39. 📖 Gondolatok a hetiszakaszhoz

Chukát – Miért hibázott Mózes a kőre ütéssel?

Vannak olyan szakaszai a Tórának, amelyek mintha szándékosan homályba burkolóznának, kikövetelve az embertől, hogy még alapfokú megértésükhöz is alaposabban mélyére hatoljon a szövegnek. Ezek azok a szakaszok, amelyek az évezredek legnagyobb bölcseit a legbriliánsabb, legkreatívabb szövegértelmezésekre ihlették. E heti tórai olvasmányunk ragyogó példája az efféle szövegeknek.
Isten neve megszentelésének elmulasztása
4Mózes 20:2-13: „És nem volt víz a község számára, és összegyülekeztek Mózes és Áron ellen. És a nép perlekedett Mózessel és szóltak, mondván: Bárcsak elpusztultunk volna, amikor elpusztultak testvéreink az Örökkévaló színe előtt. Minek is hoztátok az Örökkévaló gyülekezetét a sivatagba, hogy meghaljunk ott mi és barmaink? És minek vezettetek föl bennünket Egyiptomból, hogy elhozzatok bennünket erre a gonosz helyre? Nem hely ez a vetés, a füge, a szőlő és a gránátalma számára, és víz sincsen az ivásra! És Mózes és Áron elment a gyülekezet elől a találkozás sátrának bejáratához és leborultak arcukra, és megjelent nekik az Örökkévaló dicsősége.
És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Vedd a botot és gyűjtsd egybe a községet te és testvéred, Áron, és szóljatok a sziklához szemük előtt, hogy adja ki vizét, és te ki fogsz hozni számukra vizet a sziklából, és így megitatod a községet és barmaikat. És vette Mózes a botot az Örökkévaló színe elől, amint megparancsolta neki. És Mózes és áron egybegyűjtötte a gyülekezetet a szikla elé; és mondta nekik: Halljátok csak, ti engedetlenek! Vajon ebből a sziklából hozzunk-e ki nektek vizet? És Mózes fölemelte kezét és kétszer ráütött botjával a sziklára; és bőven ömlött ki a víz és ivott a község és barmaik. És szólt az Örökkévaló Mózeshez és Áronhoz: Mivel nem hittetek bennem, hogy megszenteljetek engem Izráel fiainak szeme előtt, ezért nem viszitek be ezt a gyülekezetet az országba, melyet nekik adok. Ez a Merivá vize, mert Izráel fiai pörlekedtek az Örökkévalóval, és ő megszentelte magát bennük.”
Isten szemrehányást tesz Mózesnek, amiért az nem szentelte meg Őt a zsidó nép jelenlétében, de nem árulja el, pontosan mi is az, amit Mózes helytelenül cselekedett, mi is az, ami a szentség hiányát okozta. Mózes tette sejthetően még nem volt önmagában bűn, hiszen például nem szentségtelenítette meg Isten nevét, inkább csak elmulasztott kihasználni egy lehetőséget Isten nevének megszentelésére. A probléma megoldásának valahol ott kell rejlenie a szövegben, de hát azt meg is kell találni. Az évezredek kommentátorai nagy szakértelemmel fésülték át a szöveget, hogy „tettest”, indítékot és bűntettet találjanak, mégpedig olyat, amely összhangban van a „nem hittetek bennem, hogy megszenteljetek engem Izráel fiainak szeme előtt” versben megfogalmazott bizonyítékkal.
Rási: „beszélni és nem ütni”
Rabbi Slomó Jicháki („Rási”), irányadó bibliakommentátor, a megoldást az isteni parancs, „Vedd a botot… szóljatok a sziklához…” valamint e parancs Mózes által való teljesítése, „És vette Mózes a botot… amint [az Örökkévaló] megparancsolta neki… És Mózes fölemelte kezét és kétszer ráütött botjával a sziklára” közötti különbségben vélte felfedezni.
Rási magyarázata eltérést lát az isteni parancs és annak teljesítése között, és kifejti, miért volt a parancs teljesítése kivitelezésének módja kritikus fontosságú, és hogy ez miképpen vezetett Istene Neve megszentelésének hiányához, elmulasztásához. Amennyiben Mózes beszélt volna a sziklához, hogy az adjon vizet magából, akkor az ember ebből egy a fortiori következtetéssel eljuthatna az Isten szavára való odafigyelés, szükségességéhez. Rási a következőképpen érvel: ha egy élettelen szikla, amely nem beszél, nem hall és fenntartásra sem szorul, teljesíti Isten parancsát, akkor mennyivel inkább teljesítenünk kell az Ő parancsát nekünk, embereknek (, akik beszélünk, hallunk és fenntartásra is szorulunk).
Ha Mózesnek nem kellett volna ráütnie botjával a sziklára, akkor miért kérte őt Isten, hogy vegye a botját? Ezzel kapcsolatban más kommentátorok azt említik, hogy a bot csupán egy eszköz volt, amely mintegy a csodákat volt hivatva beharangozni, amiképpen ez a tíz csapás esetében is történt. Mózesnek vennie kellett a botot, hogy jelezze vele, most csoda fog történni, de nem azért, hogy ráüssön vele a sziklára.[1]
Maimonidesz: „A harag káros ereje”
 Mindazonáltal vannak olyanok, akik nem hajlandóak elfogadni ezt a magyarázatot, és azt tartják, hogy a csoda legalább annyira volt annak a következménye is, hogy Mózes ráütött botjával a sziklára. Mi tagadás, sem a szikla megszólítása, sem a rásújtás nem tipikus módja a vízfakasztásnak.
Maimonidesz, a híres filozófus magyarázata szerint a hiba Mózes szemrehányásának szóhasználatában („Halljátok csak, ti engedetlenek!”) keresendő. Mózes nyíltan méregbe gurult, holott az ilyesmi senkinél sem kívánatos, és különösen káros hatású, ha egy olyan személyiség, mint Mózes, az egész közösség jelenlétében viselkedik így.
Ennek a magyarázatnak az ellenzői arra hivatkoznak, hogy szerintük a szóhasználat és a hangnem tökéletes összhangban volt Mózes kötelességével, hogy feddésben részesítse testvéreit az adott helyzetben. Az embereknek olyannyira megfogyatkozott a hite az Örökkévalóban, hogy ez szigorú feddést tett szükségessé.
Nem ütéssel hanem szép szóval
A berdicsevi Rabbi Lévi Jichák[2] összegzi a két fentebb ismertetett verziót, nevezetesen egyrészről azt, hogy Mózes bűne a szikla bottal sújtása volt, másrészről pedig, hogy azzal vétkezett, hogy túl kemény hangon szólt a néphez, amikor engedetleneknek, lázadóknak nevezte őket.
Magyarázata szerint a két észrevétel szorosan összefügg, mi több, az egyik a másik következménye. Amikor valakinek az a szándéka, hogy egy barátját valamely pozitívabb cél felé terelje, ehhez kétféle módszer áll a rendelkezésére. Az egyik az, amikor barátjának pozitív tulajdonságait szóba hozva, mintegy indirekt módon juttatja el az illetőt annak felismeréséhez, mennyire nem helyénvaló az, ahogyan viselkedik, s így eléri azt, hogy a barátja önként és valódi változáson menjen keresztül.
A másik módszer a szigorú feddés, amikor az által érjük el a másik embernél, hogy megváltozzék, hogy nyíltan, kendőzetlenül rámutatunk, milyen helytelen, milyen rossz az, ahogyan viselkedik. Ez utóbbi módszer esetében, legyen bár sikeres is akár, a változásra kényszerített az egész folyamatot inkább kötelezettségként semmint pozitív, belülről fakadó szükségként fogja megélni.
Ha Mózes oly módon részesítette volna feddésben őket, hogy közben a pozitív vonásaikról sem felejt el említést tenni, ezzel egy valódi, belülről fakadó átalakulást indíthatott volna el bennük (ily módon valóban megszentelve Isten Nevét), és a szikla is ennek megfelelően reagált volna a nép belső dinamikájára, önként, puszta kérésre adva elő a vizét. Csupán a feddésében megnyilvánuló negatív megközelítés – amellyel persze nem is váltott ki egyebet, mint ellenállást – következménye volt, hogy erőt kellett alkalmazni a vízfakasztáshoz, vagyis, hogy ténylegesen rá kellett ütnie botjával a sziklára
Hurwitz Sholom rabbi


[1] A rogacsovi Rabbi Joszéf Rozen maga is úgy látja, hogy a hiba a bot körül keresendő, noha szerinte nem a szikla megütése volt tévedés, hanem magának a botnak a kiválasztása. Rámutat, hogy a parancsban az hangzott el, hogy „a botot”. Márpedig az „a” nyilvánvalóan egy bizonyos botra utal; „a” botot kellett vennie, nem csak úgy bármilyen régi botot. Számos talmudi passzust citál azt bizonyítandó, hogy az „a” határozott névelő mindig valamely kijelölt vagy elsődleges/fő dologra utal.
Két fő bot volt, Ároné és Mózesé. Ároné fából volt, s így képes volt tisztátalanná válni, Mózesé ellenben kőből volt, s így az nem válhatott tisztátalanná. Mózes azt gondolta, hogy Áron, főpap lévén, rangban felette állt, hiszen ő „csak” király volt. Ezért azt feltételezte, hogy „a” bot bizonyosan Áron botjára utal.
Ezért hát Áron botját használta, amely tisztátalan volt, s így a sziklából felfakadó vizet is tisztátalanná, azaz a rituális megmerítkezés céljára alkalmatlanná tette. Így a felfakadó forrás „a pörlekedés vize”-ként vált ismertté, tekintve hogy azt nem lehetett felhasználni a házastársi együttlét előfeltételéül szabott megtisztuláshoz, s ezért, noha Mózesnek nyilvánvalóan nem ez volt a szándéka, közvetve hozzájárult a házastársak közötti pörlekedésekhez.
Isten valójában azt kívánta tőle, hogy a saját botját használja. Mózes király volt, a király pedig rangban felette állt a főpapnak, s elvárható lett volna tőle, hogy megértse, Isten melyik botra gondol.
Közismert tény, hogy Mózesnél soha nem létezett szerényebb és alázatosabb ember a föld színén, és a „rogacsovi lángész” rámutat, hogy ebben az esetben éppen ez a nagy alázata okozta Mózes vesztét.
[2] Rabbi Lévi Jichák a nép védelmezőjeként vált a chászid legendavilág halhatatlan alakjává. Számtalan történet és legenda örökíti meg hihetetlen képességét arra, hogy zsidó testvéreinek tetteit mindig kedvező megvilágításban lássa, még olyan esetekben is, amikor „védőbeszédei” már a hihetőség határait feszegetik.
  • Küldés emailben

Fejezetek