44. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Dvárim

Naftali Kraus:
Dvárim

Az óriáskirály vaságya

„És megfordultunk és felvonultunk Básán felé és kivonult ellenünk Óg, Básán királya… és mondta nekem az Örökkévaló: Ne félj tőle, mert kezedbe adom őt és egész népét és országát…” (Deuteronomium, 3, 1-2).
Mózes búcsúzik. Már 120 éves, érzi, halála közeleg. A 40 évi vándorlás vége felé jár, s neki a Gondviselés nem teszi lehetővé, hogy műve betetőzéseként, a népet maga vezesse be az Ígéret Földjére. Most tehát összegzi az elmúlt éveket, megismétli az előző négy könyvben már említett parancsolatokat, s néhány, eddig nem ismert eseménnyel kiegészíti a történteket.
Az egyik ilyen epizód, amire Mózes szívesen emlékszik vissza, a két amorita király – Szichon és Óg – ellen folytatott hadjárat. Ennek a hadjáratnak döntő jelentősége van a honfoglalás történetében, mert ebből kifolyólag Izrael két törzse – Reuvén és Gád – még a honfoglalást megelőzően igényt tartott erre a transzjordániai területre. Miután a férfiak, kb. negyven ezren, részt vettek az Ígéret Földjének elfoglalásában – ezalatt asszonyaik, gyerekeik és jószágaik hátramaradtak – Mózes nekik, valamint a Menásse törzs két családjának, adta ezt a területet.

* * *

Óg, az óriáskirály, a mitológiai óriások fajtájából való volt. A Tóra részletesen leírja a magas falakkal és kapukkal megerősített városait, de hasonló részletességgel foglalkozik Óg rendkívül hatalmas termetével és testi erejével. „Ágya (illetve bölcsője) vasból volt, kilenc könyök hossza és négy könyök szélessége, egy férfi karhosszával mérve” (uo. 3, 11).Óg ezt a vaságyat, elrettentésként állíttatta ki Rabbában, a leigázott ammoniták városában.
Óg félelmetes benyomást kelthetett, olyannyira, hogy láttára, még Mózesnek is inába szállt a bátorsága. Legalábbis erre utal az Írás, melyben Isten azt üzeni Mózesnek: ne félj tőle, kezedbe adom őt.
Miért félt Mózes Ógtól? Esetleg a fizikai erejétől és óriási termetétől?
A Midrás-irodalom szerint Óg az un. „bukott angyalok” leszármazottja volt, aki úgy menekült meg az özönvíztől, hogy rákapaszkodott Noé bárkájára, örök hűséget fogadott a jószívű Nóénak, aki táplálta őt, s végül meg is menekült.
Később ő volt az a bizonyos „menekült”, aki hírül vitte Ábrahámnak, hogy unokaöccse, Lót, fogságba esett. A Midrás ehhez hozzáteszi, hogy ezt nem jószívűségből, hanem éppen hogy számításból tette, abban reménykedve, Ábrahám Lót kiszabadítására indul, közben életét veszti s ő akkor elveheti Sárát.
Mózes tehát attól félt, hogy az Ábrahámnak tett szolgálatai érdemében nehéz lesz Ógot legyőzni.
Egy másik midrási változat szerint Óg, tulajdonképpen, Ábrahám szolgájával, Eliézerrel – akit a pátriárka annakidején körülmetélt – azonos. Mózes tehát attól tartott, hogy a körülmetélés isteni védelmet biztosít neki.
Az egyik Midrás Óg érdeméül hozza fel, hogy – Eliézer képmásában – ő volt az, aki feleséget hozott Izsáknak, és megtett mindent annak érdekébe, hogy meggyőzze Rebeka családját, érdemes lányukat a pátriárka fiához adniuk feleségül.
Mózes aggályait még az is növelte, hogy az óriáskirály már 500 éves volt, míg ő csak 120, így arra gondolt, hogy ha nem lettek volna érdemei, nem érhetett volna meg ilyen magas kort.

* * *

A racionális Tóra-magyarázók szerint a vaságy, az „eresz”, nem ágyat, hanem erődítményt jelent, amivel körülvették a várost.
Érdekes módon az Óg elleni sikeres hadjárat és a felette aratott győzelem emléke még sokáig foglalkoztatta Izrael népét. A Bibliában 19 alkalommal említik meg Ógot és országát, legtöbbször Szichonnal együtt. Utoljára Nechemiás könyvében találkozunk vele (9,22).

* * *

Rabbi Tanchuma Midrás gyűjteményében, Mózes félelmét szellemi értelemben magyarázza, idézvén az Írás-verset: „Boldog az ember, aki mindig féli az Istent…” (Példabeszédek, 28.14). Azt állítja, az igaz emberek, még ha bírnak is isteni ígéretet, nem tudnak szabadulni a félelemtől, mert mindig attól tartanak, elrontottak, esetleg rosszul csináltak valamit. Az Írás Jákobról is megemlíti, hogy félt attól, hátha ráragadt valami – a pogány Lábán házában – a bálványimádó istentelenségéből. Mózes félelme abból fakadhatott, talán a zsidók, a háború során, nem úgy viselkedtek, ahogy kellett volna (Tánchumá, Chukát).
A továbbiakban Mózes az elfoglalt területek felosztásáról beszél a két és fél törzs között. Reuvén és Gád fiai megígérték, hogy mindvégig testvéreikkel vállvetve fognak harcolni. Valóban, 14 évet voltak távol családjuktól: „aki fiát tíz évesen hagyta maga mögött – 24 évesen látta viszont” – hangsúlyozza a Midrás a nem kis önfeláldozást, amiről az előző szakaszban már szó volt. Itt Mózes megismétli feltételeit, amiket a két törzs elfogadott.
Jósua könyvében olvashatunk az első összeütközésről, ami a két és fél törzs és a Jordánon inneni kilenc és fél törzs között tört ki – egy félreértés miatt – ami majdnem háborúvá fajult.

Miért sírt a tálesz?

Mózes, tehát, életútjának végén, mikor összefoglalta az eseményeket, egyben emlékeztette népét magatartásának negatívumaira is, ami miatt negyven évig bolyonghattak a sivatagban.
Mózes feddő szavai hatottak a későbbi korok rabbijaira, akik dróséikban (szónoklat) – nem ritkán kemény szavakkal, a poklok minden kínját kilátásba helyezve – ostorozzák a zsidók vétkeit. Különösen dívott ez a középkor mággidjainál (vándor prédikátor), akik a végletekig is elmentek a zsidók kárhoztatásában.
A haszid felfogás nem tartja célszerűnek a vétkek állandó felhánytorgatását. Azt vallja, a nyilvánosan megszégyenített és megfélemlített zsidó ettől nem válik jobbá, S mi a biztosíték arra, hogy a mággid mindig csak szent célt szolgál moralizálásával?
Az alábbi történetek ezen gondolatok jegyében fogantak:
„Ezek a szavak, amiket Mózes egész Izraelhez intézett” (Deuteronomium, 1,1).

* * *

Egy alkalommal, Báál-Sém-Tov, otthonától távol töltötte a szombatot. A szombat délutáni Mincha ima után egy Mággid tartotta a drósét, melyben indulatos szavakkal ostorozta a „vétkes népet”.
A következő napon a Mággid elment Báál-Sém-Tovhoz, hogy búcsút vegyen tőle és áldását kérje, s ekkor a cádik megkérdezte tőle, valójában ki is ő? A Mággid büszkén válaszolta, hogy ő az, aki előző este a templomban a drósét mondta.
– Hogy tehetted ezt? – kérdezte a cádik – hogy merészeltél a zsidókról ennyi rosszat mondani? Lehet, hogy te ezt nem tudod, de ha egy zsidó, aki egész nap keményen dolgozik, hogy egyáltalán megéljen, majd estefelé hirtelen eszébe jut, hogy „Jaj, Istenem, még nem imádkoztam Minchet, s ekkor elszalad a templomba imádkozni – bár nem biztos, hogy az ima minden szavát érti is – akkor az egek beleremegnek ebbe, s az angyalok megilletődnek? És akkor jössz te, és rossz hírüket kelted!

* * *

Báál-Sém-Tov nyomdokát követte Lévi Jichák, a berdicsevi is, aki – a zsidók nagy védőügyvédjeként – hasonló módon viszonyult a vándorprédikátorok tüzet okádó ágálásához.
Egy szép napon, bemenvén a berdicsevi zsinagógába, éppen egy ilyen prédikátort talált ott, amint átkokat szórt a nép fejére, kígyót-békát mondott rájuk, és se vége se hossza nem volt a bűnök felsorolásának.
Ekkor Lévi Jichák égnek emelte tekintetét és felsóhajtott:
– Világ Ura! Ne hallgass rá! A sok córesz beszél belőle. Biztosan csak a nyomora kényszeríti őt arra, hogy a vándorprédikátorok keserű kenyerét egye. Biztosan szüksége van arra a pár rubelre, amit adnak neki szörnyű dróséinak fejébe. Istenkém, add meg neki azt pár száz rubelt és akkor nem fog többé rosszat beszélni fiaidról…
Ugyancsak Lévi Jichák volt az, aki azt hangoztatta, hogy Mózes, amikor a néphez szólt, megengedett magának néhány feddő kifejezést. Ezzel szemben, amikor Istenhez szólt, akkor kizárólag jót mondott róluk, védte őket és még hibáikat is kimagyarázta.

* * *

A kelmi Mággid, reb Mose Jichák, közismert volt éles nyelvéről és arról, hogy beszédeiben rendszeren kiátkozta az istentagadókat és mindazokat, aki nem tartják be a parancsolatokat.
Egy nyáron, a Mággid, Dubbeln városában – közkedvelt fürdőhely volt abban az időben, Riga közelében – tartózkodott. A gazdag rigai zsidók is szívesen keresték fel a helyet.
Egyszer, a templomban, a Mággid észrevette, hogy sokukon nincs talesz. Felment az emelvényre, majd beszédét a következőkkel kezdte:
– Uraim, elmondok egy történetet. Egyszer, egy szombatot Rigában töltöttem. Meg akartam látogatni egy ismerősömet, de közölték, nincs otthon. Kérdésemre, hogy hol van, elmondták, üdülni ment Dubbelnbe.
Miközben beszéltünk, egyszer csak sírás ütötte meg a fülemet. A hang a szomszéd szobából jött, ám amikor benéztem, nem láttam ott senkit. Észrevettem azonban, hogy a falon egy Talesz Bájtl (bársonyzacskó, amiben a táleszt tartják) lóg, benne a talesz, s az sír oly keservesen.
Határtalanul meglepődtem, de azért megkérdeztem a taleszt, miért sír. Az pedig megmagyarázta, hogy persze, hogy sír, hiszen a gazdája elutazott Dubbelnbe, pénzét magával vitte, őt viszont itthon hagyta…
A taleszt megnyugtattam és azt mondtam neki:
– Ne félj semmit és ne is sírj. Eljön az idő, amikor a gazdád egy sokkal hosszabb útra indul majd. De ez alkalommal a pénzét és minden egyéb értékét fogja itthon hagyni, csupán téged visz magával (külföldön taleszban temetik a zsidókat).

* * *

„Senkitől se rettenjetek meg” (Deuteronomium, 1,17).
A zsidó igazságszolgáltatás lényege az egyenlőség, a részrehajló tekintélytisztelet elutasítása. A törvény előtt mindenki egyenlő – még az Isten is.
Az alábbi történet is erről szól:
A spólai nagyapó harmadik éve ült rabbi székében, amikor nagy éhínség tört ki Orosz-országban. A legjobban a szegény, nincstelen zsidók szenvedtek, hiszen semmi tartalékuk nem volt. Nagyapó, aki rendszeresen támogatta az árvákat, özvegyeket, nélkülözőket, most teljesen tanácstalanná vált. Annyira átérezte az éhezők szenvedéseit, hogy heteken át ő sem evett mást, mint kenyeret, hozzá teát.
Az éhínség már az ország határain is túl terjedt. Az ismert cádikok a Nagyapót ostromolták – hiszen ő csodákra képes – tegyen már valamit, szólítsa fel az egeket, szűnjék meg végre a nagy szenvedés.
Ekkor Nagyapó felkért tíz ismert cádikot – többek között reb Zusét, Hanipoliból, reb Jákov-Simsont, Sipitovkából, reb Zeévet, Zsitomírból – jöjjenek el hozzá.
Mikor már mindnyájan együtt voltak, leültette őket egy nagy asztal köré és így szólt hozzájuk:
– Tudják meg, hogy én perben állok az Örökkévalóval. Ezennel kinevezem magukat bíráknak. Bár a zsidó perrendtartás értelmében a felperesnek kell az alperes lakhelyére mennie, de mivel „a világ tele van dicsőségével”, és nincs hely, mely ne lenne eltelve Vele, ráadásul a Bölcsek szerint „minden tíz zsidón (Minján) az isteni dicsfény ragyog” – egyszóval a pert, vagyis a Din Tórát itt és most fogjuk megtartani.
Imádkozás után Nagyapó utasította a sameszt, hirdesse ki döntését:
– Az itt jelenlévő Szent Közösség nevében, ezennel kinyilvánítom, hogy Léb ben Ráchel rabbi megidézi az Örökkévalót egy Din Tórára, amit itt, ebben a helységben fogunk megtartani, három nap múlva.
Ezt a három napot, a tíz rabbi, böjttel és imával töltötte. Rajtuk kívül senki sem léphetett be a szobába.
A negyedik napon, az ima után, mindnyájan taleszben és tfilinben hallgatták, amint Nagyapó megnyitotta a tárgyalást:
– Az orosz-országi zsidó közösség asszonyai és gyermekei nevében perbe fogom az Örökkévalót. Kérdésem: miért nem ad nekik enni? Miért ítélte őket éhhalálra? Hiszen a Tórában írva vagyon, hogy Izrael fiai az Örökkévaló szolgái és a gazda köteles ellátni szolgáit és nem hagyni őket éhenhalni. És nemcsak a szolgát, hanem annak feleségét és gyermekeit sem. Tudom, hogy fenn, az égi bíróságon, a vádat képviselő ügyész azt fogja mondani, hogy a szolgák lusták, és nem dolgoznak úgy, ahogy kellene. Erre a válaszom az, hogy sehol sincs megírva, hogy a szolga lustasága miatt a feleségének és a gyermekeinek is éhen kell halnia. Az pedig, hogy a szolgák lusták – annak az az oka, hogy maga a gazda rossz ösztönt táplált beléjük és ez uszítja őket a lustálkodásra. Hajlandó vagyok megesküdni – emelte fel hangját Nagyapó – hogy ha nem volna a Rossz Ösztön, akkor a zsidók tiszta szívből és minden erejükkel szolgálnák az Örökkévalót.
A „vádbeszéd” után a bírák tanácskozásra ültek össze. Ezt követően kihirdették, hogy a vádlónak igaza van, az Örökkévaló kötelessége élelmezni az asszonyokat, özvegyeket, árvákat. Miként itt, a földi bíróságon ezt elhatároztuk, úgy döntsenek az égi bíróságon is. Ezt háromszor megismételték.
Ezt követően nagyapó pálinkát és apró süteményt hozatott, „lechájimot” ittak, majd mindenki hazatért.
Néhány nap múlva ismertté vált a jó hír. A kormány Szibériából, ahol az évben jó termés volt, hozatott gabonát és egyéb élelmet. Ennek hatására az eddig eldugott élelmiszer is előkerült, s az éhínség néhány héten belül véget ért.

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

 

  • Küldés emailben

Fejezetek