3. ? Zsidó mesék, legendák, történetek

Élijáhu serlege

Élt egyszer egy kelet-európai falucskában egy favágó, akit Chájimnak hívtak. Szegény ember volt, mégis becsülték, mivel igaz, tisztességes zsidó volt. Abból élt, hogy a környékbeli erdőkben összeszedegette a száraz gallyakat, a taligáján hazavonszolta őket, otthon pedig tüzelőnek való rőzsekötegeket készített belőlük, és azokat árulta.

Az üzlet persze télen ment a legjobban, amikor mindenkinek kellett a tűzrevaló a kályhába meg a kemencébe. Chájim ilyenkor a maga barkácsolta szánon húzkodta haza a rőzsét. Azon a bizonyos télen azonban nap mint nap olyan kegyetlen hóviharok tomboltak, hogy az utakat járhatatlanná tették a toronymagas torlaszok, és Chájim ki sem tudott mozdulni a kis szánnal. Ezért hát otthon maradt, és megpróbált úgy tenni, mintha nem aggasztaná a helyzet. Brejnának, a feleségének azonban be nem állt a szája. – Tudhatnád, hogy ha nem mégy ki, az kapóra jön a parasztoknak! Annyi fát fognak behozni azokon a hatalmas szánokon, amennyi egész télre elég lesz nekik! – nyaggatta a férjét. – Hát tehetek én róla? – védekezett szegény Chájim. – Látod, mi a helyzet: elfordult tőlünk a szerencse. Nincs mit tenni: bízzunk benne, hogy jobbra fordul a sorsunk… – De hisz nyakunkon a Peszách! – zsörtölődött Brejná. – Annyink sincs, hogy megvegyük a maceszt meg a bort, a halról vagy a húsról már nem is beszélve!

– Az Örökkévaló bizonyára gondoskodni fog arról, hogy méltóképpen ünnepelhessünk Peszáchkor – felelte bizakodva Chájim, és a zsoltároskönyvbe mélyedt. Nem volt tanult ember, de minden szabad idejét a zsoltárok olvasgatásával töltötte.

Brejná azonban továbbra is mondta a magáét. Chájim felsóhajtott. – A sóhajtozástól nem terem macesz és bor, de még krumpli sem! – mordult rá az asszony. – Talán nem tudod, hová fordulnak a szegény zsidók Peszáchkor? Biztos vagyok benne, hogy a gábáj nem tagadna meg tőled egy kis adományt a máot chitimből, amibe mi is szoktunk adakozni! – Tudom… – bólogatott Chájim megtörten. Elnehezült szívvel gondolkodott szerencsétlen sorsán. Igaz, hogy nem sokat tudott betenni a máot chitimbe, ám szerény helyzetéhez képest jelentősnek számított a segélypénztárban lévő része. Jó érzés volt tudni, hogy minden évben adott valamennyit, és ezzel teljesítette a parancsolatot… De most? Mi lesz most? – Nos, Chájim? – szakította meg töprengését Brejná. – Mit hallgatsz? Válaszolsz, vagy sem? – Nem fogadhatok el alamizsnát! – jelentette ki határozottan Chájim. – Szóval nem. No és lennél szíves megmondani, hogy a büszkeségedből hogyan vásároljak be Peszáchra? Legalább a gyerekekre gondolhatnál, ha már magaddal vagy velem nem törődsz! Chájim egy darabig hallgatott, majd nagy nehezen megszólalt: – Nem tudnánk eladni vagy zálogba tenni valamit? Brejná gúnyosan felnevetett. – Nagyon jól tudod, hogy már réges-rég elzálogosítottuk az ezüst gyertyatartóimat, eladtuk a párnákat, a takarókat, mindenünket! Nem maradt semmink, csak a szegénység, de nem hinném, hogy arra találnál vevőt… – mondta keserűen, és sírva fakadt. Chájim csüggedésében újra a zsoltároskönyvbe temetkezett. Egyszer csak érzi, hogy Brejná az inge ujját rángatja. Az asszony már nem sírdogált, csak halkan mondani kezdte: – Tudod… eszembe jutott, hogy mégiscsak van valamink: Élijáhu ezüstserlege. Nem adhatnánk zálogba, hogy legalább a maceszt, a bort és a krumplit meg tudjuk venni? – Brejná, nem tudod, mit beszélsz! – kiáltott fel Chájim. – Miféle szédereste lenne, ha Élijáhu serlege nem állna az asztalon? – Szépen kérlek, ne izgasd fel magad! Élijáhu próféta meg fog érteni bennünket, és biztosan nem kerüli el a házunkat a széderen! – Nem lehet, Brejná. Képzeld el, mi lesz, ha Élijáhu bejön, és meglátja, hogy a serlege nincs az asztalon! Mit szólna hozzá? Nem, ezt nem tehetjük vele! Az Örökkévaló meg fogja mutatni a megoldást… Bízzunk benne! Chájimnak hirtelen eszébe jutott valami. – A kecske! – suttogta halkan, mintha attól félne, hogy az állat meghallja. – Ide hallgass, Brejná! Mi lenne, ha eladnánk a kecskét?… – Elment az eszed? – sikoltott fel Brejná. – A kecske az egyetlen jószágunk! Honnan szereznénk tejet a kicsinek? Élijáhu serlege viszont nem ad tejet… Add el azt! – Isten ments! – vágta el a vitát Chájim. – Szó sem lehet róla! Peszách előtt egy nappal Chájim a bedikosz chomeccal foglalatoskodott. Tüzetesen átvizsgálta a házat, minden zugot felkutatott a morzsák után. Persze alig valamicskét talált, de azért elment a rabbihoz, hogy “eladja” a kovászost. – Maradt liszted? – kérdezte a rabbi. – Nem, rabbi – válaszolta Chájim. – Gabonafélék? – Nem, rabbi – mondta ismét Chájim. – Chomecos edények? – Igen, rabbi, néhány fazék és lábas… A rabbi felírta Chájim nevét, majd előírás szerint lebonyolította az “üzletet”. Chájim azonban továbbra is ott álldogált. A rabbi megszólalt: – Talán kérdezni akarsz valamit, reb Chájim? – Igen, rabbi… – felelte Chájim, egyik lábáról a másikra állva. – Szeretnék… Megmondanád, hogy a Tóra szerint szabad-e a széderesti négy pohárba tejet tölteni a bor helyett? A rabbi elgondolkodva simogatta ezüstös szakállát. A szegény Chájimnak ezek szerint nemcsak hogy borra nem telik, hanem húsra sem, különben nem kérdené, fogyaszthat-e tejet a széderen… Ki tudja, talán még halra és maceszra sem futotta neki, és egy szóval sem panaszkodik… Vajon miért nem fordul a máot chitimhez, ha ennyire sanyarú helyzetben van? Erre egyetlen válasz lehet: szégyelli, hogy alamizsnát kolduljon… – Nézd, reb Chájim – mondta a rabbi, miközben kihúzta az asztalfiókot, és kutakodni kezdett benne –, nagyon fogas kérdést tettél fel… Most nincs időm, hogy alaposan megfontoljam ezt a problémát, mert nemsokára itt az ünnep. Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy vársz Peszách utánig, amikor lesz időm tanulmányozni a kérdést. Addig is, légy szíves, fogadj el tőlem egy kis kölcsönt! Vedd meg a bort és a többit, ami az ünnepre kell: tudod, ez a pénz csak itt heverne, úgysem tudnám használni az ünnep alatt… Majd visszafizeted, ha módod lesz rá. Ne aggódj, én sem nyugtalankodom miatta: tudom, hogy becsületes ember vagy. Járj békével! Kóser, örömteli jántevet kívánok neked és az egész családnak! Chájim köszönetet mondott a rabbinak, majd sietett a sütödébe. Bőségesen elegendő maceszt vásárolt, még bort is kerített. Könnyű szívvel igyekezett hazafelé, és amint belépett az ajtón, vidáman elkiáltotta magát: – Brejnele! Git jántev! Nézd csak, mit hoztam! – Hogyhogy “Git jántev!”? – kérdezte Brejná, álmosan dörgölve a szemét. – Még csak holnap kezdődik az ünnep! – Nekem már ünnep van, kedvesem! Nézd: itt a macesz, a bor, a pénz a hozzávalókra, mindenre, ami csak egy felséges széderhez, egy gyöngyörű ünnephez kell! Brejná először azt hitte, hogy a férjének elment az esze, vagy talán ébren álmodik. De rögtön magához tért: tágra nyílt szemmel meredt a maceszra, a borra és a pénzre. Ez bizony nem álom, hanem maga a szépséges valóság! – Nem megmondtam, hogy az Örökkévaló gondoskodni fog rólunk? – kérdezte Chájim, és elbeszélte, mi történt a rabbinál. – Látod, Brejná, megmaradt Élijáhu serlege, nem kellett eladnunk a kecskét sem, mégis királyi széderünk lesz! Irgalmas a Mennyekben Lakozó! Chájim, Brejná és a gyerekek olyan csodálatos széderestét tartottak, mint még soha életükben. Amikor Brejná kezében a gyertyával kinyitotta az ajtót, hogy Élijáhu próféta bejöhessen, egy öreg zsidót pillantott meg. – Git jántev! – mondta a látogató. Brejná kissé megriadt, de a szelíd hangtól megnyugodott, és behívta az öreget. Chájim felismerte a vendéget: aznap este látta a templomban. Bizonyára átutazó lehet, gondolta, aki itt ragadt a faluban. Hívta, hogy töltse velük a széderestét, ám az idegen szabadkozott: csak pár percet marad, mondta, mert máshová is elvárják. Leült az asztalhoz, és tekintete gyönyörködve megpihent Élijáhu serlegén, amelyet Brejná olyan fényesre pucovált, hogy csak úgy csillogott. – Micsoda szépséges serleg! – mondta. – A szerencse is úgy ragyogjon rátok, mint ez! Másnap Chájim kereste az idegent a templomban, hogy meghívja a második széderestére, de sehol sem találta. Kérdezősködni kezdett, nem látta-e valaki a tiszteletre méltó idegent, de mindenki csodálkozva nézett rá. – Miféle vendég? Itt ugyan nem járt semmilyen idegen! – Mit beszéltek, hiszen ott ült az asztalomnál! Egy angyalarcú öregember volt! – Chájim a rabbihoz fordult. – Rabbi, te sem láttad azt az idegent? – Dehogynem – mondta a rabbi. – Nálam is járt. Sőt minden zsidó házba ellátogat a széderestén… Csak éppen nem mindenkinek adatik meg a zechusz, hogy megpillantsa. Ti nyilván kiérdemeltétek… Peszách után, amikor elolvadt a hó, Chájim ismét fogta a taligáját, és kiment az erdőbe rőzsét szedni. Összeszedte a száraz gallyat, majd hazafelé indult. Úgy látszik, jobban megrakhatta a taligát, mint máskor, mert a kerekek belesüppedtek a sárba, és meg sem moccantak. Chájim hiába húzta-vonta, a makacs jószágot mintha odaragasztották volna. Elkedvetlenedve ledobálta a gallyakat, hogy könnyebb legyen a teher. Majd megrántotta a taligát, és a kerekek hirtelen kiszabadultak. Nocsak, mi csillant ott a sárban? Lehajolt, és csodák csodája, egy fényes aranypénz ötlött a szemébe. Gyorsan ásni kezdett, és kisvártatva foszladozó erszényre bukkant, amelyből egy rakás fényességes aranytallér gurult elő. Micsoda hihetetlen szerencse! Chájim nem volt többé “szegény Chájim”: a szerencse olyan fényesen ragyogott az egész családra, mint Élijáhu míves serlege azon az emlékezetes széderestén…

  • Küldés emailben

Fejezetek