5. ? Tartalmas élet

Fiatalság: az élet tüze

Fiatalság

Az élet tüze


Fiatalok megszégyenítik az idősebbeket, s az idősek állnak a fiatalok előtt. (Talmud, Szotá 49b.)

A fiatalság lázadásának a fennálló helyzet ellen és a magasztos felé kell irányulnia, az Örökkévaló és egy magasabb értelem felé. A Rebbe 



Jom kipur előestéjén, a zsidó év legszentebb pillanatában, szokássá vált, hogy a szülők megáldják gyermekeiket. A Rebbe ezen a napon szokta megáldani a központi lubavicsi iskola fiataljait: hangja ilyenkor gyakran megremegett és szemében olykor könnycsepp csillant. (A Rebbének nem voltak gyermekei.) Megrendítő pillanatok voltak ezek, és a fiatalokat arra késztette, hogy még komolyabban vegyék tanulmányaikat, míg a chászidokat arra, hogy újabb és újabb iskolákat, közösségeket hozzanak létre szerte a világon.

Történt egyszer, hogy egy izraeli újságíró felkereste a Rebbe zsinagógáját a nagy ünnepek alatt. Mintegy tízezer ember zsúfolódott össze és az újságíró meglepődött, hogy a többi zsinagógával ellentétben, a legtöbb jelenlévő fiatal volt. A teremben lévők hetven-nyolcvan százalékát fiatalok tették ki – írta később. Az a szinte hihetetlen tény, hogy egy idős férfi ennyire különböző hátterű fiatalok figyelmét lekösse, és ekkora energiákat váltson ki belőlük, azt mutatja, hogy van jövő.


Mit is nevezünk fiatalságnak?

Próbáljunk meg visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor először értettük meg a tűz valós erejét: csodálattal, de egyúttal rettegéssel is töltött el. Ha kordában tartjuk, a tűz sok szempontból könnyebbé teszi életünket, s ezt szinte már természetesnek vesszük. Ám ha elszabadul, a tomboló tűz mindent elpusztít, ami csak útjába kerül.
A fiatal olyan, mint a tűz. Irányítással és útmutatással megváltoztathatja a világot. Irányítás nélkül azonban a fiatalság tüze kárba vész, rosszabb esetben pedig akár veszélyes, romboló erővé is válhat. Tartalmas életet élni annyi, mint befogni a fiatalság tüzét: éppen ezért először meg kell értenünk a fiatalság lényegét. A fiatalság korszaka furcsa, a gyermekkor és a felnőttkor közé ékelődő időszak. A tinédzser már nem akar gyermekként játszani, de ugyanakkor nincs még birtokában annak a tudásnak és tapasztalatnak, ami lehetővé teszi, hogy felnőttként éljen. A fiatalok gyakran átélik a felnőttek csalódásait és vágyait, de nem rendelkeznek azzal az érettséggel, amellyel ezt kezelhetnék. A tinédzserek rengeteg szabadidővel rendelkeznek, ám a mai világban sokkal több lehetőség kínálkozik ennek elfecsérlésére, mint hasznos felhasználására. Ez életünk egyik legbecsesebb korszaka ez, de egyúttal talán az egyik legnehezebb is.
A fiatalokban dúló különféle feszültségek egyedülálló, zabolátlan energiákat szabadítanak fel: az élet energiáját. A fiatalok nem a kényelmet keresik – értelmes célok után kutatnak. Túlteng bennük az adrenalin és az önbizalom: “Meg akarom változtatni a világot!” – sok fiatal gondolkodik így. – “Képes vagyok arra, hogy megváltoztassam a világot!” A felnőttek, akik a mindennapi élet terhei alatt görnyednek, talán belenyugszanak abba, hogy a világ olyan, amilyen; ám a fiatalok, akiket még nem edzett meg a felnőtt-lét realitása, nem viselik el az effajta belenyugvást. A fiatalok gyűlölik a fennálló helyzetet, míg a felnőttek élete ekörül forog.
Más szóval, a legáltalánosabban fogalmazva, vagy kellő irányítás nélküli energiával (fiatalság), vagy kellő energia nélküli irányultsággal (felnőttkor) van dolgunk. Számtalan felnőtt egyszerűen csak legyint, s úgy tekint a tinédzser-korra, mint egy olyan lázadással teli korszakra, melyet az ember előbb-utóbb kinő. A fiatalok pedig gyakran úgy érzik, hogy a felnőttek egyszerűen elfelejtették azt, miképpen kell az élet értelmét és kihívásait kezelni. A fiatalság természeténél fogva lázad, de a felnőttek a lázadást aberrációnak, sőt olykor már-már bűnnek tekintik.
Ám a lázadás nem bűn – sokkal inkább bűnnek tekinthető, ha nincs mód a lázadás egészséges levezetésére. A lázadás olykor a legegészségesebb dolog, ami az embert érheti, hiszen nem más, mint tiszta energia, amely arra sarkallja az embert, hogy ne adja fel, ne tűrje az igazságtalanságot, s ne fogadjon el egy gondolatot, egy elképzelést pusztán azért, mert mindenki más elfogadja. Mély fájdalom és szorongás forrásává válhat, ha egy fiatalt megfosztunk attól a lehetőségtől, hogy szabadjára engedje energiáit. A turbinában felgyülemlő gőzhöz hasonlatos: biztonsági szelep nélkül előbb-utóbb felrobbanna. Nincs annál rosszabb, mint ha egy fiatal szellemi, vagy lelki energiáit elfojtjuk, mikor ennek ellenkezőjén: ezek feltárásán és megfelelő mederbe való terelésén kell munkálkodnunk.
Történt egyszer, hogy egy roppant jó eszű fiú, látszólag minden ok nélkül, hirtelen rossz osztályzatokat kezdett kapni az iskolában. A szülei végül elvitték egy rabbihoz. – Úgy hallottam, nagy tehetséged van a természettudományokhoz – mondta a rabbi, – ezért magyarázd meg nekem: mi a különbség egy nagyon erős elektromos fény és a lézersugár között?
– Roppant egyszerű – felelte a fiú. – A lézer felerősíti és összegyűjti a fénysugarakat, hogy intenzívebbé tegye a lézersugarat; az elektromos fény pedig mindenfelé szétszórja sugarait.
– De nem kell több energia a lézersugár létrehozásához? – kérdezte a rabbi.
– Valójában nem – felelte a fiú, és elmosolyodott, mivel rájött, mire irányul a rabbi kérdése. – Ez csupán koncentrálás és összpontosítás kérdése.


Mit jelent a fiatalság lázadása?

A fiatalság lázadása nem más, mint az útmutatást kereső fiatalság segélykiáltása. A felnőttek számára is kihívást jelent: rá kell vezetni a fiatalokat arra, hogy ez a kiáltás határozott, erős hangúvá váljon: „Igenis használjátok az energiátokat és jobbítsátok meg a világot. Ne fogadjátok el a fennálló helyzetet. Ne engedjetek szabad folyást az igazságtalanságnak.”
A fiatalok olyan célokat keresnek, amelyek értelmet adnak az életnek. Talán képtelenek világosan megfogalmazni, de lelkük ezért sír. Valóban kiábrándítja őket szüleik sekélyes foglalatossága, és érzik, hogy valamiféle nagyobb cél nélkül életük nem más, mint egymással össze nem függő események láncolata. Árgus szemekkel figyelik a világot, s megpróbálják kideríteni, hol lehet az ő helyük, s vajon mi lehet a célja saját életüknek.
A válasz egyértelmű. Mindegyikünk azért él e földön, hogy beteljesítsük az Örökkévaló által ránk rótt feladatot, hogy tartalmas és produktív életet éljünk: felnőttként ezt az üzenetet kell továbbadnunk. S azért vagyunk szemtanúi a fiatalok minden korábbinál erőteljesebb lázadásának és csalódottságnak, mert ez az üzenet napjainkban „elakadt valahol”.
A fiatalság lázadása olyan szélsőséges jelenségekhez vezethet, amelyek önmagukban egészségtelenek. De miből táplálkozik ez a lázadás? Abból, hogy a fiatalok így szólnak szüleik nemzedékéhez: „Nem, nekünk kevés az a kényelem, az a jólét, melyet tőletek kapunk. Valami fontosabb dologra vágyunk. Olyan világban szeretnénk élni, amelynek van értelme és értékrendje. Istenre vágyunk.” A fiatalság hangja roppant tiszta – a fiatalok idealizmusát meg kell becsülnünk, bármily felháborítónak is tűnhet az egy-egy felnőtt számára. Éppúgy, ahogy immunrendszerünk kiveti magából az idegen testet, a fiatalság lelke is kiveti az üres hamisságot. A felnőtteknek meg kell tanulniuk figyelni a fiatalokra és arra is, hogy igaz, valós válaszokat adjanak. Gondolkozzunk csak el: mikor beszélgettünk el komolyabban egy fiatallal az élet valódi kérdéseiről? Arról, hogy mi dolgunk a világon? Vagy arról, mit is kezdjünk életünkkel? Mikor beszéltünk őszintén a szenvedésről és a kudarcról, az örömről és a sikerről? Le kell ülnünk családi körben s meg kell beszélnünk terveinket, elképzeléseinket. Ahhoz, hogy egy ilyen beszélgetés valóban elérje célját, őszintének és következetesnek kell lennie, s nem csupán akkor kerülhet erre sor, amikor már nyakunkon a baj. A hétvége végigunatkozása helyett szánjunk egy-két órát beszélgetésre, vagy egyszerűen arra, hogy együtt elmenjünk sétálni. Beszéljünk az értékekről, a nehéz döntésekről, melyeket minden fiatalnak meg kell hoznia. Beszéljünk az Örökkévalóról, a moralitásról, arról, hogy a tiszta értelem miként fordul önmagába, ha nem lel támaszra egy magasabb rendű értékrendben. Beszéljünk a jótékonykodásról, az önzetlenségről, s arról: hol vagyunk most, és merre tartunk.
A felnőttek és a fiatalok közötti kapcsolatnak nem kell feltétlenül ellenségesnek lennie – sőt, természeténél fogva inkább szimbiotikusnak. A felnőtt ismét ellesheti a fiataloktól a lélek fékezhetetlen hatalmának titkát s azt is, miképp hasznosíthatja a benne szunnyadó erőt, míg a fiatal rádöbben arra, hogy a tapasztalatot s az abból fakadó józan ítélőképességet semmi sem helyettesítheti. A fiataloknak különösen arra kell törekedniük, hogy együttműködjenek az idősebbekkel, és ne riválisaikat lássák bennük. Ahogy az Írás mondja: Kérdezd meg atyádat, s ő elmondja neked. Kérdezd meg nagyatyádat, s ő elbeszéli neked.1 Hiszen a felnőtt bölcsessége s a fiatal szenvedélyessége legyőzhetetlen párost alkot.


Hogyan tereljük mederbe a fiatalság energiáját?

Ha megértjük a fiatalság szenvedélyességének és a felnőttek bölcsességének társulását, ez nagyban hozzájárulhat az ún. nemzedéki űr áthidalásához. Hogyan is keletkezik ez a nemzedéki űr? Nem úgy, hogy a szülők és a gyermekek nem törődnek egymással, hanem úgy, hogy olyan különálló egyéneknek tekintik magukat, akik távol állnak egymástól, akiknek különféle nézeteik és érdeklődési körük van, különféle társadalmi csoportokhoz tartoznak, s mások a prioritásaik. Egy hatvanéves, akárhogy is nézzük, hatvan éves, talán már a nyugdíjba vonulást fontolgatja, míg egy húszéves csak húsz éves, s éppen hogy megkezdte felnőtt létét. Ha csak mindennapi materiális dolgaikat nézzük, valóban alig-alig találunk kettejük között közös vonást. Ami mégis közös bennük, az nem más, mint a lélek – s az évek száma aligha hat a lélekre. A generációs szakadék áthidalásának kulcsa egy olyan feladatra való összpontosítás elsajátítása, amely nemzedékről nemzedékre biztosítja a folyamatosságot. Nem csupán közös alapot kell találni a beszélgetésre, hanem közös utat is, amin karöltve járhatnak. A felnőttek és a fiatalok ugyanabban a helyzetben vannak: mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy valamelyest korlátozzuk materiális tevékenységünket és gondjainkat annak érdekében, hogy tartalmas életet éljünk. Az Örökkévaló együtt helyezett minket ide: hogy a fiatal az idősebbtől, az idősebb pedig a fiataltól tanuljon.
A maihoz hasonló nyugtalanságot korábban nem tapasztalhattunk fiataljaink körében. Szabad folyás hiányában sohasem robbant oly hevesen és oly gyakran a fiatalság energiája, mint napjainkban. A fiatalok még sohasem kutatták ekkora elszántsággal az élet értelmét – s számtalan mai felnőtt is megőrizte eme kínzó éhség érzését saját fiatalságából. Ahhoz, hogy csillapíthassunk ezt az éhséget, először arra kell rádöbbennünk, hogy ez az éhség nem materiális, hanem spirituális, s hogy a spirituális éhséget csakis a spiritualitás képes csillapítani. Ha valóban arra vágyunk, hogy fiataljaink megváltozzanak, saját attitűdjeinket is meg kell megváltoztatnunk. Meg kell találnunk annak módját, hogyan szólhatunk hozzájuk. Egy idősebb s egy fiatalabb kapcsolatában, legyen az akár szülő-gyermek, akár tanár-diák viszony, a kommunikáció hiánya mindig annak a hibája, aki többet tud, s nem azé, aki kevesebbet. Talán nem találtuk meg a megfelelő szavakat, talán nem szívből szóltunk. A diákot hibáztatni azért, mert nem tanult, annyi, mint egy kisbabát azért hibáztatni, mert sír: a kisbaba azért sír, mert szükséget szenved valamiben, s ami hiányzik neki, azt csakis egy nálánál bölcsebb, tapasztaltabb személy képes megadni számára.
Senki sem kérdőjelezi meg azoknak a szülőknek a jószándékát, akiknek nehézségeik vannak gyerekeikkel; a probléma sokkal inkább abban rejlik, hogy mivel fegyverezzük fel fiataljainkat. Ahhoz, hogy megvívják a spirituális csatát, spirituális fegyverekre van szükségük. Ne feledjük, hogy senki sem bukik el örökre: mindenki számára van visszaút. Bármennyire is lázad, bármennyire is kiábrándult egy fiatal, mégiscsak van lelke, s az Örökkévalótól kapott személyre szabott feladata lelkéhez kapcsolódik. Ez az első, amit a fiataloknak meg kell tanulniuk: hogy életüknek magasabbrendű értelme van, s fiatalságuk energiáját jó és nemes célokra kell felhasználniuk.
Eljött az ideje annak, hogy támadást indítsunk az önteltség és a belenyugvás ellen. Ne várjunk addig, míg felmerülnek a problémák, hiszen bármennyire is bátran vesszük fel a harcot, csak a probléma tüneteivel küzdünk, s nem annak okával. A legfontosabb: spirituális forradalmat hirdetni az anyagi öncélúság ellen, s visszahozni az Örökkévalót mindennapi életünkbe. Napjaink fiatalságát arra kell buzdítani, hogy valódi forradalmat hirdessen: az erény és a becsületesség forradalmát. Nem csupán kötelességérzetből, hanem a valóban tartalmas életet keresők hevével kell küzdeniük. A fiataloknak valóban „meg kell szégyeníteniük az időseket”, a szó pozitív értelmében, azáltal, hogy megrohamozzák a hiúság és önzőség bástyáit. Az igazságtalanság és a képmutatás elleni lázadással. Azáltal, hogy újból és újból elismétlik: mindegyikünk képes arra, hogy változtasson, s ezt meg is kell tennünk. A fiatalok hirdessék ezt a diáklapokban, alapítsanak különféle csoportokat, s használják ki a modern technológia adta lehetőségeket, hogy minél több embert elérjenek. Őszinteségük, meggyőződésük és energiájuk révén számtalan emberhez eljuttathatják a remény és az igazság üzenetét.
Az 1950-es években a Rebbe felismerte, hogy a fiatalok gyakran mit sem tudnak a magasabb rendű spirituális értékekről. Éppen ezért létrehozta a Lubavicsi Ifjúsági Szervezetet, melynek világszerte számos helyi csoportja alakult, s arra buzdította tanítványait, hogy spirituális olvasmányaikat és más oktatási eszközeiket osszák meg a többi fiatallal.
1961-ben John F. Kennedy elnök létrehozta a Békehadtestet, s arra kérte az amerikai fiatalokat, menjenek, s segítsék a kevésbé fejlett országokban folyó oktatást. Az elnök szilárdan hitte, hogy több száz önkéntes jelentkezik majd, s valóban így is történt.
Az elnök felhívása valójában a Rebbe felhívásának visszhangja: a fiatalokban tudatosítani kell saját erejüket, s arra kell buzdítani őket, hogy azt jó célokra használják fel.

  • Küldés emailben

Fejezetek