2. ? Két magyar csodarabbi

Az adómentes Rebbe

A bodrogkeresztúri csodarabbi Reb Sájele

 

A BodrogParti Hírek, a Bodrogkeresztúri Önkormányzati Képviselőtestület havilapjának főszerkesztője Kubus Judit, és az önkormányzat Oktatási, Művelődési és Sport Bizottságának elnöke, Pető Miklós vállalkoztak arra, hogy összegyűjtik és rendszerezik a bodrogkeresztúri zsidókról szóló anyagokat, és a csodarabbi halálának 70. évfordulójára megjelentetik. A cikk sajátos stílusán nem változtattunk, az az alkotók szemléletét tükrözi.

Steiner Jesájá (Steiner Sáje, vagy Reb Sájele) Zboron született 1851ben. Gyermekkorában a büdszentmihályi jesivában tanult. Innen került a olaszliszkai cádikhoz. Liszkán ekkor a hitközség vezetője Hersele Friedman rabbi volt, aki az sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózestől tanult. Teitelbaum Mózes rabbi a magyarországi chaszidizmus egyik fontos képviselője. A chaszidizmus egy vallási irányzat az ortodox zsidóságon belül. Feloldja a merev formákat: „Életet önt a száraz formalizmusba”. Hívei nem gépiesen, hanem örömmel, emelkedett hangulatban imádkoznak. Az irányzat folyamatos terjedését a fent említett híres rabbik működése alapozta meg. Tevékenységük nem csak az országban, de a Kárpátokon túl is sok hívet szerzett ennek az irányzatnak. Steiner Sáje tehát a liszkai Friedman Cvi Hirs csodarabbi mellett élt és tanult. A rabbivá válás folyamatában ugyanis a tanulás mellett nagy szerepet kapott egy sajátos viselkedésforma, amelyet csakis a szeretett, nagyra becsült mester közelében lehetett elsajátítani. Reb Sájele a bodrogkeresztúri lakosság emlékezete szerint: „Úgy járt, mintha lebegett volna.”; „Olyan selyemfényű fekete ruhában, csak úgy suhogott, ahogy lépkedett.”; „Mindig kísérték két oldalról. Ha ment utat adtak neki.”; „Közvetlenül nem is beszélgetett senkivel, csak tolmácsok útján.” (Ez az aktus ünnepélyességét emelte.) Tehát a rabbiknak nem csak bizonyos tudásanyagot kellett elsajátítaniuk, nem volt elég a Talmud ismerete. A rabbiság egyfajta szerepkör is volt. Viselkedésük szigorúan megszabott, körülhatárolt. Ezt a modellt leste el a növendék a mestertől. A liszkai cádik utódjául – saját fia helyett – Steiner Sájét nevezte ki, aki ott is akart maradni, de üldözéseknek volt kitéve, így Bodrogkeresztúrra költözött. Ekkor már a liszkai hívek közül sokan őt tartották a cádik utódjának. Liszkai küldöttség érkezett hozzá, hogy visszahívják, de nem ment el Bodrogkeresztúrból. A nagyhírű szandeci, szigeti és nadvernai rabbik is elismerték. Híre egyre terjedt. Főképp a jótékonyságáról beszéltek sokat. Ő szervezte meg az első világháború idején idemenekült galíciai zsidók segítését. A hitközség aktívan működött: volt chéder, több TalmudTóra, melámed (tanító), jesiva (talmudiskola, ahol jártassá válnak a vallási szabályokban). Ilyen jesivák ÉszakMagyarországon Szendrőn, Abaújszántón, Mádon, Szikszón, később Miskolcon voltak. Ezek kulturális vonzásköre messze túljutott az ország határain is. Ebben az időben a tokaji, bodrogkisfaludi, szegi hitközségek filiáléi (fiók hitközségei) voltak Bodrogkeresztúrnak. A Hegyalján közszájon forgó történetek kéthárom csodarabbi alakja köré fonódnak, akik közül kiemelkedik Reb Sájele személye. Ennek magyarázata viszonylag egyszerű: még a húszas években is „aktívan tevékenykedő” csodarabbi emléke fényesebben világít, mint a régen elhaltaké. Ennek dacára az adatközlők zöme áttételes élményről, közvetett tapasztalatokról számolt be, azaz a csoda nem velük, hanem valamelyik hozzátartozójukkal, barátjukkal esett meg. Hogy mégis volt alapja a jótékonyságáról szóló történeteknek, azt egy 1914es bodrogkeresztúri képviselőtestületi közgyűlési jegyzőkönyv bizonyítja: III. Jegyzőkönyv Felvétetett Bodrogkeresztúron 1914 évi márczius hó 27én délelőtt 9 órakor a község házánál megtartott rendes tavaszi közgyűlésen. …21 kgy/ 1914 olvastatott Steiner Saje bodrogkeresztúri lakos kérvénye, melyben fogyasztási adóra nézve kéri a képviselőtestületet, hogy pausale [arra az időre nézve – szerk.] kiegyezhessen tekintettel arra a körülményre, hogy a házánál elfogyasztott bort nem egyedül használja el, hanem legtöbbnyire a szegényeknek minden ellenszolgáltatás nélkül osztja ki. Javaslat Az elöljáróság tekintettel azon körülményre, hogy kérvényező tényleg nem maga fogyasztja az általa behozott bormennyiséget, hanem szegényebb sorsú hittársai között minden ellenszolgáltatás nélkül osztja ki, javasolja, hogy kérvényezővel évi 150 korona megváltási összegben az egyezség megköttessék. A javaslat elfogadásával a képviselőtestület meghatalmazza az előjáróságot, hogy kérvényezővel az egyezséget évi 150 koronában kösse meg, miről kérvényező végzésileg kiértesítendő… A csodarabbi hírnevére – így van ez más neves személyiségekkel is – a végső koronát a halál tette fel. 1925ben Szandecről jövet (állítólag rozsdás szögbe lépett) megbetegedett és Ijár hó 3án (április 23án) meghalt. Koporsóját imapulpitusából készítették. Temetésére messzi földről is érkeztek zsidók és keresztények. „Mikor meghalt, annyian voltak, elgyüttek még külföldről is. Még a veteményt sem lehetett látni annyian voltak. Voltak keresztények is. Mindenki akarta egy kicsit vinni… Kivitték fehér lovon. Ha harangoztak, akkor addig letették. Amikor elhagyták a harangozást, akkor szaladtak vele… De még a házak tetején is voltak, annyian voltak a temetésén.” (Szepsi István, Bk. 1961es gyűjtés) Lénárth József volt keresztúri tanító 1936ban írt könyvében a következőket olvashatjuk: „A temetés alkalmával 12000 vasúti jegy fogyott el az állomáson. „ Azóta minden évben Jahrzeitkor (halálának évfordulóján) elzarándokolnak a sírjához rokonai és hívei. Amikor éhínség fenyegette a falut… A csodarabbi híre, tevékenységi köre már életében is meghaladta hívei táborát. Még a környékbeli keresztények is felkeresték betegség esetén, döntések előtt tanácsát kérték. Sajnos már csak a nem zsidó lakosság körében élő emlékanyaggal tudunk szolgálni, pedig az 1961–62es gyűjtéseket is átnéztük. Bodrogkeresztúr utolsó zsidó lakója is már 26 éve elhunyt. Szerencsére emlékeit Dobos Ilona folklórgyűjtő feljegyezte, s megőrizte nekünk. – A Talmudban nagyon járatos volt. Soha nem aludt ágyban, soha nem feküdt le. Éjszakákon át a karosszékben szundikált és állandóan gondolkodott. Ami nem azt jelenti, hogy így kellett volna tennie, ezt várták el tőle. – Úgy a kereszténység, mint a zsidóság, bárki mehetett hozzá tanácsért. Nem kért érte pénzt. Kisegítette akármilyen szegénységben… Kis Dávid városa volt ez. A zsidókból éltek. Voltak olyan szegény özvegyasszonyok, akiket elhívott takarítani, meszelni, vizet vinni, fát vágni… Ő mindenkinek adott. Külföldről jött vagonnal a liszt, cukor, pulyka. Ő amit kapott, el is osztotta. (Négyesi Lászlóné, Bk. 1962) – Elment apám a paphoz, az azt mondta neki: Ne búsuljon semmit, a jó Isten meg fogja segíteni. Egy évre vegyék ki haszonbérbe a szőlőt. Ki is vették. Olyan hatalmas termés volt azon az éven, hogy rendbehozta a családot. (Szepsi István, Bk. 1961) – Ezt özv. Rácz Béláné mesélte nekem, aki azelőtt Tállyán lakott. Rettenetes gyomor és bélfájdalmai voltak és orvostól orvosig járt, még a miskolci kórházban is volt. Baján senki sem tudott segíteni. Nagyon lefogyott, elszáradt. Óriási híre volt ennek a bodrogkeresztúri csodarabbinak. Ők is felültek a kerékpárra és elmentek hozzá. A rabbi ennek a néninek füveket adott és pontosan megmondta, hogy éljen vele. Ha három hétig issza ezt a teát, elhagyja a giliszta. Az asszony a rabbi tanácsa szerint élt, betartott minden előírást, és egyszer csak tényleg kiment belőle az orsós giliszta. Mert az volt benne. (Szabó Futó Rózsa, Bp. 1987) – Onnan úgy főztek, hogy állandóan vót valaki. Ha bárki idegenből gyütt, kapott ott mindenki enni. Ami nem fogyott el, mind egy cseppig odadta a szegényeknek. Vót mikor százan vótak egy asztalnál. (Négyesi Lászlóné, Bk. 1962) – Éhínség fenyegette Reb Sájele faluját, Bodrogkeresztúrt, amikor a csodarabbi imádkozása eredményeként, éppen az ő háza előtt tört ki a kereke egy Tokajba tartó szekérnek, ami tele volt krumplival, s a rabbi féláron átvette a rakományát. Másképp: a rabbi háza előtt – mindenki tudja –, egyenes az út, nincs part, mégis megállt egy szekér tele krumplival, s nem tudott tovább menni. A kocsis akárhogy ütötte a lovakat, nem akartak húzni. A rabbi látta ezt az ablakából, mert mindig ott ült a karosszékben. Kiment és mondta a kocsisnak, hogy ha lerakja neki a fele zsákot, el fog indulni a szekér. Úgy is történt. (Lőwy Lajos, Tokaj 1995) Látható, hogy a csodarabbi történetek mögött valós események állnak, akadnak azonban olyanok is, melyek a fantázia birodalmába röpítenek. – Az apósom halász volt, az öreg Városi, ő mesélte… Nem akartak menni a halászok, mert nem fogtak halat. Azt mondja a szent pap megbízottja: minden dobásra ötven krajcárt ad, csak fogjanak. Kellett volna a hal… Dobóhálóval hajigáltak, de semmi… Akkor eljött a rabbi, hozzáfogott imádkozni a Bodrogpartján. Annyi halat fogtak mindjárt, hogy nem bírták kihúzni. (Petrik György, Bk. 1962) – Megégett a zsidó templom, még az asztal is, ahol szokott imádkozni, de az imakönyve megmaradt. (Petrik György, Bk.1962) – Hallottam mástól, hogy volt egy nagy égzengés. Belecsapott itt az Antóniék házába a villám. A szent pap elment oda, egy kést belevágott a gerendába és elaludt a tűz. (Horváth József, Bk. 1961) „Ó hát a pap bácsi, mikor meghalt, hogy mi volt itt! Alig bírta a föld tartani a népet. Ott, ahol Erzsike lakik, ott halt meg, abban a lakásban. de itt annyi idegen, annyi pesti, annyi debreceni volt… Én is ott voltam a temetésen, áprilisban halt meg. De hogy ami népet itt el lehet képzelni, mindenki sírt, mindenki. Meg az egész község ott volt, mindenki, a bányászok is, mind. Akkor leálltak a bányák, nem dolgoztak a bányászok aznap, mikor a temetés volt. Annyi nép azóta se, még tán azelőtt se… …de hát ez a pap bácsi ez kimondottan okos ember volt. Ez egy nagyon okos és jóakaratú ember volt… Jó tanácsokat tudott adni, és aki meghallgatta, megfogadta. Hát ő a Jóistennek egy külön kedveltje volt, úgy látszik. Nagyon, nagyon okos ember volt… …Tudok egy nénit, aki a Dunántúlról, Székesfehérvárról jött, volt egy nagyon beteg, mozgássérült lánya. Keresztény volt, és ajánlották neki, hogy már mindent elkövettek a kórházban, semmi nem segített, hogy próbáljon meg ide eljönni, mert hát így nevezték, a távoliak is, hogy csodarabbi. És akkor ő eljött… Jóval bíztatta a rebbe bácsi, hogy csak menjen haza és nyugodjon meg, és imádkozzon. Kérje a Jóistent, és jobban lesz a lánya… És hazament, és egy hónap múlva tudott járni a lánya. Imádkoztak, gyógyszert azt nem, erősödött a kislány már gyönyörűen járt… Az biztos, hogy Ő csak mindenkiért imádkozott. Hát már ugye, ez is csak való volt. Mert akkor, ha ez nem történt volna meg, az az asszony nem írt volna ide… (Hárfás Ferencné Gonda llona, 1994) A csodarabbiról szóló történetek nyomán olyan ember áll képzeletünk előtt, aki éjt nappallá téve olvas, adakozik, aki felekezetre és nemzetiségre való tekintet nélkül segíti – ellenszolgáltatás nélkül – a rászorulókat: férfiakat és nőket egyaránt. Igazságos és prófétalelkű. A város utolsó zsidó lakosa, Winkler Frida (1908–1979), magányos lány, a csodarabbi távoli rokona volt. Ő volt az utolsó zsidó a faluban, aki csak azért maradt itt, hogy gondozza a temetőben a rabbi sírját. Jahrzeitkor keresztény ismerősei levélben írták meg neki óhajaikat, amelyek alapján jiddis nyelvű cédulákat helyezett el a kövek alá a sírra. Utolsóként temették el a keresztúri zsidó temetőbe.

  • Küldés emailben

Fejezetek