40. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Bálák

Naftali Kraus:
Bálák

Egy potenciális szamár

„És az Örökkévaló megnyitotta a szamár száját és ő mondja Bileámnak: mit tettem neked, hogy megütöttél engem immáron háromszor? Mondá Bileám a szamárnak: mert csúfot űztél belőlem. Lenne csak kard a kezemben, meg is ölnélek. A szamár meg azt mondta Bileámnak: A te szamarad vagyok, rajtam jársz régtől fogva, mindmáig. Szoktam-e ilyet tenni teveled? Bileám felelte: nem” (Numeri, 22, 28-30).
Bileám, az egyszerű kuruzsló, egyszerre csak prófétává lép elő, hogy a világ népei ne mondhassák: ha nekünk is megadatott volna, hogy olyan prófétánk legyen, mint Mózes! S ekkor jön a mezopotámiai kuruzsló, szamárháton, hogy a moabita király parancsára, nagy jutalomért, kiátkozza a határhoz közeledő izraelitákat.
Útközben esik meg vele az az érdekes eset, hogy nőstény szamara szájat nyit és vitába száll gazdájával.
A továbbiakban a beszélő szamárról lesz szó.
Küldetése helyére menvén, az úton, Bileám szamara Isten angyalát pillantja meg, aki kivont karddal állt meg előtte. Az oktalan állat látja az angyalt, míg Bileám, a „próféta” nem lát semmit. A szamár megpróbál kitérni az angyal elől, majd amikor ez nem megy, mivel szűk ösvényen halad, odaszorítja Bileám lábát egy kerítéshez. Miután ily módon sem képes kitérni, lefekszik Bileám alatt. Az meg dühében ütlegelni kezdi a szamarat, s akkor zajlik le a fenti „párbeszéd”.

* * *

Bileám szamara nem az első és nem is az egyetlen állat a Bibliában, mely ember-módon megszólal. Megelőzte őt a kígyó az Éden-kertben, mely Évát csábította a bűnre. Erre az esetre egyébként olyan magyarázat született, miszerint a kígyó volt az állatok között a legokosabb (legfurfangosabb), s eredetileg tudott is beszélni, csak vétke folytán veszítette el ezt a képességét.
A beszélő szamár egyedülálló jelenség. Bölcseink csodát láttak benne, de különféleképen magyarázták meg az esetet. A Talmudban gúnyosan említik Bileámot, aki azzal kérkedik, hogy ő „ismeri a Fentiek akaratát”, de közben az derül ki, hogy szamarának gyakorlati meggondolásai is ismeretlenek előtte.
Nachmanides szerint a beszélő szamár csodája Bileám számára jelentett figyelmeztetést, hogy ne próbálkozzék az ő megszokott varázslásaival és ne akarja elátkozni Izrael népét, mert az, aki megszólaltatja a szamarat, az arra is képes, hogy elnémítsa a helytelenül beszélőket…
A Midrás behatóan taglalja a témát és messzemenő következtetéseket is levon. E szerint Bileám, aki az ókori Kelet „szellemóriásának” tartotta magát, kénytelen volt saját szamarának igazat adni. Maga az angyal is megerősítette ezt, mondván, a szamár mentette meg Bileám életét. Ha nem tért volna ki előle, „téged megöltelek volna és őt életben hagyom” (uo. 22, 33). S Bileám is belátja, hogy „vétkeztem, mert nem tudtam, hogy te állsz előttem” (uo. 34).
A Midrás még hozzáteszi, hogy a legoktalanabb állat (a szamár) legyőzte legokosabb(nak hitt) embert (Midrás Rábbá).

* * *

A racionális Tóra-magyarázók elfogadható, ésszerű magyarázatot igyekeznek adni a beszélő szamár „esetének” – ami nem könnyű feladat.
Maimonides, a Tévelygők Útmutatójában, próféciai vízióról beszél, mely szerint Bileámnak feltehetően csak úgy tűnt, hogy hallja.
Száádjá, a Gáon, azt tartja, hogy Bileám csak álmodta az egészet.
Ezek a magyarázatok, melyek alapjában véve egybecsengnek, érthetővé tesznek egyébként nehezen megmagyarázható dolgokat is. Például azt, hogy Bileám miért nem csodálkozik, hogy a szamara beszél hozzá? Vagy hol volt a két kísérője, akik nem tágítottak mellőle?
Amennyiben álmodta Bileám, akkor minden egyéb kérdés felesleges.
Luzatto más irányból közelíti meg a problémát. Azt állítja, hogy az Írás – a szamárral kapcsolatban – nem használja a beszél (dábér) igét, ami jelentheti azt is, hogy a szamár ugyan kinyitotta száját, de csak a szokásos állati hangokat hallatta, iázott, amiből Bileám csak a saját fantáziájában keletkező szavakat értette ki. Viszont az sem tagadható, hogy – kettejük közöl – a szamár az, amelyik logikusan „beszél”, míg Bileám meghajol érvei előtt…

* * *

Bölcseink, az Ávot traktátusban (Atyák 5,6) azt fejtegetik, hogy – hasonlóan a mannához, Mózes csodatevő botjához, a szivárványhoz és egyebekhez – a szamár száját Isten a teremtés hatodik napján, estefelé teremtette.
A Misna magyarázói, köztük Tiferet Jiszráél, a danzigi rabbi, arra a következtetésre jutottak, hogy bizonyos dolgok, amik a teremtésben létrejöttek, csak a későbbi korokban kerültek felszínre, azaz kaptak szerepet. Így volt ez Bileám szamarával is – hiszen az eset és a teremtés között 2489 év telt el. A Teremtő úgy látta jónak, hogy bizonyos csodák, furcsa, természetellenes jelenségek akkor essenek meg, amikor ő ennek idejét látja. „A Misna szerzői – mondja Zangwill – …az egyetemes törvény uralmát vélik felfedezni a kivételekben is. A csodákat külön kellett teremteni, de azok mégis a világrend szerves részei, amelyeknek meg kell jelenniük a kijelölt időben, mint a látszólag szabálytalanul száguldó üstökösöknek”. (Idézet Dr. J. H. Hertz rabbi Biblia-kommentárjából). Bileám szamara tehát egy „potenciális” szamár volt, s közel 2500 évet várt arra, hogy a történelem színpadára lépjen és eljátssza a teremtéskor rá kirótt szerepet.

* * *

A Midrás-bölcsek szerint, a szamár, miután elmondta mondókáját, azon nyomban kimúlt, hogy ne maradjon tanúja Bileám megszégyenülésének.
A hagyományos kommentátorok a szamár szavaiból „rajtam jársz régtől fogva mindmáig” azt is kihallani vélték, hogy Bileám fiatal ember volt, amikor Izrael kiátkozását elkövette. Ugyanis egy szamár igen rövid életű. A Talmud-bölcsek feljegyezték , hogy Bileám 33 éves volt, mikor meghalt.
A Midrás (Tanchuma) nevetségesnek tartja Bileám fenyegetőzését, amikor azt mondja a szamárnak: „lenne csak kard a kezemben, meg is ölnélek”.
Aki szavaival egy egész népet akar elpusztítani, annak egy szamár megöléséhez kardra volna szüksége? – jegyzi meg gúnyosan a Midrás.

* * *

Az egyik újkori Tóra-kommentátor a beszélő szamarat csodának tartja, de ezt logikailag magyarázza meg.
Miért bocsátkozott az Örökkévaló egyáltalán alkuba Bileámmal? Miért engedte, hogy megáldja Izraelt és egyáltalán kinek kellettek az ő áldásai? Az Örökkévaló miért engedte megtörténni azt, ami Bileámmal és a szamárral megesett?
Az Örökkévaló akarata szerint történt minden, hogy a népek, saját prófétájuk szájából hallják Izrael nagyságát hirdetni, minek következtében nem merik majd megtámadni Izraelt. A népek – amelyek ismerték Bileám kapzsiságát – azt is hihették volna, hogy a zsidók megfizették Bileám szolgálatait. A beszélő szamár, mint természetfeletti jelenség, elhitette a kétkedőkkel, hogy Bileám áldása is ugyanabból az isteni sugallatból fakad, mint a szamár csodája… (Mesech Hochmá).

Nyomorék angyalok

„Nem szemlélt hamisságot Jákovban és nem látott bajt Izraelben…” (Numeri, 23, 21).
A „hamisság” (áven) szót igazságtalanságnak is fel lehet fogni, a „bajt” (ámál) pedig romlottságnak. A haszidok ezt akként értelmezik, hogy minden zsidót jóhiszeműen kell megítélni.
A fenti Írás-vers Bileám áldásának szövegéből származik, és a haszid felfogás ennek is sajátos értelmezést ad. Az alábbi történetek is a zsidók iránti elfogult szeretetről szólnak.
Reb Urit, a sztraliszkait, kit hívei „arkangyalnak” becéztek, Mestere, reb Slomó, elküldte a nischitzi cádikhoz, reb Mordechájhoz, azzal a céllal, hogy lesse el az Isten-szolgálat gyakorlati fortélyait.
Az ifjú ember, amint megérkezett, egyenest a cádik szobájába ment. A cádik épp egy gazdag zsidóval tárgyalt, aki üzleti ügyeihez kért tanácsot, és hozzá a rebbe áldását.
Uri, amint a kereskedő szemébe nézett, lelki szemeivel meglátta, hogy az nemrég valami nagyobb vétket követett el. De igencsak elcsodálkozott azon, hogy a cádik ezt nem vette észre. Viszont olvasott Uri gondolataiban, ezért azt mondta neki:
– Eridj innen, egyáltalán mit keresel a szobámban?
Az „arkangyal” nem tudta mire vélni ezt a magatartást. Bement a Tanházba, hogy egy kis Tóra-tanulással oldja fel bosszúságát.
Amint a kereskedő eltávozott, a rebbe megkereste Urit.
– Ne gondold, testvérem – szólt hozzá a rebbe – hogy én nem ugyanazt láttam, mint te. De téged azért küldött ide Mestered, hogy megtanuld a zsidóság szeretetét (áhávát Jiszráél) ami a világon a legfontosabb. Ebben pedig az is bennfoglaltatik, hogy azt is szeretni kell, aki nagy vétket követett el. Aki ezt nem érzi át, az még az igazi Isten-szolgálat alapfogalmaihoz sem jutott el. Ugyanis, ha egy ilyen embert szeretettel veszel körül, magadhoz édesgeted, akkor biztosan megbánja vétkét és megtér.
Uri csendben hallgatta végig az okítást. Ekkor értette meg a Mester emberi nagyságát. Hosszú ideig maradt még nála mígnem elsajátította a haszid gondolkodás mikéntjét.

* * *

Kiből válhat szellemi vezető, igazi rebbe? – tette fel a szónoki kérdést reb Chájjim, a cánzi cádik.
– Csakis abból – adta meg a választ – aki „nem szemlél hamisságot”, aki nem látja Izrael vétkeit, ezáltal mindenben és mindenkiben csak a jót keresi és találja meg. Az ilyen cádikra illik az Írásvers folytatása „…az Örökkévaló vele van…” (uo.).
Ugyanerre a versre hivatkozva mondta a berdicsevi cádik: van úgy, hogy maga az Örökkévaló nem akarja észrevenni, hogy egy zsidó vétkezett. És ha a Teremtő, aki mindent tud és lát, tekint el a vétektől, akkor egy halandó ember, aki maga sem ment tévedésektől, ne ítélje el embertársát, „ne lásson hamisságot (rosszat, vétket) Jákovnál”, vagyis zsidó testvéreinél.
Reb Jichák, a vurkai cádik, a Zóhárt idézve jutott ugyanerre a következtetésre.
– A Zóhár azt tartja – idézi – hogy „Az Örökkévaló, a Tóra és a zsidók egységet alkotnak” (Emor, 73). Mint ahogy a Teremtőt, vagy a Tórát sem bírálja senki, nem részletezik, hogy mi nem tetszik bennük, így a szövetség harmadik tagjánál is el kell ezt kerülni…
Azért „nem szemlél hamisságot Jákovnál” mondja reb Jiszráél, a ruzsini cádik, mert „az Örökkévaló Istene vele van”. Ez úgy értendő, hogy amikor az ember vétkezik, ezt akkor is „istenesen” teszi, hiszen az Isten az ő lelkében lakozik.
Ezt a gondolatmenetet folytatta reb Zuse, a hanipólai cádik.
– Mint ismeretes, a Bölcsek szerint, minden jótéteményből (micve), amit egy zsidó tesz, születik egy jó angyal. Ennek az ellenkezője is létezik, rossz cselekedetből, vétekből rossz angyal válik.
– Egyszer szemügyre vehettem a vétekből származott angyalokat – mesélte – és azok egytől-egyig nyomorékok voltak, vakok és sánták, se kezük, se lábuk.
– Ez attól volt – magyarázta – mert amikor egy zsidó vétkezik, azt mindig lelkiismeretfurdalástól gyötörve követi el, s nyomban meg is bánja tettét. Ennélfogva a vétke tulajdonképpen nem is igazi vétek, hiszen nem szívvel-lélekkel követte el. Így aztán nem csoda, hogy az ilyen, azonnal megbánt bűnből torzszülött angyalok lesznek…

* * *

„Mert nem fog a varázslat Jákovon, sem a bűvölés Izraelen” (uo. 23).
Bileám megállapítása, amit áldásnak is fel lehet fogni, azt sugallja, hogy a zsidókon nem fog semmiféle kuruzslás, ráolvasás, szemmelverés, a pogány kultúrák akármely praktikája.
Egy Laddi melletti kisvárosban egy fiatal zsidó, a feleségével együtt, apósa házában élt, minden idejét a Tóra tanulásának szentelve. Apósa azonban elszegényedett, így kénytelen volt megélhetés után nézni. Nem lévén más választása, kereskedésre adta a fejét. Járta a vásárokat, ahol olcsón megvette az árút, amit aztán eladott a környék szatócsainak.
Egy alkalommal, vásárról visszajövet, eszébe jutott, hogy ilyenkor – Sávuot ünnepe közeledett – mindig a laddii rebbénél szokott lenni. Olyan vágyakozás fogta el mestere iránt, hogy az árúval telt szekeret az erdőben hagyva, gyalog elment Laddiba. Erev Sávuotkor, a Mincha ima idején érkezett meg.
A rebbe, amikor észrevette őt, odafordult a fiához és azt mondta, ez az ember egy önfeláldozó, igazi haszid.
A fiú nem értette, hiszen a rebbe egy szót sem váltott a jövevénnyel. Ezért szóba elegyedett a vendéggel, mindenről kikérdezte és faggatta, megértendő, milyen önfeláldozást látott meg benne apja.
Amikor az ünnepek után a haszid és a rebbe találkoztak, a rebbe nyugtató szavakkal hozzá:
– Ne félj, a szekér és árúk megvannak.
A haszid viszont tanácsot kért, mit tegyen, mivel a munka, az utazások akadályozzák őt a tanulásban, de még abban is, hogy Istennek tetsző vallásos életet éljen.
A rebbe azt tanácsolta, próbáljon szerezni magának egy kocsma, vagy fogadó bérletét a faluban. Az nem jelent túl nagy elfoglaltságot és még a felesége is segíthet benne, így több ideje maradhat a Tóra-tanulásra.
A haszid búcsút vett mesterétől, s indult vissza a szekeréhez. Azt ugyan úgy találta, amint otthagyta. Ezen nem is lepődött meg, hiszen a rebbe megmondta…
Egy környékbeli földesúr, aki messziről látta az elhagyatott szekeret, majd a visszatérő haszidot, odament hozzá. Arról kérdezgette, hogyan hagyhatta magára a szekeret hiszen azt el is lophatták volna. Akkor a haszid nevetve elmesélte, miért volt távol napokig, és miket mondott neki a rebbe.
Erre a földesúr felajánlotta, hogy az egyik falujában lévő vendégfogadót bérbe adja neki, hiszen felettébb becsületes embernek látszik.
A haszid köszönettel vette az ajánlatot, de kijelentette, hogy nem fogadhatja azt el, mivel nincsen annyi pénze, amennyit be kellene oda fektetni. A földesúr azonban felajánlott azt is, hogy hajlandó a szükséges összeget kölcsönözni, majd a jövedelméből törleszti.
A haszid elfogadta az ajánlatot. Miután a szekérnyi árún túladott, családostól átköltözött a földesúr ajánlotta faluba és bérbe vette a fogadót.
Még mielőtt az egész ügylet lezajlott volna, a falubeli zsidók figyelmeztették a haszidot, vigyázzon, ne bérelje ki a fogadót, mert a szomszédságában él egy házaspár, akik varázslók hírében állnak, és aki csak kibérli a fogadót, az nem éri meg az év végét.
A haszid csak nevetett ezen, mondván, ő nem fél a varázslóktól, hiszen a rebbe ajánlotta, hogy fogadósként keresse meg kenyerét és ő nem ajánl olyan párnószét, amibe belehalna.
A bérlet tehát létrejött, és olyannyira jól ment, hogy néhány hónap múlva az adósságot is vissza tudta fizetni.
Fél évvel később azonban, rosszul kezdte magát érezni, egészsége napról napra rosszabbodott. Állapotát a falubeli varázslókkal hozta összefüggésbe. Bár alig állt a lábán, elhatározta, ismét elmegy a laddii rebbéhez. Éppen Bálák szombatjára érkezett meg, de péntek este még a templomba sem bírt elmenni. Másnap aztán valahogy mégis elvánszorgott, bár jártányi ereje is alig volt már.
Aznap a rebbe maga olvasta fel a Tórát és amikor az ötödik fejezethez ért (Chámisi) – szokásától eltérően – a rebbe azt kérte, hogy a haszidot hívják fel a Tórához. Ezen mindenki csodálkozott, mert a hívek el sem tudták képzelni, honnan tudta a rebbe, hogy egyáltalán itt van, hiszen nem láthatta, mikor ima közben bejött.
Mikor a haszid a Tóra elé járult a rebbe azt a verset olvasta fel, hogy: „Nem fog a varázslat Jákovon” többször megismételve a szöveget, miközben arca földöntúli fényben ragyogott…
A szombat kimenetele után a haszid már érezte, hogy jobban van. Bement a rebbéhez és elmesélte, mi minden történt vele legutóbbi látogatása óta, megemlítve a varázslókat is.
– Ne félj semmit – nyugtatta meg őt a rebbe – Isten segítségével teljesen egészséges leszel, hiszen „nem fog a varázslat Jákovon…”, s még többször is elismételte a verset.
A haszid hazafelé menet már érezte, hogy egyre jobban van. Megérkezvén, szomszédai azzal fogadták, hogy a varázslók, szombat reggel, váratlanul meghaltak. Történt ez abban az órában, amikor a haszid a Tóra elé járult…

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek