31. 📖 Gondolatok a hetiszakaszhoz

Áchré mot : „Szentek legyetek”

Hurwitz Sholom rabbi írása
 
Áchré mot (3Mózes 16–18.) Kedosim (3Mózes 19–20.)
„Szentek legyetek”
A szentség az egyik leginkább zavarba ejtő emberi sajátosság, amelyet a psziché valaha is kiérlelt magából. Olyan tünemény ez, amely jó ideje értetlenséggel tölti el a filozófusokat és pszichoanalitikusokat, nemkülönben az emberi állapotról elmélkedők egyéb népes csoportjait, arra sarkallva őket, hogy a legbizarrabb és legfantasztikusabb elméleteket fundálják ki annak rég elfeledett eredetét illetően.
Szentek legyetek, mert Isten is az…
Ha az ember történetesen kinyit egy Bibliát, abban hamarosan rátalál egy olyan koncepcióra, amely a mások számára oly obskúrusnak ható szentség értelmét a legnagyobb egyértelműséggel világítja meg a hívő ember számára. Ködosim hetiszakaszának nyitó kezdő és befejező soraiban Isten utasítja a zsidókat, hogy legyenek szentek. Elemezzük hát egy kicsit a szöveget és fejtsük meg, mit foglal magában a szentség bibliai koncepciója.
A hetiszakasz ezekkel a szavakkal kezdődik: „És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Szólj Izráel fiainak egész községéhez és mondd nekik: Szentek legyetek, mert szent vagyok Én, az Örökkévaló, a ti Istenetek.”
Majd rögtön ezt követően a Biblia olyasvalamiről szól, aminek látszólag nem sok köze van az előbb elhangzottakhoz: „Mindenki félje anyját és atyját és szombatjaimat tartsátok meg. Én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek.”
Figyeljük csak meg, hogy az „Én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek” szavakat nem kíséri magyarázat, mondjuk így: „mivel Én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek, aki ezt megparancsolja nektek ,” holott a szavak nyilvánvalóan ezt a jelentést hordozzák. De még csak egy „mert” sem vezeti be a kijelentést, így: „…és szombatjaimat tartsátok meg, mert Én vagyok az Örökkévaló…” Már-már olybá tűnik, mintha két össze nem függő kijelentés létezne együtt egymástól teljesen függetlenül egy ugyanazon bibliai versen belül!
Majd valamivel később a következőképpen folytatódik a szöveg: „Szőlődet ne böngészd és szőlőd elhullott szemeit ne szedegesd fel, a szegénynek és a jövevénynek hagyd azokat. Én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek.” Majd megint valamivel később: „a vak elé ne vess gáncsot, hanem féld Istenedet. Én vagyok az Örökkévaló.” „Ne maradj tétlen felebarátod vérénél. Én vagyok az Örökkévaló.” „Hanem szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Én vagyok az Örökkévaló,” és így tovább.
A hetiszakasz utolsó előtti verse pedig így hangzik: „Legyetek nekem szentek, mert szent vagyok én, az Örökkévaló; azért különítettelek el benneteket a népektől, hogy az Enyéim legyetek.”
Lehetünk-e Istenhez hasonlatosak?
E sorokat olvasván leghamarább az „imitatio dei” vallásos koncepciója tűnik a szentség mibenléte legkézenfekvőbb magyarázatának. Isten megparancsolja nekünk, hogy mivel Ő szent, mi is legyünk azok. Ám ha ebbe egy kicsit is jobban belegondolunk, rögvest szöget üt a fejünkbe ez a látszólag egyszerű magyarázat. Isten valóban Szent, ezzel együtt azonban mindenütt jelenvaló, mindenható és mindentudó is (egyebekről most nem is szólva). Következésképpen a parancs, hogy legyünk szentek, mivel Isten szent, meglehetősen abszurdnak tetszik, akárcsak a „Légy mindenütt jelenvaló, mert Isten is az” parancs lenne. Mi egész egyszerűen nem vagyunk Isten, és ezért minden olyan parancs, amely arra szólít fel, hogy legyünk olyanok, mint Isten, nem csupán ostobaság, de már-már az istenkáromlás határát súrolja.
Ami azt illeti, a középkori zsidó gondolkodók által kidolgozott teozófiai argumentumok java része arra a nézetre alapul, hogy Isten és mi, emberek, egymást kölcsönösen kizáró valóságok vagyunk. A Tévelygők útmutatója (a középkori zsidó filozófiai legkiemelkedőbb írása; szerzője: Maimonidész) első részének zöme is az Isten és ember egymástól való elhatárolásának koncepciójára alapozódik.
Ezt a látszólagos paradoxont igen éles megvilágításba helyezik a Midrás bölcsei, akik a Smini hetiszakasz végén (11:44) olvasható parancsban: „Mert én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek, szenteljétek tehát meg magatokat, hogy szentek legyetek, mert szent vagyok Én,” egy szimultán parancsot látnak arra vonatkozóan, hogy kövessük Isten útjait és cselekedjünk ezeknek megfelelően. Ebben a parancsban azonban egyúttal egy a mi szentségünk és az Ő szentsége közötti különbségtételt is láttak. „Mert szent vagyok Én”; ha így nézzük, akkor ezt a kijelentést nem annyira a mi szentségünk indítékaként kell értelmeznünk, hanem sokkal inkább az Ő Szentségével való bármiféle összevetés határozott elutasításaként; mintha csak egy olyan állításra, hogy „Szent vagyok, akárcsak Isten,” lenne ez kijózanító válasz: „Mert Én (, Isten,) vagyok szent”, „Én vagyok szent és nem ti” (legalábbis nem ugyanolyan mértékig).
Transzcendenssé válni
A bibliai héberben a „szent” szó eredetileg azt jelenti, hogy „elkülönített”. Tehát amikor Isten azt mondja: „Én szent vagyok,” nem valódi, aktív leírást ad magáról, hanem csupán a viszonyát, ha úgy tetszik, a távolságát, az ellentétes mivoltát határozza meg a teremtett valósághoz képest.
Az efféle szentség Istené, de miféle kapcsolatban állok én ezzel a szentséggel? Amikor azt olvassuk, hogy „Legyetek nekem szentek, mert szent vagyok én, az Örökkévaló; azért különítettelek el benneteket a népektől, hogy az Enyéim legyetek,” már meg is kaptuk erre a kérdésre a választ.
Való igaz, hogy mi, zsidók, eredendően teremtett lények vagyunk és emberekként a különböző társadalmi csoportok szerves és természetes részét alkotjuk. Mégis, azáltal, hogy Isten elkülönített és „Enyéim”-mé szemelt ki bennünket, részt adott nekünk a Maga szentségéből. Most már képesek vagyunk arra, hogy egyesüljünk Istennel, hogy belépjünk a szentség birodalmába, ahol a teremtett itt és most korlátai közül kiszabadulván, részeivé válhatunk az isteni valóságnak.
Tehát nem a „mert szent vagyok Én” racionális magyarázata értelmében parancsoltatik meg nekünk, hogy szentek legyünk, nem „imitatio dei”-ről, „istenutánzásról” van szó, hanem Isten arra szólít fel bennünket, zsidókat, hogy váljunk részeseivé egy Hozzá fűződő kivételes viszonynak, hogy lépjünk be az Ő transzcendens hajlékába.
Így hát nincs miért meglepődnünk azon, hogy Isten egymáshoz látszólag nem kapcsolódó törvényei az „Én vagyok az Örökkévaló” kitétellel vannak összefűzve. Ezek a kijelentések vagy kitételek lényegében afféle törvényzáradékok, amelyek az adott törvények betartására ösztönöznek. A képlet tehát a következő: Mi betartjuk a törvényt, teljesítve ily módon a ránk háruló kötelezettségeket, és ennek viszonzásaképpen beléphetünk a törvénypasszusok záradéka, az „Én vagyok az Örökkévaló” által fémjelzett világba.
  • Küldés emailben

Fejezetek