32. A Talmud bölcsei

Bár Jocháj, az “isteni” tanaita

Simon bár Jocháj talán a legtöbbet politizáló tanaita volt a kései jávnei nemzedék legfiatalabb tagjai közül. Szélsôségesen szembenállt a római hódoltsággal, és a megszállók halálra keresték. Már életében legendává vált, s halála után a kabbalisztikus Zohár szerzôségét tulajdonították neki.

Apja, Jocháj, jómódú ember volt, és — Hyman szerint — jó kapcsolatokkal rendelkezett a római felsô körökben. Amikor rabbi Ĺkivát a rómaiak bebörtönözték, Jocháj megvesztegette a hatóságokat, hogy jobb bánásmódot eszközöljön ki a mester számára.
Simon talán még 16 éves sem volt, amikor már Jávnéban ült a mesterek lábánál, és szomjasan itta a Tóra tanításait. Gyakran vetette bele magát a kiélezôdött vitákba, sôt nemegyszer provokálta ezeket. ěgy történt az esti ima kötelezô voltáról folytatott vita esetében, amely végül Gámliél fejedelem leváltásához vezetett: a Talmud elárulja, hogy Simon bár Jocháj — rövid nevén Rásbi — volt az, aki a provokatív kérdést föltette.
Ĺkivá tanítványaként folytatta mestere művét, aki igen fiatalon rabbivá avatta ôt, és nemegyszer “fiamnak” szólította. Rásbi az akkori szokásnak megfelelôen esküvôje után rögtön Ĺkivá tanházába ment, és tizenhárom évet töltött ott. Sokszor vitába szállt mesterével is: egyszer, amikor illetlenül beszélt vele, “megfeketedtek fogai a sok böjttôl”, amit magára vállalt, hogy bocsánatot nyerjen. Tanítványainak azt mondta: “Figyeljetek, és tanuljátok el viselkedésemet, mert az rabbi Ĺkivá viselkedésének tükörképe…”

* * *

Nagy hazafi volt, és egyaránt szerette a Tórát, Izrael országát és népét. Az ország elhagyását, a jeridát nagy véteknek tekintette, mert úgy tartotta, Erec Jiszráélban minden van. Egy tanítványa egyszer küföldre utazott, ahol meggazdagodott. Amikor visszajött, Rásbi látta, hogy társai irigylik a gazdag jorédot, és utánozni készülnek. Összehívta ôket egy Méron melletti völgybe, és így szólt: “Völgy, völgy, telj meg aranyakkal!” A völgy tele lett aranypénzzel. Rásbi azt mondta tanítványainak: “Aranyat akartok? Tessék, itt az arany! Vegyetek, amennyit akartok, de tudjátok meg: mindegyikôtök a túlvilági jussából vesz el!” (Smot Rábá 52:3.)
Halachikus felfogása inkább a könnyítések felé hajlott. Minden zsidót nagyra értékelt: azt mondotta, “mindannyian királyfiak”, ugyanakkor fontosnak tartotta a fizikai munkát is. Nem röstellt kosarat cipelni a vállán, s azt mondta, a munka dicsôségszámba megy. Ha a zsidók száműzetésbe kényszerülnek, az isteni dicsfény velük megy a gálutba — vigasztalta a rómaiak elnyomása alatt nyögô zsidókat.
A szombat betartásának is nagy fontosságot tulajdonított. ůgy mondta: “Ha a zsidók csak két szombatot megtartanának úgy, ahogy kell, rögtön elérkeznék a megváltás…” Egyszer még édesanyjára is rászólt, aki sokat beszélt: “Anya, szombat van!…”
Liberális felfogását igazolja ez a mondása is: “Aki nyugton ül, és nem vétkezik, az máris jutalmat kap, mintha micvát csinált volna…” (Málkot 23.)

* * *

Rásbi csodatévô hírében állt, és ehhez hozzájárult az is, hogy veje, Pinchász ben Jáir, szintén szent ember volt. Életének megrázó élménye volt a Bár Kochbá-lázadás leverése utáni retorzió, amikor kedves mesterét elôször börtönben, majd a római terrorlegények kezén kellett látnia. A Talmud idézi azt a jelenetet, amikor meglátogatta Ĺkivát a börtönben, és kérte, tanítsa Tórára. Ĺkivá vonakodott — hiszen éppen azért került rács mögé, mert megszegte a hódítók Tóra-tanítási tilalmát –: nem akarta, hogy tanítványa is az ô sorsára jusson. Rásbi megzsarolta: “Ha nem tanítasz, szólok apámnak, és ô majd följelent téged!” Maró irónia, sôt akasztófahumor van a szavaiban: fenyegeti a tanításért letartóztatott, tárgyalására váró mestert, akinek sorsa nem kétséges… Ĺkivá így válaszolt: “Fiam, jobban szeretne a tehén szoptatni, mint a borjú szopni…” (Peszáchim 112.)

* * *

Mestere szörnyű halála egész életére a rómaiak esküdt ellenségévé tette. Ekkor tette — a zsidó apologéták által is többszörösen megkérdôjelezett — kijelentését: a legjobb goj a halott goj, helyesebben “A legjobb kígyónak is verd szét a fejét!” Elkeseredése határtalan volt: egymás után át kellett élnie a tíz mártír kivégzését és a római hatalom szörnyű bosszúját a Bár Kochbá-lázadás miatt. Hadrianus terroruralma nem elégedett meg a tudósok likvidálásával, hanem az utánpótlást is megpróbálta megszüntetni: bezáratta a tanházakat, és halálbüntetés terhe mellett tiltotta a rabbiképzést és -avatást. A drákói rendelet úgy szólt, hogy a felavatónak és a felavatottnak halállal kell lakolnia, a várost pedig, amelyben a szmichá történt, föl kell perzselni. Az idôs Jehudá ben Bává Usá és Sfárám között, a senkiföldjén, fölavatott öt tudóst: rabbi Méirt, rabbi Jehudát, rabbi Simont — Rásbit –, rabbi Joszit és rabbi Nechemját. Amikor a rómaiak rajtuk ütöttek, a mester így szólt: “Fiaim, meneküljetek!” “És veled mi lesz, mester?” — kérdezték. Az öreg megnyugtatta ôket: ô már megtette a magáét, már eleget élt. “…úgy állok elôttük, mint egy kôrakás…” (Szánhedrin 14.)

A barlanglakó

A nagy vereség és az azt követô nemzeti-szellemi szerencsétlenség után a bölcsek maradéka összeverôdött Usá galileai városkában. Itt próbálta a második Simeon ben Gámliél életre kelteni a Szánhedrint, és különbözô ad hoc intézkedések — tákánot — segítségével helyreállítani a zsidó életet. Bár Jocháj ebben az idôben nem volt Usában: a rómaiak bosszúja elôl bujdosott.
A Talmud elbeszéli, hogy Jehudá, Joszi és Bár Jocháj egyszer a politikai helyzetrôl beszélgetett. Jehudának jó véleménye volt a rómaiak pacifikációs tevékenységérôl: “Nézzétek csak, mily nagy tetteket visz véghez ez a nemzet: hidakat építettek, fürdôket létesítettek, piactereket jelöltek ki…” Joszi hallgatott: talán egyetértett az elôtte szólóval, talán tudta, hogy hallgatni arany… Simon azonban nem tudott lakatot tenni a szájára, és nem rejtette véka alá véleményét. “Mit beszélsz, Jehudá? — fakadt ki. — Hiszen amit a rómaiak csinálnak, a saját javukra szolgál: nem ôszinte, emberbaráti szándék vezérli ôket! Hidakat emeltek, hogy hídpénzt vasalhassanak be az átkelôktôl. A fürdôk saját, élvhajhász céljaikat szolgálják, a piactereken hemzsegnek a prostituáltak… [ůgy látszik, akkoriban ezeket is megadóztatták.]” Egy betért családból származó tanítvány is ott ült velük a vita során. Ez odahaza beszámolt a mesterek beszélgetésérôl, s a dologról tudomást szereztek a hatóságok. A rómaiak nem sokat teketóriáztak: Jehudát, aki dicsérte ôket, kinevezték a zsidók szóvivôjének, Joszit száműzték Cipori városába — Simont pedig halálra ítélték. (Sábát 33.)

* * *

Bár Jocháj tehát illegalitásba vonult: Eleázár fiával egy elhagyott tanházba menekült, ahová felesége hordta számukra az élelmet. Simon tudta, hogy a rómaiak halálra keresik, és félt, hogy kínzással kiszedik feleségébôl a rejtekhelyet. Ezért fiával együtt tizenhárom évre egy barlangba rejtôzött el.
A talmudi ággádá a legenda virágaival ékesíti a bujdosó Simon csodálatos történetét. A barlangban egy szentjánoskenyér-fa nôtt, és egy forrás adott számukra hűs vizet. Simon és fia, ruhájukat kímélendô, egész nap nyakig a homokba temetkezve tanultak: csak az imádkozáshoz öltöztek föl.(Uo.)

* * *

Tizenhárom év alatt nagyot változott a világ: meghalt a zsarnok Hadrianus császár. Élijáhu próféta hírt adott a két bujdosónak, hogy elhárult a fejük fölül az életveszély. Kijöttek a barlangból, s csodálkozva látták, hogy az emberek szántanak, vetnek, aratnak, ahelyett hogy Tórát tanulnának. Simon nagyon rossznéven vette ezt: tekintetével valósággal felperzselte a “hiábavalóságokkal foglalkozókat”, akiknek nem az örök élet — a Tóra — foglalja le minden idejét. Mivel azonban a világ rendje az, hogy az emberek szántsanak, vessenek és arassanak, egy égi hang megrótta Simont: “Azért jöttetek ki, hogy fölégessétek világomat? Vissza a barlangba!” Ettôl Simon lehiggadt, és azt mondta fiának: “Elegen vagyunk a világnak mi ketten…”
Simon továbbra is óvakodott összeütközésbe kerülni a rómaiakkal. Nem vett részt az usái Szánhedrin-üléseken, hanem magánjesivát nyitott Tákoában. A második Simeon ben Gámliél, az usái fejedelem, jól tudta, hogy Rásbi a legnagyobb a kor bölcsei között, ezért fiát, Jehudát — aki késôbb követte ôt a fejedelmi székben — hozzá küldte Tórát tanulni.
Simont igaz embernek, nagy cádiknak tartották. Azt mondták, hogy az ô érdemei fejében egész nemzedéke bűnbocsánatot nyer, és ezt az is jelzi, hogy amíg ô élt, nem volt szivárvány az égen. A zsidó hagyomány szerint a szivárvány az özönvízre figyelmeztet, amikor az emberiség újra kiérdemli a kollektív büntetést, de mivel Isten megígérte, hogy nem árasztja el többé a földet, csak a jelet küldi. Ha egy nagy cádik érdemei ellensúlyozzák nemzedékének bűneit, akkor nincs szükség a szivárványra…
A hagyomány Simonnak tulajdonítja a Zohár című kabbalisztikus mű szerzôségét. Az ággádá úgy tudja, hogy tizenhárom esztendei barlangi bujdosása alatt írta.

Ördögi küldetés

Simon bár Jocháj élete lassan visszatért a régi kerékvágásba. Afölötti fájdalma, hogy az emberek a prózai szántásra-vetésre pazarolják idejüket a Tóra-tanulás helyett, enyhült. Egy péntek délután öreg zsidóval találkoztak, aki két mirtuszcsokrot vitt. Megkérdezték tôle, mire való a virág, s az öreg azt felelte, szombatra viszi haza. “Miért kettôt?” — tudakolták. Ezt a választ kapták: “Az egyik az şrizd a szombatot, a másik az Emlékezz meg a szombatról [bibliai versek] tiszteletére kell.” “Látod — mondta Rásbi a fiának –, mennyire tisztelik a zsidók az isteni parancsolatokat!” Ettôl némileg megnyugodtak.
Bár Jocháj mindazonáltal másképpen vélekedett, mint kortársa, rabbi Jismáél, aki azt tartotta, hogy a zsidók alkalmazkodjanak a természet törvényeihez: szántsanak, vessenek, arassanak, mindent a maga idejében. Simon azt mondta: “Aki szánt, vet és arat, mindent a maga idejében tesz, annak annyi a dolga, hogy nem marad ideje Tórát tanulni. Mi lesz így a Tórából?” Kérdésére azonban maga adott választ: “Amikor Izrael Isten akaratát hajtja végre, akkor más végzi el a munkáját.” (Bráchot 35.)
A barlangból kijövet veje, Pinchász ben Jáir fogadta. A mester tele volt sebekkel, mert a homok kimarta a bôrét: “valósággal rozsdamarta volt” — mondja a Psziktá. Pinchász fürdôbe vitte, s sebei láttán sírva fakadt. Könnyei a sebes bôrre hulltak, nagy fájdalmat okozva Simonnak. “Jaj nekem, hogy így látlak!” — mondta Pinchász. “Ha nem így látnál, nem az lennék, aki vagyok” — válaszolta apósa (Sábát 33.)
Simon úgy érezte, hogy csodás megmeneküléséért hálából tennie kell valami emlékezeteset. Jákob ôsapánk piacteret és fürdôt épített Schém városában, hálája jeléül, amiért megmenekült Ézsau bosszújától. Simon megérdeklôdte, mire van szüksége a városnak. Azt a választ kapta, hogy van egy terület, amelyet a kohániták minden alkalommal kénytelenek megkerülni, mert úgy tudják, valamikor temetô volt ott, a kohánitáknak pedig nem szabad a temetôbe lépniük. Simon egy bravúros — mások szerint csodás — akcióval megtisztította azt a területet (Uo.).

* * *

Idôs korára a helyzet valamelyest megváltozott, és nem kellett többé a rómaiak bosszújától tartania. A zsidókat azonban még ekkor sem hagyták nyugton, és idôrôl idôre antiszemita rendeletekkel zaklatták ôket. Egyszer pédául a római szenátus úgy döntött, hogy a zsidók nem tarthatják a szombatot, és nem metéltethetik körül fiaikat. Elôször egy zsidó közéleti ember próbálta elhárítani a veszélyt. Reuvén ben Ictrubáli rómainak álcázta magát, részt vett a forumon folytatott vitában, s meggyôzte az antiszemitákat, hogy nem érdemes megszavazniuk a zsidóellenes törvényeket, hiszen a zsidók számára mind a szombattartás, mind a körülmetélés amúgy is kellemetlen, hátrányos dolog… A beépült embert azonban leleplezték, s a rómaiak még erôteljesebben próbálták keresztülvinni az új rendszabályokat.
A bölcsek elhatározták, hogy küldöttet menesztenek Rómába, aki megpróbálja elérni a zsidóellenes rendelkezések megváltoztatását. Az ilyen út nem kevés veszéllyel járt. Amikor felvetôdött a kérdés, hogy ki menjen, mindenki azt mondta, menjen Rásbi, akivel már nemegyszer történt csoda. Rendben van, de ki kísérje el? Eleázár ben Joszi ben Cháláftára esett a választás. Apja, Joszi, tiltakozott: “Ha apám, Cháláftá, élne, merné-e neki azt mondani valaki: küldd a fiadat a biztos halálba?” Simon, akinek számára az út még több veszélyt rejtett, így válaszolt: “Hát ha az én apám, Jocháj, élne, neki vajon mondaná-e valaki, hogy küldje fiát a biztos halálba?” Végül felelôsséget vállalt, hogy épen, egészségesen hazahozza Eleázárt, s útnak indultak.
A Babilóniai Talmud így írja le a továbbiakat: “Amikor útnak indultak [hajóra szálltak], megjelent elôttük Ben Tmáljon [egy kis ördög], és azt kérdezte Simontól: Akarod, hogy veletek menjek? Simon sírva fakadt, és azt mondta: Világ Ura! Hágárnak, Sára ôsanyám szolgálójának angyalt küldtél, nekem ördögöt?… Nem baj, bárhonnan, de jöjjön a csodálatos menekvés… Bár Tmáljon elôre ment, és belebújt a római császár lányába, aki megbolondult. Amikor Simon megérkezett, meglátogatta a beteg hercegnôt, és így kiáltott: Bár Tmáljon, takarodj! Bár Tmáljon, takarodj! Amikor [az ördögfióka] meghallotta, hogy nevén szólítják, elhagyta a császár leányát, aki rögtön meggyógyult… A császár hálából azt mondta Simonnak: Menjetek be a császári kincstárba, és vegyétek el, amit akartok… Bementek, megtalálták a zsidóellenes rendeletek eredeti példányát, és eltépték…” (Meilá 17.)

* * *

Elsô látásra úgy tűnik, a zsidó folklórban elterjedt dibuktörténetek eredetijével találkozunk. Rási és Toszfot szerint Ben Tmáljon, az ördögfióka, afféle rosszcsont manó, aki tréfát űz az asszonyokkal.
Egy másik forrásban (Bét HáMidrás, Jellinek 4:117.) az ördögfi maga Ĺsmodáj, a démonok királya, aki megígéri Rásbinak, hogy hívó szavára el fogja hagyni a császár leányát.
Az ággádá népmesei jellegétôl eltekintve, úgy látszik, Simon küldetése sikerrel járt, és Antonius Pius, az új császár írásba adta, hogy megengedi a zsidó vallás gyakorlását. Chájim Kulic kitűnô monográfiájában (Ben HáĹlijá. Rásbi a Misnában) erre a következtetésre jut, majd rámutat: Simon a római küldetés során azt is elérte, hogy a hatóság engedélyezze a bétári halottak eltemetését, akik évek óta temetetlenül feküdtek a véráztatta csatatereken, vadak és ragadozó madarak martalékaként. Ami az ördögfiókát és a császárlányt illeti, nem lehetetlen, hogy az éles eszű zsidó bölcs terápiás kezelésben részesítette a szkizofréniás hercegnôt… Ahogy a Zohár mondja: “Ahová száműzik Rásbit, oda kísérik ôt a csodák…”

* * *

Rásbi ijár 18-án, az omerszámlálás 33. napján, Lág BáOmerkor halt meg. Méronban temették el, és sírja a mai napig is szent zarándokhelynek számít.

  • Küldés emailben

Fejezetek