21. ? Zsidó mesék, legendák, történetek

Az ezüstpénz

Reb Jeruchám sohasem foglalkozott kenyérkereséssel: még esküvője után is a Tóra tanulmányozásának és az imáknak szentelte minden idejét, akárcsak annak előtte. Lea, a felesége szerencsés asszonynak tartotta magát, hogy ennyire jámbor és tanult férje van. Abban az időben a stetlnek nevezett zsidó kisvárosokban nem volt szokatlan, hogy a feleség tartja el a családot. Az asszonyok zokszó nélkül keltek hajnalban, és kimentek a piacra, ahol a környékbeli parasztok kínálgatták portékáikat. Alkudoztak néhány tucat tojásra, egy-egy pár csirkére, egy zsák libatollra, egy kosár gombára és hasonlókra, aztán mindezeket kis haszonnal továbbadták a bálbosztéknak, a szomszédságbeli polgárasszonyoknak. Az így keresett pénzbôl nem gazdagodtak meg, de szerényen fedezte a család szükségleteit. Jeruchám családja számára a tél volt a legnehezebb időszak. Az utak hetekre sártengerré változtak: sem szekéren, sem szánon nem lehetett megközelíteni a stetlt. Aztán hóviharok kezdtek tombolni, és a parasztok nemigen merészkedtek ki az utakra. Ilyenkor a stetl teljesen el volt vágva a külvilágtól, és Lea nem tudott üzletelni. Hozzá kellett nyúlnia a félretett pénzecskéhez, hogy férje és gyermekei ne éhezzenek, de majd megszakadt a szíve, valahányszor sor került erre. Történt egyszer, hogy különösen zord tél köszöntött rájuk: a hóviharok hetekig nem akartak véget érni. Lea elszorult szívvel látta, hogy fogytán a spórolt pénz. Amikor már csak néhány garasa maradt, minden bátorságát összeszedve megzavarta férjét a buzgó tanulásban. Mit csináljunk, Jeruchám? Honnan keríthetnénk valami ennivalót a gyerekeknek? Hiszen már kenyérre is alig futja! Reb Jeruchám felpillantott a Talmudból, és higgadtan válaszolt: Bizakodj, kedveském, legyen benned bitochon! Mennyei Atyánk még sosem hagyott el, most sem fog magunkra hagyni bennünket… Sokra megyek a bitochonnal, ha korog a gyomrunk! – kesergett Lea. – Isten bocsássa meg bűnös szavaimat, hiszen csak tanulatlan asszony vagyok, de egy anya nem nézheti, hogy a gyerekei éheznek! Mit mondok nekik reggel, amikor kenyér után sírnak? Minek most rágódni ezen? Hiszen reggelig bőven van ideje az Örökkévalónak, hogy törődjék velünk! Bízzál benne, Lea, nem fog megfeledkezni rólunk. A szegény asszony nem vigasztalódott meg, de férje nyugalma és rendíthetetlen hite egy kis bátorságot öntött belé. Reb Jeruchám kiment az udvarra, hogy friss levegőt szívjon. A telihold fénye beragyogta az éjszakát. Már fordult volna vissza a házba, amikor észrevette, hogy a holdfény megcsillan valamin. Lehajolt: egy ezüstösen csillogó pénzdarab feküdt a földön. Felvette, és mikor kezet mosott, a pénzről is lemosta a sarat. Valóban ezüst volt. Dicsőség Istennek – dünnyögött Jeruchám , Lea most legalább egy hétig nyugton hagy… De boldog mosolya eltűnt, mert hirtelen eszébe ötlött: ha az Örökkévaló párnoszét akart küldeni, nem találhatott volna megfelelőbb módot? Miért a koszos udvarba kellett dobnia? No, köszönöm szépen, így nem is kell! Reggel, amikor senki sem látja, bli néder, bedobom a cedokáperselybe, hogy azt se tudják, ki adta! Visszaült a Talmudhoz, az ezüstpénzt pedig maga elé tette az asztalra, hogy el ne feledkezzék róla reggel, amikor elindul a templomba. A tanulásba temetkezve észre sem vette, hogy Lea bejött a szobába: arra riadt, hogy az asszony felsikolt örömében, és hitetlenkedve bámul a pénzre. A boldogság könnyei csillogtak a szemében. Jeruchám már szinte megfeledkezett az ezüstről, de Lea félreérthetetlen arckifejezése láttán gyorsan rátenyerelt. Nem a miénk! – mondta. – Már felajánlottam cedokának. Lea nem hitt a fülének. Felajánlottad?!… A gyerekeid éheznek, te meg elajándékozod a pénzt? – Döbbenten meredt a férjére, mintha azt gondolná, hogy annak elment az esze, majd keserves sírásra fakadt. Várj csak, kedveském, mindjárt elmagyarázom… – Jeruchám elmondta, hogyan bukkant rá az ezüstre. – Gondold csak el, mi lenne, ha valami ajándékot vennék neked, de még csak el sem mosolyodnék, amikor átadom, hanem a szemétbe dobnám, és azt mondanám: “Keresd meg!” Hát elfogadnád az ilyen ajándékot?… Ha az Örökkévaló nem tudja illendôképpen ideadni a párnoszét, akkor nem fogadom el. Hiszen ezzel ugyanúgy szégyenbe hoz bennünket, mint ha alamizsnát vetne nekünk! Hidd el, Lea, az Örökkévaló nem feledkezett meg rólunk, csak próbára tette a hitünket! Ezért legyen bennünk erős a bitochon: hogy láthassa, komoly dologról van szó. Lea fejcsóválva hagyta magára a férjét. Jól tudta ő, hogy a véleménye nem érhet fel a jámbor, tudós emberével, de azt is tudta, hogy egy falat kenyér, egy csepp tej sincs a háznál, és a gyerekek éhen maradnak. Reb Jeruchám újból belemélyedt a tanulásba, és jócskán éjfél utánig bújta a Talmudot. Ezen az éjszakán két kalmár épp úton volt egy nagyobb város felé. Jó néhány órája vándoroltak már a kegyetlen hóviharban, és nagyon fáradtak voltak. Szívesen behúzódtak volna valahová a hidegen süvítő szél, a kavargó hó elől. Éppen egy sötétbe burkolódózó városkán gyalogoltak keresztül, amikor egy jégvirágos ablakból halvány gyertyafényt láttak kiszűrődni. Bekopogtattak a házba. Reb Jeruchám ajtót nyitott, és behívta őket. Prémbundájuk láttán megállapította, hogy tehetős kereskedők lehetnek, és elnézést kért, hogy csupán szerény szállást tud nyújtani nekik. Sajnos nem szolgálhat többel a tisztelt uraságoknak, mint hogy födél alatt lehetnek, de Lea majd forral egy kis vizet… A vendégek azonban megnyugtatták a házigazdát, hogy ennyi bőven elég lesz, hiszen csak menedékre volt szükségük, minden egyebük megvan. Ételünk-italunk van bőséggel, fejedelmi lakomát csaphatunk. Csak az éjszakát szeretnénk itt tölteni, és hálát adunk Istennek a vendégszeretetedért! Míg Lea vizet forralt, a két kereskedő becipelte az élelemmel teli kosarat, és a tartalmát nyomban az asztalra rámolták. Volt ott kenyér, vaj, sajt, tea, cukor, hoztak heringet, hagymát, sőt még savanyúságot is, került citrom a teához, és a lekvárról sem feledkeztek meg.No meg nem hiányzott az üveg vodka sem, hogy legyen mivel leöblíteni a jó falatokat. Lea a szombati abrosszal terítette meg az asztalt, amely szinte roskadozott a sok finomság alatt, és valóban fejedelmi lakomát kínált. A vendégek ragaszkodtak hozzá, hogy a házigazdáék is tartsanak velük. Vacsora közben a kereskedők szóval tartották vendéglátóikat, és a társalgás hamarosan élénk talmudikus beszélgetésbe fordult. Kiderült, hogy a kereskedők is tanult férfiak, bár a tudásuk nem vetekedhetett reb Jerucháméval. Miután a vendégek megmelegedtek, és számos “Lechájim!” is elhangzott, az egyik kereskedő egyszer csak izgatottan odafordult a társához: Ide hallgass, reb Jánkel, eszembe jutott valami! Minek törnénk magunkat Lembergig* a din Torá miatt, amikor itt is elintézhetjük? A házigazdánk nyilvánvalóan tanult, jámbor ember. Ha hajlandó lenne ítéletet mondani a vitánkban, rengeteg fáradságtól kímélne meg bennünket. Mit gondolsz? Remek ötlet! – kiáltotta lelkesen a másik. Ezek után elmagyarázta helyzetüket reb Jeruchámnak. Mi ketten, reb Joszéf meg én, már régóta üzlettársak vagyunk, és hála Istennek, jól mennek az ügyeink. Nemrégiben megint sikerült egy ragyogó üzletet kötnünk, ám nem tudunk megegyezni a haszon elosztásában. Tudod, mi nem csupán társak vagyunk, hanem jó barátok is, és egyikünk sem akarja megrövidíteni a másikat. Ezért elhatároztuk, hogy a tudásáról és bölcsességéről messze földön híres lembergi ruv elé visszük az ügyet. De most, hogy az isteni Gondviselés házadba vezérelt bennünket, és meggyőződhettünk arról, hogy tanult, bölcs ember vagy, szeretnénk ha te döntenél ügyünkben a Tóra előírásai szerint. Persze nyugodt lehetsz, reb Jeruchám – tette hozzá sietve a kereskedő , nem azért kérünk fel téged, mert spórolni akarunk! Boldogan kifizetjük neked a szokásos tiszteletdíjat, amit a lembergi ruvnak szántunk: a vita tárgyát képező összeg tíz százalékát. Nagyon nagy szívességet tennél, ha elvállalnád, mert megkímélnél bennünket attól, hogy ebben a borzalmas időben Lembergbe utazzunk. Mindketten a legnagyobb örömmel vállaljuk, hogy elfogadjuk döntésedet. Reb Jeruchám egy kicsit tétovázott. Őszintén megvallotta a két kereskedőnek, hogy még sohasem vett részt din Torában, és nem szívesen vállal ekkora felelősséget. Látván azonban, hogy mindketten szeretnék megerősíteni a köztük lévő békét és egyetértést, és pontot akarnak tenni a vita végére, végül is belement, hogy másnap megtárgyalják az ügyet. Másnap reggel reb Jeruchám és vendégei elmentek az imaházba. Jeruchám kivárta az alkalmas pillanatot, hogy észrevétlenül bedobhassa az ezüstpénzt a cedákáperselybe. Köszönetet mondott az Örökkévalónak, hogy végtelen jóságában nem feledkezett el róla meg a családjáról, és illendő módon, ráadásul bőkezűen biztosította számukra a párnoszét.

  • Küldés emailben

Fejezetek