23. 📖 Én Istenem

Epilógus

“Hogyan fogtok fennmaradni?”

Ben Gurion, Izrael bölcs, kemény építőmestere azt kérdezte, amikor ábrándosan lebegő, fehér hajával, tábornoki állával fogadott az irodájában:
Ti, amerikai zsidók, különböztök minden zsidóságtól, ami valaha is létezett. Nem vagytok idegenek vagy másnál idegenebbek az országotokban, hiszen Amerika csupa bevándorlóból áll. Oda tartoztok, és mindig is boldogulni fogtok. De hogyan fogtok fennmaradni mint zsidók?
Gondolkodás nélkül feleltem:
A vallásunk által.
Az öreg szocialista rejtélyes mosollyal rám sandított, kezét egy barna bőrkötésű könyvre téve:
A Biblia itt van az íróasztalomon, és otthon az ágyam mellett is. Izrael országát a Bibliára fogjuk felépíteni, ezt megígérhetem. De ami a vallást illeti… az bizony megfoghatatlan rejtély.
Vállat vont, tekintete a távolba révedt: mintha zavarba jött volna. Másról kezdtünk beszélni.
Ennek a beszélgetésnek a során rájöttem valamire, ami segített megérteni a saját, furcsa életemet.
Mindig is hithű zsidóként éltem, de sohasem voltam képes úgy tenni, mintha rendíthetetlenül biztos lennék a vallásban. Nem tudtam csatlakozni a reformizmus, a konzervativizmus, a vallástalan cionizmus hangadóktól vezérelt átkozódásaihoz, s bár nemegyszer volt alkalmam közönség előtt beszélni, sohasem ítéltem el az asszimilánsokat. Igaznak éreztem Tennyson szavait:

“A nemes kétség több hitet
rejt, akár százezer bizony…”

Lehet, hogy azok a zsidó barátaim, akiknél nem voltam hajlandó húst enni, enyhén szólva fanatikusnak véltek, én azonban nagyon jól éreztem magam náluk. Megértettem kétkedésüket, még ha ők nem értették is meg az én elutasításomat.
A sors kegyelméből fiatalon elérhettem, amiről oly sokan álmodnak Amerikában: saját erőmből sikerre vergődtem, lett egy halom pénzem és egy tetőlakásom New Yorkban, betörtem Hollywoodba, csinos barátnőim voltak s mindez huszonnégy éves korom előtt történt. Nem csináltam különösebben nagy hatású dolgokat a neves rádiós humoristának, Fred Allennek dolgoztam , mégis bekerültem az arany birodalmába. Arról álmodoztam, hogy híres színházi szerző vagy regényíró leszek: sikersorozatra vágytam, mint hősöm, Noel Airman a Marjorie Morningstarban. A szórakoztatóipar látszatra nagyvilági élete azonban kietlennek tűnt számomra. Nem csömörlöttem meg, nem lázadtam fel, de a tudatom mélyén képtelen voltam elfogadni, hogy a sikerek és a véletlen adta örömök valaha is igazi életté állnának össze. Hol marad az identitás? Akik az örömöt, a pénzt, a sikert hajszolják, és ezeken kívül nincsenek távlataik, többnyire számításon kívül hagyható nullák. Hol van ebből az életből az az ember, aki a legnagyobb hatással volt rám, a nagyapám? Hol van a legtöbb fontos könyv, amit olvastam? A tengerészeti akadémiát követő, üresfejű hajtóvadászat után újra olvasni kezdtem. Minden különösebb elhatározás és kényszer nélkül hithű életet kezdtem élni.
Egész egzisztenciámat egy sejtelem kockájára tettem föl: hogy zsidónak lenni nem valami lényegtelen és kellemetlen véletlen, hanem a legjobb dolog az életemben, és hogy az ember legjobban a klasszikus módon tudhat zsidó lenni. Ez jó nagy ugrásnyira volt az akkori olvasmányaimtól és gondolataimtól, hiszen azok csupa Nietzschéből, Veblenből, Shaw-ból, Marxból, Deweyből, Dosztojevszkijból álltak. Mégis szerencsét próbáltam, noha fennállt a lehetőség, hogy hátha tévedek. Ezzel a kockázatos szemlélettel olyan dolgokat tudtam meg a judaizmusról, amiket semmilyen más módszerrel nem sajátíthattam volna el. A hit örökre csukott könyv vagy gyerekkori nosztalgia maradt volna számomra, ha nem vágok bele a kísérletbe. Vannak dolgok, amiket csak úgy tanulhatunk meg, ha megpróbálkozunk velük. Íme, néhány ismeret, amelyet ilyenformán szereztem:
Az ember betarthatja Mózes törvényét úgy is, hogy különben éli a mindennapi életét. A judaizmus hihetetlen elméleti és gyakorlati nehézségekkel jár, és ezek annak ellenére, hogy maga a vallás az öröm meg az integritáshoz és élvezethez vezető út összessége pillanatnyi egyensúlyzavarokat okozhatnak,. A zsidónak született gyerekek számára azonban egyértelműen a lelki stabilitás és a személyes erő fő forrása a megfelelően tanított hit. Meggyőződtem arról is, hogy a hosszú elnyomatás alatti fennmaradás titka akár foglalkozunk vele, akár nem Mózes törvényében rejlik.
Egy percre meg kell állnom a gyerekek kérdésénél. Az emberek sokszor azzal mentegetőznek, amiért a gyereket nem tanítják judaizmusra: “Nem akarjuk befolyásolni őket. Majd ha felnőnek, maguk választhatnak.” Ez a szemlélet kizárólag a gyerek tökéletes befolyásolására alkalmas, mert egy életen át arra kényszeríti, hogy tudatlanságát indokoltnak tekintse. Melyik felnőtt ülne be a gyerekek mellé az iskolapadba héber ábécét, Tórát és zsidó szokásokat tanulni? Az olvasók közül is sokan tudhatják, hogy a világ legkönnyebb dolga elvetni a gyerekkori vallási ismereteket. Meredek sziklára kell felkúsznunk, ha vissza akarunk térni a gyerekkorban elhagyott tisztásra. Érdemes lenne átgondolni, nem lehetséges-e, hogy a szülők közelítenek téves szemlélettel a hithez, és értelmetlenül kötik gúzsba a gyerekeket a maguk elutasító álláspontjával. Amikor elérkeztem arra a pontra, ahol fontossá vált számomra a judaizmus, már birtokomban volt, akárcsak a számtan, a földrajz és mindaz, amit jóval azelőtt megtanultam, hogy a legcsekélyebb szükségem lett volna rá.
Mindezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy korunk követelménye a judaizmussal szemben aminthogy bármi mással szemben is a “Hátha tévedek…” gondolata. Mindannyian tele vagyunk téves meggyőződésekkel. De hol vannak ma a nagy kételkedők? A kétszáz évvel ezelőtti agnosztikus problémák felsorolása nem kétkedés, hanem történelemlecke. A kétkedési képességet hiányolom. Nekem ez az egyetlen vagyonom a szófaragás mesterségén kívül, amiből élek. Huszonnégy éves koromban kétségbe vontam a show-világ parancsolatait, amelyeket a körülöttem élő értelmes emberek kritikátlanul elfogadtak: a több pénzt, a még nagyobb vállalkozásokat, az újabb örömöket, a még komplikáltabb terveket és így tovább mindhalálig. Akadémista koromban kétségbe vontam a népszerű természettudományos krédót, mintegy tizenöt évvel azelőtt, hogy az egzisztencialisták nyilvánosan hangot adtak ugyanennek (igaz, száz évvel azután, hogy a komoly filozófia már aláaknázta). Elhagytam valami olyasmiért, aminek az igazsága valószínűbbnek tűnt.

Újra szabad hinni

Elismerem a judaizmust mint bölcsességet, mint az önazonosság forrását, mint noblesse oblige-t vagy fennmaradási machinációt mondta egyszer egy szkeptikus barátom. Hajlandó vagyok erről eszmét cserélni veled, ha nem jössz elő a természetfölötti Istennel.
Úgy beszélt, mintha könyvből olvasná: hamisítatlan naturalista volt.
A naturalizmus két alapdogmát variál: az egyik szerint a természet az igazi “Kinyilatkoztatás könyve”, a tökéletes harmónia és rend műve azok számára, akik képesek elolvasni; a másik szerint pedig véletlenül lett ilyen, nem tervezte meg senki. Ha valaki elővenné a Tom Jones egyik példányát, és azt állítaná, hogy senki sem írta meg, csak egy különleges formájú, cifra fadarab véletlenül ilyenre alakult, azt hiszem, némi kételkedéssel fogadnák szavait. Miután a világegyetem valamivel komplikáltabb, szebb és hatásosabb a Tom Jonesnál, ugyanilyen kételkedés okán találkozott elutasítással a véletlenül létrejött természet dogmája századunkban és a korábbi századokban is. A régi jó argumentatio a designatio, a céllal való érvelés egyidős az emberi gondolkodással. Ráadásul a véletlenül létrejött természet hitvallói is ezt használják. A kétfajta szemlélet szópárbaja sosem fog véget érni, bár itt-ott előfordul, hogy valamelyik párt gondolkodóba esik…
Kétségtelen, hogy az elmúlt két évszázadban fölülkerekedett naturalizmus előbbre vitte a természettudományokat, minden dicsőségükkel és borzalmukkal együtt. A rendíthetetlen tudatosság, a pontos elemzés, a meggyőződés, hogy a véletlenek felbukkanását stabil törvények vezérlik, a könnyű hittételek szajkózása helyett a kemény fejtörés és a konok kísérletezés alkalmazása, az eltökéltség, hogy az életből semmi nem fogadható el vizsgálat nélkül, semmi nem tekinthető adománynak: ezek a gondolkodási szabályok hozták létre a modern időket. Az ember nem fordíthat ostoba módon hátat mindezeknek. A tudomány a legfontosabb eszközünk ahhoz, hogy véget vessünk a szegénységnek, a betegségnek, és irányítani tudjuk a természeti katasztrófákat. Igaz, az új erők felfedezése új kockázatokat teremt, és ezek némelyike bizony félelmetes. De nem valószínű, hogy javíthatunk a sorsunkon, vagy növelhetjük biztonságunkat, ha kevesebbet foglalkoztatjuk a képzett értelmet.
A természettudósok számára, akárcsak a filozófusoknak, nagy, nyitott kérdést jelent, hogy a tudomány felfedezései végül is cáfolatai vagy bizonyítékai Isten létének. A tudomány nem veszteget annyi szót Isten valóságára, mint a teológia, ámde rendíthetetlen hittel keresi az igazságot és a harmóniát, amely feltehetően ott van a világ véletlen színei és hangzavara mögött. És ebben a kutatásban, a zavaró paradoxonok és rejtélyek ellenére, döbbenetes sikereket ért el. Vannak mély és józan elmék, akiknek Isten “nem szükségszerű feltétel”. Más, éppoly nagy erejű szellemek számára pontosan ennek a mindenütt jelen lévő igazságnak és harmóniának a létezése és mindenekelőtt magának az igazságnak a lehetősége feltételez egy végső Igazságtevőt, Istent, aki formákba rendezte a káoszt és az ősi sötétséget, s gondoskodik ezekről a formákról.
A céllal való érvelés mint Isten létének formális bizonyítéka azonban szép csöndesen összeomlott, miután Hume és Kant logikai fegyverei szitává lyuggatták. Mindez a filozófia játékszabályai szerint történt. Napnál világosabbá vált, hogy az egzakt formális logika szerint a cél bebizonyítása nem igazolja az egyetlen, jóságos tervezőnek vagy akár több ilyennek a létezését: a világegyetem céljának létezéséből különösen a nyilvánvaló hibák és tökéletlenségek ismeretében logikailag akár azt a következtetést is levonhatjuk, amit többé-kevésbé a pogány vallások tanítanak, nevezetesen hogy a világot bizonyos hatalommal bíró, ám szeszélyes és trehány démonok rakták össze és irányítják. Kant megalkotta híressé vált elemzését arról, hogy az ész hogyan képes kimutatni a cél jelenlétét a világegyetemben, amely teljes valóságában örökre beláthatatlan és megismerhetetlen marad számunkra. Az értelem kategóriákkal dolgozik, és minden érzelmi tapasztalat ezeken áramlik keresztül. Az ember által felismerni vélt célok nagymértékben saját tudatának termékei. A tudattól független, magánvaló létezőt nem képes felfogni.
Ez kemény és meggyőző érvelés volt, legalábbis a világra ilyen hatást tettek Kant művei. Nem tudom, vajon sikerült-e ezt egy tömör bekezdésben érzékeltetnem. A vallásos gondolkodást gyakorlatilag a legszellemesebb elemzés sem képes eltéríteni az isteni szándékosság feltételezésétől. Ez a sejtelem árad A zsoltárok, Jób és Ézsaiás könyvéből, és többnyire ezt fejezik ki a világköltészet nagy alkotásai is. A legtöbb ember szembekerül ezzel az érzéssel élete egy-egy pillanatában, amikor valószínűleg eldönti, hogy ő maga vallásos-e, vagy sem. Ettől azonban még nem válik képessé a hitetlenek meggyőzésére, gondolkodásuknak logikai érvekkel való megváltoztatására.
A tisztán mechanikus világegyetem fogalma éppoly idejétmúlt, mint a lapos Földé. Az isteni világegyetem létezését, úgy tűnik, nem lehet logikai úton bebizonyítani. A mai egzisztencialista irányzat követői között vannak mélyen vallásos és teljességgel ateista gondolkodók is. Ebben az újfajta, izgalmas és rendkívül zavaros helyzetben az elbizonytalanodott értelem egyre azt hajtogatja: “Semmi sem pontosan igaz, és minden lehetséges…” Ha nem tévedek, ez a különböző egyéb kiáltozásokat leginkább túlharsogó jajszó tükrözi a tudományos berkek szemléletét is.
S a “minden” alatt mindent értenek. A kor legmagasabb szellemi követelményeinek is megfelelni látszik az, aki nem pusztán a nagypapa naiv nézeteit visszhangozza, hanem “egzisztenciális választás” útján döntött a Mózes Istenében való hit mellett. A nagymama 1925-ös téveszméit tükröző ruhadarab egyként lehet lomtárba való, hordhatatlan rongy vagy a legdivatosabb holmi. Az egész csak előadásmód kérdése.

Mózes Istene

Isten, akit Mózes ismertetett meg velünk, hasonló a modern Természet Istenéhez, az egyetlen, eredő és egyesítő erőhöz, csupán egy nagy különbség van köztük. Mózes nem azt mondja, hogy a jelenségek mögött értelmetlenül zakatoló számítógép működik, hanem azt, hogy az erő céltudatos Teremtőtől származik, akinek fontosak az emberek, szereti őket, és megnyilatkozásának pillanataiban az emberi dolgokkal való szándékait juttatja kifejezésre. Ez nem szabályszerű érvelés, hanem tanítás. A zsidók, a mohamedánok és a keresztények egyaránt bizonyosak benne, hogy a Teremtő megfelelő látásmódot biztosított Mózes számára az emberek javára szolgáló dolgok megítéléséhez.
A Mózes Istenével szembeni kifogásokkal mindenki találkozott már, aki megérte a huszadik életévét. Jób könyve is felsorolja ezeket, bár nem ad rájuk választ. Ott van a szabályosan és szépen forgó Föld, az Orion lenyűgöző látványa, egy ló, a formatervezés csodálatos remekműve, s ugyanakkor ártatlan gyermekek halnak meg, a világot rendre véletlennek tűnő csapások sújtják, a jámbor Jób pedig egyre gyötrődik. Ahhoz, hogy egy zsidó szilárdan a vallás talaján álljon, nemcsak Mózest, hanem Jóbot is meg kell ismernie. Voltaire és az összes nagy racionalista Jóbot használta fel a kutató értelem börtönévé vált teológia romba döntésére. De Mózes tanítását nem söpörték félre a középkori teológiával együtt. Lehet, hogy nem tudjuk elfogadni az ontológiai érvelést, lehet, hogy nem jövünk lázba a Rámbám bizonyításától, miszerint a világban nincs helye a rossznak a Tóra mégis megelőz és túlhalad minden dolgokat.

A külső határok

Átmenetileg fogadjuk el Voltaire álláspontját, miszerint az emberiség oly kicsiny, az idő és az űr hatalmas sötétjébe vesző pontocska, egy apró golyóbis felszínén vonagló massza, hogy egyszerűen nevetséges lenne, ha felkeltené Isten érdeklődését. Ez a hatásos érvelés a méretek összevetéséből indul ki. De ha tekintetbe vesszük, hogy a nagyságnak csak számunkra van jelentősége, Isten számára nincsen különben maga is mindössze rendkívüli méretű lény lenne, nem pedig totális erő , ez az érvelés megdől. Nyilvánvalóan parányiak vagyunk, de Isten szemében a Betelgeuze, az Orion Alfája sem nagyobb nálunk…
Tisztán látható, hogy Isten tágasabb teret kíván biztosítani az emberi sors számára, mint amit be tudunk tölteni. Ahogyan A prédikátor könyve mondja: “Szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől végig, amelyeket megalkotott.” Ezt a kijelentést mikroszkópokkal és távcsövekkel vizsgálódó kortársaink is igazolhatják.
A kopernikuszi felszabadítás három évszázados eufóriája után a tudomány alig valamicskével tágasabb ptolemaioszi börtönébe kerültünk, s ez alkalommal a kulcsot is elhajították. Sosem szabadulhatunk gömbölyű fogságunkból, amelynek új tájai nem kínálnak kivezető utat. Ez a tényt akár egy egyetemista is felismerheti a megfelelő tankönyvek néhány oldala alapján. Kicsiny kristálygömbben élünk. Sugarát a fénysebesség a lehetséges legnagyobb sebesség, amely mégis vánszorgásnak tűnik a bejárandó hatalmas távolsághoz képest és az emberi élet idejének szorzata adja meg. Elképzelhető, hogy a sorozatos felfedező utakra induló rakéták egyike-másika eljut a legközelebbi csillagokig. Ez a végső határ: a mennyek élesen kirajzolódó mezsgyevonala. Azon túl már nincs más, mint szférákra boruló szférák gömbhéjai: a fényévek százmillióin át elterülő Boldog Vadászmezők…
Mi lehet rajtuk is túl: a végtelen, a véletlen, a “természet” vagy Mózes Istene? Mindenki tetszése szerint választhat. A játék sosem ér véget, a belépés díjtalan.
Ezek a lesújtó határok azonban nemcsak a mi kristály égboltunk gömbjét zárják körül: mindenütt ott vannak. Egy pohár vízbe annyi zsúfolódik belőlük, hogy csúffá teszik a világegyetem egész mechanizmusát. A tudósok szerint bizonyos, nagyon kis értékek alatti mennyiségek esetében a mérések eredménye már nem tekinthető tudományos ténynek. De még ezen a határon innen is nagy dolgok folynak, hatalmas erők kavarognak, számunkra szinte követhetetlen események történnek. A nagy számok alapján adódó átlagot nevezhetjük törvénynek. De az elengedhetetlen ok-okozati összefüggést itt sem fedezhetjük föl többé: 19. századi emlékké vált, akárcsak Grant elnök kormányzata.
A forma tökéletes rejtélye mindent áthat. Darwin megtanított bennünket arra, hogyan változnak és alkalmazkodnak a formák. De nem tudhatjuk, vajon miért alakulnak ki az anyagban és az életben, s nyomasztó, bénító rejtély az is, hogy miért maradnak fenn. “A föld még kietlen és puszta volt…”: pontosan ez az, ami várható akkor, ha a véletlenek egybeesése a világ alaptörvénye. Mi történhetett hát?
A létezés paradoxona fennáll. Az egyik oldalról nézve élhetünk tovább a véletlen természet dogmái szerint. A másik oldalról kiindulva a zsidó ember valószínűleg találkozik végül a Törvényhozóval, aki már várja. Nagyapám mosolyával és ölelésével köszönti, majd azt kérdezi:
Mi tartott ilyen sokáig?
És leülnek Tórát tanulni.

“Ő az én Istenem…”

Minderre persze azt lehet mondani:
Hagyjon már békén! Maga szeret a szavakkal játszadozni meg könyveket olvasni, s így eljutott oda, hogy Mózes törvényét követi. Isten áldja! Nekem rengeteg dolgom van. Új lakásba költözöm, nem is akárhová, és ez egy kicsit többe kerül, mint amit megengedhetnék magamnak, úgyhogy most mindenféle elintéznivalóm van. A fiaim és lányaim egyfolytában nődögélnek: aranyosak, még ha kicsit butácskák is. Szeretném, ha többet tudnának a judaizmusról, de hát sok egyebet is szeretnék megadni nekik, ami szóba sem kerülhet… Amúgy meglehetősen boldog ember vagyok, örülök, hogy élek, és semmi sem hiányzik az életemből. Menjen csak a maga útján, és én is megyek a magamén. Értjük egymást?
Értjük. Csak még egy szót, és befejezem.
A náci haláltáborokban a német zsidóság krémjéhez tartozó orvosok, kiadók, üzletemberek, zeneszerzők, írók, ügyvédek kezdtek bele a Biblia olvasásába, a héber ábécé kínkeserves tanulásába, hogy mielőtt minden sötétbe borul körülöttük, legalább megtudják, kicsodák is valójában, és miért kell meghalniuk.
Az Egyesült Államokban nem lesznek haláltáborok. Noha a történelmi gondolatkísérlet során bármi lehetséges, ahhoz, hogy Washingtonban egy Hitler kerülhessen hatalomra, az általunk ismert civilizációnak előbb mindenestül meg kellene semmisülnie. Amerika más lehetőséget kínál a zsidóság eltűnésére: annak veszélyét, hogy a golfütőkkel megpakolt lakókocsik lóerőinek hátán kényelmesen beleveszünk a széles autópályák hömpölygésébe… “Mr. Abramson bőséges reggeli után a legjobb egészségnek örvendve elhagyta otthonát, és azóta senki sem látta. Utolsó szavai szerint járni akart egyet, mielőtt elindul a hivatalba…” Mr. Abramson persze nem hal meg. Mr. Adamsonként fog felocsúdni amnéziájából, a feleségével és a gyermekeivel együtt, és minden a legnagyobb rendben lesz. A zsidókérdés azonban véglegesen megoldódik Amerikában.
Ha ez történnék noha egy pillanatra sem gondolom, hogy így lesz , vajon megoldást jelentene-e akár a zsidók, akár az amerikaiak számára? Amerikának talán hasznára válnék, ha Ábrahám népe eltűnne földjéről?
Hitler egyedi eset volt. A zsidóság meggyilkolása érdekében kifejtett hatalmas erőfeszítéseit egyáltalán nem véletlenszerű vagy pusztán mániákus vonások motiválták. Ez koronázta meg pályafutását. Az “Isten meghalt” hitvallását hirdető Nietzsche próféta cselekvő apostolának tekintette magát. Nietzsche a 19. század közepén meglátta, hová vezetnek korának eszméi. Megjósolta, előre látta századunk minden rémségét. Talán azért borult el az elméje, mert elsőként ismerte föl mindazt, amit mi már közömbösen fogadunk, miközben a magunk ügyeivel vagyunk elfoglalva. Ő azonban a vízióihoz illően látványos és őrült megoldást javasolt az elébe vetülő problémára. A zsidóság és így a kereszténység Istenének “halálát” az emberi faj magasabb szintű létéhez, az Isten nélküli, felsőbbrendű ember korához vezető lépcsőfoknak tekintette. Ki akarta irtani mindazt, amiről úgy vélte, hogy a halálra ítélt társadalomban és erkölcsben gyökeredzik: ragyogó, félelmetes munkát végzett…
Nietzsche a tollával tette mindezt, Hitler pedig valóban megcselekedte. Tébolyult politikusi elméjével, érzéketlen és iszonyatos forgószélként pusztító embertelenségével lépett a Nietzsche által kijelölt útra, parodizálva és prostituálva a filozófus eszméit, vérbe áztatva őket, de úgy követve nyomvonalukat, mint a tájfun a meteorológiai térképre rajzolt nyilakat. Hatmillió zsidó halt bele ebbe. A nihilizmus ezzel adózott a zsidó Istenről alkotott képnek. A történelem folyamán mindig a zsidók titokzatos fennmaradása szolgált bizonyítékul arra, hogy Isten jelen van a világegyetemben. Isten halálát egyetlen módon lehetett igazolni, ezt a tényt egyetlen eseménnyel lehetett örök időkre az emberek szívébe égetni: az összes zsidó pusztulásával. Az őrület logikája a saját rendszerén belül a lehető legracionálisabban működött.
Hitler úgy is múlt el, mint a szélvihar, romhalmazokat, tömegsírokat, összeomlott krematóriumokat és örökre nyugtalan lelkeket hagyva maga után. Mint a forgószél, egyszerűen eltűnt, saját ürességébe foszlott, még emberi sír sem jelzi nyomát. Nem ölte meg a zsidókat. Ha valóban mi vagyunk Isten tanúi, akkor Isten még mindig él…
Mi mások lennénk? Mi más értelme volna történelmünknek? Talán az az ötmillió amerikai Adamson, aki kocsit vezet, tévét néz, tisztességes életet él, és halvány nyomát sem látni rajta félelmetes és magasztos származásának? A másik négymillió, héberül beszélő Adamson Izraelben, a maga kocsijával, tévéjével, Ézsaiás és a Sínai elsüllyedt emlékével? Ezért szenvedték el atyáink két évezreden át a legszörnyűbb csapásokat, és maradtak életben?
A magam részéről hitet teszek amellett, hogy történelmünk nem értelmetlen, és hogy a nihilizmus csupán beteges hallucináció. Isten él, és mi az Ő népe vagyunk: minket választott, hogy Nevével és törvénye szerint éljünk a napig, amelyen egyetlen lesz az Örökkévaló, és egyetlen lesz Neve. Nem lehetünk más, mint elkülönített nép, amelynek a történelem azt a sorsot szánta, hogy átélje az emberi tapasztalat magaslatait és mélységeit hiszen élünk, méghozzá olyan korban, amelyben végre szabadon lélegezhetünk, és felfrissíthetjük megfogyatkozott erőnket.
Mire vagyunk kiválasztva? kérdezte tőlem egy izraeli luxushajó kapitánya, akinek keserű mosolya mögött ott sötétlett a náci Németország háttere. A fájdalomra?
Arra is, igaz. Olyan választottság ez, amelyet mind a mai napig egyetlen más nemzet sem óhajtott a magáénak tudni. A zsidók Ábrahámtól származnak: testvérek az Istennel való viszonyukban. Igent mondtak a Sínainál, mert nem tehettek másként, és megkezdődött történetük, amely többször volt sötét, mint világos, többször volt vérfoltos, mint zöldellő. De ez a történelem a családfájuk, létük értelme, a dicsőségük.
Ben Gurionban megvolt a kellő bölcsesség és nagyság s ezért fog fennmaradni emlékezete , hogy vezetésével a zsidók ismét saját földjükön emelhessék magasba zászlójukat. Szocializmusa nem mond ellent Mózes törvényének. A társadalmi igazságosság a Tóra törvénye, a próféták nagy jelszava, aminek megvalósítása a gépkorszakban bizony nagy feladatot jelent a szokásjog alkalmazói számára. Ezek fölött az ugyancsak húsba vágó és nyugtalanító kérdések fölött ott tornyosul a vallás, amelyből a Ben Guriont fölnevelő cionizmus is kialakult, s amely egyszerre élete és legfőbb ékessége népünknek. Minden nép között a legkisebbek volnánk, ha nem lenne kezünkben a Törvény.
Nem hirdetem, hogy a judaizmus az egyetlen igaz út. Mint minden út, ez is kuszán tekereg: csak a Tóra helye biztos. A legtöbb zsidó szíve mélyén ott él az ösztön, hogy megmaradjon zsidónak. Erről a tiszteletre méltó ösztönről van szó, amely néhány évtizeddel ezelőtt sokak számára szégyellni valónak, irracionálisnak tűnt, hiszen Isten meghalt… De miután a tébollyá terebélyesedett istentelenség mindent megtett, hogy írmagostul kiirtson bennünket, jogunk van elgondolkodni a dolgon. Bizony mondom, zsidó testvéreim: ez a szívünkben zengő, ősi hang nem képzelődés, önáltatás, hanem legmélyebb, legigazabb, legjobb énünk szava. Ostobaság lenne szégyenkezni miatta hiszen ez a mi halhatatlanságunk.
Ősi házunk hatalmas változásokon megy keresztül. A gettó világa, amelyben a fekete kabátos, ezüstfogantyús botra támaszkodó rabbi a tudás arisztokratája, a végét járja. Az ezredfordulóra Mózes törvénye azoknak a fiataloknak a kezébe kerül, akik ma az izraeli hadseregben és a tengerészetnél teljesítenek lelkészi szolgálatot, vagy doktori disszertációjukon dolgoznak az amerikai egyetemeken. Ugyanolyan vallásosak lesznek, mint a régi vezetők, de új döntéseket fognak hozni. A gettóból hozott szokások és a nyugati minták ötvözetének fortyogásából kirajzolódó kép azt mutatja, hogy napjaink újfajta hagyományhűsége előrelépést jelent a helyreállított törvény új, szilárd keretbe foglalása felé.
Ez a folyamat hosszadalmas és kemény lesz. Hatékonysága egyenesen arányos azzal, hogy a következő két-három nemzedék legnagyobb szellemei között mennyien képviselik majd a vallásos gondolkodást. Pontosan ezért vállaltam a kockázatot, hogy ebben a könyvben akár az unalmasságig bizonygassam a fiatalok nevelésének fontosságát, bármiként gondolkodjanak is a szülők. Ahogyan a hadban álló nemzetnek fegyverekre van szüksége, úgy kellenek ma hitünknek a kutató elmék. Ha tudás híján elvesznek számunkra, akkor a judaizmus újjászületésének lehetősége semmisül meg.
Mert a kor nagy mózesi népszavazása már megkezdődött. Az eredményt a törvény követői fogják meghatározni, akik életükkel folytatják a hagyományt. Minden zsidó, legyen akár ortodox, szakadár vagy hitetlen, hatást gyakorol a folyamatra. De a végeredményt közvetlenül a mózesi hitközösség férfiainak és asszonyainak szellemi és fizikai energiája fogja befolyásolni.
Magam nem azért vallom, hogy ehhez a közösséghez tartozom, mintha tökéletesnek tartanám, vagy nem érezném a feszültségeket, amelyek oly sokakat késztetnek elhajlásra és asszimilációra. Azért teszem, mert a húsomban érzem, hogy a zsidó fennmaradás előfeltétele a törvény. Ezért nem csatlakoztam az újítókhoz. Az ő receptjeik kényelmes kompromisszumot nyújtanak azok számára, akik könnyebb életet szeretnének élni, mint amit a törvény lehetővé tesz, vagy akik nem rendelkeznek elegendő ismerettel, de mégis bele akarnak kóstolni a judaizmusba. Ezek a megoldások az újra tudással rendelkező nemzedék számára érvényüket fogják veszteni, mert ideiglenesek. A törvény az, ami örök én legalábbis így gondolom. Mózes nélkül nem fogható föl a cionizmus igazi értelme, akár más, nagy hatású folyamatoké sem. Az élet megmentésével együtt például azonnal fölvetődik a kérdés, hogy mi történjék az élettel. A Biblia által sugallt sorsban látom az egyetlen lehetséges és úgy vélem, szikrázó szellemű választ erre a kérdésre.
Meglehet, teljességgel téves úton próbálom kideríteni az alapigazságot, hogy valójában miben is rejlik a zsidóság ereje. Néhány száz év kérdése, és megszületik az ítélet. Nekünk azonban, akik akkor már nem leszünk az élők sorában, most kell döntenünk és cselekednünk. A gyerekeink tőlünk várják az útmutatást, hogy mit tegyenek, merre induljanak. Holnap már nem leszünk mellettük, és ők lesznek majd Ábrahám háza…

Kezem lelassul. Ehhez a feladathoz Ezrá, az Írástudó szellemére lenne szükség, ám én csak a magam szerény pennáját állíthattam szolgálatába. Amennyire tőle tellett, megpróbáltam vele elmondani testvéreimnek, hogy mózesi törvényünk nagysága és dicsősége mit sem veszített fényéből azóta, hogy először vehettük a kezünkbe…

Ő az én Istenem, Őt dicsőítem,
atyám Istene, Őt magasztalom…

Utószó A Hatnapos Háborúról, 1969

Hamu és arany

Tíz év után újból kézbe veszem “szerény pennámat”, hogy néhány szót ejtsek az időközben történtekről.
A zsidóság legmozgalmasabb évszázadát éljük Jeruzsálem 70-ben történt bukása óta. Az elmúlt tíz év legemlékezetesebb egyesek szerint csodaszerű felszabadító eseménye a hatnapos háború volt. Ennek a nevezetes győzelemnek az utórezgései határozzák meg életünket. Senki sem tudja, mi lesz a folyamat végeredménye, de hatása máris alapvetően befolyásolja a világ zsidóságát.
Évszázadok hosszú során át maradtunk fenn száműzetésben és szétszóratva egyedi nemzeti kincsünk, a hit segítségével: erről szól az Én Istenem. Jeruzsálem elestétől a francia forradalomig, 1700 éven át az atyáink Istenéhez való hűség és a mózesi törvényen nyugvó, szilárd szellemi struktúra forrasztott eggyé bennünket. A világon szétszóródott Izrael számára ez a struktúra volt a közös alap, amelynek elemeit a Talmud tartalmazza. Életben tartotta és egyesítette népünk tagjait, még ha óceánok vagy földrészek feszültek is közöttük.
A francia forradalom óta a különböző társadalmi intézmények hanyatlásnak indultak, s ez a folyamat az emberek hitére is bomlasztó hatással van. A zsidó vallás sem kerülte el ezt a sorsot. A 19. században felbomlott az összhang, amely egységbe forrasztotta és megőrizte szétszórt nemzetünket. Ezt a válságot írtam le A jelen című részben. Kétszáz éve keresi népünk a továbbélés új módját, amióta létének régi alapja összeomlóban van.
Azt hiszem, végre ráleltünk. A német gyilkosok rémtettei utáni negyedszázados, rettegő bizonytalanság elcsitult, s a zsidó nép Izraelben visszanyerte egyensúlyát. Úgy látom, a zsidóság ösztönösen új szellemi konszenzust alakított ki, s ez nem más, mint hogy Izrael népünk szíve, és Izraelnek élnie kell. A megoszló álláspontok és a zűrzavar két évszázada után, amelynek nem kis része volt a bennünket sújtó katasztrófában, a zsidóságot a nemzeti szemlélet egyesíti újra.
Az európai zsidóság elpusztításával a németek szétszóródott népünk szívére csaptak le: a diaszpóra zsidósága két-három nemzedék után elsorvadt és kihalt volna. Ez azonban már nem történhet meg. A Gondviselés új szívet ültetett a régi helyébe, méghozzá ott, ahol történelmünkben először dobogni kezdett. A vészkorszak bénító attakja után a hatnapos háború döreje a régi zsidóság új szívének első dobbanása volt.
Nem minden zsidó érzi át ezt a szívdobbanást. Továbbra is vannak közönyösök és elszánt asszimilánsok, akik éppúgy leszakadoznak, akár azelőtt. A jobb oldalon ott vannak az anticionisták, akik annyira rettegnek a kétkulacsosság vádjától, hogy megtagadják Izraelt, és zsidó vallású franciáknak, amerikaiaknak, ausztráloknak tekintik magukat. A bal oldalon álló, nagyhangú csoportosulás militarista agresszorként ítéli el Izraelt, kóros süketséget produkálva az arabok nyilvános harsogásával szemben, amivel húsz éve fogadkoznak, hogy hamuvá perzselik a zsidók országát. Ez a két kisebbség, amelynek hangereje sokszorosan felülmúlja valódi súlyát, két, egymással homlokegyenest ellentétes irányban igyekszik minél távolabbra kerülni népünk élő centrumától.
Bennünket, többieket azonban testestül-lelkestül az újfajta konszenzus határoz meg. Amikor az Én Istenemet írtam, a zsidó nép még a vallásos hitet körülvevő sötétben tapogatódzott, szédelegve a vérveszteségtől. Mára eloszlott a sötétség, s nem botladozunk többé. Tisztán látunk, és megerősödtünk. Izraeli testvéreinkre nézünk, hogy bátorságot és reményt merítsünk belőlük, s legtöbbünk ki-ki a maga módján az Örökkévaló felé fordítja tekintetét, kérve, hogy árassza végtelen kegyelmét Izraelre, szent földünk harmadik zsidó államára.

A szellemi központ cionizmusa

A cionizmus, amely egykor a zsidóság politikai jelszava volt, az elmúlt tíz év alatt központi szerephez jutott. Herzl cionizmusa még azt hirdette, hogy a világon élő minden zsidónak Palesztinába kell települnie. A kialakult újfajta konszenzus azonban nem erre a doktrínára épül. Hetven évvel ezelőtt Herzl nagy ellenfele, Áchád Háám az újjászülető diaszpóra szellemi központjaként működő zsidó államról álmodott. Ezért a mérsékelt szemléletért rengeteg támadás és ócsárlás érte a szélsőséges cionisták részéről. Ma már úgy tűnik, próféta volt. A zsidók visszatérése a Szentföldre még mindig csupán messianisztikus látomás, ám Izrael máris betölti az új szellemi központ szerepét.
A cionizmuson belüli nézetkülönbségek ellenére a mozgalom rátapintott korunk zsidóságának problémájára. Előre látta az európai katasztrófát, és figyelmeztetett, hogy a Palesztinába való visszatérés jelenti a kivezető utat. A nemzetközi politika nem kedvezett az elszánt cionista munkának. Az ég egyre sötétebbé vált, közelgett a szélvihar, de a tehetetlenség és tespedtség mégis Európában marasztalta a zsidókat. Néhányan, akik a nehézségek ellenére a Szentföldet választották, megmenekültek: gyakorlatilag Izrael lett az a varsói gettó, amely túlélte felkelését. A cionizmus komor történelmi győzelme abban állt, hogy megtartotta a nép új maradékát.
Népünket azonban oly nagy veszélyek fenyegetik, hogy még a leghitetlenebbek is szinte kénytelenek további csodákban reménykedni. Az ostromgyűrűbe zárt Izrael minden esély ellenére három összecsapásból került ki győztesen. Ellenségei mégis újra fegyverkeznek, újabb határ menti támadásokat indítanak, tovább fenyegetőznek közeli elpusztításával, miközben a Szovjetunió nyíltan támogatja őket ebben, mintha nem lennének amúgy is meglehetősen nagy túlerőben a kicsiny zsidó állammal szemben.
A szovjet zsidókat kulturális elgázosítás, hideg holokausztum tizedeli, amelyet testileg túlélhetnek ugyan, de identitásuk el fog enyészni benne. Valami különös, komisz rögeszme kényszere folytán a nagy orosz nép vezetői nem engedélyezik, hogy emlékművet állítsanak Babij Jar áldozatainak, s hogy a hárommilliós zsidóságnak iskolái és sajtótermékei legyenek; megtiltják az Izraelbe való kivándorlást azok számára, akik meg akarják őrizni zsidóságukat. A világ az orosz becsületen éktelenkedő szégyenfoltnak tekinti ezt a kegyetlen bánásmódot a németektől oly sokat szenvedett zsidókkal szemben. A jóérzésű emberek egyre várják, hogy ezt a szörnyű aberrációt túlhaladja az idő. Addig pedig ennek a néma, homályban botladozó zsidóságnak Izrael léte jelenti a reménység hamvadhatatlan jelzőtüzét.
A föld legnagyobb demokratikus hatalmának révében biztonságban él az amerikai zsidóság. De a hasonulás kényszerének hullámverése egyre jobban alámossa örökségünk biztos talaját. Izrael a mi számunkra is a Gondviselés adta új forrást jelent, amely kultúránkat, szellemünket és hitünket táplálja.

No és a hit?
No igen, a hit…
Mondja kérdezte valaki a Fire Island-i tengerparton tíz évvel azután, hogy megírtam ezt a könyvet, az után a tíz év után, amelynek során mindezek a veszélyek egyre fenyegetőbbekké váltak , maga még mindig vallásos?
Ebben a könyvben mindvégig arról beszéltem, hogy a magam részéről szeretettel ragaszkodom a zsidó történelem hatalmas változásait, csodáit és veszedelmeit túlélt törvényünkhöz. Tudom, hogy az életmód és a vallás formája elkerülhetetlen változásokon megy keresztül: változott az egyiptomi kivonulástól a pusztában való vándorlásig, a puszta idejétől a bírák koráig, a bíráktól a királyokig, az Első Templomtól a Másodikig, a második államtól a szétszóratás hosszú évszázadaiig. A judaizmus nagyon szilárd, ugyanakkor nagyon alkalmazkodó is. Nem tudhatom, milyen új előírások és tanítások fognak életbe lépni a harmadik állam korában, s az Örökkévaló milyen új szavakat intéz majd hozzánk Jeruzsálemből, de hiszem, hogy ebben az új korszakban is a Tóra lesz a nemzet tartóoszlopa, ahogyan minden időkben az volt, a maihoz hasonló vallástalanokban s a még züllöttebb, barbárabb korokban is.
Egyben biztos vagyok: az új konszenzus szellemi feltámadást fog magával hozni. A mélyponton túljutottunk. Az új nemzedék elég okos ahhoz, hogy a héber vagy akár a jiddis tanulása ne fárasztó, unalmas kötelezettség legyen számára, hanem egyszerű tennivaló. Ez önmagában még nem jár a valláshoz való visszatéréssel. De Isten szellemétől áthatott klasszikusaink művei csak arra várnak, hogy a diaszpórában is életre keljen a héber nyelv, ahogyan Izraelben már megtörtént. Nem tudom, közelegnek-e a messiási idők bár remélem, hogy igen , de saját szememmel látom, amint a szétszórt nemzet magára talál, számba veszi erőforrásait. A zsidók erejének legfőbb forrása pedig az, ami mindig is volt: szellemi örökségük.
Az istenességnek gáncsot vető erők, a modern gondolkodás és a valóság iszonyatai azonban, jól tudom, ma legalább annyira félelmetesek, mint a Jób könyvében sorakozó szörnyűségek voltak. A halhatatlan próféta számos kétségére talán sohasem kaphatunk más választ, mint az övét: “…tudom, hogy az én megváltóm él…” A nagy történetfilozófus, Giambattista Vico úgy vélte, a zsidó nép kivételnek számít a nemzetek hanyatlásának törvényszerűsége alól. Ennek az a titka, mondja, hogy birtokában van Isten szavának, s ez nem mentette ugyan meg a történelem során reá zúdult szerencsétlenségektől és rémségektől, de lehetővé tette, hogy túlélje azokat. Ő hát az én Istenem.
Az ősi időkben Izrael szolgált lakóhelyéül. A hívők bizonyosak benne, hogy megkezdődött a megváltás, s bármeddig tart is a beteljesülés, a zsidóság többé nem pusztán a fennmaradással teljesíti hivatását, mint az elmúlt kétezer év során, hanem azzal, hogy egy emberként dolgozik Cion újjáépítésén, a Béke Fejedelmének jövendő otthonán.
Különös fajta nép vagyunk mi, zsidók. Úgy tűnik, a világ egyre közelebb kerül az időhöz talán már meg is születtek a csecsemők, akik megérik , amelyben eldől, hogy az emberiség fejlődése az aranykorhoz vagy a hamuvá porladt léthez vezetett. Mi, zsidók, már átéltük a hamu korszakát: éppen hogy megmaradtunk. Kemény harc árán, új és új veszélyeken át mégis megtaláltuk az újjáépítendő Arany Jeruzsálemhez vezető utat. Ez az a történelmi csoda, amelyből minden emberi reménység erőt meríthet.

Washington, 1969. november 14. (5730. kiszlév 4.)


Utóirat A Negyvenéves Izraelről, 1987

Föld és hit

Fennállásának negyvenedik évében Izrael állandó hadiállapotban van arab szomszédaival. Ebből kell kiindulnunk, amikor a földről és a hitről beszélünk. Amikor ezt írom, 1987 márciusában, éppen hallgatnak a fegyverek, de az ellenségeskedés ma sem látszik végéhez közeledni. A zsidó lakosság száma negyven év alatt félmillióról több mint hárommillióra növekedett. Az izraeli hadsereg létszámához képest páratlan katonai erővé fejlődött: bizonyos harcászati és technológiai vonatkozásokban megközelíti a szuperhatalmak haderejét. Alkalmasint ez lehet az oka a pillanatnyi fegyvernyugvásnak is.
Amióta 1969-ben megírtam a Hamu és arany című fejezetet, a zsidó állam rendkívüli története újabb katonai dicsőségekkel gyarapodott. A világsajtó főcímei sorra adtak hírt az 1973-as Jom Kippur-i háborúban aratott briliáns, bár rettenetes és hihetetlenül költséges győzelemről, az arab légi kalózok által túszul ejtett repülőutasok 1976-os entebbei kiszabadítási akciójáról, a palesztin aktivisták sokat vitatott libanoni kitoloncolásáról, az iraki atomerőmű lebombázásáról, a terroristák tuniszi főhadiszállása ellen intézett légitámadásról.
Az izraeliek a béke érdekében boldogan lemondanának ezekről a győzelmekről. Ezt a hajlandóságukat be is bizonyították. 1982 áprilisában ott voltam a sarm-es-sejk-i tengerészeti bázison történt zászlólevonáson, amikor a Camp David-i egyezménynek megfelelően kivonták az izraeli csapatokat a Sínai-félszigetről. Az egyik fiam ott szolgált, a női csapategységek őrhajóján. Érte mentem, hogy elkísérjem új állomáshelyére, Éjlátba, s így lehettem tanúja a békéért hozott leglátványosabb áldozatnak. Örökre emlékezetemben őrzöm a képet, amint a női hajóraj egységei teljes sebességgel, baljósan jajveszékelő szirénázással köröznek a part mentén, mintha elsüllyedt hajótól vennének ünnepélyes búcsút, s a fehér egyenruhás, könnyező katonalányok feszes sorfalat állnak a rakparton, mialatt a Dávid-csillagos zászló szomorúan lefelé kúszik rúdjáról. Egyiptom elveszítette a Sínai-félsziget katonai erővel történő visszaszerzéséért vívott háborút. Az izraeliek a békefolyamat elindítása érdekében önként mondtak le erről a stratégiai fontosságú területről.
Egyszer megkérdeztem egy izraeli tábornokot, hogy ez a ki

  • Küldés emailben

Fejezetek