéve. De ami a hagyományos erkölcsiség részletkérdéseit, a bibliai étoszt illeti, azt mint mellékest gõgösen lenézték. Tegyünk itt egy kis kitérõt! A klasszikus filozófusok igyekezete, hogy meghatározzák a “jót” és a “rosszat”, nem járt nagy sikerrel; megegyezésre semmiképp sem jutottak. A tudós nem hajlik értékítéletekre, s oly kifejezések, mint “jó” vagy “rossz”, nincsenek szakszótárában – és joggal, minthogy õ mennyiségekkel, megfigyelhetõ és igazolható dolgokkal foglalkozik. Következtetéseit nemzetiségre vagy vallásra, elõzetes elkötelezettségekre vagy elõítéletre való tekintet nélkül el lehet fogadni. De a tudós rendelkezésére álló eszközök nem alkalmasak oly változó, szubjektív fogalmak megvizsgálására, mint az erkölcs. Még a filozófus “szerszáma”, az esze sem tud megbirkózni a “jóval” és a “rosszal”, mert a hideg logika egy magyarázatot sem részesít elõnyben. Intellektuális szempontból a többnejûség nem alábbvaló az egynejûségnél, és a nemi élet különbözõ “elrendezései” önmagukban véve sem “jók”, sem “rosszak”. Lehet, hogy egyfajta rend megfelel bizonyos embereknek, míg mások más rendszert részesítenek elõnyben. Semmi bizonyíték nem áll rendelkezésünkre a lényegbeli “jót” vagy “rosszat” illetõen. Minden erkölcsítéletnek egy a sorsa: a filozófia nem tudja logikusan leszögezni, hogy ez vagy az az ítélet helyes-e, vagy sem. A filozófiai szemináriumokon emelkedett légkör uralkodik, nem mindig foglalkoznak mindennapi dolgokkal. Gyakorlati emberek keveset tudhatnak, s még kevésbé érdeklõdnek a filozófus dilemmái felõl. De – mondják nekünk – ha a tudós megalapozott véleménye és szigorú logikája eleve kizár részérõl minden megállapítást a “jót” és a “rosszat” illetõen, az ember mégis rábízhatja magát a saját “ösztönére”, emberiességére. Tudja, hogy ölni rossz. A filozófus is tudta, hogy ha nem képes is meghatározni a “rosszat”, az nem kell hogy megakadályozzon valakit abban, hogy elveihez hûen éljen. Az emberek továbbra is “erkölcsösek” lesznek. Szerencsétlenségünkre sokan hallgattak a filozófusok és antropológusok véleményére, s komolyan vették õket. A társadalom fogja megszabni, hogy mi jó és mi rossz, s azt a végletekig viszi. Mihelyt a többség kultúrája leszögezi, hogy egy egész nép alsóbbrendû, akkor a következõ szakaszban már azt sugallja, hogy “jó” lesz azt kipusztítani: így született Auschwitz. A hitleri Németország társadalma lelkesen fogadta az “új erkölcsiséget”. De ha a “társadalom” határozza meg, hogy mi a jó – melyik társadalomra gondolunk? Az enyémre, a tiédre vagy a nácikéra? A nácik egyszerûen és logikusan alkalmazták “a körülmények megszabta moralitást”. Miért kell tehát Auschwitzon úgy felháborodni? A viszonylagos moralitás hívei már rég megtagadták Istent és tilalmait. Õk emberi fogalmakban gondolkoznak. Miért aggasztja hát õket annyira a vészkorszak? Ha elfogadják a tételt, hogy tagjai számára a “társadalom” az egyetlen bírája rossznak és jónak, melyik stádiumban veszítette el a német társadalom a szó szoros értelmében vett “társadalmi” voltát, melynek következtében jogosan intézhette dolgát?

 

Tagadják Auschwitz létezését

A harmincas évek elején a viszonylagos erkölcsiség hívei még szilárd talajon álltak. Ki gondolhatta volna abban az idõben, hogy a 20. században, a “kulturált” Európa szívében tudósok és gondolkodók népe SS-martalócok népévé válhat, kik egymillió gyermek lemészárlására képesek? Öt évtizeddel késõbb, mikor errõl gazdag és kimerítõ irodalom áll mindenki rendelkezésére, még mindig túl sokan vannak olyanok, akik teljességgel képtelenek elhinni, hogy “igazán” volt egy Auschwitz. A “relatív moralitásból” fakadó logikus következtetés egy vita során talán elkerülhetetlenül szóba jöhetett, de annak a kornak gyermeki naivitása nem láthatott abban mást, mint egy elképzelhetetlen rémálmot. Származzon bárhonnan, a “Ne ölj!” parancsolata mindig az emberi érzés örök szózata marad. De ma már tudjuk, hogy az ember képes a “relatív moralitást” a legszörnyûbb következtetésekig levezetni. Az “objektív” erkölcsiség alternatívája nem a relatív erkölcsiség, hanem az “erkölcstelenség” vagy “nem erkölcsösség”. Mi több, nem várhatjuk el ezen új erkölcstõl, hogy tiszteletben tartson bármiféle szentet, megõrizzen bármely olyan értéket, melyet ma nagyra tartunk. Nem az a kérdés, hol húzzuk meg a határvonalat (bár az ebben a kérdésben foglaltak maguk is eléggé súlyosak), hanem hogy szabad-e bárhol, bármilyen határvonalat húzni. A kultúra, a felvilágosodás és a racionalizmus állítólag “kulturált” következményeihez nagy kétség fér. Nincs semmi kimondott kölcsönhatás észbeli fensõbbség és morális kiválóság között. Az ember agya tanulás által élesedhetik, de a tanulásnak nem mindig van mélyreható, vagy döntõ hatása a jellemre és az erkölcsre. Bár a német egyetemi tanárok intellektuális fensõbbségét szakmájuk terén senki sem vonta kétségbe, azonban semmiképp sem lehet állítani, hogy erkölcsi eredményeikkel nagy dicsõséget arattak. Hatoljunk egy kissé mélyebbre, és vegyünk egy példát az Egyesült Államokból! Tegyük fel, hogy minden társadalmat felhatalmazunk arra, hogy maga határozza meg, mi jó és mi rossz! Miért ne adnánk meg hát egy Ku-Klux-Klan-elveket valló társadalomnak ugyanazt a jogot? Rosszalja valaki a náci vagy Ku-Klux-Klan-erkölcsiségi meghatározást? Akkor vonja meg a maga erkölcsi határvonalát, de nem állíthatja pellengérre a nácikat vagy a Ku-Klux-Klant mint gonosz embereket vagy szörnyetegeket! Ne burkolózzunk a szenteskedés köpenyébe! Harcolni akartok ellenük? Akkor a végsõ döntés megint a puszta fizikai erõ használatától függ, s ha véletlenül a Ku-Klux-Klan-félék az erõsebbek, akkor… Németországban még ma is eléggé elterjedt a vélemény, hogy Hitler egyetlen bûne a háború elvesztése volt. Térjünk most vissza eredeti problémánkra, a vészkorszakra! Itt egy tanulság elõtt állunk, melyet Auschwitzból vonhatunk le. A vészkorszak megtanított minket arra, mi lehet az emberbõl. Ha az ember maga határozhatja meg, hogyan éljen, az eredmény lehet akár egy szent, akár egy sátán, de mindkét következmény egyformán elfogadható és legitim lesz. Ha viszont az embernek olyan erkölcsi mérték szerint kell élnie, mely lehetetlenné teszi Auschwitz megismétlõdését, akkor ez objektív erkölcsi mérték kell hogy legyen, melyet kívülrõl kényszerítenek az emberre, különben addig csûrik-csavarják, míg mindenhez alkalmazkodik, amit csak az ember megkíván. A zsidó ember, aki a Tórát tartja szem elõtt mint erkölcsi mértékét, tudatában van annak, hogy nem eggyel több vagy kevesebb vallási szertartás teljesítésérõl van szó, hanem az emberi lét igazi lényegérõl: oly teremtény-e az ember, kiben lélek lakozik, vagy csak egy beszélni tudó kétlábú? Ha az ember elvetheti a negyedik parancsolatot (“emlékezz meg a szombatról, és szenteld meg…”), miért nem szabad ugyanúgy megtagadnia a hatodikat (“Ne ölj!”)? A “magacsinálta” moralitás ma divatosnak tûnik. “Lehet, hogy neked ez rossz, de az nem feltétlenül rossz az én számomra is” – ez az indokolás kisér bármilyen viselkedést, mint azt az elõzõ fejezetben kifejtettük. Ez az indokolás általában csak arra jó, hogy ösztöneink kielégítésére igazolást találjunk, de ugyanakkor az erõszakra, a gyilkosságra is mentséget talál. Úgy tûnik, hogy a Gresham-szabály az erkölcsiség terén is érvényes: a rossz kiküszöböli a jót. A század húszas éveiben Auschwitz az emberi agy számára még elképzelhetetlen volt. Most, a század végén is elképzelhetetlen? A vészkorszak megismétlõdésének lehetõségénél még rosszabb, hogy egyes emberek nehezen tudják azt rossznak találni. “A gyilkosság talán rossz számodra, de…” A Tízparancsolat mögött álló tekintély már az elsõben jelentkezik: “Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened.” Csak Isten parancsolhatja meg: “Ne ölj!” Ugyanaz a kategorikus rendelkezés tartalmazza a szombati pihenés parancsolatát is. Ha fenntartjuk magunknak a jogot, hogy érvénytelenítsük a negyedik parancsolatot, mert nem egyezik egy bizonyos társadalomban uralkodó létfeltételekkel, akkor a hatodik és hetedik parancsolatnak (“Ne ölj!”, “Ne paráználkodj!”) szintén hasonló lehet a sorsa, mert egyszer úgy tûnhet, hogy ellenkezik valamely társadalmi csoport “létfeltételeivel”. A Tóra azt tanítja, hogy az ember szabadon választhat, hogy erkölcsi döntéseiben autonóm. A Gondviselés nem kényszerít az emberre erkölcsi döntéseket. “Minden Isten kezében van – az Istenfélelmet kivéve” – mondja a Talmud (Bráchot 33b). Jóság és kegyetlenség egyaránt az emberben lakozik. Isten nem tett semmit, hogy megakadályozza Káint a testvéri szeretetrõl alkotott felfogásának kivitelében, de ez nem jelenti azt, hogy Isten közömbösen nézi az ember tetteit. “Hol vagy?” – kérdezte Isten Ádámot, miután nem tartotta be az Édenkert törvényeit. Ugyanazt kérdezi Isten minden embertõl, s mindenki a maga életformája szerint ad erre választ. De mi szerint szabja meg az ember elhatározásait? Milyen alapon határozza meg, mi a helyes és mi az erkölcstelen élet? Itt az embernek egy keserû, de jogos válasz áll rendelkezésére: “Azt kérdezed, hol vagyok én? Itt, pontosan azon a helyen, ahová helyeztél – egy zavarba ejtõ világban, minden útmutatás nélkül. Azt akarod, hogy » jó« legyek, de nem mondtad meg, mi a » jó« . Sem a magam esze, sem minden tudományom ezt nem mondhatják meg nekem, sem a társadalom, amelyben élek.” Épp ezért – hogy az embernek legyen egy forrása, amelybõl meríthet, ami felülmúlja az ember saját erõforrásait, melyek nem elegendõk – mondta Isten az embernek: “Lásd, eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is” (5Mózes 30:15). Ezért volt szükség a Tórára. Isten meg akarta akadályozni a vérontást, azért rendelte el: “Ne ölj!” Nem azt parancsolta, hogy tanulmányozzuk a tudományt, hogy képeket fessünk, hogy szimfóniákat hallgassunk, vagy hogy birodalmakat állítsunk fel. Mindezek nem mentik meg az embert a benne lakozó erõszaktól. Csak ha elfogadja a Tórát, akkor képes az ember megérteni, hol tévedett Eichmann.

 

Mit tanulhatunk Auschwitzból?

Isten megakadályozhatta volna Auschwitzot. De – s amit most mondok, az nem magyarázat a vészkorszakra, hanem egyszerû kísérlet annak megfogalmazására, hogy mit tanulhatunk Auschwitzból: – ha Isten tényleg így tett volna, abból az ember azt a megállapítást vonhatta volna le, hogy az emberi ész, a humánus szellem vagy az emberi kultúra akadályozta meg, hogy a vészkorszak megtörténhessen, s így nincs szükség Istenre. Ha az ember valóban szabad, akkor szabadnak kell lennie erkölcsi döntéseiben is, elfogadni vagy elvetni bármilyen abszolút erkölcsi mércét – különben nem szabad, s még csak nem is emberi. Az ember szabadsága abból áll, hogy választhat a jó és a rossz között, s nem abban, hogy megszabhatja, mi a jó és mi a rossz. Auschwitz csak egy bizonyos definíció szerint számít szörnyûségnek. Ha a mi definíciónk, melyet emberek szabtak meg, és Eichmann definíciója összeférhetetlenek – mi teszi a mi definíciónkat magasabbrendûvé, mint az övét? Végsõ fokon mindenképp valami oly mércéhez kell folyamodnunk, amely rajtunk és Eichmannon is felül áll. Sem te, sem én, sem Eichmann, sem a társadalom vagy a tudomány nem mindentudók. Vannak olyan problémák, amelyeknek megoldása meghaladja képességeinket. Lehet, hogy Auschwitz nem mond nekünk semmit Istenrõl, de bizonyára mindent megmond az emberrõl – s azt kizárólag Auschwitzból tanulhatjuk meg. Engedtessék meg, hogy leszögezzem, hogy Auschwitz (és kizárólag Auschwitz) mutatta meg azt a feneketlen mélységet, ahová az ember süllyedhet, s mely a kultúrvilágban elképzelhetetlen. Auschwitz nélkül az ember biztonságérzete, amely szerint elég, ha kizárólag önmagára támaszkodik, sértetlen maradhatott volna. Az emberek meggyõzték önmagukat, hogy az emberiség megérett, és maga mögött hagyta a barbarizmust – míg nem jött Auschwitz. Auschwitz elõtt az emberek biztosak voltak abban, hogy felsõbb beavatkozás vagy törvényrendszer kinyilatkoztatása nélkül is megszabhatják életútjukat, s úgy is életképes, erkölcsös társadalmat tudnak fenntartani. A magabiztosság, hogy az ember képes megkülönböztetni a jót a rossztól, alaptalan illúzióként foszlott szét. Mihelyt az ember felfedezte elkerülhetetlen korlátait, köteles önmagán kívül keresni és megtalálni az erkölcsi elveket és értékeket. A relatív erkölcsiség csõdöt mondott, kiderült, hogy szilárd útmutatásra nem használható. Ha valami csoda folytán Auschwitz nem történt volna meg, az ember azt a maga erényeinek, vagy a természetnek tudhatta volna be, s továbbra is erõsködhetett volna, hogy veleszületett tisztessége és erkölcsi autonómiája jutott abban érvényre. Továbbra is azt állíthatta volna, hogy a barbár ókorban talán szükség volt a Tórára, de napjainkban felesleges, mert az értelem és a gondolkodás annyit fejlõdtek azóta, hogy már nem tévedhetnek. Auschwitz kimutatta az ember alapvetõ elvetemültségét; a Tóra megmutatja, mily magaslatokra képes emelkedni. Auschwitz aljassága felfoghatatlan, ha nem magunk éltük azt át. Ugyanúgy világos, hogy a magaslatok, melyekre a Tóra ideáljain keresztül fel kellene jutnunk, az ember fogalmain és természetén kívül állnak. Csak átélés útján lehet felfogni, hogy az ember képes önzetlenséget, idealizmust, magasztos érzelmeket, kifinomult gondolkodást – mondjuk: Istenhez méltót – felépíteni. Nem az a kérdés tehát, mily erkölcsiség mellé álljon az ember, hanem hogy létezik-e bármilyen erkölcsiség. Nem az a kérdés, “szükség van-e a szombatra?”, hanem az, hogy: “Auschwitz tényleg rossz dolog volt-e?”. E két kérdés viszont egyáltalán nem független egymástól.

(Zalman I. Posner rabbi: A zsidó gondolkodásmód – Hogyan látja a chaszidizmus a ma világát?

című könyv hatodik fejezete, Chabad Lubavics Egyesület, 1995.)

 

A váci Meisels Cvi Hirs rabbi: Ros hásáná a pokolban, Auschwitz, 1944

A halál fiai

Ros hásáná előestéjén, 1944-ben, a nácik összeterelték az összes még élő, 18 éven aluli fiatalt a barakkok mögötti üres területre. Ott felállítottak egy póznát, és arra rászegeztek egy keresztrudat. Az ott összegyűjtött mintegy 1600 ifjúnak mind el kellett haladnia a keresztrúd alatt. Azokat, akiknek a feje beleütközött a rúdba, életben hagyták. Azokat pedig, akik túl alacsonyak voltak, gázkamrába küldték. Az alacsonyabb fiúk közül néhányan úgy próbálták meg elérni a rudat, hogy lábujjhegyen mentek át alatta – őket ott helyben agyonverték. A válogatás végeztével körülbelül 1400 fiú maradt állva a barakkok mögött, őket azonnal bezárták egy börtönblokkba, hogy másnap este végezzenek velük. Élelmet és vizet nem adtak nekik, és zsidó kápók felügyelete alá helyezték őket. (A nácik a nap folyamán javarészt elkerülték a voltaképpeni tábor területét, és a kápókra bízták a rendfenntartást. Ekkortájt általában már csak éjjelente gázosították és hamvasztották el áldozataikat. Számos oka lehetett, miért vonakodtak nappal bejönni a tábor területére.) Meisels rabbi több megrendítő mozzanatról is beszámol e fiúkkal és a tábort ugyanaznap, ros hásáná napján elhagyó transzporttal kapcsolatban. Aztán elmeséli, hogyan sikerült becsempésznie magával egy sófárt a táborba. Minthogy az SS-ek nappal elkerülték a tábort, börtönblokkról börtönblokkra haladva, majd a transzportot is felkeresve, több mint hússzor végigfújta a teljes 100 hangból álló sorozatot!

 

Sofár a gázkamrák kapuiban

A börtönblokkba zárt, halálra ítélt ifjak tudomást szereztek róla, hogy van egy sófárom, amit már korábban megfújtam más rabok számára. Keservesen sírva és kiabálva kértek engem a blokkjukból, hogy fújjam meg nekik is a 100 hangot, hogy ők is részesülhessenek ebből a becses micvából, ezekben az utolsó pillanatokban, mielőtt meghalnak. Nem tudtam, mitévő legyek. Roppant veszélyes volt ez a feladat. Közeledett az alkonyat, a végzetes óra, amikor jönnek a nácik, hogy elvigyék a fiúkat. Ha a nácik váratlanul jelennek meg, és engem ott találnak a csoporttal, nem kétséges, hogy engem is velük együtt beküldenek a gázkamrába. Az aljasságukról ismert kápók (ha már megérkeztek az SS-ek) biztosan nem engedik, hogy elmeneküljek. Csak álltam ott, és próbáltam eldönteni, mit tegyek. Komoly kétségek gyötörtek, vajon szabad-e veszélyeztetnem az életemet – még ha bizonytalan is a veszély – azért, hogy ezek a fiúk hallhassák a sófár hangját. De a fiúk csak sírtak, keserű, szívet tépő kiáltásokat hallatva: „Rebbe, rebbe, gyere ide hozzánk! Könyörülj a lelkünkön, és tedd lehetővé, hogy részesüljünk ebből a micvából életünk utolsó pillanatiban!” Csak álltam zavarodottan – senkitől sem kérhettem tanácsot, a döntés egyedül rajtam állt. Saját kétségeimen túl még a fiam, Zálmán Léib [Meisels rabbi felesége és tíz gyermekük közül hét elpusztult a Holokausztban.] is ott állt mellettem, és kétségbeesetten próbált visszatartani engem: „Apám, apám, az Örökkévalóra kérlek, ne tedd meg ezt! Nyilvánvaló a veszély. Chász vösálom, itt maradok egyedül, mint egy magányos zászlórúd a hegytetőn! Apám, apám, kérlek, ne menj! Ne menj be oda! Nem kötelességed! Ma már így is sokszor megfújtad a sófárt, és akkor is mindannyiszor halálos veszélyben voltál! Ez most már több a kelleténél!” Így könyörgött nekem tovább, és közben könnyek patakzottak végig az arcán. Amikor a fiamra pillantottam, belesajdult a szívem – mert valóban igaza volt. Másrészt viszont a fiúk kiáltásai nem hagyták nyugton a lelkem, és még mélyebb szánalmat ébresztettek a szívemben. A micva talán valóban, még önmagában is megóvhatja őket ebben a veszedelmes időben. Többen az ott ácsorgók közül, akiket megrendített a fiúk kiáltozása, szintén könyörögtek nekem, hogy menjek be a blokkba, bizonygatva, hogy „még mindig bőven van idő”, hogy „azokat, akik épp egy micva teljesítésével vannak elfoglalva, nem érheti baj”, és még több ehhez hasonló érvvel igyekeztek meggyőzni. Úgy döntöttem, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, nem utasíthatom el a könyörgésüket. Nem voltam képes engedni a fiamnak. Azonnal alkudozni kezdtem a kápókkal. Ők makacsul megtagadták, hogy beengedjenek, míg végül már úgy éreztem, hogy hamarosan túl késő lesz, és a lehetőség végleg tovatűnik. Ám több fiú intenzív könyörgésének és egy hamarjában, ott a helyszínen összegyűjtött nagy összeg lefizetésnek köszönhetően végül beadták a derekukat. Mindazonáltal figyelmeztettek, hogy ha hallom, hogy megszólal egy harang a tábor bejáratánál, jelezve, hogy megérkeztek az SS-ek, abban a pillanatban az én sorsom is megpecsételődött a fogva tartott fiúkéval együtt… Ők, a kápók, akkor már semmilyen körülmények között sem lesznek hajlandóak kiengedni engem. Ekkor beléptem a fiúkhoz, de előtte még tettem egy jelentős óvintézkedést: utasítottam a fiamat, Zálmán Léibet, hogy álljon őrt a tábor kocsiútja mentén, és kellő távolból figyelje a tábor kapuját. Amint megpillantja a kapuhoz közeledő SS-katonákat, rohanjon vissza, és tudassa velem, s így akkor nekem még marad időm, hogy azonnal elhagyjam a blokkot – a tekiot kellős közepén is akár. Akkor, abban a pillanatban, ez a cselekedetem talán azt tükrözte, milyen kevéssé tartottam becsben a saját életemet. Ki tudhatta akkor Auschwitzban, hány napja van még hátra az életéből? Minden egyes napon zsidó testvéreink ezrei, tízezrei pusztultak el a gázkamrákban vagy a keserves, megerőltető munkától, hullottak, akár a lekaszált fű. Az életünknek nem volt értéke. Döntésemnek bizonyára ez volt a legfőbb indítéka…

 

Dróse a szenteknek

Hol van az a toll, az az író, az a szerkesztő, aki papírra vetni lenne képes szívem érzelmeit, amit abban a pillanatban éreztem, amikor beléptem a lezárt börtönblokkba? Az csupán az Örökkévaló egyik csodája, hogy amikor megpillantottam azt a tengernyi fiatal szempárt, és a fülem megtelt azzal a szívet tépő zokogással és a Mennyeket szólító kiáltozással, a szívem nem szakadt meg rögtön, és nem tört darabokra. Felkiáltottak: „Rebbe! Rebbe! Irgalom! Irgalom!”, és még hasonló szavakat, amiket nem tudtam pontosan kivenni. Sokan közülük a tanítványaim voltak, és a közösségem gyermekei. Amikor elkezdtem: „Min hámécár káráti… – nyomorúságomban az Örökkévalót hívtam segítségül…” –  a tekiot előtti zsoltárverset, ők sírva követelték, hogy saját szavaimmal is forduljak hozzájuk. Állhatatosan könyörögtek, és szó szerint nem engedték, hogy folytassam a megkezdett verset. Elnémítottak az elemi erővel rám törő érzelmek. Minden késlekedéssel eltöltött perc csak növelte a veszélyt, és a határidő egyre közeledett. Végül mégis engedtem. A következő bibliai vers fejtegetésével kezdtem: „Fújjátok meg a sófárt újholdkor, az elrejtettség ünnepén!” Milyen nagy ma ez az elrejtettség, amikor egyikünk sem tud semmit: hová hozták a gonosztevők családjainkat; mi lesz a mi saját végzetünk; ki marad életben; és általában, meddig rejti még el az Örökkévaló az Ő arcát előlünk? Említést tettem nekik a Bráchot 10a-ban szereplő talmudi részről, amely szerint, még ha egy éles kardot helyeznek is az ember nyakára, akkor sem szabad vonakodni az imától… Ismerjük a „Hásém cilchá”[12] kifejezés magyarázatát, hogy amiképpen az ember árnyéka tükrözi azt, amit tesz, ugyanígy az, ahogyan az ember cselekszik, arra ösztönzi az Örökkévalót, hogy ő is hasonlóképpen nyilvánuljon meg vele szemben… Ma itt tartjuk kezünkben a sófárt – még egy ilyen veszélyes helyen is, Auschwitzban, ilyen szörnyűséges körülmények között, szó szerint készülve a halál (meszirát nefes) lehetőségére. Hasonlóképpen a Magasságbeli Istennek is, úgymond, a tenyerére kell vennie, és ki kell szabadítania bennünket ebből a mi mostani iszonyatos helyzetünkből. Ezt mondjuk (ros hásáná első napjának sáchárit imájában): „Melech, zchor echoz keren – az Örökkévaló tartsa Izraelt (keren) az Ő kezében: Bizchut litkoá löchá hájom hákeren norá vökádos.” Ma, itt Auschwitzban, ezen a megrendítő és szent helyen, amely a mi zsidó testvéreink által hozott áldozatok következtében oltárrá változott… Továbbá erőt meríthetünk még annak tudatából is, hogy bennünk beteljesedtek Bölcseink próféciái azokról a borzalmas szülési fájdalmakról, amelyek a Messiás eljövetelét fogják megelőzni, ahogyan az összes szent könyvben is áll – amiképpen egy nő is egyre hevesebb fájdalmakat tapasztal meg, ahogy közeledik a szülés pillanata, ugyanígy az általunk megtapasztalt kínszenvedések is arra valók, hogy közelebb hozzák a Messiás eljövetelét. És ekkor százszor megfújtam a sófárt.

 

Az utolsó „Halljad Izrael”

Nem tudom abbahagyni az írást. Muszáj újra beszélnem az eljövendő nemzedékeknek arról a nagyszerű meszirát nefes-ről és azokról a szent szavakról, amelyeket ezeknek a fiatal fiúknak az ajkáról hallottam elhangzani, nem sokkal azt megelőzően, hogy bevitték őket a gázkamrába. Miután végeztem a tökiá-kkal, és már épp indulni készültem, az egyik fiú felállt, és fékezhetetlen zokogás közepette ezt kiáltotta: „Drága barátaim, a rebbe a chizuk szavaival szólt hozzánk arról, hogy »még ha egy éles kardot, stb.« Én azt mondom nektek: A legjobban reménykedhetünk – ugyanakkor a legrosszabbra is fel kell készülnünk. Az Örökkévaló kedvéért, drága testvéreim, ne felejtsük el az utolsó pillanatban áhítattal kiáltani a Smá Jiszráél-t! És mindnyájan hihetetlen erővel, könnyes szemmel és óriási odaadással mondták el fennhangon az egész Smá-t. Aztán egy másik fiú állt fel, és ezt mondta: „Nem mondunk köszönetet a rebbének ezért a csodálatos meszirát nefes-ért, hogy lehetővé tette nekünk, hogy még teljesítsünk egy utolsó micvát, a tökiát sofár micváját. Hanem mindnyájan, együttesen megáldjuk őt, és arra kérjük az Örökkévalót, hogy e nagy-nagy érdeméért segítsen a rebbének élve és jó egészségben kikerülni erről a helyről!” És a jelenlévők erre mind azt kiáltották: „Ámén vöámén!” Miközben kifelé tartottam a helyiségből, több fiú is odajött hozzám sírva, patakzó könnyekkel, és azt kérdezték, tudnék-e esetleg adni nekik egy küzájit[13]-nyi kenyeret, hogy teljesíthessék, ezekben az utolsó pillanatokban, az ünnepi lakoma micváját. Huszonnégy órája voltak már bezárva a börtönblokkba, amely idő alatt sem enni, sem inni nem kaptak, és azon a nézeten voltak, hogy tilos böjtölni ros hásánákor. Sajnos nem állt módomban teljesíteni a kérésüket, mert ahhoz vissza kellett volna menni a börtönblokkjukba. Így aztán ez a keserű nap számukra böjtnap volt; és így böjtölés közben vitték be őket a gázkamrába – bosszulja meg az Örökkévaló kiontott vérüket…

 

Izsák feláldozása

Valahányszor eszembe jut az, amit ott láttam és hallottam azon az iszonyatos helyen, ros hásáná napján, hogy micsoda erő és bátorság volt ezekben a fiatal fiúkban, hogy nyilvánosan és tiszta tudattal szentelték meg az Örökkévaló Nevét, eltűnődöm a szent könyvekben olvasottak igazságán, miszerint az év bizonyos időpontjai kihatással vannak a világban zajló történésekre. A Midrás szerint az Ákédát Jichák (Izsák megkötözése) éppen ros hásáná napján történt. Így aztán ez a nap örök időkre az Örökkévaló iránti legmesszebbmenő odaadásnak lett szentelve. Ez a nap mindazoké, akik égnek a vágytól, hogy nyilvánosan és meszirát nefes-sel szenteljék meg a Menny Nevét, amiképpen azt Jichák Ávinu tette, amikor e napon az oltár tetejére kötöztetett…

***

Míg az 1400 szerencsétlen fiú a kápók felügyelete alatt a börtönblokkban töltötte ros hásánát étlen-szomjan, szüleik a táborban a fiúk egynémelyikének életéért folyó alkudozással töltötték, – ám az alku nem Istennel, hanem a kápókkal folyt. Néhány szülőnek még mindig voltak elrejtett értéktárgyai; a kápók pedig hajlandóak voltak elengedni néhány fiút, feltéve, hogy hoznak helyettük másokat, hiszen a létszámnak meg kellett lennie.

 

Az életmentés a haláltáborban?

Az egyik eredetileg kiválasztott fiú apja odalépett hozzám, és a következő söélá-t (a zsidó vallási törvénnyel, a háláchá-val kapcsolatban feltett kérdés) tette fel: – Rabbi, egyetlen fiam a börtönblokkban van. Van elég pénzem, hogy kiváltsam. De biztosan tudom, hogy ha kiszabadul, a kápók egy másikat visznek be a helyére, akinek holnap meg kell halnia. Én tehát most, Rabbi, egy söélá löháláchá ulömáászé-t (végtelenül gyakorlati kérdés) akarok feltenni neked. Hozz a Tórának megfelelő döntést! Megmenthetem-e a fiam életét egy másik ember élete árán? Akárhogy döntesz is, én engedelmeskedem. Nagy dilemma előtt találtam maga. A kápók csak akkor fogadták el a váltságdíjat, ha már kezükben volt a helyettesítő áldozat. Így nem számolhattam azzal a lehetőséggel, hogy a helyettes esetleg mégiscsak elkerülheti a halált. Mégsem tudtam megtiltani az apának azt, hogy szándékának megfelelően cselekedjen. Igyekeztem rávenni, hogy ne ragaszkodjon a söélá-hoz, inkább döntsön ő maga. Ám az apa kérdése elől nem lehetett egykönnyen kitérni: – Rabbi, határozott választ kell adnod nekem, míg még van idő megmenteni a fiam életét. – Drága, szeretett testvérem, kérlek, könyörgök neked, állj el attól, hogy én neked erre a söélá-ra válaszoljak! Nem adhatok neked semmiféle választ anélkül, hogy előbb utánanéznék a kérdésnek a forrásokban, különösen ilyen félelmetes és szörnyűséges körülmények között. – Rabbi, ez azt jelenti, hogy nem találsz heter-t – engedélyt – számomra egyetlen fiam kiváltásához. Nos, legyen. Készségesen elfogadom ezt a döntést. – válaszolt az apa. Tovább esdekeltem a férfinek, hogy ne tőlem tegye függővé döntését. – Kedves barátom, én nem mondtam, hogy nem válthatod ki a gyermeked! Nem tudok sem igent mondani, sem nemet. Tégy, ahogy akarsz, mintha sosem kérdeztél volna meg. De az apa még ekkor sem volt elégedett. Ragaszkodott hozzá, hogy feleletemet úgy értelmezze, mint valamiféle burkolt választ a kérdésére. Így érvelt: „… ha nem mondhatod azt, hogy kiválthatom a gyermekem, akkor ez annak a jele, hogy magad sem vagy biztos abban, hogy ezt a háláchá engedélyezi-e… kitérésed tehát egyenértékű azzal a peszák din-nel (egyértelmű döntéssel), hogy a háláchá szerint tilos megtennem ezt. Így tehát egyetlen fiam a Tóra és a háláchá szerint fogja életét veszteni. Szeretettel és örömmel fogadom el Isten döntését. Nem teszek semmit, hogy egy másik ártatlan élet árán váltsam ki őt, mert a Tóra így parancsolta!” Ezt követően egész nap, míg csak tartott a ros hásáná az apa föl-alá járkált a táborban, boldogan mormolva, hogy abban az érdemben részesült, hogy egyetlen fia életét a Teremtő és az Ő Tórája akaratának engedelmeskedve áldozhatja fel. Azért imádkozott, hogy tettét ugyanolyan szívesen fogadja az Örökkévaló, mint annak idején Izsák megkötözését, amit a ros hásánái ima és tóra olvasás is felidéz.   (Meisels Cvi Hirs: Mekádsé HáSém, 1955, című, responzumokat tartalmazó könyvének előszavából. Ebben a könyvben jelentette meg a Chicago-ban élő hajdani váci rabbi összegyűjtött levelezésének megmentett részét, amely tartalmazta sok nácik által meggyilkolt rabbi levelét is a háború előtt megjelent Binján Cvi című Responsum-kötetben összegyűjtött háláchikus problémáról.)

 

Szószedet

Akzion (tsz. Akzionen) (ném.) – A nácik azon eljárása, amelynek keretében zsidókat tereltek össze, szállítottak el és gyilkoltak meg a Holokauszt idején. Ál pidjon háben – Áldás, amelyet az elsőszülött fiú kiváltásakor mondanak. Álijá (tsz. álijot) – „Felmenetel” a Tórához, ami során a felhívott elmondja a megfelelő áldásokat és meghallgatja a felolvasott tórai szakaszt. Ámud – Előimádkozói pulpitus Ánusz– 1) Olyan személy, akit kényszeríttettek egy tórai parancsolat megszegésére; 2) Olyan személy, aki valamilyen fogyatékosság, betegség, baleset, stb. miatt nem képes teljesíteni egy tórai parancsolatot. Árávot – Fűzfaágak, amelyeket a szukkot ünnepen a négy növény egyikeként használnak. Árbá kánfot – Szó szerint négy sarok; négysarkú, férfiak által viselt ruhadarab, amely arra emlékeztet, hogy Isten a világ négy sarkának ura. Báál tsuvá – Szó szerint olyan személy, aki megtért; nem-vallásos családból származó személy, aki vallásossá vált. Bár micvá (nn. bát micvá) – Szó szerint a parancsolat embere. Az az esemény, amelynek keretében egy 13 éves fiú kötelezettséget vállal a Tóra parancsolatainak teljesítésére, és ettől a naptól fogva ő felelős saját cselekedeteiért. Ezt az eseményt rendszerint úgy ünneplik, hogy a bár micvát felhívják a Tórához. Ben Torá (tsz. bné Torá) – Szó szerint a Tóra fia; jesivanövendékek, rabbik és mások, akik életmódjukban szigorúan ragaszkodnak a Tóra előírásaihoz és idejük jelentős részében Tórát tanulnak. Bét din – Zsidó törvényszék, amely polgári- és vallási ügyekben ítélkezik. Bét hámidrás (tsz. báté midrás) – Tan- és imaház, ahol a különböző korú diákok Talmudot, talmudi kommentárokat és egyéb, a Tórához kapcsolódó tárgyakat tanulnak. Birchát hágomel – Hálaadó áldás, amelyet veszélyes utazást, betegségből való felépülést, vagy börtönből való szabadulást követően mondanak. Birkát hámázon – Étkezési utáni áldások, amelyekben az ember Istent dicséri, és köszönetet mond neki a táplálékért, amellyel életben tartja őt. Birkát Hátorá – A tóratanulásra mondott áldások. Birkát kohánim – A papi áldás, amelyben Áron leszármazottai részesítik a templomi gyülekezetet. Boré möoré háés – A szombatot lezáró Hávdálá ceremónia során elmondott áldás a gyertya lángjára. Boré pri háádámá – A fán termő gyümölcsökön és a gabonaféléken kívül minden egyéb növény elfogyasztás előtt mondott áldás; szó szerint: „Aki megteremti a föld gyümölcsét”. Bráchá (tsz. bráchot) – Áldás, amelyet ételre, különleges alkalmakkor vagy parancsolat teljesítésekor mondunk. Cádik (tsz. cádikim) – Igaz ember. Rabbira vagy kiemelkedő tóratudósra gyakran utalnak ezzel a kifejezéssel, hangsúlyozandó becsületességét és nemes jellemét. Chálicá – Ceremónia, amelyet akkor végeznek el, amikor egy férfi nem óhajtja nőül venni utód nélkül elhunyt testvére feleségét (lásd 5Mózes 25:7-10.). Cháméc – „Kelesztett kenyér.” Peszáchkor bibliai tilalom chámécot fogyasztani és birtokolni, emlékéül annak, hogy a zsidók olyan sietősen keltek útra Egyiptomból, hogy idejük sem maradt a kenyértészta megkelesztésére. Chászid – 1) fn ( tsz. chászidim) – jámbor zsidó, rendszerint a chászidizmus követője; 2) mn. A chászidizmusra jellemző Chászidizmus – Vallásos mozgalom, amely a 18. század második felében Kelet-Európában keletkezett, és amely hangsúlyozza a Tóra iránti odaadást, a törvényekhez és hagyományokhoz való szigorú ragaszkodást, a jó cselekedetek fontosságát. Az elmélyült tóratanulásra nagy hangsúlyt helyez a spiritualitás, a filozófiai háttér megélésé érdekében. Chevrá kádisá – Férfiak és nők egy csoportja, amely a holttestet megtisztítja és előkészíti a temetésre. Chumás (tsz. chumásim) – Mózes öt könyvének egyike. Chupá – Zsidó menyegzői baldachin. Cicit – Négyszögletű ruhadarab sarkaihoz erősített rojtok, a tórai parancsolatnak megfelelően. Dáven (jiddis) – Imádkozni. Die kleine Werkstaten (ném.) – A kis műhelyek. Eltestenrat (ném.) – Zsidó elöljárók tanácsa („Öregek tanácsa”) Erec Jiszráel – Izrael földje. Erev ros hásáná – A zsidó újév napját, a ros hásánát megelőző nap. Etrog (tsz. etrogim) – Citrusféle; a szukkot ünnepén használt négy növényfaj (pálma, mirtusz, fűz, etrog) egyike. Gábáj – Zsinagógai tisztségviselő, akinek gyakorta az is a feladata, hogy kiválassza a gyülekezetből a Tórához felhívandókat. Gáón (tsz. gáonim) – Zseniális talmud tudós és vallási vezető. Gebrokszt – Macesz vagy maceszt tartalmazó étel, amely vízzel került kapcsolatba. Chászidok az ilyen étel fogyasztását és birtoklását sem szokták engedélyezni Peszáchkor. Gehenom – Pokol. A zsidó felfogás szerint a pokol olyan hely, ahol a lélek valamilyen véges időtartam alatt megtisztul bűneitől. Az igazak lelke a Gán Édenben, az Éden kertjében lakozik. Gemárá (tsz. gemárot) – Talmud, vagy a Talmud egy kötete; a Misna megtárgyalása és szerkesztett kommentárja. Genizá – Szó szerint „elrejtve”; olyan hely ahová a használhatatlanná vált szent szövegeket, kegytárgyakat tiszteletteljesen eltemetik, elrejtik. Get (jiddis) – Zsidó válólevél. Hádászim – Mirtusz; a szukkot ünnepén használt négy növényfaj (pálma, mirtusz, fűz, etrog) egyike. Háláchá (tsz. háláchot) – Zsidó törvény. Háláchikusan – A zsidó törvény szerint, annak megfelelően. Hámoci – Étkezés előtt a kenyérre mondott áldás. Hávdálá – Szó szerint „elválasztás”; a szombatot vagy más ünnepnapokat befejező ceremónia, amelynek keretében többek között borra, illatos fűszerekre és gyertyalángra mondott áldások hangzanak el. A hávdálával választjuk el az ünnepnapot az azt követő hétköznapoktól. Jahrzeit (jiddis, német) – A halál évfordulója. A szülő elhalálozásának zsidó naptár szerinti időpontját megelőző napon szokás imákat mondani a halottért, és meggyújtani egy speciális gyertyát, amely a következő napon napnyugtáig ég. Jesiva (tsz. jesivot) – Olyan tanintézmény, ahol elsősorban talmudikus tanulmányokat folytatnak. Jom tov (tsz. jomim tovim) – Szó szerint „jó nap”; ünnepnap. Az ünnepnapokat lakomákkal, imákkal és vidámsággal ünneplik. Kádis – Az elhunytakért mondott ima, amelyben a megváltásba vetett remény gondolatai is kifejeződnek. Ezt az imát valamely szülő vagy más nagyon közeli rokon halálát követő tizenegy hónapon át szokás rendszeresen elmondani, valamint ezt követően a halál évfordulóin. Kápó (ném.) – A német Katzetpolizei (koncentrációs tábori rendőr) szó helyett használt betűszó. Kárét – Szó szerint „elvágva lenni”; a Tóra által káréttal büntetendő tilalmak áthágásáért a lélek számára elvágva lenni a jelen és az eljövendő világtól. Káváná – Áhitat, különösen imádkozáskor, tóratanuláskor vagy micva teljesítésekor. Kedusá –ima, amelyet a Smone eszré részeként mondunk el, és amellyel a Biblia prófétai írásaiból és egyéb szent szövegeiből vett bibliai versekkel Istent dicsérjük. A Kedusát az angyalok imájának tartják, ezért aztán a vallásos felfogás szerint az emberek, amikor ezt az imát mondják, az angyalok spirituális szintjére emelkednek fel. Kidus – Szó szerint „megszentelés”; szombati és ünnepnapi étkezések előtt egy pohár borra elmondott áldás. Kidusin – Az eljegyzés, a házasságkötési ceremónia első része. Kinderakzion (ném.) – Gyermekek között végzett „tisztogatás”; az Akzion speciális fajtája, amikor gyermekeket tereltek össze és gyilkoltak meg a németek a Holokauszt idején. Kitniot – rizs, bab, lencse és kukorica, amelyeknek pészáchkor való fogyasztását rabbinikus rendelkezés tiltja az askenáz zsidók számára. Kloiz (jiddis) – Kis zsinagóga, amelyben zsidó férfiak imádkoztak és tanultak. Kohén (tsz. kohánim) – Az Árontól származtatott papi törzs tagja. Annak idején a Szentélyben a kohénok végezték az áldozati szertartásokat, manapság pedig bizonyos alkalmakkor megáldják a zsinagógában a hívők gyülekezetét. Lechá dodi – A szombatot köszöntő egyik péntek esti ima. Lechátchilá – Szó szerint „az elejétől fogva”; a legjobb választás. Egy jogi vagy vallási kérdés vagy helyzet legelőnyösebb megközelítése, megoldása. Lehádlik nér sel sábát – Áldás, amelyet péntek esténként, még napnyugta előtt, a szombati gyertyák meggyújtásakor mondanak el lányok és asszonyok. Luláv (tsz. lulávim) – A szukkot ünnepén használt pálmaág. A luláv a mirtusszal, a fűzzel és az etroggal együtt alkotja a „négy fajtát”. Mááriv – A naponta elmondott esti ima, amelyet sötétedés után mondunk. Három, naponta elmondandó ima van: a reggeli ima – a Sáchárit, a délutáni ima – a Mincha, és a Mááriv. Macesz (héber: esz. mácá, tsz. mácot) – Keletlen kenyér, amelyet pészáchkor eszünk, megemlékezendő a zsidó nép Egyiptomból való sietős kivonulásáról, amelynek során keletlen kenyeret ettek, mert a kenyértésztának nem volt ideje megkelni. Mámzer (tsz. mámzerim) – Férjes asszony és a férjétől különböző férfi tiltott egyesüléséből született gyermek. Megilá (tsz. megilot) – Könyvtekercs. A Szent iratok között öt megilá található. A Megilá rendszerint Eszter könyvére utal, amelyet Purimkor olvasnak fel egy tekercsből. Mezuzá (tsz. mezuzot) – „Ajtófélfa.” A mezuzá egy kis pergamenszelet, amelyre a Smá és két másik bibliai passzus van felírva. A zsidó házakban a pergament tartalmazó tokocskákat döntött helyzetben a szobák ajtajának bejárat felőli jobb ajtófélfájára rögzítik állandó emlékeztetőül Isten egyetlen mivoltára és Vele szembeni morális kötelességeinkre. A házba belépve vagy kilépve onnét szokás ujjunkkal megérinteni a mezuzát, majd megcsókolni ezt az ujjunkat. Mi sebérách – A zsinagógában egy családért, szeretteinkért vagy egy beteg ember gyógyulásáért elmondott ima. Micva (tsz. micvot) – Tórai parancsolat. A Tóra 613 micvát tartalmaz, amelyek közül 248 tevőleges, 365 pedig tiltó parancsolat. A micva szóval illethetünk még amúgy bármilyen jócselekedetet. Mikve – Vízzel teli medence, amely rituális tisztulási fürdőül szolgál emberek és konyhai edények, eszközök számára. Mincha – A naponta elmondott délutáni ima. Minján (tsz. minjánim) – Legalább tíz férfiből álló csoport, amely szükséges a gyülekezetben való imádkozáshoz és tóraolvasáshoz. Misna (tsz. misnájot) – A zsidó törvénytár és erkölcstan korai rendszerbe foglalása, amely hat részből és hatvanhárom traktátusból áll. A Misna tartalmazza a Szóbeli törvényt, amely a Tóra-adás óta nemzedékről nemzedékre örökítődött tovább, mígnem a harmadik század elején Rabbi Jehudá Hánászi és tudóstársai az egészet írott formában összeszerkesztették. A köznyelvben az egyes traktátusokat is misnáknak nevezik. Mohél (tsz. mohelim) – Körülmetélésre kiképzett és azt végző személy. Mumár – Hitehagyott. Muszár – A jellemfejlesztés diszciplínája. Náchém – Tisá beáv-kor, áv hónap kilencedik napján elmondott különleges ima. Nevélá – Dög. Nidá – 1) A Táhárot-nak, a Misna hatodik részének a hetedik traktátusa, amely a nőkkel és a gyermekszüléssel foglalkozik; 2) A havi menstruáció ciklus elnevezése. Párochet – A Tórát tartalmazó frigyszekrényt takaró díszes függöny. Pársá (tsz. pársiot) – A Tóra egy szakasza, amelyet szidrának is neveznek. A pársiot azok a heti szakaszok, amelyeket a zsinagógákban hangosan felolvasnak. Peszách – A zsidók Egyiptomból való kivonulásának ünnepe. A pészách első estéjét – Izraelen kívül a másodikat is – szertartásos étkezéssel ünneplik meg. Pidjon háben – Olyan ceremónia, amelynek keretében az apa egy kisebb összeg lefizetése fejében kiváltja elsőszülött fiát egy kohéntől. Purim – Zsidó ünnep, amely annak az eseménynek állít emléket, amikor az ókori Perzsiában a zsidók győzelmet arattak a gonosz Hámán ellen. Ribono-Sel-Olám – A Világmindenség Ura. Ros hásáná – A zsidó újév napja, amelyet az emlékezés napjának is neveznek. Ez a bűnbánat tíz napjának első napja, a tizedik pedig jom kipur, amelyen minden ember Isten ítélőszéke elé áll, hogy az Örökkévaló törvényt üljön fölötte. Sábát – Szombat. A hét hetedik napja, amelyet Isten elkülönített a pihenés számára, mivel a Teremtés hetedik napján Isten maga is megpihent. A zsidók azzal szentelik meg a szombatot, hogy kidust mondanak, három alkalommal bőségesen étkeznek, és dalokat énekelnek, amelyek magasztalják ennek a napnak a szentségét és békességét. Sáchárit – A napi reggeli imádság. Sálom – Az üdvözlés és a búcsú szava; béke; Isten egyik neve. Sász – A Talmudi traktátusok teljes sorozata. Sehákol – Áldás, amelyet a gabonából, földből kinőtt zöldségfélékből valamint fán termő gyümölcsökből való ételeken kívül minden egyéb ételfajtára mondunk. A Sehákol áldás magasztalja Istent, elismerve, hogy „minden az Ő szava nyomán létezik.” Sehechejánu – Az áldás, amely köszönetet mond Istennek, amiért „életet adott nekünk, fenntart minket, és engedélyezte számunkra, hogy megérjük ezt az alkalmat”. Ezt az áldást akkor mondjuk el, amikor valamilyen esemény életünkben, vagy az adott esztendőben először történik. Ilyen például évente az első hanuka gyertya meggyújtása; az, amikor első alkalommal öltünk fel egy új ruhadarabot, amikor a purimi Megilát olvassuk, amikor az adott az évben még nem fogyasztott ételt kóstolunk. Számos más, örömteli esemény alkalmával is élünk ezzel az áldással. Smá Smá Jiszráél. A minden reggel és este elmondott ima, amellyel tanúsítjuk Isten egyetlen mivoltát, és magunkra vesszük isteni felségjogának jármát. Az ima első mondata lefordítva így hangzik: „Halld, ó, Izráel, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlenegy.” Smone eszré – Tizenkilenc áldásból álló ima, amelyet a három, naponta elmondott ima részeként mondunk el. Sochét (tsz. sochtim) – Zsidó rituális metsző. Sófár (tsz. sofrot) – Üreges kosszarv, amelyet elul hónapban és ros hásáná napján szólaltatnak meg, bűnbánatra hívva fel a zsidó lelkeket. Súl (jiddis) – Zsinagóga; imaház. Sulchán áruch – Zsidó törvénykódex. Szándák – Az a férfi, aki a körülmetélendő újszülöttet a szertartás alatt tartja. Széder – A pészách első estéjének hagyományos, ünnepi étkezése, amelyen elhangzik a Kivonulás története, és az eseményekről való megemlékezés során számos speciális tevékenységet hajtanak végre. Széfer (tsz. szefárim) – Tórai témákról szóló vallási tartalmú könyv. Szidur (tsz. szidurim) – Imakönyv. Az imakönyv tartalmazza a három napi imát, a szombati és ünnepi imákat, valamint a különleges alkalmakkor (pl. körülmetélés, házasságkötés, stb.) elmondandó imaszövegeket, áldásokat. Szukká – A szukkot ünnepére épített ideiglenes lakhely. Szukkot – A sátrak ünnepe. Ezt az ünnepet, amellyel emléket állítunk a sátraknak, amelyekben a zsidók negyven éven át tartó pusztai vándorlásuk idején laktak, úgy ünnepeljük, hogy a szukkában eszünk, de sokan még aludni is a szukkában alszanak. Táchrichim – Halotti lepel. Táhárá – A holttest rituális megtisztítása a temetés előtt. Tálit – A reggeli ima során viselt imasál, sarkain imarojtokkal. Tálit kátán – Férfiak által, rendszerint az ing alatt viselt négyszögletű ruhadarab, emlékeztetőül arra, hogy Isten a föld mind a négy sarkának ura; a cicit-rojtok a ruhadarab sarkaihoz vannak hozzáerősítve. Árbá kánfotnak is nevezik. Tálmid cháchám (tsz. tálmidé cháchámim) – Tóratudós. A zsidó hagyomány szerint a Tóra a legértékesebb dolog a világon, ezért azokat, akik egész életüket a Tóra tanulmányozásának szentelik, a zsidó nép elitjének tekintik. Talmud – A Szóbeli Tóra, amely a Misnából és a Gemárából áll. Talmud dáf jomi – Szó szerint „Talmud, naponta egy oldal”; világszerte alkalmazott hét és fél éves tanulási ciklus, amelynek során az egész Talmudot végig lehet tanulni. Tánách – A Biblia – az Írott Tóra – három részének nevéből alkotott betűszó: Torá, Neviim, Ktuvim, avagy Mózes öt könyve, Próféták könyvei, és Szent iratok. Tfilin – Imaszíjak. Két fekete, pergamenre írott tórai passzusokat tartalmazó bőrdoboz, amelyeket fekete bőrszíjakkal erősítenek a fejre és a bal karra. Viseletük a hétköznapi reggeli imánál minden tizenhárom évnél idősebb férfi számára Tórai parancs. Tiferet báchurim – Fiatalemberekből álló csoport, akik esténként összegyűltek Talmudot, Tórát és háláchát tanulni. Tisá beáv – Áv hónap kilencedik napja, mindkét jeruzsálemi Szentély lerombolásának évfordulója. Nemzedékek óta ez a nap a zsidók számára a gyász, a fájdalom és a böjtölés napja. A történelem során több kegyetlen rendeletet hoztak a zsidók ellen ezen a napon. Tisri – A hetedik héber hónap neve, amelyet a Kivonulás óta számolnak. Tóra – Mózes öt könyve. Általánosabb értelemben véve a Tóra a zsidóság összes – vallási és etikai – tanítására valamint egész kultúrájára utal. Tsuvá – Bűnbánat; a bűn elkövetése után visszatérés a Tórához. A judaizmus mindenki számára bármikor lehetővé teszi a bűnbánatot – soha sem késő. A ros hásánával kezdődő és jom kipurral végződő tíz napot tartják a legfőbb bűnbánati napoknak. Werkstaten (ném.) – Műhelyek. Zechut (tsz. zechutim) – érdem, erény. [1] Elie Wiesel vizsnici chászidok leszármazottja. [2] A levél Peszách ünnepe után íródott; Peszách és Sávuot között pedig nem helyes esküvőt tartani. [3] 5Mózes 32:4–5. [4] 1Mózes 18:25. [5] Mönáchot 29b. [6] Széfer HáSzichot 5751, I. 233. old. [7] Sámuel imája – Zsidó imakönyv 238. old. [8] Jesájá 55:8. [9] Párását Töcáve. [10] Ávot 4:21. [11] Uo. 4:17. [12] Szó szerint „Isten a te pajzsod”; a cil szó árnyékot is jelent, és a kifejezés éppen ezért így is fordítható: „Isten a te árnyékod.” [13] Szó szerint egy olajbogyónyi méretű – ez az a minimális mennyiség, ami már étkezésnek tekinthető.

  • Küldés emailben

Fejezetek