42b. 📖 Slomó sátra – gondolatok a hetiszakaszhoz

Az öröklés, az örökösről és nem az örökségről szól (Pinchász)

A tréfli vendéglő és a szakállas zsidó papa a falon
Avagy, az öröklés, az örökösről és nem az örökségről szól

„Minden áldott nap legyenek, újak a szemedben…” (Rási, Tánchumá, Ki távo alapján)
„De nem egyedül veletek kötöm én ezt a szövetséget és ezt az esküt, hanem azzal, aki itt van velünk állva ma az Örökkévaló, a mi Istenünk színe előtt és azzal, aki nincs itt velünk ma.” (5Mózes 29:13-14.)

Azt mesélik, hogy egyszer valaki besétált egy „vircsaft-gyanús” vendéglőbe, de nem volt benne egészen biztos, hogy a jeles étkezde – zsidó külleme dacára – valóban kóser-e. Odafordult tehát az üzletvezetőhöz, akiről egyhamar kiderült, hogy egyben az étterem tulajdonosa is, és megkérte, mutassa meg neki a hely kóserságát igazoló rabbinikus tanúsítványt. A tulaj, igen csak kikelve magából, a falra aggasztott szakállas rabbi képére mutatott, és így szólt: „Minek Önnek tanúsítvány? Hát nem látja azt a rabbit? Ő volt az én apám!” A betévedt vendég egy percig elgondolkodott, és a következőt felelte: „Ha a képen látható szakállas rabbi beszélgetne most velem, és az Ön képe lógna a falon, akkor valóban pillanatnyi kételyem sem lenne a hely kóserságával kapcsolatban. De így, hogy a helyzet fordítva áll… Így, egyáltalán nem vagyok nyugodt…”.

•••

Mit adjunk örökségbe?

Életünk és szülői létünk egyik legnyomasztóbb és egyben legszebb része, a generációk közötti kapcsolat, a szülő-gyermek kötelékének kérdése. Mit tudunk majd gyermekeinkre hagyni, ha eltávozunk az élők sorából? Hogyan tudunk szüleink szintjére jutni, az általunk olyannyira tisztelt szülői értékekhez felnőni? Mit bírunk saját csemetéinkre örökségként hagyni szüleink érdemeiből?
A zsidó népnek, már csak szokatlanul magas koránál fogva is, komoly kollektív tapasztalata van az örökség kérdésében. Nem elsősorban a materiális hagyatékra gondolok, hanem sokkal inkább a szellemi osztályrészre. Minden reggel imánkban a következőképp fogalmazunk: „Boldogok lehetünk, mert jó az osztályrészünk, élvezetes a sorsunk, gyönyörű az örökségünk…”.
A zsidó nép, példátlan módon, több mint háromezer éven át, a legkülönfélébb külső környezeti és kulturális behatások mellett, képes volt hitét, értékit és isteni kapcsolatát megőrizni, és ezt a képességet nevezzük „örökségnek”. Mi a titka ennek a tovább örökítésnek, és mi az az aktuális tanulság, amelyet ebből mindannyian tanulhatunk?

Az átadás három szintje

A zsidó halachikus jogrendszer szerint, általánosságban véve, három féle módja lehet a tulajdon átruházásnak:
(1.) adás-vétel (2.) ajándékozás (3.) öröklés.

Ha közelebbről megnézzük ezt a három lehetséges jogi aktust, akkor a következő különbségek körvonalazódnak:
(1.) Az adás-vételhez és az ajándékozáshoz valamilyen érdem, illetve arányosság szükséges, szemben az örökléssel. Pontosabban, míg az adás-vételhez kellő ellenérték, az ajándékozáshoz pedig, valamilyen személyes érdem és erény kell, az örökléshez sem pénz sem pedig kedvesség nem szükséges. Az is örököl, aki szegény, és az is akit nem is ismert, vagy akár nem is szeretett örökhagyója.
(2.) Talán még meglepőbb különbség, hogy míg az adás-vételhez és az ajándékozáshoz, mindkét fél akarata és hozzájárulása szükséges, addig az örökléshez egyik fél akarata sem feltétel. Sőt az öröklő fél, még csak vissza sem utasíthatja az örökséget. [Csak tulajdonba kerülés után mondhat le róla, vagy ajándékozhatja tovább].
Az öröklés tehát nem a választás, hanem a hovatartozás tényének kérdése. Nem véletlen, hogy a héber náchálá kifejezés, amely az örökség szónak az egyik megfelelője, nem csak hagyatékot, hanem folyamot is jelent. Az örökség ugyanis olyan, mint a folyó víz. Magától folyik és adódik tovább.
A vásárlás semmifajta személyes kapcsolatot nem feltételez a vevő és ez eladó között. Az ellenérték kifizetésével, nem csak nekünk, hanem a megvett értéknek is minden kapcsolata megszűnik a korábbi tulajdonossal. Az ajándékozás már egy mélyebb viszonyt feltételez. A „valamit-valamiért” kimondatlan elvén, az ajándékozó és a megajándékozott megörökítik kapcsolatukat. Az ajándék mindig emlékeztet arra, akitől kaptuk. Olyan mintha valamit az ajándékozóból is magunkévá tennénk az ajándék által. Az öröklés esetén azonban nem egyszerűen a két fél kapcsolatának megörökítéséről van szó, hanem arról hogy az örökös az örökhagyó helyébe lép. Itt, nem a gazdát cserélő érték, hanem a tulajdonos mozog. Nem az ország lesz a hatalmat öröklő hercegé, hanem ő az országé.

 

Az öröklés az örököst formálja át

Nem véletlen, hogy a Bibliában is áttételesen ez a három fogalom jelenik meg a Szentföld felosztásának kapcsán. A Tóra általánosságban örökségként beszél Izraelről (2Mózes 6:8.): „elviszlek benneteket az országba, … és nektek adom azt örökségül…”. Szakaszunkban pedig megjelenik további két fogalom: „Ezeknek osztassék el az ország birtokul, a nevek száma szerint. A nagyobb számúnak adj nagyobb birtokot, a kisebb számúnak pedig adj kevesebb birtokot mindegyiknek megszámláltjai szerint adassék a birtoka. Csakhogy sors útján osztassék el az ország; atyáik törzsének nevei szerint kapjanak birtokot. A sors útján osztassék neki birtoka, akár a nagyszámúnak, akár a kisszámúnak.” (4Mózes 26:53-56.)
A törzsek és családok közötti földelosztás egyszerre történt a józanész és az arányosság elve, valamint a sorsolás, az „isteni ajándék” elve alapján. Vagyis amellett, hogy a nagyobb-kisebb parcellák elosztása, az adott törzs lélekszámának volt a függvénye, az elosztást egy isteni sorsolás is megerősítette.
Láthatjuk tehát itt is a fent említett három fogalmat: (1.) Az adásvételhez hasonló, lélekszám szerinti racionális elosztást; (2.) Az isteni ajándéknak tekinthető, – az Ég akaratára bízott – sorsolást;  (3.) és az öröklést.
Ez a három fogalom ugyanis nem csak a zsidó nép és az Ígéret Földje, hanem köztük és ígérettel bíró atyáik, valamint az ígéretet tevő Mindenható közötti kapcsolatot is kifejezi, melynek egyértelműen a legmagasabb szintje, a csúcspontja, az örökség.
Az örökség nem mást jelent, mint az örökhagyó helyébe lépni. És így az öröklés, nem az örökség, hanem az örökös transzformálódása.

A tréfli vendéglő és a szakállas zsidó papa a falon
Avagy, az öröklés, az örökösről és nem az örökségről szól

 

„Minden áldott nap legyenek, újak a szemedben…” (Rási, Tánchumá, Ki távo alapján)
„De nem egyedül veletek kötöm én ezt a szövetséget és ezt az esküt, hanem azzal, aki itt van velünk állva ma az Örökkévaló, a mi Istenünk színe előtt és azzal, aki nincs itt velünk ma.” (5Mózes 29:13-14.)

Azt mesélik, hogy egyszer valaki besétált egy „vircsaft-gyanús” vendéglőbe, de nem volt benne egészen biztos, hogy a jeles étkezde – zsidó külleme dacára – valóban kóser-e. Odafordult tehát az üzletvezetőhöz, akiről egyhamar kiderült, hogy egyben az étterem tulajdonosa is, és megkérte, mutassa meg neki a hely kóserságát igazoló rabbinikus tanúsítványt. A tulaj, igen csak kikelve magából, a falra aggasztott szakállas rabbi képére mutatott, és így szólt: „Minek Önnek tanúsítvány? Hát nem látja azt a rabbit? Ő volt az én apám!” A betévedt vendég egy percig elgondolkodott, és a következőt felelte: „Ha a képen látható szakállas rabbi beszélgetne most velem, és az Ön képe lógna a falon, akkor valóban pillanatnyi kételyem sem lenne a hely kóserságával kapcsolatban. De így, hogy a helyzet fordítva áll… Így, egyáltalán nem vagyok nyugodt…”.

•••

Mit adjunk örökségbe?
Életünk és szülői létünk egyik legnyomasztóbb és egyben legszebb része, a generációk közötti kapcsolat, a szülő-gyermek kötelékének kérdése. Mit tudunk majd gyermekeinkre hagyni, ha eltávozunk az élők sorából? Hogyan tudunk szüleink szintjére jutni, az általunk olyannyira tisztelt szülői értékekhez felnőni? Mit bírunk saját csemetéinkre örökségként hagyni szüleink érdemeiből?
A zsidó népnek, már csak szokatlanul magas koránál fogva is, komoly kollektív tapasztalata van az örökség kérdésében. Nem elsősorban a materiális hagyatékra gondolok, hanem sokkal inkább a szellemi osztályrészre. Minden reggel imánkban a következőképp fogalmazunk: „Boldogok lehetünk, mert jó az osztályrészünk, élvezetes a sorsunk, gyönyörű az örökségünk…”.
A zsidó nép, példátlan módon, több mint háromezer éven át, a legkülönfélébb külső környezeti és kulturális behatások mellett, képes volt hitét, értékit és isteni kapcsolatát megőrizni, és ezt a képességet nevezzük „örökségnek”. Mi a titka ennek a tovább örökítésnek, és mi az az aktuális tanulság, amelyet ebből mindannyian tanulhatunk?

 

 

Az átadás három szintje
A zsidó halachikus jogrendszer szerint, általánosságban véve, három féle módja lehet a tulajdon átruházásnak:
(1.) adás-vétel (2.) ajándékozás (3.) öröklés.

Ha közelebbről megnézzük ezt a három lehetséges jogi aktust, akkor a következő különbségek körvonalazódnak:
(1.) Az adás-vételhez és az ajándékozáshoz valamilyen érdem, illetve arányosság szükséges, szemben az örökléssel. Pontosabban, míg az adás-vételhez kellő ellenérték, az ajándékozáshoz pedig, valamilyen személyes érdem és erény kell, az örökléshez sem pénz sem pedig kedvesség nem szükséges. Az is örököl, aki szegény, és az is akit nem is ismert, vagy akár nem is szeretett örökhagyója.
(2.) Talán még meglepőbb különbség, hogy míg az adás-vételhez és az ajándékozáshoz, mindkét fél akarata és hozzájárulása szükséges, addig az örökléshez egyik fél akarata sem feltétel. Sőt az öröklő fél, még csak vissza sem utasíthatja az örökséget. [Csak tulajdonba kerülés után mondhat le róla, vagy ajándékozhatja tovább].
Az öröklés tehát nem a választás, hanem a hovatartozás tényének kérdése. Nem véletlen, hogy a héber náchálá kifejezés, amely az örökség szónak az egyik megfelelője, nem csak hagyatékot, hanem folyamot is jelent. Az örökség ugyanis olyan, mint a folyó víz. Magától folyik és adódik tovább.
A vásárlás semmifajta személyes kapcsolatot nem feltételez a vevő és ez eladó között. Az ellenérték kifizetésével, nem csak nekünk, hanem a megvett értéknek is minden kapcsolata megszűnik a korábbi tulajdonossal. Az ajándékozás már egy mélyebb viszonyt feltételez. A „valamit-valamiért” kimondatlan elvén, az ajándékozó és a megajándékozott megörökítik kapcsolatukat. Az ajándék mindig emlékeztet arra, akitől kaptuk. Olyan mintha valamit az ajándékozóból is magunkévá tennénk az ajándék által. Az öröklés esetén azonban nem egyszerűen a két fél kapcsolatának megörökítéséről van szó, hanem arról hogy az örökös az örökhagyó helyébe lép. Itt, nem a gazdát cserélő érték, hanem a tulajdonos mozog. Nem az ország lesz a hatalmat öröklő hercegé, hanem ő az országé.

Az öröklés az örököst formálja át

Nem véletlen, hogy a Bibliában is áttételesen ez a három fogalom jelenik meg a Szentföld felosztásának kapcsán. A Tóra általánosságban örökségként beszél Izraelről (2Mózes 6:8.): „elviszlek benneteket az országba, … és nektek adom azt örökségül…”. Szakaszunkban pedig megjelenik további két fogalom: „Ezeknek osztassék el az ország birtokul, a nevek száma szerint. A nagyobb számúnak adj nagyobb birtokot, a kisebb számúnak pedig adj kevesebb birtokot mindegyiknek megszámláltjai szerint adassék a birtoka. Csakhogy sors útján osztassék el az ország; atyáik törzsének nevei szerint kapjanak birtokot. A sors útján osztassék neki birtoka, akár a nagyszámúnak, akár a kisszámúnak.” (4Mózes 26:53-56.)
A törzsek és családok közötti földelosztás egyszerre történt a józanész és az arányosság elve, valamint a sorsolás, az „isteni ajándék” elve alapján. Vagyis amellett, hogy a nagyobb-kisebb parcellák elosztása, az adott törzs lélekszámának volt a függvénye, az elosztást egy isteni sorsolás is megerősítette.
Láthatjuk tehát itt is a fent említett három fogalmat: (1.) Az adásvételhez hasonló, lélekszám szerinti racionális elosztást; (2.) Az isteni ajándéknak tekinthető, – az Ég akaratára bízott – sorsolást;  (3.) és az öröklést.
Ez a három fogalom ugyanis nem csak a zsidó nép és az Ígéret Földje, hanem köztük és ígérettel bíró atyáik, valamint az ígéretet tevő Mindenható közötti kapcsolatot is kifejezi, melynek egyértelműen a legmagasabb szintje, a csúcspontja, az örökség.
Az örökség nem mást jelent, mint az örökhagyó helyébe lépni. És így az öröklés, nem az örökség, hanem az örökös transzformálódása.

 

Büszke zsidónak lenni nem vállveregetést jelent

Amikor tehát azon gondolkodunk, hogy hogyan tudnánk szüleink örökségét kellően magunkévá tenni, és hogyan tudnánk azt gyermekeinkre tovább örökíteni, koncentráljunk arra, hogy ne az örökséget próbáljuk magunkévá tenni, hanem mi próbáljunk elődeink helyébe lépni. Ne az örökséget próbáljuk magunk formájúvá tenni, hanem próbáljunk meg elődeink nyomdokaiba lépni, az ő szintjükre felnőni.
Ahogy a fenti viccben is áll. Ne a falon, hanem bennünk legyen az örökség, amelyre büszkék vagyunk. „Büszke zsidónak” lenni, nem az elődeink nagy tetteivel való kérkedést, hanem az kvalitásukra való felemelkedést jelenti. Amikor imánkban „gyönyörű örökségünket” említjük, akkor nem saját vállveregetésünk kedvéért, hanem az ezzel járó felelősségtudat erősítéséért beszélünk erről. Lehet, hogy a környezet változik, nemzedékek mennek és jönnek, „ha elődeink olyanok voltak, mint az anyalok gyermekei, akkor mi emberek gyermekeihez vagyunk hasonlatosak, ha pedig ők emberek gyermekei voltak, mi csak a szamarak fiaihoz vagyunk hasonlóak” (Talmud, Sábát 112b), mégis nekünk arra kell törekednünk, hogy ne elődjeink helyett, hanem helyében legyünk, akik vagyunk. Ahogy bölcseink tanították (Midrás rábá, Eszter 6:2.): Mordecháj a maga nemzedékében, olyan volt mint Mózes a maga nemzedékében.

[Forrás: Lubavicsi rebbe, Likuté szichot, 28. Pinchász 1. alapján]

Büszke zsidónak lenni nem vállveregetést jelent

Amikor tehát azon gondolkodunk, hogy hogyan tudnánk szüleink örökségét kellően magunkévá tenni, és hogyan tudnánk azt gyermekeinkre tovább örökíteni, koncentráljunk arra, hogy ne az örökséget próbáljuk magunkévá tenni, hanem mi próbáljunk elődeink helyébe lépni. Ne az örökséget próbáljuk magunk formájúvá tenni, hanem próbáljunk meg elődeink nyomdokaiba lépni, az ő szintjükre felnőni.
Ahogy a fenti viccben is áll. Ne a falon, hanem bennünk legyen az örökség, amelyre büszkék vagyunk. „Büszke zsidónak” lenni, nem az elődeink nagy tetteivel való kérkedést, hanem az kvalitásukra való felemelkedést jelenti. Amikor imánkban „gyönyörű örökségünket” említjük, akkor nem saját vállveregetésünk kedvéért, hanem az ezzel járó felelősségtudat erősítéséért beszélünk erről. Lehet, hogy a környezet változik, nemzedékek mennek és jönnek, „ha elődeink olyanok voltak, mint az anyalok gyermekei, akkor mi emberek gyermekeihez vagyunk hasonlatosak, ha pedig ők emberek gyermekei voltak, mi csak a szamarak fiaihoz vagyunk hasonlóak” (Talmud, Sábát 112b), mégis nekünk arra kell törekednünk, hogy ne elődjeink helyett, hanem helyében legyünk, akik vagyunk. Ahogy bölcseink tanították (Midrás rábá, Eszter 6:2.): Mordecháj a maga nemzedékében, olyan volt mint Mózes a maga nemzedékében.

[Forrás: Lubavicsi rebbe, Likuté szichot, 28. Pinchász 1. alapján]

  • Küldés emailben

Fejezetek