25. ? A zsidó gondolkodásmód

Felebaráti szeretet

Mikor a chaszidizmus alkotó tevékenységéről beszélünk, érdemes megemlíteni ezt a régi chászid mondást: a chaszidizmus nem csatolt egy 614. micvát a meglévő 613-hoz, s egyet sem vont le belőlük. Ami a chászid gondolatmenetben vagy gyakorlatban újnak tűnik, az mélyen a zsidó hagyományban gyökerezik, és oly példákra támaszkodik, melyeket addig talán csak hallgatólagosan ismertek, vagy valamely oknál fogva elhanyagoltak. A chaszidizmus új hangsúlyt adott oly dolgoknak, melyek már előbb is megvoltak, új életet öntött beléjük, és a múlttal ellentétben rájuk irányította a figyelmet.

 

A chaszidizmus eredményei nem újításokban lelhetők, hanem abban, ahogy a hagyományos zsidó értékvilágot a ma szükségleteinek megfelelően fejezi ki. Mikor a chaszidizmus először lépett a zsidó élet szinpadára, felújított oly erényeket, melyek sokáig szunnyadóban voltak, de idővel a jövő nemzedékek számára az aktív zsidó élet fontos tényezőjévé váltak. Egy ilyen szunnyadó micvá volt “Izrael szeretete”, a minden zsidó iránt önmagáért mint zsidóért érzett szeretet, mely hangsúlyozza a zsidó lélek szentségét, még ha a legalantasabbról van is szó, mely fennen hirdeti Isten és a zsidó nép, minden egyes zsidó ember és a többi zsidó közötti örök és elszakíthatatlan kapcsolatot, egyéni tulajdonságaiktól és társadalmi helyzetüktől függetlenül. Ezt a micvát a Báál Sém Tov, a chaszidizmus alapítója keltette életre.

 

Ehelyütt érdemes rövid történelmi áttekintést tenni. Kelet-Európában, a Báál Sém Tov idején, a 18. század első felében a zsidó nép két részre oszlott: a Talmudban járatosakra és az egyszerű népre. Közöttük egy áthidalhatatlannak tűnő válaszfal emelkedett. Igaz, hogy a Talmud-tudósok osztálya nem örökléshez vagy ranghoz volt kötve, hanem az egyén tanulmányi képességeire és kitartására épült. Minden zsidó, anyagi helyzetétől vagy származásától függetlenül, Tóra-búvár lehetett, feltéve, hogy rendelkezett a szükséges intellektuális képességgekkel, és hajlandó volt magát a tanulásnak szentelni. Ebből a szempontból a Tóra-tanulás tehetséghez kötött rendszere teljesen demokratikus volt, és egyenjogúságon alapult. Ez a rendszer mégis arra vezetett, hogy aTóra-búvárt az egyszerű zsidónál, az ún. ámhórecnél (ám háárecnál) magasabb szintre emelte. A tanult zsidó általában felülről lefelé, lenézéssel és megvetéssel viszonyult az egyszerű zsidóhoz, elannyira, hogy még a zsinagógában szokásos megbecsült szerepeket is megtagadta tőle. Ugyanakkor az akkori vándorprédikátorok (a mágidok) irgalmatlan erkölcsprédikációkkal ostorozták a néptömegeket, és a legkisebb hibát is kemény szavakkal illették, élénk színekkel festvén a gyötrelmeket, melyek a Gyehennában várnak e megrögzött bűnösök lelkére.

 

Nem elég, hogy a tudatlan zsidók szellemi hiányosságaik miatt e világon is önbizalom híján mozogtak, még abban sem reménykedhettek, hogy a túlvilágon jobb életük lesz. Anyagi helyzetük sem volt vigasztalóbb. Az 1648-49-es szörnyű kozákpogromok nyomán a kelet-európai zsidóság nincstelen és reményvesztett lett, és vezetőréteg nélkül maradt. A szétesett hitközségeknek sürgős, konkrét tettekre, odaadó és képzeletdús vezetőkre volt szüksége. Ezt adta nekik a chaszidizmus, tényleges cselekvés, új ideológia és kiváló vezető személyiségek formájában. S ami a fő, mint mondottuk, a chászid mozgalom újjáélesztette Izrael szeretetének fogalmát, mely lényegében nem volt ugyan forradalmi a maga idejében, mégis meglepő újításnak számított.

 

Mondhatjuk, hogy Izrael szeretetét hangsúlyozván a Báál Sém Tov egyszerre két irányban is hatott. Zsidó tesvérei iránt érzett hő szeretetéből kiindulva egész életét lelki és anyagi újjáépítésüknek szentelte, ugyanakkor mindent megtett, hogy a zsidó hitközségek újjáélesztésének szerves részeként zsidó testvéreiben is hasonló érzelmeket keltsen.

 

Éveken keresztül vándorolt a Báál Sém Tov városkáról városkára, maga köré gyűjtve a tudatlan, “ámhórec” zsidókat, férfiakat, nőket és gyermekeket, és oly történeteket mesélt nekik, melyek hallgatóságát közel hozták a Tórához és a zsidósághoz, oly megfogalmazásban, mely nem haladta meg értelmüket. Igy egyszer, Izrael szeretetének fontosságát akarván kiemelni, egy olyan példázatot használt, melyben leírta, mily nagy Isten szeretete Izrael népe iránt:

 

“Egy nagy tudós éppen tanulmányaiba merült, mikor kisgyermeke csacsogása megzavarta. A tudós otthagyta könyveit, és játszadozni kezdett a gyerekkel. Csak a saját gyermeke volt képes odahatni, hogy a tudós félbeszakítsa tanulmányait – magyarázta a Báál Sém Tov. – Így van Istennel is, kinek elég » dolga van« , de mindig szabaddá teszi magát, hogy gyermekei imájának szentelje figyelmét. S miért ragaszkodik annyira imáikhoz? Figyeljetek, elmondom néktek: a világ teremtésekor, mikor Isten szolgálattevő angyalaival tanácskozott, s elmondta nekik, hogy embert készül teremteni, azt kérdezték az angyalok: » Mire jó az ember, miért is gondoltál rá? Mi szükség van egy ilyen teremtményre?« Szóval, mikor egy zsidó korán kel, elszalad az imaházba, hogy az első minjánnal imádkozzon, aztán egész nap a megélhetés után futkos, és utána mégis mindent ott hagy, hogy újra a templomba menjen délutáni és esti imát mondani, s a kettő között még meghallgat egy midrást, aztán hazaérve elmondja feleségének és gyermekeinek, amit hallott… Akkor aztán Isten előhívja a szolgálattevő angyalokat, büszkén rámutat arra az emberre, akit teremtett, és így szól: » Nektek, angyaloknak, nincs szükségetek megélhetésre, nincsenek nejeitek és gyermekeitek, kiknek enni kell adni, nincsenek üzleti gondjaitok és adóterhetek, ennek az embernek viszont meg kell kűzdenie mindezekkel a gondokkal és kötelezettségekkel s nézzétek, a szétszóratás és adóteher minden gondja-baja ellenére mégis milyen életmódot folytat – csak azért, mert ezt parancsoltam neki, mert mindez Tórámhoz tartozik!«

 
 

A küldetés célja 

Maga a Jóisten is büszke az ilyen emberre. Hát akkor nem érdemes-e az ilyen ember arra, hogy mások is szeressék? Mellesleg manapság “Izrael szeretete” épp oly elválaszthatatlan része a zsidó értékrendnek, mint a családi hűség, az ima vagy a Tóra-tanulás.

 

A Báál Sém Tov tanítványa és örököse, rabbi Dov Ber, a mezericsi mágid, tanítómesterének “Izrael szeretete” fogalmáról azt mondta, hogy az felbecsülhetetlen. Némi sóvárgás közepette így szólt: “Bár oly szeretettel tudnánk szívünkhöz szorítani a Tórát, mint ahogy a Báál Sém Tov ölelte magához a kisdedeket, akiket mint segédtanító a chéderbe vitt!” Újra meg újra idézte mestere szavait Izrael szeretetéről. Ezek között volt egy, melyet az Öreg Rebbe a mezericsi mágidtól hallott: “Izrael szeretete egyértelmű Isten szeretetével, hisz írva van: » Az Örökkévaló, a ti Istenetek gyermekei vagytok« (5Mózes 14:1.) Aki az atyát szereti, a gyermekeket is szeretni fogja.”

 

A Báál Sém Tov a legerélyesebb szavakkal hangsúlyozta, hogy mennyire szükség van Izrael szeretetére. Egyszer egy Brodyban tartott nagyszabású összejövetelen így szólt: “Isten leküldi a lelket a földre, hogy ott éljen hetven-nyolcvan évig; küldetésének végcélja az, hogy valakivel jót tegyen, általában anyagi téren, de különösen lelki téren.”

 

A Báál Sém Tov örökösei, különösen a chábád mozgalom vezetői, újra meg újra idézték ezeket a szavakat, nem mint elvi elgondolást, hanem mint a mindennapi életre szóló utasítást.

 

Izrael szeretetének e nagyszerű megnyilatkozása a nemzedékek során a legcsodálatosabb formákban jutott kifejezésre – például a szegények megsegitésében anélkül, hogy önérzetükön csorba esne, részvétel árvák és özvegyek gyászában azáltal, hogy szükségükben segítségükre sietünk.

 

A chaszidizmus rövidesen olyannyira elterjedt és bővült, míg felölelte a kelet-európai zsidóság jó részét. Ahol csak megvetette a lábát, oda magával vitte Izrael szeretetének megújhodott eszméjét mint a zsidó lét szerves tartozékát.

 

* * *

 

Rabbi Menáchem Mendel, a chábád mozgalom harmadik feje, akit főműve nyomán Cemách Cedeknek neveztek, egy terjedelmes tanulmányt írt Izrael szeretetéről. A következőkben ismertetjük a lényegét:

 

A Tóra két egymást követő versben szól a gyűlölet ellen (3Mózes 19:17-18.): “Ne gyűlöld szívedben testvéredet… Ne légy bosszúálló, se haragtartó a népedhez tartozókkal szemben. Szeresd felebarátodat, mint magadat”. Mikor egy idegen azt kérte Hilléltől, hogy tanítsa meg aTórára, míg ő egylábon áll, így válaszolt neki: “Ami gyűlöletes számodra, azt ne tedd másnak – ez aTóra egésze, a többi csak magyarázat; menj és tanulmányozd!”

 

Hogy mondhatta Hillél egyetlen egy micvára, hogy az egész Tóra abban foglaltatik? Hiszen itt egy olyan micváról van szó, mely az ember és ember közti viszonyt szabályozza: mi köze lehet tehát azokhoz a parancsolatokhoz, melyek az ember és Isten közti viszonyra tartoznak? Már az Ári, aki a chaszidizmus előtt élt és tanított, megmondotta, hogy mielőtt az ember imába kezd, el kell mondania néhány szót, mellyel nyomatékosan kiáll Izrael szeretetének parancsolata mellett, mert ez szükséges bevezetés Isten imádáshoz: “Ezennel magamra vállalom a » Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!« micváját.” (Ez a mondat a chábád imakönyvébe is bekerült).

 

Az Ári azt mondta, hogy Izrael közösségét egyetlen egy testhez lehet hasonlítani, melynek számtalan különálló tagja van. A kábálá tanitása szerint Ádámhoz lehet hasonlítani Izrael népét, mert Ádám, akitől az egész emberiség származik, már minden lelket magába foglalt. Ezen a testen belül minden egyén a test egyik tagjának felel meg; ebből következik, hogy minden zsidó felelős a többi zsidó bűneiért is. Rabbi Chájim Vitál, az Ári nagy tanitványa mesélte, hogy mestere állandóan vidujt (bűnvallomást) mondott, hogy ezzel is kifejezze ezt a felelősségérzetet.

 
 

A szigor és kegy szférái 

A kabalista felfogás szerint Ádám már magában foglalta az összes eljövendő zsidó lelket; egyrészüket valahol a fejben, másrészüket a karban s így tovább. Az egyéni lelkeknek ez a közös származása önmagában véve is egy magasabb szinttel párhuzamos. A lélek értelmi és érzelmi tulajdonságai valahogy párhuzamosak az isteni szférákkal. Mindeme tulajdonságok külön-külön is létezhetnek, anélkül hogy egymásra hatnának. Ebben az esetben a cheszed (“kegy”) szférája nem hat ki ellenlábasára, a gvurá (“szigor”) szférájára. De a szférák egybe is kapcsolódhatnak, és a kölcsönhatás nyomán meg is változhatnak. Így például a szigor szférája korlátozhatja a kegyet, a kegy viszont enyhítheti a szigort. Ez a kölcsönhatás egy náluk is magasabb erő, a végtelen hatása alatt játszódik le, mely mindannyiukon uralkodik. A végtelen mindeme alsóbbrendű szférákat és effektive a lét minden formáját magában foglalja: “Bizony tőled van mindez…” (1Krónikák 29:14.) Eszerint még mielőtt a szférák felvették egyéni alkatukat, már léteztek, ha egy rejtekhelyen is, hol semmiben sem különböztek egymástól. Ebből kifolyólag mikor a lelkek mindegyike mint egy-egy külön lény testesül meg, azután is képesek eltekinteni a köztük lévő különbségtől, és újra egyesülni. Ez is a végtelen hatására történik.

 

Menjünk most vissza Izrael közössége és az emberi test közötti hasonlathoz! A test különböző szervekből áll; egyesekre “magasabb” feladat hárul, mint a többire, vagy fogékonyabbak azoknál. A fej például a magasabb adottságok székhelye, a láb a mozgásképességé. A körmök ezzel szemben még a fájdalomra sem érzékenyek. De mindezen végtelen különbségek ellenére egyetlen szerv sem önálló vagy független a többitől. Ha az egyik beteg vagy meggyógyul, az a többire is kihat. Ez a kölcsönös függőség közös eredetükből, az életerőből fakad, mely az agyban keletkezik, és onnan árad szét a többi testrészbe. Az agy a legtávolabb eső, kevésbé lényeges testrész fájdalmára is érzékeny. A lelkek, vagy ahogy előbb hivtuk őket, Ádám testrészei, közös eredetükben, a chochmá isteni szférájában, mely egy az Örökkévalóval, teljesen egybeforrottak. Az Örökkévaló Izraelben “elsőszülött fiát” látja (2Mózes 4:29.). A lélek Istentől származik, csakúgy, mint a gyermek apjától – s mint láttuk, a lelkek eredetileg egyek voltak.

 

Egyetlen közös eredetük ellenére világos, hogy a lelkek különálló, számtalan lényre oszlanak, mindegyik, az ember testrészeihez hasonlóan, a maga anyagi formájában. De az egyén egyedisége inkább látszólagos, mint tényleges. Igaz, fizikailag minden egyén külön áll a többitől, de a lélek nem áll külön. Az emberi testtel való összehasonlítás itt kézenfekvő. Egyetlen testrész sem maradhat teljesen közömbös, ha a többi testrész egyike megsérül. Alapjában véve az összes testrész egy egyesült egészet képez. Így van Izrael lelkeivel is, melyek a valóságban nem különálló lények, hanem hatással vannak egymásra, mert minden egyes zsidó egy oszthatatlan egész részét képezi.

 

Most már érthető, miért érezte a szentéletű Ári szükségét annak, hogy az egész vidujt elejétől végéig elmondja oly bűnökért, melyeket talán valaki más követett el. A bűnös ember lelke sokkal alacsonyabbrendű volt, mint az Árié, de az Ári minden egyes lélek fájdalmát átérezte, mert az ő lelke kivétel nélkül mindegyikükkel egybe volt kötve. Az Ári lelke az összes többi lélekkel együtt ugyanabban a forrásban tartózkodott – Mennyei Atyánk chochmájában -, s így még a “testrészek” legkisebbjének a fájdalmát is át tudta érezni.

 

Ez megvilágítja Izrael szeretetének parancsolatát. Most már tudjuk, hogy az a lelkek egybekötöttségének tényén alapul, mely a test részeinek egybekötöttségéhez hasonlít. Más szóval minden ember magában hordja a másikat is, továbbá az a másik önmagában véve is egy része még egy másiknak. Ez tehát a jelentősége annak a micvának, hogy “Szeresd felebarátodat, mint magadat!”.

 

Mikor imához készülődünk, mondta az Ári, újból megerősítjük fogadalmunkat, hogy ezt a micvát magunkra vállaljuk. Mikor a fohászkodó Smá Jiszráélt mondja, s különösen mikor a mondat utolsó szavához, az echádhoz (egy) ér, akkor tud erre a szintre jutni, ha lelke felépítésében teljessé válik, vagyis ha lelke az összes többi lélekkel egyesül. Csak akkor tud az egyén annak a forrásnak a magaslatára emelkedni, ha mind a többi lélekkel egybeforr.

 
 

A lelki “amputáció” veszélyei 

Ha egy ember szívében haragot tart embertársa iránt, az olyan, mintha egy testrészét vágná le, lelke egy részét, mely a másik lelkében jelen van, minthogy a másik lelke az ő lelkének egy részét képezi. Ebből következik, hogy egy ilyen “amputáció” az ő lelkén is csorbát ejt, és lelkileg ő is nyomorék lesz. Ez a hiányosság lehetetlenné teszi, hogy imájában feljusson az Örökkévaló színe elé, amint írva van (3Mózes 21:17.): “Akinek testi fogyatkozása lesz, az ne mutassa be áldozatul Istenének a kenyerét.”

 

* * *

 

A mezericsi mágid egy oly kérdést vetett fel, mely a chaszidizmus tanításainak alapvető problémája. Az ember kényszerítheti magát valamely fizikai tettre. Így ráveheti a kezét, hogy alamizsnát nyújtson, még ha azt nem szívből teszi is. Kényszerítheti az agyát tanulásra vagy elmélkedésre, még ha igazából nincs is kedve hozzá, s csak azért teszi, mert úgy véli, hogy ez az, amit tennie kell vagy illik. De hogyan kényszerítheti az ember magát arra, hogy parancsszóra szeressen vagy félve tiszteljen, vagy ne gyűlöljön? Ha valaki szeretetet érez szívében, akkor az már benne lakozik, de ha nincs szeretet a szívében, mit ér a parancs, hogy szeressen?

 

A mezericsi mágid ezt a kérdést a következő micvával kapcsolatban vetette fel: “Szeresd az Örökkévalót, Istenedet, teljes szíveddel…” (5Mózes 6:5.), de természetesen ugyanaz vonatkozik a “Szeresd felebarátodat…” micvájára is. Rabbi Snéur Zálmán megmagyarázta, hogy Isten szeretetének micvája a Smá Jiszráél után íródott, s nem előtte, hogy megvilágítsa: aki kellően érti a Smát, és mélyére hatol, az kétségtelenül eljut Isten szeretetéhez is. Tulajdonképen Isten szeretetének micvája arra kötelez, hogy elmélkedjünk rajta, s így felébredjen bennünk a szeretet, mely másképp talán hiányozna belőlünk. A veáhávtá (szeresd) szó igazi jelentősége az (ami nyelvtanilag lehetséges is), hogy “szeretni fogod”, vagyis itt inkább igéretről van szó, mint parancsolatról.

 

Innen egy további chászid alapelvhez jutunk: az értelem és az érzelem közti viszonyhoz. A chábád úgy véli, hogy az ember minden szempontból ura a maga életének. Ahogy tettein tud uralkodni, úgy tud uralkodni gondolatain és érzelmein is. A gondolat és az érzelem nem a véletlen szülötte, mint ahogy a tettek sem a véletlen szülöttei. Az elképzelés, hogy “az ész uralkodik a szíven”, melyről a 14. fejezetben szóltunk, a Tórában gyökerezik ugyan, de rabbi Snéur Zálmán kibővitette ezt, és az istentisztelet egy módjának alapjává tette. Az ember lemondhat arról, hogy uralkodjon érzésein, és hagyhatja, hogy azok rabja legyen, de ez csak az ő elhatározása, nem olyasvalami, aminek nem tud ellenállni, mert “ilyen a természete”. Lehet, hogy szívdobogásán nem tud uralkodni, de szíve érzelmein igenis tud, ha akar. A kulcs a saját érzelmi felfogásában rejlik. Beható elmélkedés a Teremtő nagyságán félő tiszteletet és imádatot kelt az emberben, ha meg az Örökkévaló kegyeire gondol, hála és szeretet ébred benne.

 

A “veáhávtá” (= szeresd, szeretni fogod) ige mind az Isten iránt érzett szeretet (5Mózes 6:5.), mind az embertársaink szeretete micvájának (3Mózes 18:18.) bevezetéséül szolgál. Egy és ugyanazon út vezet e kétféle szeretethez, mégpedig az, hogy értelmünk segítségével gondolatainkat oly irányba fejlesszük, hogy a szív visszatükrözze az ész következtetéseit, s így a gondolat meg az érzelem összejátsszanak, minthogy mindkettőt az ember mint szabad lény alakította ki. Másokat szeretni nem adódik önmagától: ellenkezőleg, vannak olyan emberek, kik egyáltalán nem ébresztenek szeretetet bennünk. De akkor is “felebarátainknak” számítanak, saját húsunk és vérünk, helyesebben: lelkünk egy része.

 

Fentebb említettük, hogy mit mondott Hillél valakinek, aki zsidó hitre akart térni: “Amit te nem szeretsz, ne tedd másnak – ez az egész Tóra, a többi csak ennek magyarázata. Menj és tanulmányozd!” (mellesleg a mondat végét sokszor elfelejtik idézni…). Hogy mondhatta Hillél, hogy a Tóra összes többi micvája csak kifejtése annak az egyetlen micvának, hogy ne tegyük azt másnak, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek? Igaz, az ember és ember közti viszonyt szabályozó micvákat lehet e micvá magyarázatának tekinteni. Senki sem szeretné például, ha kirabolnák, így hát mi se raboljunk ki másokat. De ami az ember és Isten viszonyáról szóló micvákat illeti, hogy lehet azokat azon micvák magyarázatának tekinteni, melyek az emberek közötti viszonyhoz tartoznak? Hogy szolgálhat egy olyan micvá, mint a reggelenkénti tfilinrakás vagy a peszáchi maceszevés, a “Szeresd felebarátodat, mint magadat!” magyarázatául?

 

A megoldás attól függ, hogyan látjuk a testet és a lelket és a kettő viszonyát. A Tánjá 32. fejezetében az Öreg Rebbe azt írja: “… akiknél a test a lényeg, és nem a lélek, azok között nem uralkodhat igaz szeretet és testvériség, csak olyan, ami más (külső) tényezőtől függ.”

 

Az Isten és ember közötti kapcsolat a léleknek és erényeinek elismerésétől függ. Rabbi Menáchem Mendel, rabbi Snéur Zálmán unokája megmagyarázta, hogy a lélek elismerése nélkül a testi fizikum a főtényező, esetleg az ember egésze is. Ebben az esetben milyen mély kapcsolat keletkezhet ember és ember között? Legföljebb talán olyan, amely kölcsönös érdekből fakad (“Én megállok, ha a jelzőlámpa pirosat mutat, abban a reményben, hogy te is úgy fogsz tenni.”). Az ember nem érez semmiféle azonosságot a másikkal, nincs semmi oka rá, hogy áldozatot hozzon érte, még a saját kényelmét sem áldozná fel embertársa kedvéért, mert ő maga egy különálló lény, kinek semmi köze a többi emberhez. Eszerint az ember és ember közötti micvák attól függnek, hogy elismerjük-e a lélek létezését.

 

A közös lélek az egyetlen kapcsolat, mely az emberek között fennáll, hiszen fizikailag el vannak különítve egymástól, nincsenek egybekötve. A lélek képezi tehát az emberek közti micvák alapját, csakúgy mint az Isten és ember közötti micvákét.

 
 

“Öröklött” erkölcsök

Igaz, van sok “nem vallásos” ember, aki erkölcsösségével és szilárd lelkiismeretével tűnik ki, de nem ők “találták ki” a maguk erkölcsrendjét, hanem örökölték azt. Van egy úgynevezett erkölcsi-kulturális rezervoár, melyből meríthetnek azok is, akik nem ismerik el ennek a rezervoárnak a forrását (l. a három állapotról szóló fejezetet). Itt azonban arról van szó, hogy az emberszeretet micvája hangsúlyozásának indokolása végső fokon nem puszta szentimentalizmus. Ha jól értem, a matematikusok képesek oly világokat “teremteni”, melyekben más törvények uralkodnak, mint a miénkben: így hát nem csoda, hogy erkölcsös emberek is képesek igen nemes és magasröptű erkölcsi megállapításokat kiépíteni és megszövegezni. A Tóra viszont egy következetes rendszert ad nekünk, mely az embert és embertársát egy meghatározott kapcsolatba hozza, s elég erős ahhoz, hogy az embert rábírja, ne önmagát tegye a világmindenség középpontjává, hanem valami mást. A “vallástalanok” sem függetlenek a vallástól.

 

“Izrael szeretete” egy oly központi alapelv, mely az összes micvák alapjául szolgálhat, s lényegében kiküszöböli a megkülönböztetést az ember és ember közötti viszony és az Isten és ember közötti viszony vonatkozásában. E két fajta micvá egyike sem tud meglenni a másik nélkül, s tulajdonképen nem is különböznek egymástól. Az embernek Istenhez való viszonya embertársai iránt érzett szeretetétől függ. Ha a szeretet, melyet az ember más iránt érez, oly “külső tényezők” terméke, mint az elővigyázatosság vagy a haszon, vagy a kölcsönös biztonság, akkor megtörténhet, hogy ezen tényezők eltüntével az említett két ember összeütközésbe kerül egymással. Emberek közötti kölcsönkapcsolat csak úgy képes fennállni és ellenállni külső változásoknak, ha lelki kapcsolatra épül.

 

A “lélek” azonban csupán halvány fogalom, megfoghatatlan és láthatatlan, nemcsak a szabad szem számára. Emberi kapcsolatokra természetesen “külső tényezők” is hatnak, melyek elfedik a lelket. Vizsgáljuk meg a chábád felfogást, melyet a chaszidizmus és a többi zsidó közti kapcsolatról szóló fejezetben tárgyaltunk! Ez bizonyára segítségünkre lesz, hogy a lélek fogalmát megértsük.

 

A chábád különbséget tesz az ecem (lényeg) és a hitpástut (folyomány) között. Az első oszthatatlan, rejtett, romlatlan és állandó, a másik világos, szembetűnő és állandó változásban van. Bármely “dologról” beszélünk is, érdemes különbséget tennünk a “lényeg” és annak “folyománya” között, másképp összezavarodhatunk vagy ellentétet vélhetünk látni ott is, ahol az nem áll fenn.

 

Például, mikor a régi rabbinikus irodalom szerzői Istenről beszéltek, különböző kategóriákban próbálták meghatározni, és sokszor heves vitákba keveredtek felette. De ha megértjük az ecem és hitpástut közötti különbséget, akkor e látszólagos viták jó részét ki lehet küszöbölni. Mikor úgy tűnik, hogy bölcseink nézetei ellentétesek egymással, egyszerűen arról van szó, hogy a hitpástut különböző oldalait – a Teremtő különböző attribútumait – igyekeztek meghatározni.

 

Isten hitpástutjáról beszélve talán jobban meg tudjuk érteni, hogy miről van szó, ha az emberi tanulást vizsgáljuk meg. Az Isten képére teremtett ember betekintést nyujthat nekünk Isten természetébe, amit viszont fel tudunk fogni Isten “természetét” illetően, az segíthet megérteni önmagunkat.

 

Vizsgáljuk meg hát, mi az ecem (lényeg) az embernél, és mi a hitpástut (folyomány)! A chaszidizmus sokszor említi a gondolatot, a beszédet és a tettet mint a lélek három “öltözetét”. Elsősorban e három tényező útján viszonyulunk embertársainkhoz, és reagálunk rájuk. Gondolataik, szavaik és tetteik szerint vonzódunk hozzájuk, vagy riadunk vissza tőlük.

 

Az ember gondolatai azonban nem egyértelműek az énjével. A chaszidizmus úgy tartja, hogy az ész és a gondolat majdnem azonosak az ecemmel, a lényeggel, mert a gondolat befelé fordul: senki sem tudja rajtad kívül, hogy egy adott percben mire gondolsz. Azonkívül a gondolat folyamatos is: a látszat ellenére nincs agy, mely bármikor is igazán üres lenne. A gondolat tevékenysége, azt hiszem, azonos a lélek tevékenységével, hiszen e két tevékenység szüntelen folyik. De a lélek mégsem azonos az aggyal. Az ember gondolkodik, de gondolatai és az énje nem azonosak. A gondolatok megváltozhatnak. Ami tegnap érthetetlen volt, ma világos lesz; amit tegnap elfogadtam, azt ma ellenezhetem. Az emberi értelem állandóan növekszik. “Ember” és “agy”, “ember” és “gondolat” nem egy és ugyanaz.

 
 

Mindennek megvan az ideje

A beszéd még messzebb áll az embertől, mint a gondolat. Míg a gondolat megáll önmagában, és a magányban is virulhat, a beszéd a külvilággal folytatott kommunikáció egy formája, és eleve feltételezi egy más ember létezését; s minthogy a Kohelet (a Prédikátor) szavai szerint “megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek” (3:7.), a beszéd nem folyamatos, hanem megszakításokkal jár. A tettek természetesen még jobban különböznek az embertől. Vegyük például azt az asztalt, ami előttünk áll! Aki azt készítette, már rég halott is lehet, de ez egyáltalán nem hat az általa készített asztal létezésére. A gondolat, a beszéd és a tett a lélek visszatükröződései, “külsőségek”, s mégis azok alapján viszonyulunk embertársainkhoz.

 

A chaszidizmus itt egy absztrakciót ajánl nekünk, melyben rengeteg praktikus alkalmazási lehetőség rejtőzik. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni a hitpástut vagy a “külsőség” által – mondja nekünk. Ellenkezőleg: vizsgáljuk meg az ecemet, a lényeget, mely nem romlandó – vagyis a lelket. Akár elfogadjuk a lélek “öltözékeit”, akár nem, nem szabad összetéveszteni azokat magával az emberrel. Lehet, hogy az ember gondolatai, beszéde vagy tettei visszataszítóak, s ha ez a helyzet, mutassunk neki valami jobbat, de ne nézzük le őt emiatt. A lélek az ő “lényege”, s a lélek önmagában véve egy isteni szikra, “a magasságos Isten egy része”. Ezért, ha eltaszítasz magadtól valakit, mintha Istent taszítanád el, s ez lehetetlen.

 

Itt kettős erőpróbáról van szó, mely a “vizsgálódóra” és annak “tárgyára” egyaránt vonatkozik. A vizsgálódót arra bírja, hogy áthatoljon a tárgy borításán, külsőségein (a hitpástuton), melyek nem az ember maga, s felfedje lelkét annak eredeti tisztaságában, az isteni szikrát, mely az ember mélyén rejtőzik. A tárgyat arra szólítja fel, hogy külsőségeit, lelke “öltözékét” hozza összhangba lelkével, tüntessen el minden ellentétet, mely lelkének belső lényege és a maga életmódja között fennállhat. Erről szól tulajdonképpen a Tóra egésze.

 

Hogyan tehet az ember szert “Izrael szeretetére”? Ha felfogjuk, hogy az egyén valója nem az, amit szemünkkel látunk, hanem ami ő maga; ha a lélekhez, az ember legbensőbb lényéhez fordulunk, és nem a külső burokhoz, akkor kaphatunk csak választ. Aki “Izrael szeretetére” vágyik, nem elég, ha csak szájával beszél. Csak ha a lélek szól, akkor tud a lélek válaszolni.

  • Küldés emailben

Fejezetek