12. 📖 XVI.- Antiszemitizmus, gazdasági válság, Izrael

Antiszemitizmus – A Holokauszt rabbinikus kérdései

Antiszemitizmus

A Holokauszt rabbinikus kérdései

 

Ephraim Oshry rabbi 

El lehet-e venni a halottak tulajdonát

Kérdés: 5702. márchesván 8-10. – 1941. október 29-31. – között zajlott le az Akzion, amelyben mintegy 10.000 férfit, nőt és gyereket vittek el lemészárolni. Mindnyájan azt hittük, hogy ez lesz életünk utolsó napja. Ezekben a gyötrelmes napokban a város egyik köztiszteletben álló férfija fölkeresett engem, arca keserű könnyekben úszott. Egészen megtörte és elkeserítette, hogy látnia kellett, ahogy a családja éhezik. A gyermekei szó szerint könyörögtek kenyérért, és neki egy morzsányi sem volt, amit adhatott volna nekik. Most adódott egy bizonyos lehetőség, és ő tudni szerette volna, hogyan járjon el. A házukban lakott egy család, amelyet teljesen kiirtottak az Akzion során. Mivel tudta, hogy a családnak nincsenek életben maradt rokonai, szerette volna tudni, vajon elveheti-e azt a kevéske holmit, amit ez a család a lakásukban hagyott, és eladhatja-e, hogy a kapott pénzből élelmet vegyen éhező családjának.

Válasz: A háláchá egyértelmű volt ebben a kérdésben: Még ha lettek volna is élő rokonok, akik a tórai törvény szerint a mártírhalált halt család jogos örökösei lettek volna, semmi reményük sem lett volna arra, hogy megörököljék azokat a vagyontárgyakat. Mindenki tudta ugyanis, hogy a németek az Akzion-t követően minden értékre rátették a kezüket. Amiről úgy gondolták, hogy nem érdemes elvinni, azt otthagyták. Úgy rendelkeztem, hogy a férfi nyugodtan elviheti a családja számára azt a keveset, ami ottmaradt. A mártír család bizonnyal örülne, hogy vagyonuk egy csekélyke részének legalább zsidók vették hasznát, hogy ennyivel kevesebb hullott gyilkosaik ölébe.

 

Közösségi ima rejtőzködő résztvevőkkel

Kérdés: A kovnói gettó szörnyűségei közepette számos rab talált vigaszt a tóratanulásban, amely megfiatalította a lelküket. Egyedül és csoportosan is tanultak, és a nyilvános imádkozásokhoz is találtak helyeket.

A németek olyan kicsi területet zártak körül a gettó céljaira, hogy nem jutott elegendő élettér mindenki számára a falakon belül, így nem nagyon volt olyan hely, amelyet imádkozásra vagy tóratanulásra lehetett volna használni. A Tiferet Báchurim csoportnak, amelyben fiatal és öreg tanítványom egyaránt akadt, nem volt igazi helye. Végül találtunk egy még befejezetlen épületet a Hakala utca 8-ban. Bár az épületben nem voltak padlók, ajtók és ablakok sem, és a mindenfelé tornyosuló koszhalmok lakhatatlanná tették a helyet, a Tiferet Báchurim-os fiúk egykettőre eltakarították a koszhegyeket, és nekiláttak az épület rendbehozatalához. Miután padlót raktak, ajtókat és ablakokat építettek be, még asztalt, padokat és polcokat is barkácsoltak. Sőt frigyszekrényt is építettek a tóratekercsek számára. Ezt egy ablak és egy hátul kiképzett búvóhely között helyeztek el. Miután bevezették a villanyt, a hely alkalmassá vált imádkozáshoz és tóratanuláshoz. Ez lett a Tiferet Báchurim csoport bét hámidrása.

Mivel ez az épület közel volt a gettó kapujához, ahol a németek gyakorta megjelentek, hogy embereket fogdossanak össze rabszolgamunkára, hallottuk harsogó kiáltásaikat és üvöltésüket miközben végigrohantak az utcákon és berontottak a házakba. A fiatalabb tagok ilyenkor elrejtőztek a frigyszekrény mögé épített búvóhelyen, felkészülve egy váratlan razziára, ugyanis a németek, akik az erőt és fiatalságot keresték, csak ritkán vittek öregeket és gyengéket kényszermunkára.

Megkérdezték tőlem a Tiferet Báchurim fiatalabb tagjai, hogy vajon akkor, amikor az ima kellős közepén nekik sietve el kell rejtőzniük, s így nem láthatják a többieket, akik a teremben imádkoznak, az ő imádságuk továbbra is a minjánon belüli imádságnak számít vagy egyéni imának.

Válasz: Már maga a kérdés, amelyet ezek a fiatalok feltettek, tanúsítja, milyen mértékig hatotta át a Tóra és a micvák fénye a gettó sötétségét a félelemnek és terrornak azokban a napjaiban. Milyen mélységes istenfélelem élt ezekben a fiúkban! Nem csupán imádkoztak, dacolva veszélyekkel és viszontagságokkal, de még külön azt is fontosnak tartották, hogy a minjánban való imádkozás micváját is teljesítsék. Úgy rendelkeztem, hogy mivel a fiúk – miközben a rejtekhelyen arra vártak, hogy a németek elvonuljanak – hallották, amint a többiek kádist és kedusát mondtak, teljesítették a közösségben való imádkozás kötelességét. Elképzelhető, hogy ha kevesebb, mint tíz ember maradt volna magában a bét hámidrásban, a rejtekhelyen tartózkodók nem lettek volna beszámíthatók a minjánba. Ám amíg rajtuk kívül volt még tíz másik, őket is – amennyiben hallották, és részt tudtak venni abban, ami a bét hámidrásban zajlott – a minjánban imádkozókhoz lehetett számítani.

 

Igazolhatja-e magát egy zsidó, hogy vallása r.k. (római katolikus)?

Kérdés: A kovnói gettóba bebörtönzött zsidók között voltak német zsidók is, akiket száműzött Németországból a hitleri rezsim. Volt közöttük egy zsidó férfi, akinek volt egy még a háború kitörése előtt kibocsátott német útlevele, és akinek a neve egyáltalán nem volt zsidó hangzású.

Ahogy a gettórabok számára az élet egyre nehezebbé vált – naponta újabb és újabb rendeleteket bocsátottak ki –, ez a férfi egyszer csak elhatározta, hogy megszökik, azt remélve, hogy mivel a külseje és a neve nem árulkodik zsidóságáról, sikerül majd valahogyan elrejtőznie a nem-zsidók között. A következő kérdéssel fordult hozzám: A megtévesztés tökéletessé tételéhez bele kellene írnia az „r.k.” betűket az útlevelébe, bizonyítandó, hogy az útlevél tulajdonosa római katolikus. Így bárki, aki megvizsgálja az útlevelét, meg lenne róla győződve, hogy a kezében tartott okmány egy született keresztény útlevele. Mivel azonban e két betű bevezetése úgy veheti ki magát, mintha ő elismerné egy a zsidók Istenétől különböző istenség létezését, tudni akarta, hogy a háláchá szerint megteheti-e ezt.

Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy beírhatja azt a két betűt („r.k.”), mert noha a nem-zsidók azt gondolják majd, hogy e két betű a „római katolikus” kifejezés rövidítése, ő magában nyugodtan gondolhat közben a két betű héber jelentésére. Lényegtelen, hogy a nem-zsidók hogyan értelmezik azt a két betűt.

 

Tfilin-rakás bár micvá előtt

Kérdés: A gettó poklában rájöttünk, hogy a németek legfőbb célja az, hogy megfosszanak minket isteni hasonlatosságunktól, és hogy demonstrálják a világnak, hogy a zsidók egy félállati faj, amelynek vérét anélkül lehet ontani, hogy tartani kellene valamiféle büntetéstől; hogy egy zsidó megölése nem súlyosabb tett, mint egy légy megölése – hogy egy zsidó megölésével nem, hogy bűnt nem követ el az ember, de még szívességet is tesz a világnak azzal, hogy megszabadítja egy kellemetlen teremtménytől.

A németeknek a zsidók zökkenőmentes kiirtására készített átfogó tervének egyik része abbéli igyekezetük volt, hogy áldozataikat szép fokozatosan olyan átható csüggedtséggel telítsék el, hogy az a remény utolsó szikráját is kioltsa bennünk, s megtört, kiürült porhüvelyekként, mint a marhákat és juhokat, terelhessenek el lemészárolni minket.

Ezért vállaltam fel azt, hogy bátorítsam, lelkesítsem a megtört szívűeket, hogy fellobbantsam bennük a reményt, a hitet, hogy Hásém, a zsidók Istene elfordítja majd tőlünk haragját, meghallgatja imádságainkat, és nem hagy minket végképp ellenségeink keze között.

Mint arról korábban már szóltam, szerveztem egy Tiferet Báchurim nevű fiúcsoportot, akiket Tórára és istenfélelemre tanítottam, beléjük plántálva az örök élet magját, amely majd Isten akaratának teljes szívvel való megcselekedésétől szökkenhet szárba.

A Tiferet Báchurim-os fiúk között volt egy rendkívüli fiú Kovnóból, akit Seresevszkinek hívtak, és aki önmagát teljes egészében a Tóra tanulásának szentelte. Noha még nem volt bár micvá, felnőttekre jellemző precizitással teljesítette a különböző micvákat. Ez a rendkívüli fiú egy alkalommal azt kérdezte tőlem, rakhatna-e tfilint annak ellenére, hogy a bár micvája csak három hónap múlva esedékes.

A német zsarnokok naponta újabb és újabb rendeleteket hoztak ellenünk; különösen a zsidó gyermekek ellen. Ki biztosíthatta ezt a fiút arról, hogy egyáltalán megéri a tizenharmadik születésnapját, és teljesítheti a micvát? Ezért volt annyira türelmetlen, hogy felrakhassa a tfilint.

Amikor ráeszméltem arra a mesterkéletlen őszinteségre, amely e fiú kérésében rejlett, könnyek törtek fel a szememből. Ajkamat akaratlanul hagyták el Jeremiás próféta szavai: „Bárcsak a fejem víznek, és a szemem könnynek forrásává válnék! Éjjel-nappal siratnám népem megöltjeit. Belépett ablakainkon a halál, bejött palotáinkba, kiirtotta a gyermekeket az utcáról, az ifjakat a terekről!”

Válasz: Úgy döntöttem, hogy ennek a drága gyermeknek, akiben ilyen olthatatlan vágy élt, hogy teljesíthesse ezt a micvát, mert félt, hogy esetleg nem éri meg annak teljesítését, ha a tizenharmadik születésnapját várja, engedélyezem, hogy tfilint rakjon. Döntésemben azokra a véleményekre támaszkodtam, amelyek engedélyezik egy kiskorúnak is, hogy tfilint rakjon, feltéve, hogy tudja, miképpen őrizze meg azt tisztán. Ez a kitétel nyilvánvalóan nem jelentett problémát a Seresevszki fiúnál, aki már többszörösen is tanúbizonyságát adta istenfélő mivoltának, és olyan diák volt, aki tudatában volt annak, milyen fokú testi tisztaság szükséges ahhoz, hogy az ember tfilint rakhasson.

Mi több, mivel már csak három hónap volt hátra a tizenharmadik születésnapjáig, döntésemet arra az elterjedt szokásra is alapozhattam, hogy egy fiú már a bár micváját két-három hónappal megelőzően elkezd tfilint rakni.

Noha úgy rendelkeztem, hogy kiskorúsága ellenére rakhat tfilint, figyelmeztettem, hogy amennyiben olyan helyzet adódna elő, amikor kilenc másik zsidó férfi tizedikként be akarja őt számítani egy minjánba, kötelessége tudatni velük, hogy még nem elég idős ahhoz, hogy egy minjánba be lehessen számítani.

 

„Mi sebérách” egy keresztényért

Kérdés: Amikor az Örökkévaló megkegyelmezett nekünk és kiszabadított minket rabságunkból, mi, akik túléltük a poklot, Isten kezét láttuk abban, hogy életben maradtunk. A felszabadulást követően egy keresztény nő egy zsidó fiút hozott magával a kovnói zsidó közösséghez. A fiút a szülei a nő gondjaira bízták és levelet is hagytak nála, amelyben megírták Amerikában élő rokonaik címét. A nő most arra kért minket, hogy tegyünk meg mindent azért, hogy a gyermek visszakerüljön családja körébe. Sok időbe és energiába telt, míg nyomára bukkantunk a rokonoknak, akik aztán a fiút tárt karokkal és mindazzal a szeretettel és megértéssel fogadták, amire ahhoz volt szüksége, hogy igazi zsidóként nőjön fel.

Valamivel később a keresztény nő a következő kéréssel fordult hozzám: Hallotta, hogy a zsidóknál szokás a betegekért imádkozni. S mivel ő súlyos beteg volt, megkérdezte, hogy imádkoznánk-e érte. Bízott benne, hogy amiért megmentette a fiút, imáink meghallgatásra találnak, s ő meggyógyul.

Imádkozhatnak-e vagy mondhatnak-e “Mi sebérách”-ot zsidók egy nem-zsidóért?

Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy imádkozhatunk ezért a keresztény nőért. Az érte elmondott imát abszolúte indokolttá tette bátor és nagyvonalú tette, hogy megmentett egy zsidó életet. A rendelkezés az érte mondandó “Mi sebérách”-ra is vonatkozott.

 

  • Küldés emailben

Fejezetek

Könyvek

Fejezetek

Egyéb tartalmak