10. 📖 XVI.- Antiszemitizmus, gazdasági válság, Izrael

Antiszemitizmus – Hit a holokauszt után

Antiszemitizmus

Hit a holokauszt után

 

Nissan Dovid Dubov rabbi

Az emberek hatvan év elteltével is ugyanazokat a kérdéseket teszik fel – Hol volt Isten a holokauszt idején? Hogyan hihet az ember Istenben a holokauszt után? Ha Isten igazságos és igaz, hogyan engedhette megtörténni a holokausztot? Miért nem tett Isten csodákat a holokauszt idején?

 

A hívő ember kérdései

Ezeket a kérdéseket csakis egy hívő teheti fel, ugyanis ha az a válasz, hogy nincs Isten (Isten őrizz!), akkor nincsenek kérdések sem. Isten nélkül a világnak nincs sem sorsa, sem rendeltetése. Az ember akkor dönthet úgy is, hogy azt teszi, ami neki tetszik, hiszen nem vonható felelősségre. Kialakulhatnak a felsőbbrendű fajok, s csak a legerősebbek fognak fennmaradni. Egy Isten nélküli világban a holokauszt nem lehet teológiai probléma, csupán számadás arról, milyen mélységekig alacsonyodhat le az ember. A kérdés költőivé válik – már nem az, hogy „hol volt Isten a holokauszt idején?”, hanem sokkal inkább, hogy: „hol volt az ember a holokauszt idején?”

A tény, hogy a még magukat ateistának tartók is szakadatlanul azt kérdezgetik, hol volt akkor Isten, már önmagában is jelentős bizonyíték, hogy a lelkük mélyén azért ők maguk is hiszik, hogy létezik egy Isten, csak nagyon szeretnének választ kapni erre a kérdésre. Jobb indulatú megközelítéssel azt is mondhatnánk, hogy ők igazából szeretnének hinni Istenben, ám a holokausztot olyan tragikus súlyú problémának érzik, amely meggátolja őket abban, hogy higgyenek.

A hívő egy kicsit másképp teszi fel a kérdést létezhetnek kérdések. Ő a következő bibliai verset idézi[1]: „A szikla Ő, műve tökéletes, mert minden útja igazság; A hűség Istene Ő, nincs Benne jogszegés, igaz és egyenes Ő.” Ennek ellenére, maga a tény, hogy ember és halandó, és szörnyen felindult és zaklatott, kérdések feltevésére ösztönzi őt. Hiszen olyan tragédia ez, amely fölött semmilyen épeszű ember nem tud zavartalanul tovább lépni.

 

Hit kontra tragédia

A tragédia és hit közötti ellentét nem új keletű. Bárki, aki ismeri a zsidó történelmet, tudja, hogy népünknek a legszörnyűbb üldöztetéseket és genocídiumokat kellett elszenvednie. Az 1940-es év hívő zsidója tudott a pogromokról, a keresztes hadjáratokról, a Szentélyek lerombolásáról, és fennhangon olvasta Széder este: „Minden egyes nemzedékben ellenünk törnek, hogy elpusztítsanak”, és mindez mégsem rengette meg hitében. Az antiszemitizmus nem volt ismeretlen jelenség számára.

A filozofikus kérdés: „Vajon az egész föld bírája nem tenne-e igaz ítéletet?” ugyanolyan joggal tehető fel egyetlen, mint hatmillió ember látszólag értelmetlen szenvedése láttán. Ha lehetett ezzel a problémával egyéni alapon foglalkozni a holokauszt előtt, akkor ugyanilyen módon lehet vele foglalkozni a holokausztot követően is. A különbség mennyiségi jellegű, a probléma minősége ugyanaz marad.

Valójában azonban Hitler „végső megoldás”-a annyiban mégiscsak új volt, amennyiben kevesen hitték, hogy a 20. században, amikor az emberi civilizáció elérkezett saját intellektuális és etikai csúcsára, egy efféle népirtás egyáltalán elképzelhető. Egy a média által támogatott közmegegyezés biztosított minket afelől, hogy többé nincs visszatérés a középkorba. És ennek ellenére történt meg, hogy Berlin filozófusai és költői – kifinomult modor és előkelő társaság ide vagy oda – a világ legádázabb gyilkosaivá lettek. A holokausztot ugyan szörnyetegek vitték véghez, de azt se felejtsük el, hogy egy majd százmilliós nemzet hallgatólagos vagy aktív támogatásával!

A világ néma volt. Sőt azt is hozzátehetnénk, hogy nem csupán néma, de egészében véve passzív, időnként még kifejezetten ínyére is volt az, ami történik.

A holokauszt története mindenképpen bizonyíték arra, hogy az ember nem számíthat saját értelmére és érzéseire az igazság és az igazságosság tekintetében. A legmagasabb szintű egyetemi diplomák tulajdonosai gyakran voltak hidegvérrel elkövetett gyilkosságok bűnrészesei, ha nem épp maguk voltak az elkövetők. Az embert kell felelősségre vonni. A parancsolatot, hogy: „Ne ölj!” arra kell alapozni, hogy: „Én vagyok az Úr, a te Istened.”

 

Vajon a nagy hívők tettek-e fel kérdéseket?

A kérdés: „Vajon az egész föld bírája nem tenne-e igaz ítéletet?”[2] csak akkor lehet hiteles és lehet valódi súlya, ha egy igaz hívő meggyötört lelkéből tör fel. Ezt a kérdést legelőször ősatyánk, Ábrahám tette fel, aki maga is mélységesen hívő ember s minden hívők atyja volt, s aki, midőn azt a parancsot kapta, hogy áldozza fel szeretett fiát, Izsákot, nem firtatta az okot. „Ábrahám fölkelt kora reggel,” – fölkelt, és fürgén látott neki Isten akaratának teljesítéséhez.

Azt a kérdést, hogy „miért szenvednek az igazak, s a gonoszak miért boldogulnak?” legelőször nem kisebb személyiség, mint maga Mózes tette fel. Az a Mózes, aki kivezetett minket Egyiptomból, kettéválasztotta a tengert, ott állt a Szinájon, és hallotta a parancsolatot: „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened… Ne legyenek neked idegen isteneid színem előtt.”

A Talmud egy helyen[3] beszámol róla, hogy Mózesnek megmutatta az Örökkévaló, miképpen szenvedett kínhalált a nagy Rabbi Akiva a rómaiak kezében. Amikor Mózes meglátta, ahogy a vasfésű beletép Rabbi Akiva húsába, felkiáltott: „Ez a Tóra, és ez a jutalom!?” Mire a Magasságból ez a válasz érkezett: „Elhallgass, ez így született meg (Isten) gondolatában!”

Mózes kérdésével nem volt baj. Szavakba öntött egy gondolatot, majd ezt követően el lett hallgattatva. Ez meglehetősen zavaró, mert a kérdésére adott válasz felületesen szemlélve nem volt válasz. Mózes indoklást, érthetővé tételt kívánt, mire egy parancsot, egy utasítást kapott. Ezzel együtt sehol sem találjuk azt, hogy ez a kérdés meggyengítette volna Mózes hitét, vagy értékét isten szemében. Épp ellenkezőleg, egyedül a hit segített nagyjainknak felülkerekedni gyötrelmeiken és megpróbáltatásaikon.

Jeremiás, aki azt kérdezte: „Miért boldogulnak a gonoszok?”, egyfolytában buzdította népét, hogy helyezzék vissza hitüket Istenbe. Jób irtózatosan szenved, ráadásul barátai is kötekednek vele. Firtatja ugyan az okokat, de sosem veszti el a hitét.

Nem nagy meglepetés, hogy a nagyok, akik az okokat firtatták, mind megtartották a hitüket. Maga a kérdésfeltevés ugyanis egy az igazság utáni fundamentális vágyakozásra alapul. A hit abból indul ki, hogy van igazságosság, és hogy ez az igazságosság végül is érvényre jut. Az igazságosságnak ez az ideája egy emberfölötti forrásból ered, amely felfoghatatlan a korlátolt emberi értelem számára. S ezért, amikor az igazság nem jut láthatóan érvényre, ez nem csupán az értelmet, hanem a kérdező lelkének legmélyét rendíti meg. Mindazonáltal a fájdalom és a tiltakozás egy röpke pillanatát követően a kérdező ráeszmél, hogy a kifürkészhetetlent igyekszik kifürkészni és a felfoghatatlant felfogni, hogy olyasmit próbál megragadni az értelmével, amely meghaladja az értelem szféráját. Hamarosan ráeszmél, hogy efféle reakciónak itt nincs helye, s miközben szenved, azzal a tudattal adja meg magát, hogy bár pillanatnyilag nem képes felfogni, mi zajlik, végül a Legfelsőbb Bíró bizonyosan igazságot fog szolgáltatni. A kérdés és a fájdalom kifejezése által hite helyreállt és megerősödött.

 

Az egyszerű ember a műtőben

Az ember végül megérti, hogy felfogóképessége véges.

Képzeljük el, hogy egy primitív körülmények között élő embert beviszünk egy modern műtőterembe, hogy ott szemtanúja legyen egy nyitott szívműtétnek. Legelőször azt látja, hogy maszkot viselő emberek lépnek be a helyiségbe. Mindnyájan zöld ruhát és kesztyűt viselnek. Ezt követően egy kerekes ágyon fekvő alvó embert gördítenek be a terembe, és az egyik zöld ruhás ember egy maszkot helyez az alvó arcára. Egy másik zöld ruhás eltávolítja az alvó testét borító lepedőt, és szikét kér. A primitív ember elszörnyedve figyeli, ahogy a sebész elvégzi a bemetszést a testen.

Tekintve, hogy abszolúte semmi ismerete nincs a modern orvostudományról, a primitív ember arra a szörnyű következtetésre jut, hogy egy itt egy hidegvérrel elkövetett gyilkosság játszódik le a szeme előtt. Ott, ahonnét ő jön, nem így ölik meg az embereket. Ott az emberek csatában halnak dicsőséges halált, nem álmukban ölik meg őket! Mindez roppant gonosz dolognak tűnik számára. Felébred benne az igazságérzet, és tiltakozásának ad hangot.

Próbáljuk csak meg elmagyarázni ennek az embernek, hogy az operáció, amelynek szemtanúja lesz, valójában egy életmentő operáció, olyan eljárás, amely meghosszabbítja a páciens életét. Ez lehetetlenség – hiszen ennek az embernek a leghalványabb elképzelése sincs a higiéniáról, a modern sebészeti technikákról nem is beszélve. Akárhogy is próbálnánk neki elmagyarázni a dolgot, ő akkor is gyilkosságnak látná azt. Hetekbe, hónapokba, vagy akár évekbe telne, míg megértené.

Egy bizonyos szinten mi mindnyájan primitív emberek vagyunk Isten műtőtermében. Az operációról való megértésünk korlátok közé van szorítva, s gyakran vádoljuk a Fősebészt anélkül, hogy értenénk, hogy minden operáció a páciens javát szolgálja.

Isten a legfőbb jó. Ő jó, és természetéből adódik, hogy jót cselekszik. Még a fájdalomban és a szenvedésben is van valami jó, bár ez talán rejtve marad a szenvedő előtt. Hitünk vezet el minket ahhoz a meggyőződéshez, hogy a Sebész tudja, mit csinál.

 

Büntetés volt-e a holokauszt?

Vannak, akik azt kívánják sugallni, hogy a holokauszt büntetés volt annak a nemzedéknek a bűneiért.

A lubavicsi Rebbe elutasítja ezt a véleményt. Ő a következőket mondta[4]:

Hatmillió zsidó ilyen iszonyatos, az összes korábbi nemzedék kegyetlenségét felülmúló módon való elpusztítása nem lehetett egy bűnökért kirótt büntetés. Még maga a Sátán sem lenne képes kellő mennyiségű bűnt találni, amely egy ilyen mérvű és jellegű népirtást indokolhatna!

Nem létezik semmiféle racionális magyarázat a holokausztra, egyedül annyit állíthatunk, hogy Isteni rendelkezés rejlik mögötte… Hogy miért történt, az emberi ésszel felfoghatatlan – mindenesetre semmiképpen sem bűnök megtorlása volt.

Éppen ellenkezőleg: Mindazok, akiket a holokauszt során meggyilkoltak, „Ködosim”-nak, azaz szenteknek neveztetnek, mivel kegyetlen halálukkal Isten nevét szentelték meg. Mivel zsidók voltak, csakis Isten vehet elégtételt kiontott vérükért. Ahogyan azt szombaton az Áv Háráchámim-imában szoktuk mondani[5]: „Az Irgalom Atyja… emlékezzék meg… azokról a… szent gyülekezetekről, amelyek életüket áldozták, hogy megszenteljék Nevét… és bosszulja meg szolgái kiontott vérét, amint az Mózes tanában áll: …mert megtorolja szolgái vérét… A Szent Iratokban meg ez áll: …Nyilvánuljon meg előttünk, hogy bosszút állsz a pogányokon szolgáid kiontott véréért.” Isten szolgáinak nevezi azokat, akik megszenteltettek, és ígéretet tesz kiontott vérük megtorlására.

A ködosim (mártírok) olyan magas spirituális szinten állnak – a micvák teljesítésében elfoglalt helyüket még figyelembe sem véve –, hogy a Bölcsek ezt mondják róluk: „semmilyen más teremtmény nem állhat helyükbe.” Mennyivel inkább igaz ez azokra, akik a holokausztban haltak meg, hisz, mint az ismeretes, közöttük szép számmal akadtak világhírű Tóratudósok és a Tóra parancsolatait szigorúan betartó zsidók.

Elképzelhetetlen, hogy a holokausztot a bűnök megtorlása egy példájának tekintsük, különösen, amikor erről a nemzedékről beszélünk, amely, mint azt korábban már említettük, egy a „holokauszt tüzéből kiemelt zsarátnok.”

Összefoglalásképpen az ember csak Jesájá próféta szavait idézheti[6]: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Örökkévaló.”

 

A lélek dimenzió

A judaizmus hisz a lélek létezésében. A lélek alászáll a mennyei régiókból, hogy hetven-nyolcvan évig a testben lakozzék, majd visszatér Teremtőjéhez. A lélek létezik, mielőtt a testbe beleszáll, és létezik azt követően is, hogy elhagyta azt. A ljádi Sneur Zalman rabbi a Tánjában a lelket a „osztályrész Istentől, fentről”-ként, isteni szikraként írja le, amely azért foglalja el a testet, hogy a Mindenható számára lakhelyet teremtsen a világban. A chaszid filozófia apró részletekbe menően tárgyalja a lélek alászállásának a célját és a teremtés célját is.

Félretéve a mélyebb filozófiát, még a legegyszerűbb ember számára sem okoz gondot annak a megértése, hogy a test anyagi, fizikai, míg a lélek éteri, spirituális dolog. Ebből kiindulva azt is könnyedén megérti, hogy a kard, a tűz és a víz hatást gyakorolhat a testre, de nem gyakorolhat hatást a lélekre. Botokkal és kövekkel sebet lehet ejteni a csontokon, de a lelket ezek nem érinthetik. Akkor tehát nyilvánvaló, hogy a gázkamrák és a krematóriumok csakis a mártírok testén fejthették ki hatásukat, a lelkükön nem.

Továbbá logikus a lelket tekinteni a test-lélek összetétel fő összetevőjének. Amiképpen mindenki egyetérthet abban, hogy a fej fontosabb, mint a láb, azonképpen gondolatok és az érzelmek is fontosabbak a testnél.

E két logikus és könnyedén belátható premisszából kiindulva nyilvánvaló, hogy a holokauszt csupán a test és lélek egymástól való elválasztását érhette el, de magát a lelket nem volt képes elpusztítani. Ellenkezőleg, a lélek örökké él.

Nincsenek első kézből való beszámolóink azt illetően, hogy a holo­kauszt­ban elpusztultak lelkeinek milyen a helyzete az Eljövendő Világban, mindazonáltal a Tórából megtudhatjuk, azoknak a rangja, akik Isten nevét megszentelve haltak meg, igen magas. Erre a következő epizódból következtethetünk:

A Mágid Mésárim egy helyütt[7] említést tesz arról, hogy rabbi Joszéf Káró a zsidó törvénykódex szerzője kiérdemelte, hogy életét feláldozhassa Isten Nevének megszenteléséért, de valami oknál fogva ez elmaradt, és végül nem részesült abban az érdemben, hogy ily módon haljon meg. Így hát tovább élt, hogy nemzedéke vezető háláchikus szaktekintélye váljék belőle, és megírta a zsidóság törvényeinek nagy kódexét, amelyet a mai napig követünk. S ez a nagyszerű teljesítmény mégis másodrendűnek tekintetik az Isten Nevének megszenteléséért elszen­ve­dett mártíromsághoz képest. Ebből látható tehát, hogy a mártíromság – s mindazok, akik a holokausztban elpusztultak mártírok voltak, hiszen zsidó mivoltuk miatt kellett meghalniuk – a legmagasabb szintű érdemek egyike.

A hívő zsidó számára nem kérdés, hogy noha a Kidus HáSém (Isten Nevének megszentelése) pillanata iszonyatos volt az elszenvedett fizikai fájdalom szempontjából, ez mégsem volt kihatással a lélekre, sőt, csupán egy rövidke pillanat volt a lélek életében, amely így felszárnyalhatott az örök magasságokba. A Tóra gyakran magyarázza és hangsúlyozza, hogy az evilági élet csupán előkészület az Eljövendő Világ-beli örök életre. A Misnában ez áll[8]: „Ez a világ olyan, akár a jövendő világ előcsarnoka; készülj fel az előcsarnokban, hogy beléphess a díszterembe!” Ha az idő alatt, amíg valaki az előcsarnokban tartózkodik, rövidebb-hosszabb szenvedés jut neki osztályrészül, amely viszont végtelen hasznot hajt majd neki a „díszteremben”, bizonnyal belátja majd, hogy érdemes volt. Lehetetlenség leírni mindazt az örömöt, amely a lélekre vár az Eljövendő Világban, hiszen a lélek még ebben a világban is, ahol testhez kötött, végtelenül magasabb síkon éli életét; mennyivel inkább így van ez akkor, amikor már nem akadályozza a test. A szenvedés az „előcsarnokban” – amely nem több, mint csupán egy afféle folyosó a „díszteremhez” – végtére is csupán átmeneti jellegű, a haszon viszont, amit hajt, örök.

Mi több, vallásunk egyik alapköve a halottak feltámadásába vetett hit. Teljességgel kétségtelen, hogy holokauszt szentjei közül mindenki életre fog kelni a feltámadáskor. A feltámadást követő sok-sok gyönyörű és bőséges év bizonnyal kellő jutalom lesz számukra ezen a világon mindazért, amit elértek és amiért megszolgáltak.

 

Meghódolás vagy ima

Ha a holokauszt isteni elrendelésre történt, vajon miért buzdítanak minket a nagy zsidó vezetők, hogy imákkal ostromoljuk a Mennyek kapuit annak érdekében, hogy megakadályozzuk a ránk bajt hozó rendeletek meghozatalát. Hát nem az a helyes, ha meghódolunk Isten bölcsessége előtt, és nem ellenkezünk vele?

Az előző lubavicsi Rebbe, aki maga is átélte a holokausztot, kijelentette, hogy mindenkinek kötelessége könyörögnie és sírnia a Mindenható Király előtt, hogy semmisítse meg a ránk pusztulást hozó rendeletét. De mi értelme volt sírni, ha ez volt az isteni akarat?

Továbbá a Misna azt tanítja[9], hogy: „Egy órányi bűnbánat és jó cselekedet ebben a világban többet ér, mint az egész Eljövendő Világ-beli élet; és egy órányi üdvösség az Eljövendő Világban többet ér, mint az egész evilági élet.” Ez azt jelenti, hogy az evilági örömök összességükben sem érnek annyit, mint egyetlen óra az Eljövendő Világban. Az Eljövendő Világ lelki üdvössége és jutalmai felfoghatatlanok, és messze felülmúlnak bármely evilági örömöt. És mégis, mivel Isten e világ megteremtésében határozta meg a teremtés célját – a Tánjá szavaival: „hogy lakhelyet teremtsen Istennek ezen a világon” –, így egyetlen óra, amelyet evilági rendeltetésünk beteljesítésére fordítunk, többet ér az Eljövendő Világ összes spirituális jutalmánál.

Ha ez így van, akkor mi indokolja oly sok zsidó elvételét ebből a világból, megfosztva így őket attól a lehetőségtől, hogy a Tóra és a micvák szerint éljenek? A lélek mely spirituális jutalma ér fel egy órányi bűnbánattal és jó cselekedettel ebben a világban?

Mi több, ott van még a pikuách nefes (az élet megmentése) törvénye is. E törvény elrendeli, hogy mindent meg kell cselekedni annak érdekében, hogy megmentsünk egy életet, még ha csupán egyetlen plusz percre is. Még a Jom Kipur mindennél szentebb napját is meg lehet szentségteleníteni egy élet megmentése érdekében. A törvény még ennél is tovább megy, amikor kimondja, hogy még a Szentek Szentjében szolgálatot bemutató Főpapnak is azonnal el kell hagynia a helyiséget, ha megmenthet egy életet. És nem csupán megengedett, de kötelező!

Ha az emberi élet mind háláchikus, mind filozófiai szempontból olyan értékes, miért cselekedett így Isten? Miért történt meg a holokauszt, amely oly könyörtelenül pusztított el hatmillió életet?

Korábban már említettük, hogy még a legnagyobb hívők is tettek fel kérdéseket. Kérdéseiket mi a következőképpen vethetjük fel újra:

Szilárdan hittek egy Végtelen és Mindenható Istenben, és megértették, hogy minden, amit Isten cselekszik, az a jó érdekében történik. Mégis felmerült bennük a kérdés, hogy ha már Istent nem korlátozza semmi és a Fősebész a pácienst számos különféle módon kezelheti, akkor az operációt miért éppen egy ennyire drasztikus metódust alkalmazva végezte el? Nem találhatott volna Isten egy másik módszert a páciens kezelésére? Nem lett volna valami mód a fájdalom elkerülésére? Rendben van, bizonyára szükségünk van az operációra – Isten tudja legjobban, mi okból –, de vajon miért ilyen operációs módszereket választott?

A Mennyek Kapuinak imákkal való ostromlása annak érdekében történt, hogy elhárítsuk azokat a módszereket, amellyel Isten az operáció eredményét elérni szándékozta. A könyörgés tartalma ez volt: kérünk, hogy egy kellemesebb módszert alkalmazva érd el kitűzött célodat! Miért kell lenyelnünk egy ilyen keserű pirulát?

És mégis, mint ahogy azt már korábban említettük, a kezdeti heves kínokat követően végül mind megbékéltek és kijelentették: „Igazságos az Úr az Ő összes útjaiban.”

 

Megemlékezések vagy cselekedetek

Sosem szabad elfelejtenünk azt, ami történt! Emlékezni arra, amit Ámálék tett velünk, tevőleges parancsolat. Nemzedékünket mindig emlékeztetni kell, hogy tökéletesen tudatában legyenek a holokauszt eseményeinek és következményeinek. Különösen vonatkozik ez a Kidus HáSém nagyszerű tetteire, és nem csupán azok részről, akik fegyvert ragadtak, hogy harcoljanak, de azok részéről is, akik lehetetlen körülmények között is rendületlenül kitartottak a Tóra minél hívebb megtartása mellett.

Ám az emlékezés mellett van egy talán még ennél is fontosabb válasz a holokausztra. Arról, amikor a fáraó Egyiptomban azon volt, hogy elpusztítson minket, a Tóra ezt tanítja nekünk: „De minél jobban sanyargatták őket, ők annál számosabbá lettek, és annál nagyobb területeket foglaltak el.” A Végső Megoldásra adott helyes válasz az, ha igazi zsidó életet és otthont építünk. Hitler meg akart semmisíteni minket; erre csakis az lehet a válasz, hogy egy még elkötelezettebb, még népesebb zsidó világot építünk fel. Ami azt illeti, túl sok mélázás bármely tragikus eseményen, s különösen a holokauszt pusztító eseményein, könnyen elszívja az ember energiáját, és pesszimizmust szül. Ez pedig negatív hatást gyakorolhat a judaizmus és a zsidóság újjáépítésére, amely folyamathoz elengedhetetlenül fontos a bitáchon (bizalom) és a szimchá (öröm).

 

Egy megejtő történelmi észrevétel

A zsidó nép történelmének három legtragikusabb időszaka volt: az első Szentély lerombolását követő időszak, a második Szentély lerombolását követő időszak, és a középkornak a keresztes hadjáratokat követő időszaka. Milyen különös, hogy mindhárom időszakban a Szóbeli Hagyomány rendkívüli mértékű fejlődésének lehetünk tanúi. Az első Szentély lerombolását követően éltek a Nagy Gyülekezet Férfiai, akik számos rabbinikus rendelkezéssel és irodalommal gazdagították a hagyományt. A második Szentély lerombolását követően született meg a Misna és a Talmud, és a középkorban éltek a Risonim, akik részletes kommentárokkal egészítették ki a korábbi szövegeket. Ugyanez volt megfigyelhető a holokausztot követő korszakban is, amikor robbanásszerűen megnőtt a Tórát tanulók száma és a zsidósággal és zsidó tudományokkal foglalkozó kiadványok mennyisége.

Nem szabad ellenségeink kezébe átengedni a végső megoldást! Fejlődnünk kell a Tóra tanulmányozásában és a micvák teljesítésében, mert végül is a cselekedet az, ami leginkább számít.

[1] 5Mózes 32:4–5.

[2] 1Mózes 18:25.

[3] Mönáchot 29b.

[4] Széfer HáSzichot 5751, I. köt. 233. old.

[5] Sámuel imája – Zsidó imakönyv 238. old.

[6] Jesájá 55:8.

[7] Párását Töcáve.

[8] Ávot 4:21.

[9] Uo. 4:17.

  • Küldés emailben

Fejezetek

Könyvek

Fejezetek

Egyéb tartalmak