26. ? A zsidó gondolkodásmód

Ávoda – Isten szolgálata

A chábád szóhasználatában jól ismert kifejezések új értelmet nyernek, melyek önmagukban véve eredetileg is benne foglaltattak, de általában nem kapcsolódnak hozzá. Legtöbb esetben inkább új hangsúlyról van szó, mint új értelmezésről, de ezzel nem csökken a chábád újításának jelentősége.

Vizsgáljuk hát meg az ávodá kifejezést, mely alatt általában az imát értik! A “szívbéli szolgálat” talmudi kifejezés az imára vonatkozik. Az Atyák mondásaiban található hármas egység, “az istenszolgálat, a Tóra és a jócselekedetek, melyeken a világ áll”, az ávodát is tartalmazza, mely annakidején a Szentélyben hozott áldozatokat jelentette, amit a Templom lerombolása után az ima helyettesített. A chábád értelmezése természetesen nem akarja felváltani a régi értelmezéseket, de tudatosan mégis oly jelentőségre céloz, mely az istenszolgálatra új fényt vet.

Az Öreg rebbe az ávodát szószerinti értelmében fogta fel, vagyis mint “munkát”, fáradozást. Szerinte az ima (vagy átfogóbb kifejezés szerint “Isten szolgálata”, mely a “szívbéli szolgálat”, azaz az ima mellett az “értelem szolgálatát”, a tanulást is felöleli, meg az “anyagi szolgálatot”, jó cselekedetekkel vagy vagyonunkkal, alamizsnával) – mindezek értéke attól a fáradozástól, erőfeszítéstől függ, amit az ember végrehajtásukkor, kivitelük alkalmával beléjük fektet. A rebbe ugyan nagyra értékelte az észbeli, szellemi tulajdonságokat, mégis összehasonlíthatatlanul nagyobb hatást tettek rá olyan cselekedetek, melyek kitartó igyekezetből fakadtak. Ebből a szempontból tehát az ávodá teljesen elkülönül oly erényektől, mint a búvárkodás vagy az istenfélelem, melyek született adottság gyümölcsei is lehetnek, anélkül hogy egyéni erőfeszítést követelnének.

Tánjá, a chábád chaszidizmus alapvető írása, melyet rabbi Snéur Zálmán szerzett, főleg abénonival, a közepessel foglalkozik, oly emberekkel, kik valahol a cádik, igaz ember, és a rásá, gonosz ember között állnak: nem az igaz emberrel, kinek már sikerült legyűrnie a benne lakozó rosszat. A “közepes” még magába foglalja azt a negatív képességet, hogy egyszerre jót és rosszat tegyen: ő jelenti a harcteret e két erő között. Erénye az, hogy sosem hagyja a rosszat teljesen eluralkodni magán, tulajdonképpen sosem vétkezik; de megvan benne a hajlam a vétekre. Az igaz ember viszont már felülkerekedett a benne lakozó Gonoszon: küzdelme véget ért. A Tánjá az igaz embert evednek, szolgának hívja, Isten “szolgájának”. Az “eved” szó azt jelzi, hogy állandó pozíciót szerzett már magának a Teremtőnél. “Közepesnek” olyan ember számíthat, aki “szolgálja” (“ovéd” – ige) Istent, de nem “szolgája” (“eved” – főnév,) mint az igaz ember. Hogy a közepes mennyiben “szolgálja” az Örökkévalót, az attól függ, mennyi erőfeszítést fektet a benne lakozó rosszal folytatott küzdelmébe. Ennél fogva, mondja a rebbe, “közepes” lehet az introvertált, a született tanuló, aki a testi vágyaktól mentes. Egy ilyen tanuló tényleg képes maradéktalanul a Tóra-tanulásnak szentelni magát, szigorúan betartani a micvákat, és sose fog vétekbe esni. De bármily erényei legyenek is az ilyennek, azok nem a saját erőfeszítésének a gyümölcsei, természetes hajlamaiból erednek, és nem tudatos, önkezdeményezésből fakadó munkálkodás (ávodá) eredményei.

 

 

A különbség

A rebbe ezzel kapcsolatban egy bibliai verset idéz: “Akkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között, az Istent szolgálók és az Őt nem szolgálók között.” (Malakiás3:18.) A Talmud ezt úgy magyarázza, hogy akik “nem szolgálták”, nem “gonoszak”, legalább is nem ebben a vonatkozásban; a Talmud a vers második részét nem úgy veszi, mintha egy szentet és egy bűnöst hasonlítana össze, hanem mint két “jó” embert, kik közül az egyik jószántából fektet erőfeszítést Isten szolgálatába, a másik meg minden különösebb igyekezet nélkül teszi azt. Szentéletűség és ávodá két különböző fogalom. Megesik, hogy az ember könnyen szerez jótulajdonságokat, míg a nagy erőfeszítés csak csekély eredményre vezet. A “közepesnek” azonban, aki különösebb igyekvés nélkül jut valamire, nem jár a “szolga” dicsérő jelzője. A rebbe szerint a “szolgálat” nem kevésbé fontos, mint a Tóra-tanulás, az ima vagy a micvák teljesítése. Ez Isten tiszteletének egy új dimenziója.

A rebbe ezt a fogalmat még tovább bővítette, felhasználván azt a talmudi hasonlatot, melyben egy szekeresgazda egy hosszú, de ismert útvonalra illő viteldíjat szed be, de azon túl már dupláját kéri, még ha a távolság önmagában véve csekély is (Chágigá 9b.). A kocsis azért kér összehasonlíthatatlanul magasabb fizetséget a további útszakaszért, mert az hosszabb, mint a megszokott útvonal. Még aki nem született talmudista, mondja a rebbe, de rákényszerítette magát a szorgalmas tanulásra (s így mint erősen igyekvő, “szolga” lesz), idővel annyira beleszokhat a tanulásba, hogy az már nem követel tőle különösebb erőfeszítést. Mikor arra a fokra jut, hogy a tanulás természetévé válik, akkor már nem számít “szolgának”. Ha újra “szolga” kíván lenni, új erőfeszítést kell tennie azon felül, amit addig csinált, s ami már szokásává vált: új utakat kell törnie. S ez nemcsak a tanulásra áll. Az ima és a jótékonyság is rutinossá válhat, s csak kibővítésük által teheti az ember azokat újra igazi “szolgálattá”. A mérték, amit itt használunk, szubjektív, és kizárólag a szóban forgó embertől függ.

Egy “közepes” ember esetében a “tiszta szolgálat” abból is állhat, hogy olyasmivel foglalkozik, ami szíve mélyén felkelti az Örökkévaló iránti buzgó szeretetet, s azáltal ki tud szabadulni a megszokás béklyóiból. Lehet, hogy mikor felébreszti a keblében szunnyadó szeretetet Isten iránt, nem ér el azzal többet, mint hogy úrrá lesz rossz ösztönén, de bármi legyen is erőfeszítéseinek eredménye, mindenképpen “avodának” lehet nevezni. Ezzel szemben, ha valaki minden erőfeszítés nélkül jut el az Örökkévaló szeretetéhez, akkor e szeretet önmaga – tekintet nélkül nagyságára – nem számíthat “szolgálatnak”.

A rebbe mindenkit felszólít, hogy pártatlanul ítélje meg önmagát, mikor meg akarja állapítani, hogy istenszolgálata oly erőteljes-e, mint amilyen csak lehet – imája hevében, teste csábításaival és “állati lelkével” vívott elszánt harcában. A rebbét nem érdekli, hogy az ember csak nagy nehezen tudja-e alantas vágyait fékezni, vagy szellemi erőfeszítései az önmegvalósítás és állandó tökéletesítés magas fokán folynak-e le. A befektetett erőfeszítés nagysága és a legyőzött akadályok nagysága a döntő tényező. Bizony, tette hozzá a rebbe mellesleg, minden gondolkodó ember képes valami hiányosságot találni erőfeszítéseiben, hogy óvakodjon a rossztól.

Minthogy az ember, az egyén a mérték, a rebbe kijelenti, hogy egy természetes tehetséggel megáldott tanuló, aki nem bocsátkozik erőteljes küzdelembe, “egy megbocsáthatatlan bűnben sokkal inkább” vétkes, mint az egyszerű ember, ki elrugaszkodott Istenétől és a Tórától, s ezért nem fékezi ösztöneit. Ebből azonban nem szabad tévesen azt következtetnünk, hogy a rebbe más és más mértéket használ különböző emberek viselkedése iránti viszonyában. A rebbe megállapítja, hogy még a született ösztönembernek, ki foglalkozása és környezete miatt másoknál inkább van kitéve csábításnak, annak sincs mentsége a vétkezésre, mert ő is az önmegtartóztatás és a szív hajlamain való uralkodás képességével született: minden ember képes értelme segítségével uralkodni szíve ösztönein.

Eddig Isten szeretetével foglalkoztunk, azzal a képességgel, hogy uralkodni tudjunk szokásaink és természetünk erején, s meg is tudjuk változtatni azokat. Ez a felfogás, hogy a természetes adottságokon változtatni kell, talán az egyik legújszerűbb gondolat, melyet a chábád tanításai vetettek fel. Ezt a felfogást az Öreg Rebbe (1745-1813) és unokája, rabbi Menáchem Mendel (1789-1866) egy közöttük lefolyt beszélgetés során alakították ki és fogalmazták meg, majd a boldogult rabbi Joszéf Jicchák (1880-1950), rabbi Menáchem Mendel unokája, újra leírta:

“Rabbi Menáchem Mendel megkérdezte nagyapját, hogy mi a chaszidizmus lényege. Rabbi Menáchem Mendel nem a chaszidizmus meghatározása után érdeklődött, hisz jól tudta, hogy a chaszidizmus a Tóra belső oldala, Isten útjainak tanulmányozása. Ő a chaszidizmus végcélja felől érdeklődött. » A chaszidizmus végcélja – válaszolta nagyapja – megváltoztatni az ember egyéni tulajdonságainak jellegét.« “

 

 

Az istenfélelem próbája

A chábád irodalom különleges hangsúlyt helyez arra a különbségre, mely “a természetestulajdonságok megváltoztatása” és “az egyéni tulajdonságok természetének megváltoztatása” között fennáll, vagy chábád stílusban: “a természetek tulajdonságainak s nem a tulajdonságok természetének” a megváltoztatása. A természetes tulajdonságok megváltoztatása abból áll, hogy kiküszöbölünk bizonyos nemkívánatos jellemvonásokat, mint az irigység, forróvérűség vagy élvvágy. Lehet, hogy ezek a jellemvonások az ember természetében rejtőznek, de az ember nem tehetetlen rabja azoknak, mert képes azokat félretolni, és magasztosabb jellemvonásokat ültetni helyükbe. Ez a gondolat nem a chábád sajátja; már ezer évvel korábban, Száádjá gáon idején megírták. De a chaszidizmus – mint az Öreg Rebbe magyarázta unokájának – sokkal ambiciózusabb és messzebb menő célt tűzött ki. Ha a kívánatos tulajdonságok csupán természeti adottságok, már nem számítanak csúcseredménynek.

Ezen a ponton tegyünk egy kis kitérőt, hogy a boldogult rabbi Joszéf Jichák, a mai lubavicsi rebbe elődjének egy beszélgetéséről szóljunk!

Miután Ábrahám ősatyánk égőáldozati oltárra kötözte egyetlen fiát, Izsákot, s ezzel hite kiállta a legnehezebb próbát, így szólt hozzá az Örökkévaló: “Most már tudom, hogy istenfélő vagy.” Ábrahám istenszolgálatára az volt jellemző, hogy mindig Isten iránti szereteten alapult. Egy ilyen jelleg magasabbrendű-e – kérdezte a rebbe -, mint az az istenszolgálat, ami félelemre alapozódott?

Ezután maga adta meg a választ erre a kérdésre: kétségtelen, hogy Ábrahám Isten iránt érzett szeretete magasztos volt, és emberszeretete mindenkire kiterjedt, elannyira, hogy az idegent és az érdemtelent is magába foglalta, de Ábrahám erre a tulajdonságra nem személyes lelki küzdelem árán tett szert: ez születésénél fogva megvolt benne. Ábrahám egyénisége és vagyona folytán egyaránt nagylelkű, vendégszerető és jószívű volt, és szívesen megosztotta anyagi és szellemi értékeit azokkal, akiknek kevesebb jutott. Veleszületett képességeit nagyszerűen fel tudta használni. De ezek csupán természetéből fakadó tulajdonságok voltak, nem a maga erőfeszítéseinek gyümölcse. Igazság szerint Ábrahám sohasem számította magát a szó szoros értelmében Isten szolgájának, mert úgy érezte, hogy minden szolgálata azokból az erényekből fakadt, melyekkel Isten megáldotta, s nem a maga egyéni igyekezetéből. Nem számít talán szentségtörésnek, ha azt mondjuk: lehet, hogy Isten maga sem volt “biztos” abban, hogy Ábrahám istenszolgálata tiszta szeretetből származik-e, minthogy születésénél fogva ez volt a természete, vagy hogy Ábrahám tudatosan érezte-e azt, hogy ez Isten szolgálatának a helyes módja. Ábrahám végül is szabad ember volt, kinek szabad akarata és választása volt. Egy jólelkű ember azért fogad szívesen vendéget, mert jószívű, vagy azért, mert ezzel Isten akaratát teljesíti?

Mikor Ábrahám, a jószívűség megtestesítője, hajlandó egy ilyen kegyetlen tettre “egyetlen fiával szemben, akit szeretett”, akkor szokása ellenére cselekedett: legyűrte természetes könyörületességét, és olyan lépést tett, mely természetes lényével homlokegyenest ellenkezett. Mozgatóereje tehát nem lehetett más, mint “Istenfélelme” – egy újfajta lehetőség Isten szolgálatára, mely nem rutinos vagy természetes számára, hanem mély személyes meggyőződés és erős belső harc következménye. Jelen gondolatmenetünk szempontjából lényegtelen az a kérdés, hogy az Isten iránt érzett szeretetre épült szolgálat magasabbrendű-e annál, amely “félő tisztelet” gyümölcse. Itt csak az érdekel bennünket, hogy egy bizonyos istenszolgálat “természetszerű”-e, vagy külön erőfeszítés, “szolgálat” gyümölcse. Ez az egyéni erőfeszítés próbára tétele, melyet Ábrahámnak Izsák feláldozása esetében ki kellett állnia.

Ábrahám Isten szolgálatának új dimenziót kölcsönzött, mert azonfelül, hogy Istennel való kapcsolatában a szeretet veleszületett tulajdonságára támaszkodott, most sikerült neki a félő tisztelet szerzett tulajdonságával szolgálni az Örökkévalót. A szeretet és a félő tisztelet – e kettő mindegyike kellő helyet foglal el a tökéletes istenszolgálat terén. Ábrahám készsége fiának feláldozására bebizonyította, hogy még a szeretetből folyó istenszolgálata sem természetes jószívűségének a folyománya volt, hanem a “szeresd felebarátodat” és a “szeresd az Örökkévalót” isteni rendelkezések tudatos követéséből eredt.

Világos, hogy Ábrahám nem változtatta meg természetes tulajdonságait: készsége fiának feláldozására nem azt tette szükségessé, hogy jelleme egy rossz tulajdonságát kiküszöbölje, hanem hogy természetes tulajdonságainak mibenlétét változtassa meg, a jószívűségtől fia feláldozásáig. Mindenki aki kitart veleszületett tulajdonságai mellett – még ha azok gáncstalanok is -, csak rendszeres jó szokásait őrzi meg. Maga az imádság, ha hagyjuk, hogy rutinos legyen, megkövesedhet, megszokás dolgává válhat, melyben nincs hő vágyódás az iránt, hogy teljesítse a Teremtő akaratát, és hogy örömmel szolgálja Őt. Vannak oly helyzetek, mikor valaki, aki természeténél fogva jószívű, kénytelen rávenni magát, hogy szigorú és kemény legyen. Ugyanúgy megeshet, hogy egy tevékeny embernek lénye érzelmi oldalát kell kifejlesztenie, vagy hogy egy extrovertáltnak belső lénye tulajdonságait kell igénybe vennie. Ezt a felsorolást könnyűszerrel ki lehet bővíteni. Az ember egyéni adottságainak lényegbeli megváltoztatása a chaszidizmus végcélja, mely kétségtelenül óriási erőpróbát jelent mindenkinek, bármily nagyok legyenek is addigi érdemei, mint az a következő chábád fejtegetésből is kiviláglik:

 

 

A szerénység nem önlebecsülés

Mózes tanítónkról azt mondják, hogy “szerényebb volt, mint bárki emberfia”. A chábád felfogás szerint a szerénység nem magunk lebecsülését jelenti. A szerénység saját értékünk teljes tudatával is megfér, sőt még azzal is, hogy a szerény ember magasabbrendű, mint más. Mózes szerénysége abban állt, hogy tudta, különleges képességeit nem saját erőfeszítésének köszönhette, hanem azok Isten adományai és családi hátteréből öröklött tulajdonságok voltak. Atyja, a Lévi törzsből származó Ámrám, “kora nagyjai” közé számított. Mózes nem annak tulajdonította erényeit, hogy az Örökkévaló annyiszor megjelent előtte, előbb a csipkebokorban, aztán a sínai-hegyi félelmetes jelenetben. Mózes meg volt győződve, hogy ha Izrael fiainak tömegéből más valakit tartottak volna érdemesnek azokra a lehetőségekre, melyekkel őt oly bőségesen felruházták, az illető sokkal nagyobb eredményeket tudott volna felmutatni, mint ő maga. Ez az igazi szerénység ismertetőjele. Mózes teljes tudatában volt annak, hogy tudásában és lelkületében messze kimagaslik kortársai közül, de úgy érezte, hogy ezért nem jár neki külön elismerés, tekintve, hogy mindez Isten bőkezűségéből adatott meg neki. Csak az egyéni igyekezettel szerzett tulajdonságoknak jár megbecsülés, gondolta Mózes, tőle viszont sajnálatára, sosem követeltek meg hasonló erőfeszítést.

Chászid szokás a rebbe elé járulni áldásért. Az áldás tárgya lehet jó egészség vagy anyagi siker, vagy bármi más, amire a chászidnak szüksége lehet. De a chábád chászid főleg oly áldásra vágyik, mely szellemi erőfeszítéseinek sikerét mozdítaná elő – Tóra-tanulás, Isten szolgálata, vagy a maga lelki épülése terén.

Egy chászid egyszer azt kérte rabbi Menáchem Mendeltől, hogy unokáját áldja meg jó emlékezőtehetséggel, s így emlékezzen mindarra, amit a rebbénél és a chászidoknál látott és hallott, “mert akkor magától is (természetszerűleg) Istenfélő lesz.”

Rabbi Menáchem Mendel erre azt válaszolta: “Ötven éve már, hogy nagyapám (a ljadi rabbi Snéur Zálmán), apósom (rabbi Dov Ber, rabbi Snéur Zálmán fia) és én azon fáradozunk, hogy a chászidok ne maguktól, » természetükből kifolyólag« legyenek istenfélők, hanem szorgalmas munkálkodás árán!”

  • Küldés emailben

Fejezetek