6. ? Zsidónak lenni

Az étkezés törvényei: a lélek eledele 1/2.

AZ ÉTKEZÉS TÖRVÉNYEI: A LÉLEK ELEDELE

KÁSRUT: ez a héber szó foglalja össze a zsidó étkezési szokásokat. Alapalakja a „megfelelő”, „alkalmas”, „a vallási előírásokkal összhangban álló” jelentésű koser (kásér). Minden élelem, amely megfelel a zsidó szabályoknak, fogyasztásra alkalmas, vagyis kóser. A „kóser módra” kifejezés megtévesztő, félrevezető. A „kóser” nem egy nemzeti konyha ételeinek speciális elkészítési módjára vagy speciális ízeire vonatkozik, hanem pontosan körülhatárolt jelentéssel bíró rituális kifejezés. A vallás előírásai határozzák meg, hogy mire alkalmazhatjuk ezt a szót. Akár kóser az élelmiszer, akár nem, a „kóser módra” jelzés egyértelműen tudtunkra adja, hogy az így kínált zsidó ételkülönlegességek nem kóserok.

A „kóser” szó egyébként a vallási irodalomban olyan tárgyak jelzőjeként is szerepel, amelyek a háláchá előírásainak megfelelően vannak elkészítve. Az olyan kifejezésekben, mint „kóser Tóra”, „kóser tfilin”, „kóser mezuzá”, „kóser tálit”, azt jelenti, hogy ezek a tárgyak előírásosan készültek, megfelelnek a zsidó törvények szabályainak, rituális használatra alkalmasak. Az az ember, aki minden tekintetben a vallás tanításai szerint él, kóser ember (ádám kásér). A szó köznyelvi jelentései – „helyes”, „megfelelő” – igen közel állnak a héber eredetiéhez. Leginkább mégis az étkezéssel kapcsolatban használják a “kóser” kifejezést, és mi is ebben az értelemben élünk vele. Ugyanígy a tréfá szóval jelölünk mindent, ami nem kóser (noha a zsidó törvények szerint ez a szó kifejezetten a beteg vagy fertőzött állatokra, illetve tetemükre vonatkozik).

A zsidó étkezési törvények nemcsak a test étrendjét szabályozzák, hanem a lélekéét is: nemcsak a test, hanem a lélek épülését is szolgálják.

A hithű zsidó, aki betartja a kásrut előírásait, nem azért teszi ezt, mert aprólékosan feltárta minden részletkérdés minden összetevőjét; nem azért, mert ez örömöt okoz neki; nem azért, mert úgy véli, hogy használ az egészségének; nem azért, mert a Biblia határozottan és közérthetően utasítja erre – hanem azért, mert isteni parancsolatoknak tekinti azokat, ő pedig köteles saját akaratát alárendelni az isteni akaratnak: engedelmeskedik, mert erre kötelezi a hit.

Bölcseink szavaival: „Helytelen azt mondanod: Nem kívánom megenni a disznóhúst (mert nem szeretem). Így helyes: Szeretném ezt és ezt tenni, de Mennyei Atyám másként rendelkezett.” Habár „az Isten sok felfoghatatlan törvényéből eredő haszon gyakorlásukban, nem pedig az okok megértésében van”, a zsidók mégis fáradhatatlanul kutatják a Tóra titkait, és megpróbálják feltárni Isten törvényeinek okait. A hívő ember biztos abban, hogy az isteni rendelkezéseknek megvannak a maguk okai, még ha őelőle rejtve maradtak is.

Mielőtt tovább vizsgálnánk ezt a kérdést, vegyük szemügyre azt a közkeletű tévhitet, miszerint a kásrut törvényei mindössze valamiféle ősi egészségügyi szabályok. Valószínűleg ebből a hitből ered a fordításokban a „tiszta” és „tisztátalan” kifejezések használata, amelyekkel az ehető, illetve a nem ehető élőlényeket illetik. Aki a Tórát fordításban olvassa, a „tiszta” és „tisztátalan” alatt fizikai tisztaságot, illetve tisztátalanságot érthet, és gondolkodás nélkül a higiénia témakörébe sorolja ezeket a fogalmakat. Tény, hogy a sertéshez, ehhez az általánosan fogyasztott háziállathoz – amelytől a zsidók különösen undorodnak – általában a sárban hentergést, a trichinózis (féregfertőzés) terjesztését társítják, s ez is hozzájárul a tévhit szívósságához. A sertés iránti különleges undor azonban történelmi okokra vezethető vissza: ez volt ugyanis az a nem kóser állat, amelynek elfogyasztására az elnyomók többnyire rá akarták kényszeríteni a zsidókat, akik számára ez a hit megtagadását jelentette. Történelmünk számos alakja szenvedett mártírhalált emiatt. Nem lehet pusztán higiéniai magyarázatot adni a teve, a ló vagy a vadnyúl fogyasztásának tilalmára, hiszen ezeket a világ különböző részeiben ehetőeknek tartják, és semmivel sem piszkosabb állatok, mint a marha vagy a kecske. Sőt, a Tóra megengedi a baromfifélék (csirke stb.) fogyasztását, holott ezek sem sokat adnak a tisztaságra.

A héber nyelv a „tiszta” és „tisztátalan” állatok megjelölésére a táhor és támé kifejezéseket használja. Ezek a szavak azonban nem fizikai tisztaságot vagy tisztátalanságot jelentenek: inkább szellemi, illetve erkölcsi állapot leírására szolgálnak. A támé szót például csak az ember lelkét és jellemét beszennyező erkölcsi és vallási hiányosságokkal – különösen a vérfertőzéssel vagy a bálványimádással – kapcsolatban használják, és így jellemzik a rituális tisztálkodás szabályait megszegőket is. Gyakran „megszentségtelenítésnek” is fordítják ezt a szót. A támé élőlényeket nemcsak étkezési, hanem áldozati célra is tilos használni. A „tiszta” és a „tisztátalan” szavak tehát szellemi-rituális értelemben „erkölcsös”, illetve „erkölcsileg szennyes” jelentéssel bírnak. A „tiszta kéz”, „mocskos száj” vagy „piszkos fantázia” kifejezések bizonyítják, hogy a „tiszta” és „tisztátalan” a mai nyelvben is használatos ebben az erkölcsi-szellemi értelemben. A táhor és támé héber szavak – amelyeket a kásrut szabályaiban következetesen használnak – csakis ezt a jelentést hordozzák.

A kóserság szabályozásának bizonyos szakaszaiban szó esik fertőzésről és sérült szervekről – amelyek miatt az állat tréfának tekintendő –, s ennek nyilvánvalóan higiéniai, illetve egészségügyi okai is vannak. A zsidók azonban sohasem kutatták, hogy az étkezési törvények használnak-e az egészségnek – hiszen az Örökkévaló parancsolatai csakis hasznosak lehetnek az ember számára, mind fizikai, mind szellemi értelemben –, tehát a higiéniai vagy egészségügyi szempontot nem tekintették a kásrut elsődleges céljának. Tegyük még hozá, hogy sem az ehető élőlények körének meghatározása, sem a rituális vágás követelményei, sem a vér kifolyatása, sem a húsos és tejes ételek elkülönítése, sem a többi előírás nem támasztja alá az „ősi egészségügyi szabály” elméletét.

Az egyetlen nyom, amelyen eljuthatunk ezeknek a szabályoknak a magyarázatához, magában a Biblia szövegében található: majdnem mindenütt, ahol a Tóra az étkezési törvényeket említi, utalást találunk a szentségre is. Mózes harmadik könyve 11. fejezetében például, amely felsorolja az ehető és nem ehető négylábúakat és szárnyasokat, összefoglalásul ez áll: „Mert Én, az Örökkévaló vagyok a ti Istenetek, mutassátok hát meg, hogy szentek vagytok! Legyetek szentek legyetek, mert Én szent vagyok!” (3Mózes 11:44.) Másutt ezt olvassuk: „…te az Örökkévalónak, a te Istenednek szent népe vagy! Ne főzz gödölyét anyja tejében!” (5Mózes 14:21.) „Legyetek szentek előttem! A mezőn széttépett állat húsát ne egyétek meg…” (2Mózes 22:30.) Az utóbbi előírás egyenesen olyan szakaszban fordul elő, amely a méltányossággal és igazságszolgáltatással foglalkozik, és ezeknek célja szintén a nép felmagasztosítása.

A szentség gondolatát támasztják alá a Tórának azok a törvényei is, amelyek a fertőzöttségtől (a szent dolgok beszennyeződésétől) való tartózkodást írják elő. Ugyanis nemcsak a tiltott élőlény lehet támé: maga Izrael is folyvást intést kap, hogy ne szennyezze be magát vele, ne váljék maga is támévá általa (3Mózes 11:43 44.).

A szentség hangsúlyozására – mint a kásrut szabályainak okára és céljára – érdemes kicsit több figyelmet fordítani, mert elválaszthatatlan része a zsidóságról alkotott teljes képnek, és számtalan elágazása van.

A különbségtétel „az állat között, amelyet szabad enni és az állat között, amelyet nem szabad enni” (3Mózes 11:47.) része annak a magasabb követelménynek, hogy Izrael tanuljon meg „különbséget tenni tisztátalan és tiszta között” nemcsak az étkezésben, hanem az élet összes területén: a szexuális, erkölcsi etikai, szellemi életben is. A kásrut szabályai beletartoznak azoknak a szándékoknak, céloknak és követelményeknek a rendszerébe, amelyek a zsidóság teljes képét meghatározzák. A kásrut önmagában való vizsgálata torz és téves eredményre vezethet.

A zsidóság számára a szentség nem aszketikus, önmegtartóztató életet jelent. A szentség nem követeli meg a lélek örömeitől való elfordulást, sem a test ösztöneinek elfojtását, de elítéli a gyönyörhajhászást. Falánkság és iszákosság jellemzi a konok, engedetlen, fegyelmezhetetlen fiút (5Mózes 21:18 21.). Ezek a tulajdonságok szentségtörőknek számítottak. Az önfegyelem hiánya és a szükségletek kielégítésére való törekvés – függetlenül attól, hogy azok megalapozottak, helyénvalók vagy törvényesek-e – lelki erőtlenségre és erkölcsi gyengeségre vall. A szentség a szenvedélyek fölötti uralkodást jelentette és jelenti, vagyis azt, hogy magunk irányítjuk szenvedélyeinket, nem pedig ők bennünket.

Aki hozzászokott, hogy ellenálljon a tiltott élelmiszerek csábításának, az le tudja gyűrni a tiltott szexuális kapcsolatok iránti vágyat is, és képes etikus magatartást tanúsítani olyan helyzetekben, amelyekben a tilalom megszegése anyagi vagy egyéb előnyökkel kecsegtet. Ez a vallási fegyelem nem feltétlenül érvényesül más területeken, de mindenképpen megalapozza a képességet, amellyel ösztöneinken és vágyainkon uralkodni tudunk.

A Biblia szentségre motiváló szemléletét tükrözi az is, hogy az alapvető szükségletek kielégítését – az evés, az ivás, a nemi élet ösztöneiét, amelyek az embert éppúgy jellemzik, mint bármely állatot – a judaizmus magasabb, emberhez méltó szinten igyekszik megvalósíttatni. A kásrut jól megvilágítja, hogy a judaizmus még a legvilágibb dolgokat, a leggyakorlatiasabb tevékenységeket is vallásos tartalommal tölti meg. Még a konyhai tevékenységre, erre a nem különösebben magasztos munkára is olyan aprólékos figyelmet fordít, hogy az éhség csillapítását, ezt a merőben testi dolgot szellemi magasságokba emeli – azáltal, hog a mindenütt jelen lévő Isten és az Ő mindenkori szolgálatának kötelezettségére emlékeztet.

A terített asztalt a hagyományos zsidó gondolkodás a templomi oltár képzetéhez társítja. „A Templom idejében engesztelő áldozatok árán kapott feloldozást az ember, most asztala hoz bűnbocsánatot” – magyarázza a Talmud egyik bölcse (Chágigá 27a.). (Ez az rokonítás a magyarázata annak, hogy a zsidók sohasem ülnek asztalra, s annak is, hogy az első falat kenyeret megsózzák, ahogyan az ősi időkben az áldozattal tették; ezért veszik le a késeket az asztalról az asztali ima elmondása előtt, hiszen a harc és erőszak jelképeit, kést és kardot tilos volt az oltárra, a béke szimbólumára helyezni; sőt ez az egyik indoka az étkezés előtti rituális mosdásnak is, ami nem csupán a tisztaságot szolgálja, hanem az áldozatot bemutató papok előírásos megtisztulását is szimbolizálja.) Az étkezés alatt csak magas szintű, az asztal szentségéhez illő társalgást szabad folytatni. „Ha hárman étkeznek az asztalnál, és nem beszélgetnek a Tóra igéiről, olyan ez, mintha bálvány áldozatából lakmároztak volna… De ha étkeznek hárman egy asztalnál, és a Tóra igéivel foglalkoznak, ez olyan, mintha az Isten asztalánál étkeztek volna…” (Ávot 2:4.). A birkát hámázon, az étkezés utáni áldásmondás valamelyest ennek a követelménynek is eleget tesz. De az étkezés előtti és utáni imádság valójában azt hangsúlyozza, hogy az asztal egyértelműen az oltár jelképe, maga a táplálkozás pedig az Istennek való áldozás.

A zsidó gondolkodás szerint az asztal felmagasztosul a mellette elmondott áldások és imák által, s magának az embernek is az Örökkévalóval szembeni kötelezettségét, a neki való hűséges szolgálatot kell teljesítenie a táplálkozással. Ahogyan tilos bizonyos állatokat az oltárra helyezni, ugyanúgy tilos ezeket az asztalra tenni, vagyis enni őket. A kásrut törvényei világítják meg, hogyan értelmezi a judaizmus a „Minden utadon gondolj rá!” (Példabeszédek 3:6.) tanítását.

Mindez azonban nem elegendő magyarázat arra, hogy bizonyos dolgok miért esnek tiltás alá, míg mások nem. Puszta szeszélyből döntött volna úgy Isten, hogy ezt engedélyezi, azt meg tiltja? A Tóra-tudósok megpróbálták feltárni ezeknek az eltérő szabályozásoknak a jelentőségét. Némelyikük a gyakorlati, egészségügyi indokot találta meghatározónak, mások viszont kizárólag magasabb erkölcsi indokokban látták a szabályozások eltérésének okát, azt hangsúlyozva, hogy a különbségtevés által valósul meg a felmagasztosulás. Az utóbbiak úgy értelmezik a vér fogyasztásának, a húsos és tejes ételek vegyítésének tilalmát, hogy ezek a vérontástól való irtózásra és az élet tiszteletben tartására nevelnek. Mi mással lenne magyarázható például, hogy nem szabad ugyanazon a napon levágni az állatot és kölykét (3Mózes 22:28.)? Hasonlóképpen az erkölcsi értékek emlékezetbe vésését szolgálná „a csúszó-mászó lények” fogyasztásának tilalma is.

Dr. Samuel Belkin The Philosophy of Purpose (A cél filozófiája) című tanulmányában megállapítja, hogy „a célok vallásfilozófiai megközelítése azt tanítja, hogy bizonyos élelmiszerek fogyasztása nem elsősorban egészségügyi vagy higiéniai okokból tilos (bár ilyen szempontból való tanulmányozásuk sem haszontalan), hanem magasabb erkölcsi indokok alapján”.

„A tisztátalan ételek kalodába zárják a lelket, nem engedik erkölcsi és szellemi magaslatokra jutni” – kommentálja Sforno a Tóra tanítását (3Mózes 11:22.).

A kásrutot bíráló szemlélet azzal érvel, hogy „nem az számít, ami bemegy a szájon, hanem az, ami kijön rajta”. Nos, erre csak azt mondhatjuk: ami „kijön”, annak minőségét elsősorban az határozza meg, hogy mi „ment be”. Egy nép tagjainak étkezési szokásai, az ételek, amelyeket fogyasztanak – vagy még inkább, amelyeknek fogyasztásától tartózkodnak –, hosszú távon nagymértékben befolyásolják az illető nép jellemét, értékeit, erkölcsi-etikai érzékét.

A zsidó bírálók, különösen a reformirányzat hívei, akik az egyéb háláchikus előírásokkal együtt a kásrutot is elutasítják, azzal az indokkal vetik el a hagyományokat, hogy azok falként emelkednek köztünk és más népek, illetve más vallások között, mert megnehezítik a társadalmi érintkezést. Ha a kásrutot – egyéb céljaitól eltekintve – csak ebből a szempontból vizsgáljuk, akkor is arra a nyilvánvaló eredményre jutunk, hogy ez a Mindenható szándéka szerint van: a nem zsidó társadalmi környezetbe való beilleszkedés lehetősége – akárcsak a vegyes házasságoké és az asszimilációé – ütközik ezáltal áthághatatlan akadályba.

Az elkülönülés és a kásrut közötti kapcsolatot fogalmazza meg az alábbi szakasz is: „Én, az Örökkévaló, vagyok a ti Istenetek, aki elkülönítettelek a népektől. Tegyetek azért különbséget a tiszta és a tisztátalan állatok között, a tisztátalan és tiszta madarak között…” (3Mózes 20:24 25.).

Nyilvánvaló, hogy a kásrut elvetése együtt jár a vegyes házasságok és az asszimiláció elterjedésével. A kóser háztartásra való berendezkedés szinte lehetetlen például az olyan fiatalok számára, akik hosszabb-rövidebb időre elhagyják otthonukat, s ezalatt olyan zsidókkal kerülnek közelebbi kapcsolatba, akik nem tartják szükségesnek ezt. Vagyis, ha nem a zsidóság normatívái határozzák meg a mindennapi életet, automatikusan kialakulnak az asszimilációnak kedvező feltételek.

A kásrut szigorú megtartása valójában nem akadályozza meg a más népekkel és vallásokkal való jó viszony fenntartását, Izrael viszont talán éppen ezáltal képes megőrizni saját arculatát. Egy kis népnek, amely fenn akar maradni, s amely állandó küzdelmet folytat a beolvadás és az asszimiláció ellen, ebben a harcban segítségére lehet minden előírás és szabály, amely akadályt állít a megsemmisüléshez vezető útba.

A kásrut olyan, mint egy ház alapja. Az alap önmagában még nem ház. Nem lehet lakni benne. De az alapozás nélküli vagy gyenge alapokon álló ház a legkisebb érintésre összeomolhat. A kásrut önmagában nem a zsidó otthon, nem is a zsidó élet, még csak nem is a felmagasztosulás, amely pedig elsődleges célja. De épületet emelni kásrut nélkül: annyi, mint gyenge épületet emelni. A szombat, az ünnepek, a családi élet – házunk falai, teteje, bútorzata stb. – együttese ingatag lesz, összedőléssel fenyeget, ha nem építjük szilárd alapra.

A gyerekek vallásos nevelése és szellemi fejlődése sem lehet eredményes kásrut nélkül. A nem kóser szülőnek – aki hazavárja gyermekét a zsidó iskolából, ahol az megtanult bráchát, áldást mondani az ételre – eszébe sem jut, hogy a gyermek azért az ételért ad hálát Istennek, amelynek fogyasztását Ő maga tiltotta meg. Ha ez a következetlenség, ez a paradoxon nem zavarja a szülőt, a gyermek hamarosan maga fogja észrevenni az ellentmondást, és többnyire nem a tiltott ételekről fog lemondani, hanem az áldásmondással hagy fel. A vallásos szellemű nevelés, amelyről a szülők kezdettől gondoskodni akartak, értelmét veszti.

A – szintén sok zsidó családban szokásos – kettős nevelés sem alkalmas a kásrut útján elérhető célok megközelítésére. A „kóser háztartás” sajnos ma már nem azonos a „kóser otthonnal”. Otthon zsidóként, házon kívül pedig goj módon étkezni nevetséges: így viselkednek azok a zsidók, akik igencsak megnézik, mi kerül otthon a tányérjukra, de hogy mi kerül a gyomrukba, azt nem annyira. Nem csoda, ha gyermekei azt hiszik, hogy az élet egyéb területein is más követelményeknek kell megfelelniük odahaza, mint házon kívül. Nem szándékozom az ilyesmit képmutatásnak bélyegezni: fogjuk fel úgy, hogy legalább valamit megpróbálnak betartani – hiszen a kevés is több, mint semmi –, de az ilyenfajta „kettős könyvelés”, a csak otthoni kóserság, nem vezet el a kásrut céljához.

Összefoglalásul: a kásrut magában és magától nem magasztosít fel, de elválaszthatatlan eleme annak a rendszernek, amely a teljes zsidó életet alkotja, s amelyben a szombat és az ünnepek, az etikai és erkölcsi normák, a szexualitás elvei és gyakorlata mellett a kásrut megtartása is nélkülözhetetlen szerepet játszik. 

A tiltott ételek

Mózes harmadik könyvének 11. fejezete és Mózes ötödik könyvének 14:2–21. szakaszai felsorolják azokat az állatokat, halakat és szárnyasokat, amelyeket szabad enni, és azokat, amelyeket tilos.

  • Csak azokat az állatokat szabad enni, amelyeknek 1.: hasított patájuk van, és amelyek 2.: kérődznek. Az összes többit tilos. Nem elég, ha az állat csak az egyik kritériumnak felel meg. A csak hasított patájúak és a csak kérődzők mint tiltottak név szerint fel vannak sorolva. Ezek között szerepel a teve, a disznó, a nyúl és a szirti borz. Azok az állatok, amelyek megfelelnek a „tisztaság” jellemzőinek, a következők: a birka, a marha, a kecske és a szarvas.
  • Csak azokat a halfajtákat szabad enni, amelyeknek uszonyuk és pikkelyük van. Az összes többit tilos. A tengeri állatok többsége a tiltottak közé tartozik, például a homár, az osztriga, a garnélarák, a kagylók és a rákok. Vannak olyan állatok, amelyeknek besorolása vitatható: nem egyértelműen pikkelyesek például a tokhal és a kardhal, ezért a legutóbbi idők szaktekintélyeinek állásfoglalása ellenük szól.
  • A szárnyasok közül, miután nincsenek közös jellemzők, amelyek alapján megengedett vagy tiltott kategóriába lehetne sorolni őket, a Tóra megadja a tiltottakat, helyesebben név és fajta szerint felsorol összesen huszonnégyet. Ebből a felsorolásból állította össze a Talmud a tiltott szárnyasok jellemzőit. Ezek többnyire ragadozók, vagy ragadozók módjára táplálkoznak: keselyű-, holló-, sólyom-, bagoly-, strucc-, pelikán-, gólya-, gémfajták stb. Megengedett szárnyasok a hagyomány szerint a tyúk-, pulyka-, liba-, kacsa- és galambfélék.
  • A kétéltűek és a rovarok tiltottak, mint olyan élőlények, amelyek “hasukon” csúsznak-másznak (a kígyó kategóriájába tartoznak), “szárnyas rovarok” vagy a rágcsálók és a gyíkfélék közé sorolhatók. “…utálatosak… ne tegyétek magatokat tisztátalanná velük…” (3Mózes 11:42–43.). Az olyan “ínyencfalatokat”, mint az angolna, csiga, csörgőkígyó, hangya és a különböző bogarak, a Tóra
  • Minden élőlényt szabad enni, ami a Tóra szerint táhor, vagyis tiszta. Ezek kóserok, ami azt jelenti, hogy a törvénynek megfelelően fogyasztásra alkalmasak. A tiltott élőlények támé-tisztátalan, szennyes – dolgok; sékecként, utálatosságként és toéváként is szerepelnek. Ezek nem kóserok. A köznyelvben a tréfá („tréfli”) kifejezést használják rájuk, és minden olyan ételre, amely nem felel meg a zsidó törvények rituális étkezési szabályainak. Nem lehet őket kóserítani sem.[1]
  • A nem kóser élőlények termékei sem kóserok. Tilos a nem kóser szárnyasok tojását enni, a nem kóser állatok tejét inni, nem kóser halból származó olajat használni. Az egyetlen kivétel a méz, amelynek fogyasztását a Tóra megengedi, talán azért, mert a méhek a virágok nektárjából állítják elő.
  • A zsidó vallási törvények tartalmaznak egyértelműen higiéniai szabályokat is. Az egészségre ártalmas ételek fogyasztása akkor is tilos, ha megfelelnek a kóserság feltételeinek. Ezeket az ételeket a rabbik azon az alapon tiltják, hogy az egészséget veszélyeztető dolgok – szákáná – kategóriájába tartoznak, amiről a Biblia így ír: „Nagyon vigyázzatok azért magatokra!” (5Mózes 4:15.). 

A kóser vágás – a sechitá – követelményei

  • A Tóra tiltja minden „tiszta” élőlény (állat) fogyasztását, amely természetes módon elpusztult, vagy nem rituális vágás – sechitá – útján ölték meg. „Nem szabad megennetek semmiféle döglöt állatot…” (5Mózes 14:21.). Az ilyen tetemeket nvelának vagy tréfának hívják. „…levághatsz marhádból és aprójószágodból… úgy, amint parancsoltam néked, és egyél…” (5Mózes 14:21.). Amit ezeknek a rendelkezéseknek megfelelően vágtak le, az ehető; amit nem, az tiltott.
  • A vágás jóváhagyott módjait, a sechitát a Szóbeli Tóra részletezi. Csak az eszerint vágott állatok nem veszítik el kóserságukat.
  • A rituális vágás szabályai csak a négylábúakra és a szárnyasokra vonatkoznak, a halakra nem. A Tóra kifejezetten különbséget tesz, amikor így ír: „…juhot és szarvasmarhát vágni nekik … gyűjteni a tenger minden halát…” (4Mózes 11:22.).
  • A rituális vágásnak az a célja, hogy minél kevesebb szenvedést okozzanak az állatnak, és minél több vért távolítsanak el belőle. A nyak gyors oda-vissza mozdulattal történő átmetszéséhez megfelelő hosszúságú, tökéletesen éles, hibátlan pengéjű kést használnak. A kés a másodperc törtrésze alatt elmetszi a légcsövet, nyelőcsövet, a bolygóidegeket, a nyaki verőeret és vénát. Az eszméletvesztés majdnem azonnal, két másodpercen belül fájdalommentesen bekövetkezik, így a vágás már nem okoz szenvedést: gondoljunk csak arra, hogy ha borotválkozás közben megvágjuk magunkat, nem abban a pillanatban érezzük a fájdalmat, és a vér is csak később serken ki. A világ legjobb fiziológusai, patológusai és egyéb tudósai abszolút humánusnak ismerik el ezt a módszert.

Az elkábítás, amit az állatvédők javasolnak a szenvedés csökkentésére, tréflivé teszi az állatot. A nem kóser vágás kegyetlen és fájdalmas módszereivel mindegy, hogy kapott-e bódítószert az állat, de a kóser metszés maga is egyfajta elkábítás, mert azonnali érzéketlenséget okoz.

A sechitá, azonkívül, hogy humánus, még valamiben különbözik minden más módszertől: lehetővé teszi a vér teljes és azonnali eltávolítását, amely így nem tud a húsba beszívódni. Ezzel eleget tesz a vérevés tilalmának, és a higiéniai követelményeknek is.

A sochét („sajhet”) nem egyszerűen egy zsidó böllér. Istenfélő, hívő embernek kell lennie, ismernie kell a Sulchán Áruchnak a sechitára vonatkozó szabályait és az állat fiziológiáját; szigorú vizsgán kell keresztülmennie, és megfelelő rabbinátusi bizonyítvánnyal kell rendelkeznie. Jámborsága és nagy tudása miatt – különösen a kisebb közösségekben – gyakran tölt be egyéb hitközségi funkciót is. Mindezek a szabályozások a bibliai hagyomány alapján állnak (5Mózes 12:21.). Részleteik kidolgozása a Talmudban található meg (Chulin 1–2.), kodifikációjuk pedig a Sulchán Áruchban (Joré Déá 1–28.).

A hús kóserítása

A vér tilalma 

  • A Tóra tiltja a vér fogyasztását, még a kóser állatok véréét is. Ez nem vonatkozik a hal vérére. „Semmi vért ne egyetek a ti lakhelyeiteken, sem madárét, sem baromét. Az a személy, aki vért eszik, irtassék ki népe közül.” (3Mózes 7:26–27., 17:10–14.).
  • E tilalom betartása érdekében a vért el kell távolítani a húsból, az alábbi két módszer valamelyikével:
    • a „kisózás” – áztatás és sózás – módszerével, amelyet általában „kóserításnak” neveznek,
    • nyílt lángon, elektromos sütőben vagy roston való kisütéssel: ezzel a módszerrel a láng vagy az elektromos tűz hatására a vér kicsöpög.
  • A kisütés vagy a kisózás mindenképpen szükséges. A megfelelően vágott állatokat is kóserítani kell.
  • Ha a húst – még a kóser módon vágott kóser húst is – a vér eltávolítása nélkül készítjük el, tréflivé, nem kóserrá válik. Főzés közben a húsban maradt vér kiszivárog, ezáltal a hús az annyira tiltott vérben puhul meg, s így minden, ami az edényben van, tréfá lesz. 

Kóserítás kisütéssel 

  • A kisütést nem szabad edényben végezni, csak rostélyon, hogy a vér elfolyhasson.
  • A rostélyt vagy a nyársat, amelyen a nem kóser húst kisütjük, nem szabad már kóserított húshoz használni.
  • A nyers húst alaposan meg kell mosni, és a tűz fölött kicsit meg kell sózni.
  • Ha a hús már majdnem elkészült, hideg vízben le kell mosni róla a külsején összegyűlt vért. Ezzel eleget tettünk a kóserítás követelményeinek. Ezután meg lehet főzni, vagy tovább lehet sütni, természetesen másik rostélyon vagy nyárson, amelyet csak kóserított húshoz használunk.
  • A májat, amely rengeteg vért tartalmaz, csakis kisütéssel lehet kóserítani. A kisózás nem alkalmas a máj megtisztítására. 

Kóserítás kisózással 

  • A húst mindenekelőtt alaposan meg kell mosni hideg folyó víz alatt, azután fél órára beáztatni annyi hideg vízbe, amennyi ellepi. Ez a hús felpuhítására szolgál.
  • A mélyhűtött húst csak akkor szabad besózni, ha fölengedett.
  • A félórás áztatás után a hús egész felületét – a szárnyasokat belül is – be kell szórni közepes finomságú sóval. Amerikában „kóser só” néven lehet kapni ilyent. A rendes asztali só túl finom erre a célra, mert könnyen feloldódik, és beszívódik a húsba, ahelyett hogy kiszívná belőle a vért.
  • A megsózott húst lejtős felületű vagy lejtősre kitámasztott, sima táblára kell fektetni, amelyről a vér lecsoroghat. Ha perforált vagy rácsos szárítótálcára tesszük, nem kell lejtenie.
  • A húsnak egy órán át kell a sóban állnia. Rendkívüli állapot esetén is legalább tizennyolc percig legyen benne.
  • Az óra elteltével a sót folyó víz alatt gondosan le kell mosni a húsról. A húst ezután el lehet készíteni, persze csak a kóserított húshoz való edényben, rostélyon vagy nyárson.
  • Azt a tálat vagy edényt, amelyben a húst áztatjuk, nem szabad másra használni.
  • A kisózást a hús megvásárlása után, amint lehet, el kell végezni. Semmiképpen nem szabad a vágástól vagy az utolsó öblítéstől (ld. alább) számított hetvenkét óránál tovább kisózatlanul hagyni. Ha ez elkerülhetetlen, a hetvenkét óra lejárta előtt alaposan meg kell mosni hideg vízben, hogy a benne lévő vér meg ne alvadjon, mert különben a kisózás hatástalan.
  • Ha valami okból hetvenkét órán belül nem kóserítottuk vagy legalább mostuk meg a húst, már csak kisütéssel kóseríthatjuk, kisózással nem.
  • A tyúk belsejében talált tojáskezdeményt is ki kell sózni. Megsózás után külön kell a csöpögtetőtálca felső végére tenni. Ennek ellenére az ilyen tojás nem számít párvénak, és nem lehet tejeshez enni.
  • A kisütés vagy kisózás után nincs többé fölösleges vér a húsban. (Ami kevés benne maradt, azt a hús levének lehet tekinteni.) Meg lehet főzni, ki lehet rántani, nyársra lehet húzni, hirtelensültet vagy pecsenyét lehet készíteni belőle.
  • Az utóbbi években Amerikában, Izraelban és még több országban új szolgáltatást vezettek be: a vásárló kívánságára a hentesüzletben kóserítják – kisózzák – a húst. Ez nagy könnyebbséget jelent a háziasszonynak, amiért néhány helyen fizetni kell, de általában ingyenes szolgáltatásnak tekintik. A húst azonban mindenképpen kóserítani kell: ha az üzletben nincs ilyen szolgáltatás, akkor otthon kell elvégezni ezt a teendőt.
  • A kóser csomagolású mélyhűtött húsok már ki vannak sózva, és a csomagolásra írt utasítás szerint kell elkészíteni őket.
  • Tanácsos a húst kisózni, mielőtt későbbi felhasználásra a mélyhűtőbe tesszük. Amikor el akarjuk készíteni, csak addig kell várnunk, míg fölenged. Ha kóserítás nélkül tettük a mélyhűtőbe, a fölengedés után kisütéssel kell kóserítani.
  • A darált húst darálás előtt kóserítani kell. Ha kisózás előtt daráljuk meg, nem számít kósernak, és az edény, amelyben elkészítettük, szintén tréflivé válik.
  • Tilos olyan tojást használni, amelyben vércsepp van, ezért a nyers tojást felhasználás előtt gondosan meg kell vizsgálni. 

A sochét és a kóser hentes szerepe

  • Nemcsak a vágásnak kell kóser módon történnie, hanem más mozzanatokat is figyelembe kell venni, hogy a tőkehús megfeleljen az előírásoknak. Ezért kell a sochétnak és az őt felügyelő rabbinak alaposan tisztában lennie a törvényekkel.
  • A sochétnak vágás után gondosan meg kell vizsgálnia az állat tüdejét és belső szerveit, különösen, ha gyanakszik, hogy valamiért nem felelnek meg a zsidó törvények előírásainak. A fakóság, beteges szín, belső sérülések, törött végtagok általában azt jelentik, hogy az állat a zsidó törvények szerint tréfli. Bár minden államban vannak élelmiszerszabványok és előírások, amelyeknek a kóserul vágott húsnak is meg kell felelnie, előfordulhat, hogy az állami szabvány kritériumait kielégítő hús zsidó szempontból nem kóser.
  • A kóser mészárosnak is alapos szakismeretekkel kell rendelkeznie, és tudnia kell, hogy milyen előírásoknak kell megfelelnie a kóser húsnak.

A friss húst például, amelyet a vágástól számított hetvenkét órán belül nem sóztak ki, a hetvenkét óra leteltével meg kell mosni, és ezt minden további hetvenkét órában meg kell ismételni. Erre azért van szükség, hogy a vér meg ne alvadjon, különben nem lehet kisózással kóserítani.

Ha a hús ezen az időn belül került a hentesüzletbe, a mészárosnak kell erről gondoskodnia. Szakmájához tartozik a szennyeződések eltávolítása a húsról, tudnia kell, mit lehet megtisztítani, és mit kell kidobni: mindezt a kóserítás előtt kell elvégeznie. Nemcsak ügyesnek, hanem tisztességesnek is kell lennie.

Fontos, hogy a vásárló biztos legyen abban, hogy a mészárszék megbízható rabbisági felügyelet alatt áll, ezért érdemes kifüggeszteni az ezt tanúsító okiratot.

  • A mélyhűtött vagy más módon előkészített kóser húst olyan üzletekben árulják, amelyek nem állnak rabbisági felügyelet alatt. Ezért ilyent csak akkor vásároljunk, ha csomagolása teljesen ép, és a kóserság igazolására jogosult rabbi tanúsítványa rajta van.

[1] A zöldségekből készült, mesterséges festékkel vagy fűszerekkel színezett ennivalókat, amelyek külsőre a tiltott ételekre hasonlítanak, sok helyütt árulják. Bár ezek az ételek kóserok, véleményem szerint mégis helytelen, hogy „Kóser szalonna” vagy „Kóser rák” felirattal látják el őket. Maga a kifejezés ellentmondásos, mivel a szalonnát vagy a rákot semmi módon nem lehet kóserrá tenni.

  • Küldés emailben

Fejezetek