Antiszemitizmus
„Mi nem zártuk gettókba a keresztényeket!”
Mi lenne a párbeszéd célja?
– mondta Adin Steinsaltz (Even Jiszráél) izraeli tudós és rabbi a Spiegel tudósítóival, Stefan Simonsszal és Dieter Wilddel Jeruzsálemben folytatott beszélgetése során, amelyben a kereszténység és a zsidóság két évezredes „kapcsolatát” elemzi zsidó szemszögből. A tanulságos beszélgetés szövegének magyar változatát a Valóság 1994-es 11. számából vettük át, és apró rövidítésekkel közöljük.
Adin Steinsaltz rabbi Izrael egyik legjelentősebb zsidó tudósa. A Talmudi publikációk Izraeli Intézetének alapítójaként 1965 óta a Talmud arámiról héberre történő új fordítását, 1989 óta pedig angol fordítását is sorozatosan kiadja: ezt a mamutművet a század legfontosabb judaisztikai publikációjának tekintik. A hatvanas éveiben járó Steinsaltznak az a véleménye, hogy Izrael és a Vatikán viszonyának normalizálása ellenére a zsidók és a keresztények között „nem lehet béke, még párbeszéd sem”.
– Rabbi úr, a Vatikán és Izrael 1993. december 30-ai kölcsönös elismerése a zsidók és a keresztények közötti vallási közeledés kezdetét jelentette?
– Nem hiszem. Róma nagyon világossá tette, hogy a szerződő felek Vatikán állam és Izrael állam, nem pedig a két vallási közösség.
– Ezért van az, hogy a Vatikán nem rabbit, hanem diplomatát óhajtott látni Izrael képviselőjeként a Szentszéknél?
– Igen, a pápa nem óhajt olyan személyt, aki valami módon a zsidó vallás képviselőjének lenne tekinthető. A kapcsolatoknak tisztán politikaiaknak kell lenniük.
– Nincs tehát szó új korszakról, a gyűlölet és az üldözés csaknem kétezer esztendeje után?
– Semmi ilyesmiről. II. János Pál pápának a római zsinagógában 1986 áprilisában tett látogatása e tekintetben, szellemi jelentőségében jóval messzebbre ment ennél: II. János Pál bizonyos módon együttérzését fejezte ki, ez már vallási esemény volt. Izrael elismerése viszont – bár már régóta esedékes – politikai esemény volt.
– Mi késztette erre végül is a Vatikánt?
– Az egyháznak mint szervezetnek vannak érdekeltségei itt Izraelben. Pénzről, ingatlanokról, adóról van szó. Ezenkívül a Vatikán nagyobb befolyást szeretne az itteni keresztény intézményekre. A szerzetesrendek például függetlenebbek Izraelben, mint ahogy a Vatikán szeretné.
– Nem belemagyarázás mindez?
– Nem, ami a vallási aspektust illeti, módomban állt betekinteni a Vatikán idevonatkozó alapvető iratába: mesterműve ez annak, hogyan lehet hat oldalon keresztül semmi újat sem mondani, hanem csak a régi álláspontokat ismételni. Nem, nem, a Vatikán számára Izrael elismerése nem vallási gesztus volt.
– Végül is az egyház már a második vatikáni zsinaton korrigálta antiszemita megítéléseit.
– Ez egészen más dolog. Ha a keresztények és a zsidók közötti általános viszonyra irányul a kérdése, természetesen vannak kozmetikai jellegű változások. És a második vatikáni zsinat kétségtelenül fordulópont volt, de utána már alig látható további előrehaladás.
– Miért kellett a második vatikáni zsinat után harminc évnek eltelnie, hogy politikai lépés is történjék?
– Róma korábban attól félt, hogy tönkreteszi az arab országokhoz fűződő kapcsolatait, ha megegyezést ír alá Izraellel. Ez a helyzet megváltozott az arab-izraeli közeledéssel. A Vatikánnak most hirtelen ellenállhatatlan vágya támadt, hogy Izraellel is normalizálja kapcsolatait. Végül is van itt a katolikus egyháznak egy közössége, amely ráadásul állandóan veszít befolyásából.
– Nem lehet tehát azt remélni, hogy a vallási fronton is enyhülés következik?
– A zsidók és a keresztények között olyan mély kapcsolat áll fenn, amelyet szinte freudi viszonyként jellemezhetnék – annyira bonyolult, nehezen kezelhető és megterhelt ez a kapcsolat, mégpedig mindkét oldalon. Ez többek között abban mutatkozik meg, hogy az egyház mindeddig több nyitási gesztust tett az iszlám, sőt a hinduizmus felé, mint a zsidóság felé – mind politikai, mind vallási síkon. Az ok: a többi valláshoz való viszony teológiailag és emocionálisan sokkal egyszerűbb. Rivalitások és konfliktusok, persze, ott is adódhatnak. Ezek azonban, képletesen szólva, nem a családon belül zajlanak.
– A családon belüli konfliktusok elkeseredettebbek?
– Kétségtelenül. A zsidóknál és a keresztényeknél sok minden közös a teológiában, de sok minden ellentétes is. És a teológia problémái talán meg nem is a legsúlyosabbak – itt lehetséges a megbocsátás és a feledés. Alapjában véve az egymástól megvont legitimitás a kérdés.
– A niceai zsinat óta azonban, amely a zsidókat hitetleneknek nyilvánította, már több mint ezerhatszáz év telt el.
– Ennek ellenére az egyháznak az a fő problémája velünk, zsidókkal, hogy a szemükben nem vagyunk legitimek, hanem eretnekek vagyunk. Az egyetlen oka annak, amiért nem akartak megölni bennünket, tulajdonképpen az volt, hogy szemléltető példaként álltunk rendelkezésükre. Zsidókként való puszta létünk sértette a keresztényeket, úgyszólván eleven emlékeztető volt saját bűneikre.
– De hiszen a keresztények ugyanúgy eretnekek voltak a zsidók szemében!
– Csak azzal a különbséggel, hogy mi nem őriztük – hogy jobban emlékeztessenek saját bűneinkre – gettóban a keresztényeket, miként ők minket. Ez csak azóta nem megy már, amióta a zsidóknak ismét van államuk. Azóta nem lehet olyan könnyen lenézni bennünket.
– A gettó trauma marad a zsidók számára?
– Igen, az egyház úgy tekintette a zsidókat – Arnold Toynbee filozófus nem teológiai megfogalmazása szerint -, mint visszamaradott gyerekeket, akik nem fejlődtek, hanem megmaradtak régi, gyerekes magatartásuknál. Ez nagyon sértő volt ránk nézve…
– …teológiailag azonban aligha releváns.
– Mindenesetre éppen elég robbanóanyaggal szolgált. Sok keresztény ábrázolás „INRI” felirattal mutatja Jézust a kereszten, ami azt jelenti: „Názáreti Jézus, a zsidók királya”. A zsidók számára ez teljességgel elfogadhatatlan, hallani sem akarnak róla. Ezért vagyunk mi gyötrelem az egyház számára.
– A niceai zsinat fundamentális antiszemitizmusától Izrael és a Vatikán megállapodásáig, amelyben a pápa kötelezi magát, hogy Izraellel együtt harcolni fog az antiszemitizmus minden fajtája ellen – nem utal-e ez radikális változásra?
– Rómában nyilván felfogták végre, hogy az antiszemitizmus ellentmond az egyház alapelveinek. Hiszen az egyház tulajdonképpen nem ismer különbséget fekete és barna, sárga és fehér emberek között – ha egyszer meg vannak keresztelve. Ha a pápa ma harcol az antiszemitizmus ellen, ez ugyanolyan szép gesztus, mint amikor a szegénység ellen harcol: azt is bajnak tekinti.
– A legitimitás vitatásának alapja a kölcsönös félelem volt?
– Igen, félelemből akartak a keresztények minden tekintetben elhatárolódni a zsidóktól, s mindenféle külső megkülönböztetéseket találtak ki. Így tették át a heti ünnepnapot szombatról vasárnapra – jó oka, teológiai alapja nem volt ennek, csak az, hogy elhatárolódjanak. Elhatározták továbbá, hogy a papoknak ne legyen szakálluk, hogy különbözzenek a rabbiktól. És végül, a naptárral gondoskodtak arról, hogy a keresztény húsvét ne essen egybe a zsidó Peszáchhal.
– Ön most említés nélkül hagyta a zsidó oldalon mutatkozó elhatárolódási tendenciákat.
– Ezek gyakran hasonlóan abszurd külsőségekben mutatkoztak meg. Minthogy Konstantin császár idejében a kereszténység államvallássá, a kereszt az egyház szimbólumává lett, sok minden megváltozott a zsidók szempontjából. Így például még az én időmben is az összeadás jele, a „+” helyett ennek csak felső részét használtuk az iskolában, hogy ne rajzoljunk keresztet. A keresztnek mint formának az elutasítása olyan erős volt, hogy Tel Aviv építészei lehetőleg kerülték, hogy az utcák a város központjában derékszögben keresztezzék egymást. Egyebek mellett ezért olyan kaotikus ma a közúti forgalom Tel Avivban.
– Nem merő hisztéria volt mindez?
– Szerepet játszott benne az elnyomástól való félelem, a kialakult ellenszenv, irtózás és gyűlölet.
– A kereszténység mindenesetre azt tanítja, hogy a gyűlöletért szeretettel kell fizetni.
– Mi, zsidók, immár nem érezzük magunkat arra hivatottnak, hogy a másik orcánkat is odatartsuk, ha megütik az egyiket. A keresztények, akiknek így kellene cselekedniük, többnyire ugyancsak nem teszik. Mi több: mi erkölcsileg sem tartjuk magasabb rendűnek azt a kijelentést, hogy oda kell tartani a másik orcát. Ez már egy fontos teológiai különbség. Ha a zsidókat tizenöt-tizenhat évszázadon át ide-oda lökdösték, ez érthető módon vezetett mély ellenérzéshez. Általában nem válaszolnak az emberek szeretettel a gyűlöletre.
– Ezzel magyarázható-e a zsidóknak a keresztény térítéssel szemben mind a mai napig érezhető ellenállása?
– A keresztény térítés a zsidók szemében rút vállalkozás volt, s kettős értelemben is rossz volt a híre. Először is: a legtöbb zsidó konvertita anyagi okokból tért át a keresztény hitre. Másodszor: a keresztény misszionáriusok mindig azt az érzést közvetítették a zsidóknak, hogy belőlük hiányzik valami, hogy meg kell őket nevelni, és el kell vezetni az igazsághoz. Ezt természetesen sértőnek érezzük.
– De mégiscsak volt és van Izraelben, mindenekelőtt Jeruzsálemben keresztény jelenlét.
– Mindaddig, amíg a katolikus egyház a keresztényekkel törődik, az a zsidók számára közömbös. És ha a muzulmánokat akarja megtéríteni, úgy gondolom, Izrael egyenesen üdvözölné azt.
– És ha egy zsidó egyén megtalálta az utat a kereszténységhez?
– Teológiailag egy ilyen zsidó a mi szemünkben aposztata vagy hitehagyott volt. Elhagyta népét, s eladta magát. Ez volt az érzés az elmúlt ötszáz évben.
– És ma?
– Ma is tapasztalható még a konvertitákkal szemben olyan érzés, amilyent egy hadsereg táplál a dezertőr iránt. Nem kell ehhez semmiféle teológiai indoklás, egyszerűen érzésről van szó. Az ilyen érzelmeket fokozta az, hogy gyakran a konvertitákból lettek a legrosszabb antiszemiták.
– Ma is elképzelhetetlen egy keresztény izraeli?
– Keresztény izraeliek vannak – arabok -, de zsidó származású keresztény izraeli: kizárt!
– A Vatikán és Izrael közötti megállapodás nem említi Jeruzsálemet, a zsidók, a keresztények és a muzulmánok közötti fő vitatémát. Mit jelent ez?
– Azt, hogy az igazi, a vallási problémákat még nem oldották meg. A katolikus egyháznak teológiailag nagyon problematikus, hogy Jeruzsálemet a zsidó fővárosként ismerje el. Nemcsak mint népet, hanem mint vallást kellene elfogadnia a zsidókat Jeruzsálemben.
– Az első zsidó-keresztény nemzetközi konferencia, amely itt, Jeruzsálemben ülésezett, a kölcsönös elfogadásból indult ki. Ön nem vett részt ezen.
– Gyakran hívnak ilyen konferenciákra, tekintve, hogy sok barátom van keresztények – és keresztény papok – körében. Nekem azonban az a véleményem, hogy csak nagyjából egyenlő kiinduló bázisú partnerek között lehetséges a párbeszéd.
– És ez a bázis továbbra sincs meg?
– Ami a párbeszédet illeti, problémánk a következő. Én sohasem tennék olyan kísérletet, hogy egy keresztényt rábírjak hitének megváltoztatására. Nem érzek vágyat erre, kötelességemnek sem tartom. A zsidóság nem ismer megmentendő lelkeket. A zsidóság és a zsidó teológia a becsületes máshitűeknek is elismeri a helyüket a mennyországban. Az emberi lélek végleges megváltása nincs a zsidó valláshoz kötve. A kereszténynek viszont meg kell kísérelnie, hogy megmentse lelkemet a tisztítótűztől, s a mennyországba juttasson engem. Párbeszéd azonban nem lehetséges olyasvalakivel, aki fölém akar kerekedni. Egyenlőtlen viszonyról van tehát szó.
Meglepő módon kevesebb teológiai problémánk van az iszlámmal. Mi, zsidók, hittételeink legtöbbjét elcserélhetnénk a muzulmánokéval, anélkül hogy ebből sokan bármit is észrevennének. A katolikus egyházzal viszont nem lenne ez lehetséges. Számunkra tehát ugyanolyan nehéz legitimnek elismerni a katolikus egyházat, mint fordítva.
– Ezért nem kell-e zsidó-keresztény konferencia?
– Az ilyen rendezvényekkel szembeni érzelmeink a középkorra nyúlnak vissza, amikor az effajta viták számunkra igen nehéz körülmények között zajlottak. Ezért van a zsidókban történelmileg kialakult, nehezen leküzdhető ellenállás. Az ilyen konferenciákon többnyire jó keresztények állnak szemben rossz zsidókkal. Láthatta: Izrael főrabbijai nem voltak jelen, s a vezető zsidó hittudósok közül senki.
– Ha a pápa Jeruzsálembe látogat, térdre borul, s bocsánatot kér a zsidóktól, ahogyan Willy Brandt a varsói gettó emlékművénél tette: egy ilyen gesztus megváltoztatná-e az ön véleményét?
– Nem tudok erre válaszolni. Én Izraelben születtem, nekem sohasem volt olyan érzésem, hogy a keresztények elnyomnak engem. Ilyen érzéseik a szüleimnek lehettek. Az olyanok számára, mint ők, biztosan nem lenne elegendő a pápa ilyen gesztusa.
(Der Spiegel, 1994. 29. szám. 214-216. l.)
