24. ? Tartalmas élet

Az Örökkévaló

Az Örökkévaló – Az abszolút valóság


Minden alapzatnak alapzata, minden bölcsességnek oszlopa tudni, hogy létezik egy Első Lét, amelyik mindenfajta létezést létrehoz. – Maimonidész, Misné Tóra eleje Az Örökkévaló oly módon teremtette a világmindenséget, hogy abban saját létezésünket alapvető realitásként fogjuk fel, az istenességet pedig valamifajta újszerű és szerzett tulajdonságnak. Szerepünk, hogy a felfogás egy egészen új szintjére érjünk, ahol az istenesség az abszolút realitás, és mi vagyunk az új teremtmények, az isteni kifejeződés formái. – A Rebbe 

* * *


A Rebbe aznap, amikor hivatalosan is elvállalta a lubavicsi mozgalom vezetői tisztjét, egy bibliai vers idézésével kezdte beszédét: „Eljöttem az én kertembe.”1 Elmagyarázta, hogy az Örökkévaló a teremtés kezdetén a világmindenséget kertjének nevezte, annak a helynek, ahol lénye először tárulkozott fel.2 A Rebbe kijelentette, hogy oly sok ezredév után, melyek alatt az isteni jelenlét rejtve volt, s annyi fáradozás után, amelynek célja az volt, hogy az Örökkévalót ismét az emberek életének részesévé tegyék, elérkezett az ideje, hogy bevégezzük a folyamatot, s az Örökkévaló ismét kijelenthesse: „Eljöttem az én kertembe.” – ezúttal mindörökre. Vezetése alatt mindvégig ez maradt a Rebbe legfontosabb témája: a mai nemzedék szerepe abban, hogy az Örökkévalót életünk realitásává tegyük, és hogy e világot olyan hellyé alakítsuk, amelyben az Örökkévaló szívesen lakozik. 



Hogyan definiáljuk Istent?

Isten – már maga a puszta szó is a lehető legszélesebb vélemény- és érzelmi spektrumot váltja ki. Vannak rajongva hívők, mások hitetlenek, megint mások az agnoszticizmussal érvelnek. Kinek ne volna határozott véleménye az Örökkévalóról?
Ha az emberek egész életükben mást se tennének, csak az Istenről vitáznának, akkor se jutnának egyezségre, mivel minden bizonnyal valamennyiük számára mást jelent az Örökkévaló. Lehet, hogy azok is, akik elvetik az Örökkévalót, valójában Isten egy hamis meghatározását utasítják el, és ha a helyes meghatározást ismernék meg, akkor megváltozna hozzáállásuk.

* * *


Történt egyszer, hogy egy rabbi megpróbált rávenni egy ateistát, hogy teljesítsen egy bibliai parancsot. Az ateista, miután kifejtette, hogy nézete szerint miért fölöslegesek az efféle cselekedetek, kijelentette: – Tudod, rabbi, én nem hiszek az Istenben. A rabbi így válaszolt: – Abban az Istenben, akiben te nem hiszel, én sem hiszek.

Ha az a szó, hogy „Isten”, szóba kerül, valamennyiünk előtt egy korábban kialakult kép jelenik meg. Vannak, akik az óvoda óta hordozzák magukban egy mennyei trónon ülő, hosszú, fehér szakállú ember képét, aki villámokat szór ránk, ha rosszalkodunk. A gyermek számára az Örökkévaló egyszerűen olyan lény, aki nagyobb és erősebb, mint az apja. Egy kisgyerek esetében ez talán elfogadható kép, de nyilvánvalóan nem elégséges, ha egy felnőtt véli ilyen leegyszerűsített, testet öltő formának az Örökkévalót.
Saját Örökkévaló-meghatározásunk sokszor alapszik olyan emberek véleményén és magatartásán, akiket vallásosnak tartunk. Lehetséges, hogy az otthon vagy az iskolában megtapasztalt álszentség hatására negatív képünk alakult ki az Istenről, de lehetséges az is, hogy családunk, barátaink vagy tanítóink példáját látva, meleg baráti érzéseket táplálunk iránta. Az Örökkévaló iránti érzelmeinket befolyásolják az elolvasott könyvek, az iskolában hallottak, a zene, amit hallgatunk, és még ezernyi más tényező.
Következésképp, mielőtt bármifajta vitát nyitnánk is az Örökkévalóról, életbevágóan fontos, hogy lehántsuk a terminológia és a benyomások rétegeit. Az első kérdés azonban az: egyáltalán mi szükség az Örökkévaló meghatározására? Miért nem lehet mindenkinek saját meghatározása? Azért nem, mert az Örökkévalóhoz fűződő viszonyunk nem magánügy: befolyásolja, hogyan viselkedünk otthon és a nyilvánosság előtt; hogyan bánunk családunk tagjaival és munkatársainkkal; hogyan látjuk az életben játszott szerepünket.
Annak az embernek, aki tartalmas életet kíván élni, fel kell tennie magának a kérdést: egyáltalán mi szükség van arra, hogy definiáljuk az Örökkévalót? És miért van szükségem az Örökkévalóra az életemben? Az, hogy milyen választ adunk erre a kérdésre, bármi másnál pontosabban határozza meg, hogy kik vagyunk, s hogyan éljük életünket, mivel az Örökkévaló kérdése minden emberi magatartásforma gyökere.
Minden emberi Örökkévaló-meghatározást behatárolnak az emberi felfogóképesség és tudás korlátai. Végtére is rajtunk kívül nincs más mérce, amihez viszonyíthatnánk magunkat. Ilyenformán magunkat tekintve kiindulópontnak, megpróbáljuk a magunk képét az Örökkévalóra rávetíteni. De vajon valóban vagyunk-e olyan helyzetben, hogy meghatározhassuk az Ő létét? Végtére is mit keresünk? Az ember képzeletében kialakult Örökkévaló meghatározását, vagy az Örökkévaló képére teremtett emberét?
Mivel Isten a teremtő, mi teremttettünk az Ő képére. Mivel az Örökkévaló tény, az Ő viszonylatában kell meghatározni, nem a miénk szerint, hiszen az Örökkévaló teremtette a logika és az okfejtés törvényeit is. Nyilvánvalóan értelmetlenség volna feltételezni, hogy mi, a teremtmények, meghatározhatjuk teremtőnket. Bármennyire bonyolult legyen is egy gépezet, nem tud nekünk megalkotójáról, a mérnökről beszélni, sem azokról az elképzelésekről és rejtett erőkről, amelyek az alkotót alkotásra serkentették.
És mégis: ha az Örökkévaló teljességgel túl van valóságfogalmunk körén, hogyan hozhatjuk magunkat összefüggésbe Vele? Mielőtt válaszolnánk e kérdésre, előbb azt kell megvizsgálnunk, miként próbáljuk értelmezni magát a valóságot.



Mi a valóság

Próbáljuk meg különféle módszerekkel meghatározni a valóságot. Mindenekelőtt azt kell felismernünk, hogy a valóságot, mint bármi mást, részben maga a definiálására használt eszköz határozza meg. Vajon abból áll-e csupán a valóság, amit érzékeink szintjén felfogunk, amit látunk, hallunk, ízlelünk, szagolunk, tapintunk? Ez a meghatározás nem lehet pontos, mivel hiányzik belőle értelmünk és érzelmünk. A valóságot tehát gondolataink, érzelmeink valamint érzékelő képességeink határoznák meg? Ez sem kielégítő válasz, mivel kizárja a tudatalattit, amely sem logikai, sem érzelmi módszerekkel nem közelíthető meg teljesen.
A valóságot a maga teljességében sohasem fogjuk tudni meghatározni, mivel többet foglal magában, mint amennyit a magunk korlátozott emberi eszközeivel felfogni képesek vagyunk. Az ember csupán parányi része a valóságnak; egy sokkalta nagyobb egésznek a része. A rész nem határozza meg az egészet.
Vajon mi az oka annak, hogy oly hatalmas szókinccsel rendelkezünk, ha a munka, a pihenés vagy épp az időjárás kerül szóba, mikor azonban legbelső önmagunkról szólunk, csak nagy nehézségek árán tudjuk kifejezni érzelmeinket? Nem kellene tudnunk könnyebben nyilatkoznunk legbelső érzelmeinkről, mint felszínes, külső dolgokról? És mégis: minél bentebbről jön az érzés, annál kevesebb szót találunk rá.
E paradoxonnak az a magyarázata, hogy a nyelv korlátozott eszköz, amelyben nincs meg a mély, belülről fakadó érzelmek intenzitása. Az ilyen bensőséges dolgok közvetítésére más nyelvet használunk: a költészetét, a muzsikáét és a művészetekét – sőt időnként a hallgatásét. Egy szép festmény előtt állva érezzük a hatását, de a nyelv – a verbális nyelv – esetenként nem képes e hatás leírására.
Hasonlóképpen nem kielégítőek a valóság meghatározására szolgáló eszközeink. Honnan tudjuk tehát, hogy létezik? Ugyanúgy tudjuk, mint hogy létezik a belső világunk – pedig nem tudjuk megérinteni, nem tudjuk definiálni
Hogy lássuk az igazságot, hogy megpillantsuk a valóságot, meg kell tanulnunk új módon szemlélnünk önmagunkat. A természet korlátaiból eredendően formánk a megfigyelés „kívülről befelé” irányuló módszerének tárgya. Amit emberi eszköz megfigyelni és tapasztalni képes – érzékelés, értelem és érzelem útján – csupán jelzése annak, mi rejlik a felszín alatt. Azzal kezdjük, hogy megvizsgáljuk a körülöttünk lévő anyagi valóságot, azután értelmünk és érzelmeink segítségével lehántjuk külső annak rétegeit, megkíséreljük felfogni azokat a belső erőket, amelyek meghatározzák a természet működését. Ha képesek volnánk minden réteget lehántani, lassanként kezdene földerengeni előttünk a valóság. Egyelőre azonban a valóságnak csupán néhány külső rétegén vagyunk képesek keresztülhatolni, s a beljebb fekvőkig nem érünk el.
Ha nem vagyunk képesek felfogni a valóságot, hogyan vagyunk képesek bármiféle reális képet alkotni az Örökkévalóról? Erre azért vagyunk képesek, mert az Örökkévaló azt akarja, hogy az emberek kinyújtsák felé a kezüket, hogy keressék, hogy egyesüljenek vele. Ezért döntött úgy az Örökkévaló, hogy a Biblia által meghatározza önmagát, így téve lehetségessé számunkra, hogy megismerjük, s mindennapjaink valóságába helyezzük Őt.
Mikor az Örökkévaló Egyiptomba küldte Mózest, hogy szabadítsa ki a rabságban sínylődő zsidókat, Mózes arra kérte, írja le önmagát, hogy ő – Mózes – bizonyítani tudja a népnek a létezését. Ő így válaszolt: „Vagyok, aki vagyok.”3 Ekképpen szólván írta le valóságának lényegét, azaz hogy azért létezik, mert létezik.
Az ember csupán ok és okozat összefüggésében fogja fel a létezést, emiatt nem tudunk megérteni, még csak el sem tudunk képzelni olyan létezést, amely nincs meghatározva, amelynek nincs oka. A mi létről alkotott fogalmunk tapasztalati felfogáson alapul: valami csak az után létezik, hogy létezését bizonyítani tudtuk. 
Másfelől azonban az Örökkévalónak önmagán kívül nincs más oka; Neki nincs előzménye; lénye önnön magából4 fakad. Az Örökkévaló létezésének léteznie kell, mert ez a színtiszta valóság.
Az Örökkévaló tehát olyan létezés, amely semmilyen más létezéshez nem hasonlítható, „feltétel nélküli létezés”.5 Azért valóságos, mert valóságos, valósága azért létezik, mert létezik: „Vagyok, aki vagyok.”
Következésképp az Istent nem tudjuk meghatározni. Ahhoz, hogy igazán megismerjük az Örökkévaló „természetét”, Örökkévalónak kellene lennünk.

* * *


Egy kisfiútól, akiből később nevezetes rabbi lett, egyszer megkérdezték: – Hol van az Örökkévaló? A gyermek ártatlanul így felelt: – Mindenütt, ahová beengeded.

Ahhoz, hogy megpróbáljuk felfogni az Örökkévalót, először is meg kell tanulnunk, hogyan lépjünk túl saját értelmünkön, saját lényünkön, saját felfogóképességünkön. Az Örökkévaló csak ezután bontakozik ki. Az, hogy az Örökkévalót megpróbáljuk a szemünkkel, az intellektusunkkal, és a logikánkkal felfogni, olyan, mintha a tenyerünkbe próbálnánk zárni a nap sugarát: az Örökkévaló nem határozható meg.
Mindezek szerint tehát nem kereshetjük az Örökkévalót. Nekünk kell az Örökkévaló számára lehetővé tennünk, hogy megtaláljon minket, mégpedig azáltal, hogy eltávolítunk életünkből minden olyan akadályt, amelyek miatt nem tud életünk részesévé válni: el kell távolítanunk az önzést, a becstelenséget, a tudatlanságot s azt a félelmünket, amely miatt nem merjük elismerni, hogy létezik egy tőlünk független és magasabb rendű valami. 

* * *


Történt egyszer, hogy egy filozófus egy köztiszteletben álló rabbival vitatkozott az Örökkévaló mibenlétéről. A filozófus úgy vélekedett, hogy jóllehet bizonyítja néhány meggyőző érv az Örökkévaló létezését, legalább ugyanannyi olyan érv is létezik, amely tagadja azt. A filozófus egy idő után belefáradt.
– Te bölcs ember vagy – mondta a rabbinak. – Hogyhogy nem hat rád az a sok-sok érv, amely az Örökkévaló létezése ellen szól?
A rabbi elmosolyodott.
– Irigyellek – válaszolta. – Irigyellek, amiért annyira leköt az Örökkévaló léte, vagy nemléte, hogy éjjel-nappal ezen töröd a fejed, míg én mindig csak magam felől gondolkodom.
Ezzel elváltak.
A filozófusnak hízelegtek a rabbi szavai, mindazonáltal zavarta, hogy kérdésére nem kapott választ. Ahogy telt-múlt az idő, s öregebb lett, lassanként földerengett előtte a rabbi szavainak valódi értelme. „A rabbi tulajdonképpen megsértett – füstölgött magában. – Azért töltöm minden időmet az Örökkévaló léte fölötti töprengéssel, mert abban, hogy én létezem teljesen biztos vagyok, tehát mindössze egyetlen kérdés maradt számomra: hogy az Örökkévaló létezik-e. A rabbi számára az Örökkévaló létezése tény, az ő örök kérdése tehát az, hogy ő maga létezik-e, és ha igen, miért?”

Ha felfogjuk, hogy az Örökkévaló az abszolút valóság lényege, eljutunk addig a magasztos felismerésig, hogy „Rajta kívül nincsen más.”6,7 
Az abszolút realitás nézőpontjából szemlélve valóban nincs semmi más. Ez a lét legfontosabb törvénye: ha egy száz köbméteres térbe egy száz köbméter térfogatú tárgyat helyezünk, akkor abba a térbe semmi más nem fér. Hasonlóképp: a végtelen „mellett” nem fér el más, mert különben nem lenne végtelen. 
Az Örökkévalóval ez a helyzet. Isten abszolút realitása, mindamellett, hogy túlnyúlik a „lét” fogalmi határain, kitölti az általunk ismert létezés teljességét. Ilyenformán nem marad lehetséges tér semmiféle, általunk felismerhető létnek vagy valóságnak: sem anyagi világunk tárgyainak, sem az általunk fontolgatott metafizikai igazságoknak, sem puszta önmagunknak. Következésképpen tehát nem is léteznek mindezek a dolgok? De léteznek: mert az Örökkévaló azt mondja nekünk, hogy léteznek. De nem a saját valóságukban léteznek, hanem csupán az isteni energia kiterjesztéseként, az abszolút, isteni valóság alkotott részeiként, mely isteni valóság egészen más, semhogy elménkkel és minden eszközünkkel megtapasztalni képesek lennénk. Ahhoz, hogy megértsük ezt a valóságot és részesei legyünk, meg kell tanulnunk félretenni merev, emberi szemléletünket, s lehetővé kell tennünk önmagunk számára, hogy megérlelődjön bennünk egy új látás- és gondolkodásmód s egy újfajta hit. És ennek érdekében mindenekelőtt tisztelettel kell állnunk az Örökkévaló előtt.



Miért létezünk?

Ha egyszer felismertük, hogy az Örökkévaló az abszolút valóság, akkor meg kell kérdőjeleznünk az emberi létet. Azt tudjuk, hogy létezünk (mivel az Örökkévaló ezt tudtunkra adta), de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy egyetlen érvünk sem szól amellett, hogy léteznünk kell. Aligha szűnne meg az Örökkévaló világmindensége, ha valamelyikünk nem születne meg. Sőt: az Örökkévaló abszolút valóságát semmiféle módon nem érintené, ha egész létezésünk soha meg sem történt volna.
Az, hogy megteremttettünk, következésképp nem más, mint az isteni mód, amely révén létezésre választtattunk. Egyikünk sem véletlenül van itt; azért vagyunk itt, mert az Örökkévaló akarja, hogy itt legyünk. De miért?
Az Örökkévaló azért alkotta az általunk ismert világegyetemet és életet, hogy mint isteni építész, valóra váltsa látomását: „Az Örökkévaló azt akarta, hogy legyen egy hajléka az alsó világban.”8 Megteremtette a földet s a rajta található forrásokat, és az embert, hogy lakozzék rajta. Annak érdekében, hogy javítsuk, tökéletesítsük és az Örökkévaló hajlékává tegyük ezt az anyagi világot, kötelességünk igénybe venni ezeket a forrásokat. Ez az emberi élet rendeltetése.
Hogy e rendeltetést beteljesítsük, az Örökkévaló megteremtette a „legalsó” világot: világunkat. Ez olyan világ, ahol az Örökkévaló valósága eleinte homályos, s ahol elsődlegesen az emberi valóságot látjuk. Miért döntött úgy az Örökkévaló, hogy eltakarja önmagát? Azért, mert ahhoz, hogy az ember igazán létezhessen, hogy döntéseket hozhasson életében, lehetővé kell tenni számára, hogy önmagát, mint önálló valóságot élje meg. Ha ezzel az önállósággal nem rendelkeznénk, létünk értelmetlen lenne: zsinóron táncoltatott bábok lennénk csupán.
Az Örökkévaló ezzel szemben „agnosztikus” világot teremtett, ahol az Ő valósága nem látható. Olyannyira elfedte előlünk jelenlétét, hogy gyakorlatilag önmagunkat tekintjük az egyetlen valóságnak. Felfoghatjuk ugyan, hogy az Örökkévaló valóság, de az Örökkévaló létezését akkor is valamilyen rajtunk kívüli dologként, valamilyen ránk kényszerített valóságként éljük meg, holott valójában az Örökkévaló az, aki valós, és a mi létezésünk van úgymond „kívül”.
Felfogóképességünknek számos rétege van, amely elszigeteli egymástól a közvetlenül tapasztalt valóságot az isteni energia abszolút valóságától. Játszik talán velünk az Örökkévaló, hogy elrejtőzik az emberi szem elől? Ellenkezőleg: ez valójában adomány, olyan lehetőség számunkra, amelynek révén hozzászokhatunk környezetünkhöz. Ahhoz, hogy egy gyermek írni tudjon, előbb meg kell ismernie a betűket. Hasonlóképp: mielőtt felfognánk az Örökkévaló valóságának tündöklő fényét, előbb hozzá kell szoktatnunk szemünket a körülöttünk lévő világossághoz. És ha ez megtörtént, akkor használhatjuk saját fényünket arra, hogy a mélyebb valóság számos rétegén keresztüllássunk.
Ha azonban létünk azon az elven alapszik, hogy az Örökkévaló elrejtőzött előlünk, honnan tudhatjuk, hogy mi létezünk-e az Ő szeme előtt? Honnan tudhatjuk, hogy anyagi világunk tökéletesítésével ténylegesen elérünk-e valamit? Az Örökkévaló a Biblia által azt mondja nekünk: azt akarja, hogy megismerjük Őt, de hogyan ismerhetnénk meg egy számunkra teljességgel elérhetetlen Örökkévalót? És vajon törődik-e egyáltalán Ő azzal, hogy mi mit csinálunk?
Az ezekre a kérdésekre adandó válasz annak a titokzatos és bonyolult folyamatnak a megértésében rejlik, amely által Isten az embert teremtette. Az Örökkévaló, aki meghatározhatatlan és le nem írható, úgy határozott, hogy embert teremt, és az embert egy meghatározható és leírható világba helyezi. Ugyanakkor úgy is határozott, hogy ebben a világban az általa teremtett logika által mutatkozik meg, az isteni természet és az egyes ember által, az isteni gondviselés által. Lehetővé tette számunkra, hogy megtapasztaljuk ezeket az isteni jellegzetességeket, s ezek révén fokozatosan fölfogjuk Őt, és személyes kapcsolatot teremtsünk vele. Ezek után megtanuljuk felismerni lényegét, s végül felfogjuk, hogy az Örökkévaló túl van mindazon, amit lényegként megismerni tudunk.
Igen: az Örökkévaló nézőpontjából szemlélve valóban létezünk, és az Örökkévalót érdekli, hogy mit csinálunk; nem azért, mintha kellene léteznünk, vagy, mert törődnie kellene velünk, hanem azért, mert az Örökkévaló úgy akarta, hogy így legyen. Tehát az Örökkévaló velünk való törődése abszolút, nem önkényes és nem megalkuvó.
Az, hogy az Örökkévaló elfedte magát előlünk, nem jelenti, hogy az Ő szempontjából nem létezünk. Az, hogy az Örökkévaló elfedi magát előlünk, nem a fény hiánya: inkább olyan, mint egy edény, amelyről nem tudjuk, mi van benne. És ami ebben a „edényben” van, az az Örökkévaló színtiszta fénye és energiája.9
Önmagunkban azonban nem létezünk, mivel „Rajta kívül nincsen semmi.” Vele együtt azonban létezünk. Ami nem valós, az a mi felfogásunk, miszerint csak mi létezünk. Emberi elme nem képes felfogni, miképpen lehetséges, hogy az Örökkévaló elrejtezik előlünk, s ugyanakkor lehetővé teszi számunkra, hogy önálló életet éljünk. Ez a rejtély azonban nem korlátozódik az Örökkévalóval való kapcsolatunkra; sőt kitágítja azt, újabb bizonyítékot mutatva arra, mennyire magasan van fölöttünk, s ezáltal fokozza az Iránta való tiszteletünket, s hogy igyekezzünk közelebb vonni magunkhoz, hogy életünk valós részévé tegyük.
Az Örökkévalóval való egyesülés érdekében kombinálnunk kell a két nézőpontot: az Örökkévalóét és a miénket. Mindenekelőtt értelmünk és szívünk minden erejével törekednünk kell arra, hogy amennyire csak képesek vagyunk, felfogjuk az Örökkévaló fogalmát. Ezek után el kell fogadnunk, hogy az emberi értelem nem minden, és hogy léteznek olyan dolgok, amelyeket képességeink korlátozott volta miatt nem érthetünk. Ez a felismerés lehetővé teszi számunkra, hogy jobban viszonyuljunk magához az isteni létezésének misztériumához. Rádöbbenünk, hogy az Örökkévaló létezése túl van az általunk ismert valóság körén, ugyanakkor azonban tartalmazza ezt a valóságot. Az, hogy az Örökkévaló egyszerre véges és végtelen, egyszerre anyagi és transzcendens, azért lehetséges, mert az Örökkévaló mindkét fogalomnak fölötte áll; nem meghatározott és nem meghatározatlan. E misztérium fölötti gondolkodás révén egészen új síkra emelkedhetünk, s mindenekelőtt az Örökkévaló szándékainak megfelelően kerülünk kapcsolatba vele.
Mivel az Örökkévaló akarja, hogy egyesüljünk Vele, ezért teremtette meg azokat az eszközöket, amelyek révén ezt megtehetjük. Ez a folyamat puhatolózással, kérdezősködéssel kezdődik, majd a létünk fájdalmaival való tusakodásokon keresztül eljut az értelem kereséséig. Lassanként, lépésről lépésre másszuk meg a valóság hatalmas hegyét; egyes kérdésekre választ találunk, s közben újabb kérdésekre bukkanunk; mind mélyebb és mélyebb válaszokat kapunk, mígnem végezetül kapcsolatba kerülünk és egyesülünk az Örökkévalóval. Eljutunk ahhoz a felismeréshez, hogy az Örökkévalót nem határozhatjuk meg; belátjuk, hogy Ő fölötte áll minden meghatározásnak, még a „meghatározhatatlan” fogalmának is. És ez a végső egyesülés: a meghatározások és paradoxonok világában felismerjük a minden meghatározás és paradoxon fölött álló Örökkévalót.
Ebben a világegyetemben mindennek két dimenziója van: egy külső és egy belső dimenziója. Idővel önmagunkban is fölfedezzük ezt a kettősséget. Felismerjük, hogy bár testünk a láthatóbb, a külső dimenziónk – mégis a belső dimenziónk a fontosabb: érzelmeink, vágyaink, céljaink és lelkünk.
Rá kell szoktatnunk magunkat, hogy a világegyetemet ugyanígy szemléljük, azaz „kívülről befelé” szemléletünket „belülről kifelé” személetre kell változtatnunk. Ahelyett, hogy először a külső burkot vesszük szemügyre, s aztán haladunk befelé, meg kell tanulnunk, hogy bensőnket tekintsünk elsődleges erőforrásunknak.
Ez nem egyszerű feladat, mivel egész életünk úgy telik el, hogy kívülről befelé szemléljük a világmindenséget. Eleinte lehetetlennek tűnik majd felfogni, hogy az Örökkévaló mennyire különbözik tőlünk. Az Örökkévaló azonban felruházott minket azzal a képességgel, hogy szólhassunk Róla, és tudtunkra adta, hogy ezt meg is kell tennünk. Önmagunkban is megtalálhatjuk Istent, és ugyanakkor tudatára ébredhetünk, hogy Ő magasan fölöttünk áll.
Kötelességünk és legfontosabb feladatunk, hogy felismerjük a különbséget az emberi és az isteni lét között, s hogy elfogadjuk azokat a lehetőségeket, amelyeket az Örökkévaló azért biztosít számunkra, hogy egyik birodalomból a másikba költözhessünk.



Hogyan kerülünk kapcsolatba az Örökkévalóval?

Ahhoz, hogy megtaláljuk az Örökkévalót, lassanként hozzá kell szoktatnunk magunkat a lelki fejlődéshez. Addig kell emelkednünk fokról fokra, míg el nem kezd előttünk lelki szemszögből, majd végső fokon az Örökkévaló szemszögéből kibontakozni a világmindenség képe. Ez az út teljesíti be az Örökkévalóban kezdődő és végződő kozmikus küldetésünk körét, s ez által teljesítjük be Teremtőnk vízióját.
E folyamat első lépése a magasan fölöttünk létező valóság egyszerű tudomásul vétele, s annak felismerése, hogy valóságunk önmagában nem, hanem csupán az isteni energia kiterjedéseként létezik. A második lépés az, hogy világunkat az Örökkévaló kényelmes hajlékává tegyük. Végül pedig egyesítjük a két valóságot: a miénket és az Örökkévalóét.
Mindezt úgy érhetjük el, hogy anyagi életünket lelki célok szolgálatába állítjuk; arra késztetjük lelkünket, belső valónkat, hogy testünket, külső valónkat magasabb célok felé irányítsa. Előfordul, hogy egy ember élete kilencven százalékát evéssel, alvással, munkával, pihenéssel és más jellegű anyagi szükségleteinek kielégítésével tölti. Ha azonban mindez annak érdekében történik, hogy a fennmaradó tíz százalékot imának, tanulásnak, jótékonyságnak és más istenes feladatnak szentelje, akkor az illető ezzel aktívan átformálja puszta fizikai lényét.
Azáltal, hogy megnyitjuk elménket egy új lehetőség előtt – nevezetesen azelőtt, hogy az ember valósága valójában csak parányi része a mindent felölelő valóságnak –, képesek vagyunk saját emberi létünk határain túllépni. Elkezdünk megtanulni úgy gondolkodni, mint maga az Örökkévaló. Megtanuljuk elfogadni a hitet és az érvelést, a függetlenséget és az egységet. És ha egyszer felülemelkedtünk az emberi gondolat határain, fizikai létezésünkbe is beépíthetjük ezt a magasabb rendű tudást: logikánkba, érzelmeinkbe, és ami a legfontosabb: viselkedésünkbe. Ahogy a bölcsek tanítják: „Mivel az Örökkévaló könyörületes, neked is könyörületesnek kell lenned. Mivel az Örökkévaló együttérző, neked is együttérzőnek kell lenned.”10
Ilyenformán az istenes magatartás egységet teremt az ember és az Örökkévaló között, ami végre e földre helyeztettünk. Megváltozik az egész szemléletünk: időnként már meg-megpillantjuk a „edényben” tündöklő „fényt”. Felismerjük, hogy minden, ami körülöttünk van, az az Isteniség része. Mikor étkezünk, tudjuk, hogy tartalmas és istenes célok érdekében táplálkozunk. Megértjük, hogy minden tárgynak magasztosabb célja van, mint az, hogy egyszerűen csak kielégítse szükségleteinket. Rádöbbenünk, hogy asztalunk tanulásra való, szobánk komoly beszélgetésekre. Munkánk már nem pusztán megélhetés, hanem lehetőség az erkölcsös és etikus magatartásra, és hogy az Örökkévalót világunkba vezessük. Az orvos felismeri az emberi testben az isteni csodát, a mérnök a munkájában az isteni elrendezést és egységet.
És végezetül: megtanuljuk érzékelni az isteni gondoskodást. Rájövünk, hogy a falevél rezdülésétől kezdve a galaxisok mozgásáig mindent az Örökkévaló mozgat. Ahelyett, hogy kívülről befelé szemlélnénk az életet, megtanulunk belülről kifelé tekinteni. Mikor legközelebb üzleti útra vagy nyaralni megyünk, már nem az emberek és a környezet triviális külsőségeivel foglalkozunk, hanem a valóság új szintjén vizsgáljuk létünket, s azt kérdezzük magunktól: Miért vezetett ide engem az Örökkévaló? Milyen mélyebb tanulságot szűrhetek le ezekből az új találkozásokból?
Ahogy megtanulunk értelmet keresni mindenben, ami életünkben történik, úgy válik előttünk mind tartalmasabbá az élet. Mindennapi dolgaink, bármilyen triviálisnak tűnnek is, új értelmet kapnak. Ahogy elkezdjük lehántani az Örökkévaló valóságát elhomályosító rétegeket, úgy fejlődik értelmünk és felfogó készségünk. Elkezd kibontakozni a világ valós értelme. Már nem takarja bizonytalanság és sötétség, hanem a magasabb rendű tudás fényében fürdik.
Ehhez a ponthoz elérkezve, minden eddigit felülmúló tettet vittünk véghez: létünk fenntartása közben felismertük, hogy az isteni egyik megnyilvánulása vagyunk. Ezen túlmenően újfajta energiát vezetünk az „alsó” világba: segítünk feltárni az Örökkévaló lényegét egy olyan világmindenségben, amely eredetileg függetlennek tekintette magát. Felismerjük, hogy világunk, amely úgy érzi, hogy nincs oka, csakis a meghatározatlan és meghatározhatatlan Örökkévaló által jöhetett létre, akinek szintén nincs oka.
Hogy idáig eljussunk, az isteni építész készített számunkra egy térképet, amely feltünteti a világ számos kanyargós, sötét ösvényét. Ez a térkép a Biblia, amely utat mutat az embernek, miként élhet tartalmas, termékeny életet. Lehetővé teszi, hogy bepillantsunk anyagi világunk külső rétegei mögé, s megpillantsuk a benne rejlő istenit. Megmutatja nekünk azokat a jótetteket, amelyeket minden embernek véghez kell vinnie, s amelyek által jobbá tehetjük életünket és környezetünket. Minden embernek – legyen az orvos, tudós, hivatalnok, sofőr, szülő vagy tanító – van egy kis szeglete az anyagi világban, amelyen jobbítania kell, s amelyet elő kell készítenie az Örökkévaló otthonául. És amikor az egész mindenség elkezd teremtője szándéka szerint működni, belépünk a messiási korba, az isteni szándék felfedésének és valóra válásának korszakába.
Önösségünk félretétele és az Örökkévalóhoz való folyamodásunk által nem kevesebbek, hanem többek leszünk. Mivel mind mi, mind anyagi céljaink természetüknél fogva átmenetiek, ugyanilyen átmenetiek anyagi eredményeink is. Ha életünket egy valós és örök valósághoz kötjük, minden tevékenységünk és eredményünk is örökkössé válik. Ne feledjük: az Örökkévaló mindannyiunkat egyedi képességekkel ruházott fel. Földi küldetésünket rajtunk kívül senki más nem teljesítheti; a mi feladatunk, hogy felismerjük ezt a küldetést, és minden energiánkat ebbe az irányba fordítsuk.
Paradox módon a létünk csak akkor nyer értelmet, ha rájövünk, hogy az isteni léthez képest önmagában mennyire értelmetlen. Végül azonban, mikor sikerül az isteni nézőpont magasságába emelkednünk, belátjuk, hogy életünk ennél tartalmasabb nem is lehetne.
Vannak, akik kétségbe vonják az Örökkévaló létét.. Érdekes megfigyelés, hogy sok ember hajlamos jóval nagyobb elszántsággal kétségbe vonni az Örökkévaló létét, mint önmaga egynémely cselekedetét. Gondoljunk bele, hogy fontos döntésekkor milyen gyakran hagyatkozunk mások tapasztalatára. Elfogadjuk az orvosok és a tudósok döntéseit. Elfogadjuk olyan emberek tanácsát, akik megmondják nekünk, hogyan együnk és aludjunk, hogyan játsszunk és dolgozzunk, hogyan öltözködjünk, és hogyan viselkedjünk. Ugyan hányszor kérdezzük meg az orvost, milyen vizsgálatok alapján jutott következtetéseire, ugyan hányszor megyünk be egy étterem konyhájába körülnézni?
Amikor azonban az Örökkévalóról esik szó, szkeptikusabbakká válunk. Miért? Talán félünk a felelősségtől, amit küldetésünk felismerése jelent?
Az emberek manapság mind gyakrabban beszélnek az Örökkévalóról, arról, hogy vissza kellene térnünk a magasabb rendű értékekhez, s hogy mélyebben kellene fölfogni földi küldetésünket. Mindez jó szándékú beszéd – most azonban eljött az ideje, hogy cselekedjünk is.
Engedjük be életünkbe az Örökkévalót. Nem kell hozzá sok. Az Örökkévaló mindössze parányi nyitottságot kér tőlünk, amely által a lehető legszélesebb bejárást biztosítja számunkra az abszolút valóságba. Szenteljük csak életünk egy apró szegletét az Örökkévalónak, de azt a szegletet ne használjuk másra.
Mi vagyunk az a nemzedék, amely révén az isteni jelenlét tudatosul a földön. 

* * *


Mikor a Rebbe még csak két és fél éves volt, anyja egy este, miután lefektette, benézett hozzá. Meglepetésére nem találta az ágyban a kicsit. Végigkutatta az egész házat, de nem találta. Végül eszébe jutott, hogy megnézi abban a szobában is, amelyet imádkozásra használt a család. Legnagyobb meglepetésére ott találta hajlongva imádkozó fiát. A Rebbe később bárhová ment, mindenhová magával vitte az imakönyvét.

  • Küldés emailben

Fejezetek