39. ? Mélységből kiáltok – Rabbinikus kérdések és válaszok a Holokausztból

Egy férfi, akit a németek süketnémává vertek

39. Egy férfi, akit a németek süketnémává vertek
Kérdés: A német megszállás alatt a zsidók csupán rabszolgák vol-tak. Gyermekeinket elvették tőlünk és meggyilkolták, kegyetlenül összetörve a szívünket. Mindenünket, amink csak volt, ellopta tő-lünk egy cinikus nép, amely gyűlölte az öregeket, és nem könyörült a fiatalokon. Nyakunkat acéljáromba fogták. A föld, amit fel kellett ásnunk, olyan kemény volt akár a szikla. Szolgáltuk az ellenséget éhségben, szomjúságban, hidegben és mocsokban. Elnyomtak és kiraboltak, magunkra hagyott minket a világ. És az étel – amely a különbséget jelentette élet és halál között – olyasvalami volt, amiért naponta meg kellett küzdenünk. Csak annyi ételt kaptunk, ami arra volt elég, hogy egy újabb napi rabszolgamunka erejéig életben tart-son minket. De a kisebb napi kegyetlenkedéseken túl még egy kü-lön rendeletet is kibocsátottak, mely megtiltotta számunkra, hogy akár egy pillanatra is otthagyjuk a munkahelyünket, nehogy lehető-ségünk nyíljék a szemétdombokon ételmaradékok után kutatni.
Az 5702. évben (1942) megkeresett engem Reb Mose ben Árje, aki abban a bét hámidrásban imádkozott, ahol én tanítottam és imádkoztam, a szlobodkai Abba Jechezkél Kloiz-ban. Reb Mosét olyan kegyetlenül megverték, hogy elvesztette a beszéd- és a hal-lásképességét. Noha a vadállatok összetörték a csontjait, összezúz-ták a testét, és addig verték, míg elveszítette az eszméletét, az ér-telme sértetlen maradt. Bár teljesen megsüketült, és beszélni sem volt képes, írásban azért még tudott kommunikálni. Írásban kifejez-te fájdalmát az őt ért kegyetlenség miatt, amely azért sújtotta, mert megszegte a németek rendeletét, amikor elhagyta munkavégzése helyét. Nem volt képes tovább nézni zsidó testvéreinek éhezését, azt, ahogyan húsuk a hosszúra nyúló éhezéstől megfeketedik és összeaszódik. Az ebben rejlő veszély ellenére otthagyta munkahely-ét, és bement a földekre a burgonya-betakarítás idején, hogy némi zöldséget gyűjtsön éhező rabtársai megsegítésére.
De rajtakapták e „bűncselekmény” elkövetésén, és figyelmez-tetésül más éhező „bűnözők” számára, olyan kegyetlenül megver-ték, hogy megsüketült és megnémult.
És noha fokozatosan megtanulta, miképpen éljen a totális csendnek ennek merőben szokatlan világában, mélységesen felka-varta annak tudata, hogy többé nem lesz képes fennhangon imád-kozni. Ráadásul, mivel nem volt képes saját hangján elmondani Is-tenre az áldást, aggódott, hogy többé nem hívják fel a Tórához. És mivel valakit az ő fogyatékosságaival nem lehetett beleszámítani a minjánba, azért is aggódott, hogy ettől fogva nem lehet majd egy a minjánhoz minimálisan szükséges tíz férfi közül. Azt kérte, találjak háláchikus megoldást, amely lehetővé tenné számára, hogy beszá-mítsák a minjánba, és ami még ennél is fontosabb, háláchikus megoldást, amely lehetővé tenné, hogy felhívják a Tórához.
Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy természetesen továbbra is be le-het őt számítani a minjánba. Ám beszámítani őt a Tórához felhí-vandó előírt számú férfi közé lehetetlennek tűnt. Megtört lelkét fel-derítendő, azt javasoltam, hogy valakivel együtt menjen fel a Tórá-hoz, s míg az olvasó elmondja az áldásokat, ő koncentráljon erősen minden egyes szóra.
Amikor elolvasta a döntésemet, felragyogott a szeme, és azt írta: „Rabbi, maga új életet adott nekem! Isten vigasztalja meg ma-gát, és adjon magának hosszú életet!”

  • Küldés emailben

Fejezetek