4. 📖 XXI. – A transzcendens világ

Csodák – Mikor lesz a természetesből csoda?

Csodák

 Chászid filozófia: Mikor lesz a természetesből csoda?

 

Ha az olaj éghet, akkor az ecet is meggyuladhat

A Talmud[1] elbeszél egy történetet, amelyben Simon bár Jocháj rabbi épp megérkezik a tanházba, és azt sötétbe borulva találja. Megérdeklődi az odabent tétlenül ücsörgő tanítványoktól, akik ugyebár így tanulni képtelenek, miért is nem gyújtották meg a mécseseket. Azok azt felelik, nincsen olajuk. Akkor megkérdezi őket, mijük van, azt mondják, ecetük. Simon bár Jocháj rabbi utasítja őket, helyezzék a kanócot az ecetbe, és gyújtsák meg. Az összezavarodott tanítványok ellenvetéssel élnek: az ecet nem gyullad meg. Nem éghető anyagból hogyan csináljanak mécsest? Simon rabbi megfelel a kérdésre: „Az, aki azt mondta az olajnak, égjen, az ecetnek is azt fogja mondani.” Belehelyezik a kanócot az ecetbe, és az ecet ég.

Fölületesen szemlélve ez a történet csak egy a csodás sztorik sokaságából. Ebben az esetben azonban a Talmud valami egyébbel foglalkozik a csodán kívül. Arra kíván tanítani minket, hogy az ecet számára voltaképpen nem nagyobb csoda égni, mint az olajnak. Az ecetnek égnie éppen annyi, mint az olajnak, hiszen nincs semmi, amitől az olaj szükségképpen éghető lenne, az ecet pedig szükségképpen éghetetlen. A megfigyeléseink azt mutatják, hogy az Örökkévaló az olajnak azt mondja általában, égjen, az ecetnek meg nem mondja, így hát az nem ég. Ebben a sajátos esetben azonban, minthogy olaj nincsen, Simon rabbi szerint az Örökkévaló az ecetnek fogja azt mondani, égjen, és az olyan készségesen ég majd, mint az olaj, minthogy az ecet is, meg az olaj is egyfolytában újrateremtetik és fönntartatik az Örökkévaló által.

 

A Természet bálványozása, a bálványimádás kezdete

Ha tehát a csodát szembeállítjuk a „természettel”, akkor csak arról van szó, hogy midőn az Örökkévaló a nemlétező világnak karaktert ad, azt következetesen teszi, ez az, amit „természetnek” mondunk. Mikor következetes vonásokat figyelünk meg a dolgokban, azt is „természetesnek” mondjuk. Mit tesz mivelünk a természet? Elrejti előlünk az Örökkévaló beavatkozásait e világba. Ha azt látjuk, amit az Örökkévaló gyakran művel, hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy Ő teszi, és azt a valóságot részesítjük imádatban, amit látunk. A természet velejáró törvényeiről beszélünk, melyek valójában az Örökkévaló általi szüntelen fenntartásuk révén léteznek. Ez a bálványimádás kezdete.

A bálványimádás, bálványozás nem ott kezdődik, amikor szobrot emelünk, formát adunk neki, aztán hajlongunk előtte, és a lábát csókolgatjuk. Akkor kezdődik, amikor elhisszük, hogy vannak létezők az Örökkévaló hatókörén kívül; ez a kezdete a bálványimádásnak, s egyszersmind annak a gyümölcse, amit mi természetnek mondunk. A természet tehát annak megszokását jelenti, hogy látjuk a dolgokat történni. Mi ezzel szemben a csoda? A csoda esetében az Örökkévaló cselekszik, de nem inkább, mint bármikor máskor, lévén a világegyetem egyetlen igazi létezője, csak ilyenkor meg is engedi, hogy ez a tény láthatóvá legyen, az a tény, hogy Ő cselekszik. Ezt nevezzük csodának.

 

A különbség a természet és a csoda között

Két fontos konklúzióra juthatunk ebből a fejtegetésből. Az első a természetbe való isteni beavatkozás meghatározását érinti, illetve azt a különbségtételt, amit rendszerint elvégzünk természet és csoda között. A második az Örökkévaló egyedüli voltát érinti a teremtés után.

Az előbbi esetében azt mondhatjuk, hogy alapvetően nincsen lényegi különbség természet és csoda között. Mindkettő a folyamatos isteni beavatkozás, részvétel, felügyelet, teremtő erő megnyilvánulása. Az egyetlen igazi különbség e kettő közözött az előfordulási arányaik közt tapasztalható. Mert bizony az, hogy az Egyiptomból kivonuló zsidók láthatták a Vörös-tengert kettéválni, mikor a fáraó épp vadul üldözte őket, nem volt nagyobb „csoda”, mint amikor magot ültetünk a földbe, és dús gyümölcsöt hozó fává növekedni látjuk.

Ha a Vörös-tenger minden áldott nap délután fél négykor kettéválna, az még mindig fantasztikus látványosság lenne, s a turisták a világ minden tájáról özönlenének, hogy láthassák. De senki sem mondaná isteni beavatkozásnak, minthogy rendszeresen előfordul. A Vörös-tenger kettéválása tehát nem lenne nagyobb dolog, mint az Old Faitful gejzír rendszeres kitörései a Yellowstone Nemzeti Parkban. Ki tagadná, hogy a gejzírt működésben látni igen megrázó élmény? Körülbelül 40 000 liter forró víz és gőz lövell ki minden egyes kitöréskor. Szőkökútszerű vízoszlopai 60 méter magasra csapnak fel, és négy percen át tartanak. Na de azok közt a turisták közt, akik ezt a drámai látványt láthatják, akad-e egy is, aki újonnan feltalált hitével és a történelemben megmutatkozó Istenről szerzett bizonyossággal távozik onnét? Nyilván egy se. És miért? Mert a kitörések „hűségesen” ismétlődnek, rendszeres időközönként, minden nap, és szokva vagyunk ehhez az ismétlődéshez, tehát nem soroljuk a csodás események közé.

 

A természet nem több, mint csodák rendszeres sorozata

A fenti koncepció illusztrálására szokás idézni chászid körökben a Cháchám Cvi egy kijelentését, miszerint: „A valóságban a természet nem több, mint csodák rendszeres sorozata, melyek előfordulása ennélfogva előre megmondható.” Az emberi természet meg már csak olyan, hogy ha rendszeresen tanúja csodálatos eseményeknek, pontos időzítéssel, akkor arról mint természetes dologról beszél. De a valóságban nincs különbség ama folyamatos tünemény, amit természetnek nevezünk, illetve az egyszeri és kizárólagos csodák között. A mindennapi események körülöttünk nem kevésbé csodálatra méltók. Legyünk őszinték, ismerjük el, hogy ha fák nem volnának, és valaki azzal állna elő, hogy ő egy magot majd most elvet a földbe, néhány hónappal később pedig majd fa lesz belőle, ami gyümölcsöt hoz, bizonyára őrültnek gondolnánk az ilyet. De minthogy tanúi vagyunk ennek a csodálatos történésnek rendszeresen, azt mondjuk rá: „ez a természet”.

Ha tehát valakit majdnem elüt az autó, aztán az utolsó másodpercben megmenekül, az csoda? Csoda, ha segít neki elfogadni, hogy az Örökkévaló irányít és ellenőriz a világon mindent. Ha nem segít neki ezt az igazságot belátni, akkor gyakorlati értékben a csoda nem csoda, bár a történésben határozottan benne volt az Örökkévaló keze. A csoda segít nekünk kilépni abból a gondolkodási sémából, ami a természetet önjárónak, önlényegűnek tartja. A gondolkodásunknak ez a megváltozása aztán elfogadtatja velünk, hogy az életben mindenért az Örökkévalónak tartozunk. Amink csak van, minden jó dolog, ami az utunkba kerül az életben, arra kell indítson minket, hogy hálát adjunk az Örökkévalónak érte, éppen úgy, mint emberi jótevőinknek, akik valamivel kedveztek nekünk.

Senki se gondolja, hogy a jó szerencse tehet arról az áldásról, ami őt érte, vagy hogy a világ pusztán a maga eszközeivel, természeténél fogva gondoskodik róla. Vegyünk példának egy kis földművelő közösséget: nem hullott eső a földjükre jó ideje már. A vetés kisül, s ők kétségbeesve várják a megöntöző esőt. És aztán hirtelen, váratlanul, vihar jön, villámlással, megmenti a mezőt az utolsó pillanatban. Mindannyian összegyülekeznek a helybéli zsinagógában, hogy hálát adjanak az Örökkévalónak, amiért megmentette őket a romlástól.

Aztán képzeljük el, hogy az egyik farmer kilép a többiek közül, és azt mondja, ő nem hajlandó hálát adni velük együtt. Szerinte nincs mit megköszönnie az Úristennek. Végtére is nem az ő kedvéért csinált esőt, viszont az lehetetlen lett volna, hogy az ő mezeje kimaradjon a megöntözésből. Tehát nem kell mindenkinek hálát adnia a faluban. Az Örökkévaló nem vele személyesen tett valamit, sőt, mondja, éppen ellenkezőleg: ahhoz kellett volna csoda a részéről, hogy essen a mező minden oldalán, csak éppen az ő földjére ne essen. Így tehát ha az Örökkévaló megengedte, hogy essék az ő mezején is, abból nem következik, hogy azt akarná, jó termése legyen, hanem azért történhetett, mert az ő mezeje ott van a többi között, amelyek fölött esett az eső.

Nyilvánvaló, mi a tévedés az érveiben. Ki mondta, hogy az esőnek olyan a természete, miszerint mindent megöntöz az útjában? Sőt, ki mondja, hogy az esőnek egyáltalán van természete? Az eső, mint minden más, megfigyelhető történések mintázatából áll, úgy viselkedik, ahogy az Örökkévaló elgondolja. És ha Ő azt kívánja, hogy minden más mezőn essen, csak éppen ennek a farmernek a földjén ne, az éppoly könnyen megtörténhetne, mint az, hogy megöntözi a földjét. Éppenséggel az is megtörténhetne, hogy a fejére esik az eső, de ő száraz marad. Arra sincs törvény, ami azt diktálná, hogy az esőnek okvetlenül nedvesnek kell lennie. Ez a mi megfigyelésünk, tapasztalván a tényt, hogy a víz igenis nedves, és ebből arra következtetünk, hogy a jövőben is így lesz.

 

Nincs létezés Istenen kívül

Ami a második konklúziót illeti, ami az Örökkévaló egyetlen voltát érinti, az radikális változáson esik át a fenti megfontolások után. A zsidó hit nyomatékos tételei az Örökkévaló egységéről, „abszolút egyetlenségéről”, „oszthatatlanságáról” nem azt kívánják hangsúlyozni, hogy nincsen rajta kívül álló istenség, vagy hogy egyetlen létező sem bírhat az Ő hatalmával és erejével. Hiszen, kezdjük ott, egyetlen gondolkodó ember sem tételezne fel ilyen ostobaságokat. Az Örökkévaló egyedüli voltát hirdető tétel arra szolgál inkább, hogy megerősítse: az egész teremtés, amely a meztelen, képzetlen szem számára független létezőnek tűnik fel, nem az. Az is, aki hiszi, hogy a világot az Úristen teremtette, mondhatná végtére, hogy a világ immár fennáll, nincsen szüksége továbbra is az Örökkévaló folyamatos közreműködésére és gondviselésére. Az Örökkévaló egyedüli voltának tana a bálványimádásnak ettől a formájától is visszatart minket.

A bálványimádás a zsidó hagyományban annak a hiedelemnek a neve, miszerint bármely létező, még az is, amit annak idején Ő teremtett, mostanra az ő egyedüliségének határain kívül létezik, és tőle ezért független. Nincsen két abszolút független létező, hogy az ember ilyet mondhatna: van az Úristen, és aztán van a világ. Az Örökkévaló az elsődleges ok, aki mindent fenntart és minden megelőző okot élettel lát el. Csak egyetlen Isten van, és ennélfogva a világ, ha az Örökkévaló nem volna, nem létezhetnék. Ezt jelenti az Örökkévaló kinyilatkoztatás a Tórában: „Mert én, az Örökkévaló, nem változtam meg.”[2] Ez az Örökkévaló és az Ő teremtése közti viszonyról nyilatkozik. Az Örökkévaló azt mondja, hogy az Ő egyedüli létező voltában nincsen különbség a világ teremtése előtt és azután. Aminthogy az is világos, hogy mielőtt az Örökkévaló megteremtette a világot, nem volt más független létező rajta kívül, az is világos, hogy ez ma is így van, a világ teremtése után. Minthogy a világ létezése folyamatosan fenntartatik az Örökkévaló által, a világ nem független létező. Teljességgel az Úristentől függ. Ezek szerint nincsen létezés az Ő egyedüli létezésén kívül, és Ő nem változott meg.

 

A gonosz azért létezhet, mert az Örökkévaló nem avatkozik közbe?

A fejezet elején a színjátszó társulattal kapcsolatosan alkalmazott analógiánkat tovább követve az isteni egyedüliségnek ez a szintje hasonlítható egy darab karaktereihez, illetve azok viszonyához, nem is a rendezővel, hanem a darab szerzőjével vagy a forgatókönyvíróval. A rendező már létező karaktereket vett át, és instruálja a színészeket, hogy e létező szerepüket hogyan töltsék meg élettel. Kész cselekményvázlattal dolgozik, ahhoz ad drámai effektusokat. A drámaíró azonban sokkal inkább egy a darabbal, mint a rendező. A darab szereplői csakis addig léteznek, amíg az író írja őket. Nemcsak a darab születése előtt voltak nemlétezők, azután is fiktív karakterek maradnak, amíg írja őket, és csak addig élik ki a sorsukat, amíg a szerző újabb és újabb részeket illeszt a darabhoz. Ha a közepén félbehagyja az írást, a szereplők a szó szoros értelmében megszűnnek létezni. Az életük, a sorsuk hirtelen véget ér. Ha a szerző úgy dönt, elpusztítja az egyik karaktert, nem kell őt se lelőnie, se megkéselnie, se elraboltatnia. Csak ki kell hagynia a darabból. A szereplők és a cselekmény vonala tehát kibogozhatatlanul összefonódik azzal az elmével, aki kiötli őket, és létben tartja őket.

Azt mondani, hogy a világban bármi történhet, anélkül, hogy az Örökkévaló tenné lehetővé az illető történést, bálványimádás. Ilyenkor másnak tulajdonítjuk azt a jelentőséget, ami valójában az Örökkévalóé. (Az ember ugyanakkor kétségkívül megtartja teljes akaratszabadságát, ez nem áll ellentmondásban a fentiekkel, mert míg az embernek hatalmában áll megválasztani, miképpen cselekszik, az már nem áll hatalmában, hogy eldöntse, mi történik vele. Az Örökkévaló ellenőrzi az utóbbit, amint azt látni fogjuk hosszabban is egy későbbi fejezetben.) Azt mondani, hogy a levél azért mozog, mert a szél mozgatja, még ha elismerjük is közben, hogy az Örökkévalóé a szél és a levél is, bálványimádó kijelentés, mert a szélnek olyan jelentőséget, hatalmat, képességet ad, ami messze túl és fölötte áll a lényegén, s így az állítás bálványimádó.

Van egy másik alapvető következménye az Örökkévaló abszolút egyedüli voltáról való tudásunknak és annak a tudatosságnak, amellyel a mindennapi életünkre gyakorolt hatását figyeljük. A vallási kötelmeket az ember rendszerint minden izgalom nélkül, fásultan teljesíti, mintha csak nem lenne más választása. Jobb szeretnénk valami mást tenni, de hát mit tehetnénk? Olyanok vagyunk, mint a szolgák, akik kötelesek az uruk parancsát teljesíteni, mert gyöngébbek nála. De ha valaki megérti, teljes meggyőződéssel, hogy nincsen létezés az Örökkévaló egyedüli létezésén kívül, és hogy a magunk léte is nem egyéb, mint ennek az egyetlenségnek és egységnek a kiterjedése, nyomban átérezzük, hogy nem úgy áll a dolog, mintha minket mint független létezőket leuralna valami, ami sokkal hatalmasabb nálunknál, hanem része vagyunk az Örökkévaló egységének, alkotóelemei. Nem azért teljesítjük az Ő akaratát, mert kényszer alatt állunk, hanem mert a részének érezzük magunkat.

Ez a tudatosság másrészt felszabadít minket a kívülálló társadalom részéről érkező kísértések alól. Mikor nem megyünk a strandra szombaton, hogy megtartsuk a sábbát szentségét, nem úgy éljük azt meg, mintha kényszer folytán lemondanánk egy izgalmas élményről, hanem megértjük, hogy mivel a világ valóban része az Örökkévalónak, az egyetlen igazi lét azon a napon a földön maga a szombat. Nincsen a szombat és a strand, hanem csak a szombat van. A strandon is szombat van. „Szabadnak” érezhetjük magunkat a kísértés alól, nehogy az Örökkévaló akarata ellenére tegyünk, nem pedig rabnak, fogolynak a magunk tervét követő hajlandóság börtönében.

 

[1] Táánit 25a.

[2] Máláchi 3:6.

  • Küldés emailben

Fejezetek