41. ? Mélységből kiáltok – Rabbinikus kérdések és válaszok a Holokausztból

Amikor valaki veszélyezteti az életét, hogy Tórát tanuljon vagy imádkozzon

41. Amikor valaki veszélyezteti az életét, hogy Tórát tanul-jon vagy imádkozzon
Kérdés: 5702. elul 13-án – 1942. augusztus 26-án – a németek kiadtak egy rendeletet, amelyben megtiltották a gettó zsidóinak, hogy zsinagógákban vagy tanházakban összegyűljenek. A megtört szívű és a gyötrelmes rabszolgamunkától megrokkant testű gettóla-kók, amikor meghatározott időpontokban összegyűltek a zsinagó-gákban Tórát tanulni legalább részben, és ideiglenesen megfeled-kezhettek szenvedéseikről. A hozzájuk hasonlóan gyötrelmes rab-szolgamunkát végző rabbik bátorító szavait hallgatva csöppnyi remény éledt bennük, hogy a zsidóság Szentje végül bosszút áll majd szolgái kiontott véréért.
A német rendelet ellenére tovább tanítottam az Abba Jechezkél Kloiz néven ismert szlobodkai bét hámidrásban. Amikor a németek börtönné alakították át ezt a tanházat, csoportommal továbbköltöztünk a Hálvoját Hámét Kloiz-ba, majd a Gapinovics házában működő zsinagógába, a Vitena utcába, s legvégül a Chájim Sáfir zsinagógába, a Vorena utcába, az Eltestenrat melletti épületbe. Minden szabadidőmet a Tiferet Báchurimnak (a gettó fia-taljai számára létesített oktatási, nevelési hálózatunk) naponta adott óráknak szenteltem. A fentebb említett zsinagógák mindegyikében bátorítani igyekeztem a megtört lelkű zsidókat. Újra és újra emlé-keztettem őket, hogy amiképpen áldanunk kell Istent a jóért, ami-ben részesít minket, ugyanúgy áldanunk kell Őt a rosszért is, ame-lyet ránk szabadít. Ahelyett, hogy átadjuk magunkat a kétség-beesésnek, várnunk kell türelmesen Isten segítségét, mert Isten jó azokhoz, akik keresik Őt, és várnak Rá.
A németek – egyik gazemberséget a másik után fundálva ki – pontosan tudták, hogy ez a zsinagógai remény- és vigaszforrás sok zsidónak bátorságot és erőt adott megpróbáltatásaik elviseléséhez. Nem jött tehát teljesen váratlanul, amikor a németek elrendelték, hogy halálbüntetés terhe mellett tilos a nyilvános imádkozás és tó-ratanulás.
Reb Naftali Weintraub, a Gapinovics Súl gábéja – Isten vegyen elégtételt érte! – azt kérdezte tőlem, hogy vajon a tórai törvény kötelezi-e őt arra, hogy kockáztassa az életét azáltal, hogy naponta a minjánjával együtt imádkozik és Tórát tanul?
Válasz: Nem volt szívem úgy rendelkezni, hogy minden zsidónak kötelessége kockára tenni az életét azért, hogy Tórát tanuljon vagy minjánban imádkozzon. Csak keveseknek van meg az a szent gon-dolkodásmódja, amely Dánielnek vagy bajtársainak, Chánánjának, Misáélnek és Ázárjának a szellemi szintjére lett volna képes emelni őket, akik az életüket tették kockára Isten Nevének megszentelésé-ért, még akkor is, amikor ez nem is lett volna kötelességük.
Másrészről viszont hogyan tilthattam volna meg bárkinek is, hogy kockára tegye az életét? Minden zsidónak a legmagasabb ma-gasságokból származó szent lelke van, és a háláchá szerint minden egyes egyénnek magába kell néznie, és meg kell vizsgálnia, mekko-ra benne a szeretet és a tisztelet Isten iránt, hogy ennek alapján meghatározhassa, milyen szinten kívánja és képes szolgálni Istent, és ebből következően joga, vagy kötelessége-e, hogy áldozatokat hozzon. Az Igazság és Irgalom Ura minden kétséget kizáróan utat mutat mindenkinek, hogy hogyan cselekedjen a lehető legnagyobb érzékenységgel.
Isten szent gyermekei most is úgy cselekedtek, ahogy koráb-ban mindig: továbbra is együtt tanultak és imádkoztak zsidó testvé-reikkel, még életük kockáztatása árán is.
A zsidók még 5703 ros hásánájának napjaiban – 1942. szep-tember 12-én és 13-án – sem féltek attól, hogy a németek meg-hallhatják az ima során erőteljesen megfújt sófárjaik hangját. Nem csupán a vallásos zsidók gyűltek össze az ünnepre berendezett szá-mos kis imaházban, de még a gettókórházban dolgozó orvosok – akik az idők során szinte teljesen asszimilálódtak a helyi kultúrához – is szembeszálltak a német rendelettel, és életüket kockáztatták, hogy részt vegyenek a nyilvános és közös imában.
A rendeletek ellenére én magam is folytattam napi rendsze-rességgel megtartott óráimat. Amikor a Tiferet Báchurim-os diákja-im rendbe hozták Singer úr Kaklo utca 8. szám alatt álló épületét, építettek egy elektromos árammal felszerelt búvóhelyet is. Amikor befejezték a munkát, még egy felszentelési ünnepséget is tartottak.
Tóratanulásunkat és imáinkat Isten, úgy tűnik, kegyesen fo-gadta, és abban a kiváltságban részesültünk, hogy túléltük az ellen-ség elpusztításunkra törekvő próbálkozásait.

  • Küldés emailben

Fejezetek