36. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Beháálotchá

Naftali Kraus:
Böháálotchá

A manna felfedi a hálószoba titkokat


„És a nép panaszkodott és ez visszatetsző volt az Örökkévaló szemében és amikor meghallotta, fellobbant haragja és az isteni tűz lobogott bennük és belekapott a tábor szélébe. És kiáltott a nép Mózeshez, aki imádkozott és a tűz lecsillapodott. És elnevezték ezt a helyet Távérának, mert égett közöttük az Isten tüze. De a köztük lévő gyülevész népség telhetetlen volt vágyakozásában, ezért Izrael fiai újfent siránkoztak és azt mondták: ki tart jól bennünket hússal? Emlékszünk, hogy Egyiptomban ingyen ettünk halat, uborkát, dinnyét, póréhagymát, vöröshagymát és fokhagymát, most pedig elepedünk, mert semmit sem látunk a mannán kívül” (Numeri, 11, 1-7).
Panaszkodó nép vagyunk, akár van okunk rá, akár nincs. Íme, most is. Útban az Ígéret Földje felé, siránkoznak, húsra vágynak, ahelyett, hogy örülnének a szabadságnak, a mannának, a megígért és nemsokára beteljesülő álomnak – a Szentföldnek. Az, hogy a „nemsokára” még negyven évig tart, az csak a későbbiekben derül ki. Végül is kishitűségük eredményezte, hogy a szolgaságból kiszabadulók nemzedéke nem foglalhatta el az Ígéret Földjét, majd csak fiaik, akik már nem „emlékeztek” Egyiptomra.

* * *


Vajon mire emlékezett a nép Egyiptomból, ahol Jákob utódai 210 évet töltöttek el, nagyrészt elnyomatásban, rabszolgasorban? Emlékeztek-e arra, mit tettek velük a fáraók, a rabszolgahajcsárok? A csecsemők Nílusba dobására? Az első intézményes népirtás kegyetlen élményeire?
Úgy látszik – nem emlékeztek. De legalábbis nem beszélnek róla. Amire emlékeznek, az az ingyen hagyma, meg a dinnye. De az, hogy itt szabadság van, amiről annakidején még álmodni sem mertek – az nem foglalkoztatja őket. És csak panaszkodnak és siránkoznak.
Ebbéli bűnüket persze másra hárítják. A „csőcselékre”, ami alatt azokat az idegeneket kell érteni, akik a szabadulás lázában hozzájuk csatlakoztak. De hát azok is ott voltak a Szináj lábánál, azok is hallhatták az isteni igét. Azokra nem hatott. És a zsidó nép nem gyakorolt rájuk hatást, inkább azok befolyásolták volna a zsidókat?
Az egyik haszid gondolkodó szerint a „csőcselék” alatt a Rossz Ösztönt kell érteni, ami arra készteti az embert, mindig kívánjon valami elérhetetlent, amit az őt irányítók akkor éppen nem tudnak teljesíteni.
A Midrás szerint volt húsuk bőven, hiszen Egyiptomból nagy juhnyájakat vittek magukkal, csak éppen nem akarták saját juhaikat levágni, „felélni”. A nép úgy gondolta, hogy miután az Örökkévaló kiszabadította őket, köteles is ellátni népét minden földi jóval, nem csupán az unalmas mannával. Amiben ugyan – a Midrás szerint – mennyei ízeket lehetett érezni, de állítólag, fokhagymát és hagymát nem. És nekik pont ez kellett…

* * *


A Midrás-bölcsek és későbbi kommentátorok fantáziáját különösen az „ingyen” hal ragadja meg. Nemigen tartják elképzelhetőnek, hogy az egyiptomiak – akik még a téglavetéshez szükséges szalmatöreket is sajnálták a zsidóktól – éppenséggel ingyen hallal kedveskedtek volna nekik. Ezért az „ingyen” alatt – egy merész értelmezéssel – arra a következtetésre jutottak, hogy az alatt a szabados nemi életet, a kicsapongásokat kell érteni, amit most már a Tóra törvényei tiltanak. A hal, mint kód szerepelt, de mindenki tudta, miről van szó.
Hogy a Midrás a fején találta a szöget, arra az Írás alábbi verse utal:
„És hallotta Mózes, hogy a nép siránkozik, családostól, a sátrak bejáratánál…” (uo. 10). A „családostól” a családi életre való célzást kell érteni, azon tilalmak miatti siránkozást, amik a szabados nemi életet korlátozták.

* * *


A Midrás egy másik értelmezése szerint a „csőcselék” alatt a „véneket”, azokat a vezető személyiségeket kell érteni, akik nem mindenben értettek egyet sem a mózesi irányítással, sem pedig az isteni „szempontokkal”. Ez – többek között – úgy értendő, hogy nem akarták elfogadni a rokon-házasságok tilalmát, meg hogy puritán családi életre szokjanak az zsidók.
Miért éppen az öregek ellenezték a rokon-házasságok tilalmát? – veti fel reb Josua, a kutnai rabbi, a kérdést.
Miért nem a fiatalok lázadoztak ellene?
Humorral fűszerezett válasza így hangzik:
– Amikor egy öregember már a gyerekeihez kénytelen költözni, mi történik? Ha a fiához akarna menni, az azzal hárítja el, hogy részéről rendben is volna, de hát a felesége, aki az öregnek menye, és nem a lánya, esetleg nem fogadná szívesen, így feldúlná a családi békét. Ha a lányához költözne, ugyanez történne, mivel a veje nem a fia. Ha pedig a Tóra nem tiltaná a testvérházasságot – gondolják az öregek – akkor nem volna semmi akadálya annak, hogy az apa a gyerekeinél lakjon, sem vő, sem meny nem támasztana kifogást – hiszen mindketten gyerekei lennének…

* * *


Miért siratta magát a nép „családostól”, amikor a mannára panaszkodtak és követelték a húst? Jó, jó, hogy unták a mannát, de miért kell ezért sírni?
Jonatán Eibschütz rabbi ennek a következő magyarázatát adja:
– Mit élvez leginkább a gazdag ember a vagyonából? Azt, hogy lehetőségei korlátlanok, megengedhet magának olyan dolgokat, amiket más nem. Egyszóval – az egyenlőtlenséget. A manna viszont elmosta a társadalmi különbözőséget, a pusztában nem volt szegény és gazdag, mindenki egyenlő volt, egyformán hullott nekik az égből a táplálék. Ez ellen lázadoztak a gazdagabbak, a hangadók, olyannyira, hogy ettől sírhatnékjuk is támadt. Mert hát mi értelme az életnek, ha abban mindenki egyenlő?…

* * *


A mannának megvolt az a csodálatos tulajdonsága, hogy felfedte, családon belül is, a titkokat, hogy mit művel titokban a férj, netán a feleség.
Több midrási forrás is idézi rabbi Joszé mondását (ami eredetileg a Talmud Joma traktátusában jelenik meg először: „Mondá rabbi Joszé: Ahogy a próféták felfedték Izrael fiainak legféltettebb titkait – így tett velük a manna is. Például: ketten jönnek pereskedni Mózeshez. Az egyik megvádolja a másikat: elloptad a rabszolgámat. A másik visszautasítja a vádat: dehogy is loptam el, te magad adtad el nekem! Mózes ekkor kijelenti: holnap reggelre kiderül, kinek van igaza.
Másnap reggel megnézték, hová esett le a vitatott rabszolga manna-adagja. Ha a felperes házába, akkor oda tartozik, s a rabszolgát valóban ellopták tőle. Ha viszont az alperes házába, akkor ez azt bizonyítja, hogy eladták neki és törvényesen került oda.”
Rabbi Joszé másik példázata még ennél is érdekesebb, sőt pikáns:
„Férj és feleség vitás ügyüket Mózes elé viszik. Férj a feleségét azzal vádolja, hogy az vétett ellene. A feleség ugyanezzel a váddal illeti férjét. Mózes erre azt mondja: Holnap reggel kiderül az igazság.
Másnap reggel, ha az asszony manna adagja a férje házában (azaz a közös házban) van – az annak a jele, hogy a férj a hibás, el kell hagynia a házat (vagyis köteles elválni, amennyiben az asszony válni akar), valamint ki kell fizetnie az asszony házasságlevelének (ktubá) tetemes összegét. Ha pedig a nő manna adagja apja házába hullott, ez az ő vétkességét igazolja, s neki kell elhagynia a közös házat, el kell válnia anélkül, hogy megkapná a ktubá összegét…” (Jomá, 75, az „Éjn Jákob” verzió alapján).
Hát ezért sírtak „családostól”, vagyis családi ügyek miatt, amit a manna teregetett ki (Geres Kármel).

* * *


Ibn Ezra szerint a halat ugyan olcsón kapták, de nem ingyen. Egyes történészek azt tartották, az ókori egyiptomiak egyáltalán nem is ettek halat, mivel a vallásuk szigorúan tiltotta, így aztán nem sokat törődtek azzal, hogy a héber törzsek kedvükre halásznak.
A Tur, (Rabbi Jákob ben Áser) kommentárjában, a hal szót kiforgatja eredeti értelméből, s olyan jelentést tulajdonít neki, mintha az sokat, nagy mennyiséget jelentene. E szerint a zsidók emlékezetében rengeteg sok uborka, dinnye, hagyma stb. élt.

* * *


„És akkor felgerjedt az Örökkévaló haragja és Mózes is rossznéven vette ezt…” (uo. 10).
Miért gerjedt fel az Örökkévaló haragja? – kérdi Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, a zsidóság harcos védőügyvédje.
– Azért – adta meg a választ – mert Mózes is „rossznéven vette” és ezúttal nem mentegette Isten előtt a zsidók viselkedését…

Büszkeséggel leplezett szerénység


Áron és Mirjam, Mózes testvérei, azt a pletykát terjesztik Mózesről, hogy „kapcsolatban” van egy bizonyos néger nővel. Ez igencsak bizarr és furcsa, még akkor is, ha tudjuk, hogy Bölcseink szerint a saját feleségéről, Cipóráról van szó, kinek a beceneve volt „kusit”, „a szerecsen nő”.
Az Írás határozottan visszautasítja a Mózest ért vádat, és az Örökkévalót idézi, aki a legnagyobb dicsérettel illeti őt, ami embert érhet:
„És az ember, Mózes, pedig nagyon szerény volt, (szerényebb) mindenkinél a földkerekségen” (Numeri, 12, 3).
Mózes nem reagál a pletykákra, semmit nem tesz ellene. Olyannyira szerény volt, hogy fel sem vette, mit beszélnek róla. A haszid mondavilág ezt a fajta magatartást mértékegységnek tekintette, s ebből fakad a számtalan monda, elbeszélés, adoma, melyek visszatérő hőse a rebbe, kinek szerénységénél csak zsidóság-szeretete (Áhávát Jiszráél) nagyobb. Igaz, ez a szerénység néha túlzottnak tűnik, néhol pedig büszkeségnek van álcázva, de a követendő példakép mindig – Mózes.

* * *


Reb Schneor Zálmán, a ljadii cádik, (tanítványai csak úgy hívták az „öreg rebbe”) meglátogatta egyik rabbi társát, aki történetesen a haszidizmus ellenzőinek táborához tartozott.
A rabbi arra kérte vendégét, meséljen neki a lizsenszki rabbi Elimelechről, a Noám Elimelech című haszid könyv szerzőjéről. (A könyv egyébként éppen a pad alatt hevert, amit Schneor Zálmán is láthatott.)
– Ha röviden jellemezni kívánnám rabbi Elimelechet – adta meg a vendég a kért felvilágosítás – az olyan ember, aki akkor is hallgatna, nem szólna egy szót sem, ha nemcsak a könyvét, hanem őt magát is a pad alá tenné…

* * *


Az említett Elimelech önmagáról azt mondta egyszer:
– Biztos vagyok benne, hogy részesülök majd a túlvilági üdvösségben. Amikor odaátra érkezem felteszik a kérdést: tanultál Tórát? Erre nemmel fogok válaszolni. Arra a kérdésre: áhítattal imádkoztál-e? – szintén tagadó választ adok. Végül arra, hogy: betartottad-e a parancsolatokat és jócselekedeteket tettél-e? – természetesen nem mondhatom, hogy igen. Nos, ezek után rá fognak jönni, hogy igazat beszéltem, tehát már ezért is jár nekem a mennyország (ajlem hábe)…

* * *


Elimelechet gyakran keresték meg különféle kérésekkel, követeltek rajta gyermekáldást, megélhetést, jó egészséget, miegyebet.
– Ez azért van – magyarázta – mert én vétkeztem, miáltal a világ mérlegének serpenyőjét rossz irányba billentettem.
A zsidók meg jönnek és kiabálnak velem, adj ezt, meg azt, hiszen miattad vonták meg tőlünk mindezt, mindennek te vagy az oka, a te vétkeid miatt bűnhődünk, tehát neked is kell helyrehozni, amit elrontottál…

* * *


Reb Menáchem Mendel, a vityebszki rebbe, a Pri Háárec című haszidikus könyv szerzője, már tíz éves korában mindenkit meglepett, milyen elmélyülten tanulmányozza a Talmudot. Mestere, a mezritsi Mággid, aki nagyon szerette őt, arra lett figyelmes egy szombat reggel, hogy tanítványa különösen jó hangulatban van. Ekkor megkérdezte tőle:
– Mendl, hány lap Gemóret tanultál ma?
– Hatot, Mester, felelte e gyerek.
A Mággid – mintha csak úgy magának mondaná – megjegyezte:
– Hat lap Gemárától, és már félrecsapott sapkában jár (úgy látszik a jókedvtől elcsúszott a fején a sapka), hány oldalt kellene tanulnia ahhoz, hogy a sapka leessen a fejéről?!…Majd bement a szobájába és magára zárta az ajtót.
A gyerek felfogta, miről van szó, és sírva ment a rebbe ajtajához.
– Kérlek mondd meg, mit tegyek? Most már tudom, hogy nagyra voltam magammal, túl elégedett lettem…
Ekkor a rebbe kijött s közölte tanítványával, hogy mindketten elmennek Báál-Sém-Tovhoz, aki majd tanácsot ad nekik…
A következő pénteken meg is érkeztek Mezibusba. A Mággid azonnal a rebbéhez sietett, a gyerek szállásán maradt, hogy kicsinosítsa magát, mert sokat adott a külsőségekre, szerette a szép ruhákat, dolgokat. (Ezt a tulajdonságát egész életében megőrizte).
Báál-Sém-Tov abban a pillanatban kezdett az imába, amikor a gyerek a templomba érkezett. Nem is üdvözölte őt és nem szólt hozzá egészen a szombat kimeneteléig.
A Hávdálá (szombatbúcsúztató ima) után, amikor Báál-Sém-Tov az első pipáját meggyújtotta, magához intette a gyereket. Ott volt még a Mággid és Jáákov-Joszéf, a polneai cádik, Báál-Sém-Tov sógora is.
A rebbe egy allegorikus történetet mesélt el, mely nem szólt másról, mint a kis Mendele élettörténetéről, születésétől haláláig (ami egyébként Erec Jiszráélban érte utol).
A végén Báál-Sém-Tov kijelentette, hogy a gyerek szerény és alázatos, egyáltalán nem tartja magát nagyra.
(És valóban, a vityebszki cádik egész életében szerény volt, még a nevét is úgy írta alá, hogy „M. Mendel, a valóban alázatos”).

* * *


Ugyanez a reb Mendel, már vityebszki rebbe korában, beteg lett, és elvesztette beszélőképességét. Hívei pánikba estek, attól féltek, hogy a Gondviselés elveszi tőlük rebbéjüket.
A nagy sírás-rívástól hirtelen magához tért és megszólalt:
– Ne féljetek, abból, amit Báál-Sém-Tov mondott nekem, nyilvánvaló, hogy még nem halhatok meg, hiszen még el kell jutnom Erec Jiszráélbe is.
Valóban, rövidesen felgyógyult, s Erecbe utazott. Polnea városán át utazott, hogy meglátogassa az ottani rabbit, aki nem volt más, mit Jáákov-Joszéf, a Báál-Sém-Tov sógora, a Toldot című, haszid mű szerzője. a szállodába érve levette „gártliját”, a haszidok jellegzetes övét, rágyújtott egy pipára, s ezek után elindult.
A városka zsidói megrökönyödve látták, hogy öv nélkül, csibukkal a szájában megy látogatóba reb Jáákov-Jószéfhoz, aki nagyon kényes volt a külsőségekre. Próbáltak szólni neki, de ő figyelemre sem méltatta őket.
Jáákov-Jószef nagy tisztelettel fogadta vendégét. Beszélgetésük során a vendéglátó érdeklődött, vajon reb Mendel megértette-e Báál-Sém-Tov történetét annakidején. Az igenlő válasz után afelől érdeklődött, hogy élete mely fázisánál tart most.
Menáchem Mendel nagy sóhajtás közepette elmondta, hogy a történetnek már a fele lepergett.
– S azt tudja-e – kérdezte vendéglátója – hogy a történetben utalt Báál-Sém-Tov arra is, hogy önnek engem meg kell látogatnia?
– Hogyne tudnám – felelte – azért vagyok most itt.
Ezután még sokáig beszélgettek, végül a rabbi elkísérte vendégét a szállására.
Miután elvált vendégétől, néhány bennfentes híve felháborodva kérdezte reb Jáákov-Joszéfot, hogy merészelt az az ember, hiányos öltözékben, pipával a szájában Mesterükhöz elmenni, s akinek ráadásul ezüstszálból font cipőfűzők voltak cipőjébe fűzve?
– Erre csak egy példázattal felelhetek – mondta a rabbi. – Élt egyszer egy király, akinek volt egy nagyon értékes gyémántja, de állandóan rettegett, hogy ellophatják tőle. Azt találta ki, hogy eldugja a palota legkisebb helységébe, ahová a király is gyalog jár, hiszen senkinek nem jut majd eszébe, hogy ott keresse.
Nos, így van ez Menáchem Mendellel is. Ő egy igaz lélek, szerény és alázatos, ehhez kétség sem fér. De ő mégis attól tart, hogy a Rossz Ösztön megtámadja szerénységét – ezért inkább elrejti olyan helyre, ahol senki nem keresi, vagyis büszkeséggel palástolja…

* * *

A ruzsini reb Jiszráél szokta volt mondani:
Salamon király bölcsességéről volt híres. Az Írás tanúsítja, hogy „minden embernél bölcsebb volt” (Kir. 1, 5, 11).
Valószínű, hogy szerény is volt, hiszen az okos emberek egyben szerények is szoktak lenni, a fennhéjázás a balgák tulajdonsága.
Ezzel szemben, az Írás, Mózest szerénynek írja le, de kétségtelen, hogy ő is okos volt.
A kérdés tehát az, miért dicséri az Írás Mózest szerénységéért, Salamont pedig bölcsességéért?
A válasz abban a talmudi tételben rejlik, miszerint egy rabbinak joga van megbocsátani, ha megsértik, de egy királynak nincs. A király iránti tisztelet – nem magánügy.
Mózes, aki rabbinak számít, mert a zsidó népet oktatta a Tórára, lemondhatott és le is mondott a neki kijáró kóvedról (tiszteletről). Az Írás e magatartásáért tartja őt szerénynek. Salamon viszont – aki nem mondhatott le a tiszteletről – bölcsessége okán nyerte el az Írás elismerését. S bár kifelé erőskezű király volt, bensejében szerény és alázatos zsidó.

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek