16. ? Tartalmas élet

Félelem és szorongás

Íme Isten, az én segítségem, bízom, és nem rettegek; mert hatalmam és énekem az Örökkévaló, ő lett nekem segítségül! Jesájá 12:1 Gondolj jót, és a jó megvalósul. A Rebbe 

* * *


A Rebbe gyakran mesélte el az alábbi történetet az apósáról, Joszef Jichak Schneersohn rabbiról, az előző lubavicsi Rebbéről. 1927-ben Joszef Schneersohn rabbit a kommunista hatóságok Moszkvába idézték. Mikor megtagadta az együttműködést, pisztolyt szegeztek a fejének. – Ez a kis játékszer már sokakat együttműködésre késztetett – mondták neki. – Sokakat szóra bírt már a félelem. – Ettől a játékszertől csak azok ijednek meg, akiknek egyetlen világuk és sok istenük van – válaszolta Joszef Jichak rabbi -, de akinek csak egyetlen istene és két világa van, az bizony aligha retten meg tőle.



Mitől félünk?

Sok mindentől félünk. Félünk a betegségtől és a haláltól. Félünk attól, hogy elveszítjük állásunkat, vagy hogy szegények leszünk. Félünk a változástól – egy új állástól, új otthontól, vagy új házasságtól. Félhetünk az egyedülléttől vagy, épp ellenkezőleg, a többi embertől. És félhetünk attól is, hogy mások, a családunk, a barátaink, a kollégáink és a szomszédaink, szóval a társadalom nem fogad el minket.
A félelem, a szorongás és a depresszió mind-mind olyan tényező, mely sokban meghatározza viselkedésünket. Ennek ellenére, igen kevéssé ismerjük ezeknek az érzéseknek az erejét. Legkifejlettebb formájukban akár teljesen megbéníthatnak bennünket. Hogyan kezelhetjük ezeket az erőket? Miért félünk, s főleg, mitől félünk? 
Ezek nem egyszerű kérdések, hiszen a félelem bonyolult, nagyhatású erő. Csöndben támad, és mindent elpusztít, ami útjába kerül. Szorongást és depressziót okoz. Amikor elemészt minket a félelem – ítélőképességünk csorbát szenved, kételyek közt hánykódunk, és képtelenek vagyunk a legegyszerűbb döntésre is.
Az ismeretlentől való egészséges félelem megóv minket a veszélytől. Ennek a félelemnek az oka nyilvánvaló, ez a félelem fontos célt szolgál. Jóval több embert érint és sokkalta félelmetesebb azonban az a fajta félelem, melynek forrását nem ismerjük, ami a tudatlanságból táplálkozik. Gondoljunk a kisgyerekre, aki fél a sötéttől. Semmi sem indokolja félelmét, s mégis képtelenek vagyunk szavakkal eloszlatni azt. Csakis azzal csillapíthatjuk szorongását, ha megígérjük, hogy vele maradunk és megvédjük, ha kézen fogjuk, felkapcsoljuk a villanyt, és megmutatjuk, hogy nincs mitől félnie.
Ugyanez a helyzet a felnőttekkel. Gyakran semmilyen alapja sincs a félelmünknek, de nagy ritkán, amikor mégis van, oly mértékben felnagyítjuk ránk gyakorolt hatását, mintha túszként tartana fogva. A félelmet a kétely és a zűrzavar szüli. Elfogadjunk-e egy állást vagy sem? Mit gondolnak majd barátaink és a családunk, ha ilyen vagy olyan módon megváltoztatjuk életünket? Az efféle zűrzavar roppant káros, mivel az érzelmi feszültség gyengítően hat.
A tisztánlátás a legnagyobb áldásaink egyike. Mikor megszűnnek kételyeink, úgy érezzük, mintha hatalmas kő gördült volna le szívünkről. Még ha utólag úgy véljük is, hogy tévesen döntöttünk, annyit már mindenesetre nyertünk, hogy tudjuk, mire számíthatunk, és ez erőt és magabiztosságot ad a továbblépéshez. Az az ember, akinek nincsenek világosan megfogalmazott céljai, mindig zavarodott lesz. A zavarodottság pedig újabb zavart szül, hiszen ha csak egyszer is fennakadunk a félelem és a szorongás hálóján, még inkább úrrá lesz rajtunk a zavar és az elkeseredettség.
Ha tartalmasan akarjuk élni életünket, meg kell szabadulnunk a szívünket béklyózó szorongástól és bánattól. A kétségbeesés ellankasztja szívüket és gyengíti lelkünket. Megakadályozza, hogy felkészülten fogadjuk a valódi kihívásokat. Elég sok akadályt kell legyőznünk életünk során; éppen ezért, ne emeljük magunk elé még belső akadályokat is!
Nincs más megoldás, mint hogy türelmesen szétfeszítsük a kételyek szorító bilincsét. A félelmet a sötétség élteti, csak ott burjánzik, ám rögtön szertefoszlik, mihelyt rávetül a tisztánlátás fénye. Tisztán kell látnunk életünk célját, és minden energiánkat e cél elérésére kell összpontosítanunk.



Mi táplálja félelmünket?

A félelemnek több oka van. Elképzelhető, hogy gyermekkorunkban visszaéltek bizalmunkkal. Lehet, hogy egy traumatikus élmény kitörölhetetlen nyomot hagyott lelkünkben. Még az is megeshet, hogy soha senki nem magyarázta el nekünk az élet célját és azt sem, hogy azt miképpen érhetjük el. A félelem akkor tud gyökeret verni, amikor azt képzeljük, hogy az élet véletlenszerű események láncolata.
A szorongás a múlandóság félelméből táplálkozik: félünk attól, hogy elveszítjük a körülöttünk lévő világot, amelyet már megszoktunk. Képzeljünk el egy gyereket, akinek csak egyetlen játékszere van. Ha ezt elvesszük tőle, hangos zokogásban tör ki. Ugyanígy, amikor azt hisszük, hogy a materiális világ az egyetlen létező világ, óhatatlanul félünk attól, hogy elveszítjük, hiszen csak ezt ismerjük.
Ez a szemléletmód bizony szűklátókörűségre vall. Az anyag, természeténél fogva, múlandó. Az az étel, melyet tegnap megettünk, mára tovatűnt. Azt a pénzt, amelyet ma megkeresünk, holnap elköltjük. Az a társadalmi helyzet és az a hatalom, melynek megszerzéséért oly sokat áldoztunk, egy pillanat alatt szertefoszlik. Ha életünk ennyire múlandó alapokon áll, aligha érezhetjük magunkat biztonságban.
A félelem és a szorongás alapvető forrása nem más, mint a materiális világ elsőbbségének elfogadása. Még ha le is vetjük gyermekkori félelmeinket, számtalan új félelem támadhat bennünk. Már nem a sötétségtől rettegünk, hanem attól, hogy nem keresünk elég pénzt. Vagy hogy nem vagyunk eléggé sikeresek.
Ha életünk értelmét a pénz, a munka és a társadalom határozza meg, rettegésben tart minket a gondolat, hogy mások nem fogadnak el. Erre mondták bölcseink: „Ne töltsön el szégyen, ha gúnyolnak.”1 Ezért van az, hogy hasonulni akarunk a többséghez. Félünk, hogy kilógunk a sorból, és állandóan az foglalkoztat, hogy mások miként vélekednek rólunk. Attól félünk, hogy az emberek kigúnyolnak minket, vagy hogy nem tartják tiszteletben döntéseinket.
Gondoljunk csak arra, mennyire üres ez a félelem. Az ember szeszélyes lény. Hangulata, álláspontja és értékrendje állandóan változik. Éppen ezért, ha amiatt aggódunk, hogy mások nem fogadnak el, boldogságunkat és biztonságérzetünket kiszámíthatatlan emberek, például egy szeszélyes főnök vagy egy állandóan elégedetlen ügyfél kezeibe helyezzük. Hatalmas energiákat fektetünk abba, hogy elnyerjük embertársaink tetszését. Másképpen viselkedünk reggel, másképpen délben és megint másképpen este. Nem véletlen, hogy életünket a szorongás vezérli, s az sem véletlen, hogy lelkünk nem talál békét.
Ne kössünk kompromisszumokat értékrendünk rovására abbéli félelmünkben, hogy az emberek miként vélekednek rólunk. Ez talán a legnehezebb feladat, mellyel életünk során meg kell birkóznunk, mivel mindannyian szeretetre vágyunk, és arra, hogy elfogadjanak. Azonban korántsem mindegy, hogy kik fogadnak el. Talán azok elfogadására vágyunk, akiknek értékrendje állandóan változik? Azokéra, akik maguk is azért aggódnak, hogy vajon mások elfogadják őket? Elsősorban saját magunknak kell elfogadni magunkat. Ezt úgy érhetjük el, ha az Örökkévalót életünk részévé tesszük, vagyis annak a feladatnak szenteljük életünket, amiért megteremttettünk. Ha megtartjuk az Örökkévaló által lefektetett erkölcsi törvényeket, életünk megtelik harmóniával és nyugalommal. Csak így tehetünk szert arra a tisztánlátásra, melynek fényében szertefoszlik a félelem. Csak így szűnik meg az ismeretlentől és a váratlantól való rettegésünk. Az Örökkévaló felruházott minket azokkal a képességekkel, melyek lehetővé teszik, hogy megbirkózzunk az életünk során felmerülő kihívásokkal. Ha bizodalmunkat az Örökkévalóba helyezzük, és felismerjük életünk valódi célját, még a legszörnyűbb félelem, a betegségtől, a szegénységtől és a haláltól való rettegés is semmivé foszlik a tisztánlátás vakító fényében.

* * *


Történt egyszer, hogy egy nagyon szegénysorú család leányának állandóan rémálmai voltak. A lány szülei a rabbihoz fordultak tanácsért. A rabbi elgondolkodott, majd így szólt: – Bölcseink szerint éjjel arról álmodunk, ami nap közben is foglalkoztat bennünket.2 Kérdezzétek meg a lányt, hogy mitől fél. Mikor megkérdezték a lányt, ő így felelt: – Sokszor észreveszem, hogy mindketten a minket körülvevő szegénység miatt aggódtok. Sok mindentől félek, de a legnagyobb rettegéssel a belőletek áradó félelem tölt el.



Hogyan küzdjük le félelmeinket?

Csak úgy szabadulhatunk meg félelmeinktől, ha szorosabbra fűzzük azt a köteléket, ami az Örökkévalóhoz köt minket. Ha elfogadjuk, hogy fontos szerepet játszunk az Örökkévaló tervében, hogy életünknek fontos célja van, semmivé foszlanak a félelmeinket tápláló kételyek.
Ha a materiális világot mindennél fontosabbnak tartjuk, továbbra is a félelem és a szorongás hálójában vergődünk. A körülmények foglyai leszünk, az anyagi világ szeszélyeinek áldozata.
Senkit sem kell félnünk, csak az Örökkévalót, hiszen semmi sem lehet Őnála valósabb. Bölcseink tanítása szerint: „Éppúgy féld az Örökkévalót, ahogy az embereket.”3 „Az Örökkévaló félelme” valójában nem félelem, hanem az életünket meghatározó magasabbrendű jelenlét iránti tisztelet és megbecsülés, és annak felismerése, hogy az Örökkévaló fontos szerepet szánt nekünk a világ megjobbításában. Amikor elcsüggedünk, vagy valami félelemmel tölt el bennünket, amikor attól tartunk, hogy képtelenek leszünk megbirkózni egy feladattal, vagy megemészteni egy kudarcot, gondolkodjunk el azon, hogy vajon mit kíván tőlünk az Örökkévaló.
Semmitől se kell félnünk, hiszen velünk van az Örökkévaló, és két világunk is van: egy materiális és egy spirituális világ. Az imént még megoldhatatlannak tűnő problémák rögvest helyükre kerülnek. Ha elfogadjuk, hogy életünk nem a pénz, a rang és a társadalmi elfogadottság körül forog, zavarodottságunk szertefoszlik. Magabiztossá tesz bennünket a tudat, hogy magasabb rendű cél felé törekedünk, és hogy az Örökkévaló semmi olyat nem kíván tőlünk, amire nem vagyunk képesek.4 Megszabadulunk kételyeinktől és aggodalmainktól, s csak az örömben lesz részünk, hiszen telítődünk életerővel.
Ez a magabiztosság életünk minden mozzanatában érezteti hatását. Ha képesek vagyunk az élet valóban fontos területeire összpontosítani, már nem kell amiatt aggódnunk, hogy megfelelünk-e a körülöttünk lévők elvárásainak. Az Örökkévaló elvárásai jóval fontosabbak az emberénél, ám mégis könnyebb megfelelni ezeknek. Az emberi értékrend változó és múlandó, de a spirituális értékrend örök érvényű. Ha ezt tartjuk szem előtt, az élet triviális dolgai aligha töltenek el félelemmel, éppúgy, ahogy a felnőtt sem fél a sötéttől. A félelem és a szorongás ezentúl nem bénító erő, hanem olyan kihívás, melynek legyőzése lehetővé teszi a tartalmas életet. A csatát már félig meg is nyertük, ha ismerjük az ellent; ha tisztában vagyunk félelmünk okával, akkor jó úton haladunk afelé, hogy győzedelmeskedjünk rajta
Ez persze nem jelenti azt, hogy egy csapásra megszabadulunk valamennyi félelmünktől és szorongásunktól. Az időről időre felbukkanó félelem vagy szorongás az élet része, és arra figyelmeztet, hogy valami nincs rendben, valami miatt nem tudjuk elérni célunkat. Éppen ezért, ha felbukkan életünkben a félelem vagy a szorongás, ne essünk kétségbe, ne hagyjuk, hogy elhatalmaskodjon rajtunk a rosszkedv: jóval többre megyünk, ha megoldjuk, és javítunk a helyzeten.
A rosszkedv nem bűn, ám a kedvetlenség olyan dolgokra vihet minket, melyre még a bűn sem. Az elkeseredettség lehet romboló és építő hatású egyaránt. Az építő hatású depresszió az olyan ember sajátja, aki tisztában van saját gyarlóságával, és mindent megtesz, hogy leküzdje azt. Olyan ember kétségbeesése, aki gyötrődik tévedései és az elszalasztott lehetőségek miatt, de aki nem süpped a saját maga és a világ problémái iránti közömbösség ingoványába. A romboló hatású depresszió az olyan ember sajátja, aki semmit sem vár el magától és embertársaitól, és nem küzd a melankólia ellen, mely megfosztja a reménytől. A konstruktív kétségbeesés az öntisztuláshoz vezető út első lépcsőfoka, míg a másik fajta egy reménytelenül mély és sötét verem.
Hogyan tudjuk megkülönböztetni az egyiket a másiktól? A konstruktív depresszióban szenvedő ember könnyezik, a destruktív depressziótól gyötrődő ember szemei szárazak és üresek. Az első ember értelme és szíve kétségek közt hánykódik, míg a második emberén ólomsúlyú, apatikus csend ül. És mi történik akkor, amikor elmúlik a depresszió? Az első fajta embert elönti a tettvágy, és megteszi az első botladozó lépéseket, hogy kikászálódjon depressziójától. A második fajta ember továbbra is bénult marad, így az ő útja semmivel sem lett könnyebb.
A depresszió legyűréséhez új szemléletmódra van szükségünk. Hessegessük el a kínzó és destruktív gondolatokat, és gondolkodjunk pozitívan és konstruktívan. Gondoljunk jót, és a jó valóvá válik. Ez nem a bolondok optimizmusa: ha képesek vagyunk felfedezni a jót a látszólag kellemetlen helyzetekben is, arra is képesek leszünk, hogy félelmeink legyűrésével megfelelő választ adjunk a kihívásokra.
Szabaduljunk meg az életünkben felbukkanó káosztól. Bogozzuk szét a minket gúzsba kötő köteleket, de ne feledjük: csak szép sorjában, egyenként tudjuk kibogozni a csomókat. Ne adjuk fel – hiszen a legmagasabb hegycsúcsra is feljuthatunk lépésről lépésre. Miképpen a zavar zavart szül, a tisztánlátás is tisztánlátást szül, s már egyetlen jó irányba tett lépés is kellő lendülettel tölt el, hogy megtegyük az út hátralevő részét.
Gondoljuk végig, mi az az öt dolog, ami életünkben a legfontosabb. Múlandó vagy örök érvényű célok? Fontosabb lenne számunkra a pénz és a rang, mint a családunk és az, hogy másokon segítsünk? Ha így áll a dolog, akkor bizony nem kétséges, miért félelemmel teli az életünk, hiszen lelkünk mélyén tudjuk, hogy e célok némelyikét nem valósíthatjuk meg.
Ha csak a pozitívumra összpontosítunk, vagyis eredményeinkre, képességeinkre és szeretteinkre, könnyedén kiszállhatunk az anyagiasság ördögi körforgásából. Osszuk meg félelmeinket, aggodalmainkat5 barátainkkal és családunkkal, akik segítségünkre lesznek, új megvilágításba helyezik a problémáinkat, és pozitív megoldást sugallnak. Vágjunk bele olyan tevékenységbe, ami maradéktalanul boldoggá tesz, s mire felocsúdunk, életünk megtelik értelmes cselekedetekkel, míg a félelem és a szorongás örökre eltűnik.
Végül, tegyük az Örökkévalót életünk részévé. Tudatosítsuk magunkban, hogy olyan magasztos feladat elvégzésére teremttettünk, amely jóval nemesebb és felemelőbb, mint az élet egyéb dolgai. Minél magasabbra tesszük a mércét, annál kevésbé keseríti meg mindennapi életünket a félelem és a szorongás. Ne feledjük, hogy az Örökkévaló óvja lelkünket. Még annak az embernek is tiszta a lelke, aki élete során számtalan viszontagságon ment keresztül. Ne feledjük, hogy itt a földön semmitől sem kell félnünk, hiszen az Örökkévaló mindig velünk van, és ha követjük utasításait, bőséggel hull ránk az Ő áldása.
Bármennyire is elhatalmasodik rajtunk a félelem, szakítsunk időt arra, hogy lelkünk szólhasson hozzánk. A félelem eleinte tán akadályoz abban, hogy meghallgassuk lelkünket. Legyünk türelmesek és állhatatosak. Csak egyre ügyeljünk: félelmeinkkel őszintén és komolyan foglalkozzunk, mivel a félelem és a szorongás csakis az őszinte, szívből jövő hangokra reagál.
Képzeljünk el egy olyan helyet, itt és most, ahol az anyagi javaknak, a hatalomnak és a szellemi sivárságnak nincs értéke. Félelmünk szertefoszlik amint farkasszemet nézünk vele. Kössük össze értelmünket és érzelmeinket, lelkünkkel pedig igázzuk le félelmeinket. S mindenek fölött, tegyük lehetővé, hogy életünk megteljék örömmel, odaadással és az Örökkévalóval; hagyjuk, hogy lelkünk szikrázó fénye bevilágítsa a legkisebb zugot is, ahol a félelem megbújhat. 

  • Küldés emailben

Fejezetek