6. ? A zsidó gondolkodásmód

A vészkorszak

A vészkorszakkal kapcsolatos kérdések általában ily formát öltenek: miféle Isten az, aki megengedte Auschwitzot? Milyen álláspontot kell elfoglalnunk vele szemben? Vannak, akik soha nem hittek Istenben, s ezek ateizmusa vagy agnoszticizmusa csak megerősödött a vészkorszak következtében, bár ha Auschwitzra hivatkozunk, hogy mindenféle aljasságot vagy olcsó kicsapongást jogosulttá tegyünk, az kimondhatatlanul elvetemült dolog. Mások, akik hittek azelőtt, elveszítették hitüket; ugyanakkor jelentős számmal találhatunk az életbenmaradottak között hívő embereket, kik irigylésre méltóan elmélyült, megerősödött vallási érzéssel kerültek ki a szörnyűségekből.

 

Ennek ellenére sem hagynak nekünk a fenti kérdések nyugtot, és a válaszok továbbra is rejtve maradnak előttünk. Sosem leszünk képesek igazolni, megmagyarázni a vészkorszakot, magyarázatot találni rá. Egyszerűen képtelenek vagyunk ilyesmivel próbálkozni. A vészkorszak értelmünkön felül áll, s az ember nem képes megmagyarázni azt, amit fel sem tud fogni. Aki nem volt koncentrációs táborban, annak, azt hiszem, nem lehet fogalma arról, hogy mit jelent az, s még akit a háború előtt Buchenwaldba vagy Dachauba internáltak, az sem tudja elképzelni, milyen lehetett Treblinka.

 

De ha nem tudjuk is megérteni a vészkorszakot, egyikünk sem utasíthatja el, hogy képessége szerint tanulságot vonjon le belőle. Ha a Gondviselés útja a gázkamrákban érthetetlen is számunkra, még mindig tanulhatunk abból valamit az ember természete felől, s talán némely jogos következtetésre is tudunk jutni.

 

Volt idő, mikor az emberiség romantikus álmokat szőtt az ember tökéletesedése felől, a történelem általánosságban vett felfelé vezető útjáról, a vad barbarizmusból lassan kivetkőző emberről. A kultúra és a civilizáció, a nevelés és a tanulás, a tudomány és a művészetek, egyszóval mindaz, ami az embert az állattól megkülönbözteti – egyszer csak felemeli az embert baromi állapotából. Emberevés, koponyahalmok, csak primitív törzseknél léteznek, a haladó világban elképzelhetetlenek. Igaz, hogy ez a felfelé vezető tendencia nem egyenletes: vannak visszaesések, hanyatlások, de úgy tűnt, hogy a történelem vonala nagyjából kétségtelenül felfelé tör. A barbarizmus helye a múltban van. Az első világháború mészárszéke kissé elhomályosította ezen idealizmus fényét; az utópia megvalósulása már nem tűnt oly közelinek – de az emberről és a kultúráról alkotott bizonyos fogalmak továbbra is érvényben maradtak. A darwinizmus feltűntével (melyet elvakult hívei nem egyszer félremagyaráznak, s mely bármily hasznos is lehet a biológiában, nem feltétlenül érvényes az irodalom, vallás, történelem és erkölcsiség terén), oly tudományok fejlődésével, mint az archeológia, Biblia-kritika és antropológia, a vallás befolyása meggyengült, és sokszor teljesen eltűnt.

 

Általánosan elfogadott igazságok érvényüket veszítették. Összehasonlító kultúrkutatások kimutatták, hogy amit egy kultúrában rossz szemmel néznek, az másutt elfogadható viselkedésnek számíthat. Különböző családi struktúrákat fedeztek fel, és a gazdasági rendszerek is kultúránként váltakoztak. Jó és rossz már nem volt abszolút fogalom, és az erkölcs is viszonylagossá vált.

 

Új erkölcsök

Ebből világosan következett, hogy az ember maga határozza meg, mi az erkölcsiség, és életkörülményeivel gondolkodásmódja is megváltozhat. Ebből kiindulva elképzelhető, hogy az eddigi erkölcsiség idejétmúltnak tűnhet, ha új viszonyok előtt áll, melyek egy “új” erkölcsiségnek adnak teret. S minthogy a körülmények a döntők, feltehető, hogy annak világánál az új mindig “jobb” a réginél. Általánosságban megfogalmazva ezen álláspontnak még nem lett volna oly romboló hatása, hiszen biztosra vették, hogy az ember természetébe be van oltva valami alapvető kvalitás – nevezzük humanizmusnak -, mely az egyetemes ideálok fennmaradását biztosítja. Egy társadalom lehet patriarchális, egy másik matriarchális, egy harmadik monarchikus, s bár természeténél fogva mindegyik különbözik a többitől, ezek a különbségek jelentéktelennek tűntek a közös emberiesség mellett, melynek állítólag mind részesei. Az “alapvető erkölcsiség” örökéletű. Így emelték például piedesztálra az emberélet szentségét, mint az univerzális emberiesség egyik példáját, mely a kultúrvilágban nincs változásnak vagy elvetésnek kitéve. De ami a hagyományos erkölcsiség részletkérdéseit, a bibliai étoszt illeti, azt mint mellékest gőgösen lenézték.

 

Tegyünk itt egy kis kitérőt! A klasszikus filozófusok igyekezete, hogy meghatározzák a “jót” és a “rosszat”, nem járt nagy sikerrel; megegyezésre semmiképp sem jutottak. A tudós nem hajlik értékítéletekre, s oly kifejezések, mint “jó” vagy “rossz”, nincsenek szakszótárában – és joggal, minthogy ő mennyiségekkel, megfigyelhető és igazolható dolgokkal foglalkozik. Következtetéseit nemzetiségre vagy vallásra, előzetes elkötelezettségekre vagy előítéletre való tekintet nélkül el lehet fogadni. De a tudós rendelkezésére álló eszközök nem alkalmasak oly változó, szubjektív fogalmak megvizsgálására, mint az erkölcs. Még a filozófus “szerszáma”, az esze sem tud megbirkózni a “jóval” és a “rosszal”, mert a hideg logika egy magyarázatot sem részesít előnyben. Intellektuális szempontból a többnejűség nem alábbvaló az egynejűségnél, és a nemi élet különböző “elrendezései” önmagukban véve sem “jók”, sem “rosszak”. Lehet, hogy egyfajta rend megfelel bizonyos embereknek, míg mások más rendszert részesítenek előnyben. Semmi bizonyíték nem áll rendelkezésünkre a lényegbeli “jót” vagy “rosszat” illetően. Minden erkölcsítéletnek egy a sorsa: a filozófia nem tudja logikusan leszögezni, hogy ez vagy az az ítélet helyes-e, vagy sem.

 

A filozófiai szemináriumokon emelkedett légkör uralkodik, nem mindig foglalkoznak mindennapi dolgokkal. Gyakorlati emberek keveset tudhatnak, s még kevésbé érdeklődnek a filozófus dilemmái felől.

 

De – mondják nekünk – ha a tudós megalapozott véleménye és szigorú logikája eleve kizár részéről minden megállapítást a “jót” és a “rosszat” illetően, az ember mégis rábízhatja magát a saját “ösztönére”, emberiességére. Tudja, hogy ölni rossz. A filozófus is tudta, hogy ha nem képes is meghatározni a “rosszat”, az nem kell hogy megakadályozzon valakit abban, hogy elveihez hűen éljen. Az emberek továbbra is “erkölcsösek” lesznek.

 

Szerencsétlenségünkre sokan hallgattak a filozófusok és antropológusok véleményére, s komolyan vették őket. A társadalom fogja megszabni, hogy mi jó és mi rossz, s azt a végletekig viszi. Mihelyt a többség kultúrája leszögezi, hogy egy egész nép alsóbbrendű, akkor a következő szakaszban már azt sugallja, hogy “jó” lesz azt kipusztítani: így született Auschwitz. A hitleri Németország társadalma lelkesen fogadta az “új erkölcsiséget”. De ha a “társadalom” határozza meg, hogy mi a jó – melyik társadalomra gondolunk? Az enyémre, a tiédre vagy a nácikéra? A nácik egyszerűen és logikusan alkalmazták “a körülmények megszabta moralitást”. Miért kell tehát Auschwitzon úgy felháborodni? A viszonylagos moralitás hívei már rég megtagadták Istent és tilalmait. Ők emberi fogalmakban gondolkoznak. Miért aggasztja hát őket annyira a vészkorszak? Ha elfogadják a tételt, hogy tagjai számára a “társadalom” az egyetlen bírája rossznak és jónak, melyik stádiumban veszítette el a német társadalom a szó szoros értelmében vett “társadalmi” voltát, melynek következtében jogosan intézhette dolgát?

 
 

Tagadják Auschwitz létezését

A harmincas évek elején a viszonylagos erkölcsiség hívei még szilárd talajon álltak. Ki gondolhatta volna abban az időben, hogy a 20. században, a “kulturált” Európa szívében tudósok és gondolkodók népe SS-martalócok népévé válhat, kik egymillió gyermek lemészárlására képesek? Öt évtizeddel később, mikor erről gazdag és kimerítő irodalom áll mindenki rendelkezésére, még mindig túl sokan vannak olyanok, akik teljességgel képtelenek elhinni, hogy “igazán” volt egy Auschwitz. A “relatív moralitásból” fakadó logikus következtetés egy vita során talán elkerülhetetlenül szóba jöhetett, de annak a kornak gyermeki naivitása nem láthatott abban mást, mint egy elképzelhetetlen rémálmot. Származzon bárhonnan, a “Ne ölj!” parancsolata mindig az emberi érzés örök szózata marad. De ma már tudjuk, hogy az ember képes a “relatív moralitást” a legszörnyűbb következtetésekig levezetni. Az “objektív” erkölcsiség alternatívája nem a relatív erkölcsiség, hanem az “erkölcstelenség” vagy “nem erkölcsösség”. Mi több, nem várhatjuk el ezen új erkölcstől, hogy tiszteletben tartson bármiféle szentet, megőrizzen bármely olyan értéket, melyet ma nagyra tartunk. Nem az a kérdés, hol húzzuk meg a határvonalat (bár az ebben a kérdésben foglaltak maguk is eléggé súlyosak), hanem hogy szabad-e bárhol, bármilyenhatárvonalat húzni. A kultúra, a felvilágosodás és a racionalizmus állítólag “kulturált” következményeihez nagy kétség fér. Nincs semmi kimondott kölcsönhatás észbeli fensőbbség és morális kiválóság között. Az ember agya tanulás által élesedhetik, de a tanulásnak nem mindig van mélyreható, vagy döntő hatása a jellemre és az erkölcsre. Bár a német egyetemi tanárok intellektuális fennsőbbségét szakmájuk terén senki sem vonta kétségbe, azonban semmiképp sem lehet állítani, hogy erkölcsi eredményeikkel nagy dicsőséget arattak.

 

Hatoljunk egy kissé mélyebbre, és vegyünk egy példát az Egyesült Államokból! Tegyük fel, hogy minden társadalmat felhatalmazunk arra, hogy maga határozza meg, mi jó és mi rossz! Miért ne adnánk meg hát egy Ku-Klux-Klan-elveket valló társadalomnak ugyanazt a jogot? Rosszalja valaki a náci vagy Ku-Klux-Klan-erkölcsiségi meghatározást? Akkor vonja meg a maga erkölcsi határvonalát, de nem állíthatja pellengérre a nácikat vagy a Ku-Klux-Klant mint gonosz embereket vagy szörnyetegeket! Ne burkolózzunk a szenteskedés köpenyébe! Harcolni akartok ellenük? Akkor a végső döntés megint a puszta fizikai erő használatától függ, s ha véletlenül a Ku-Klux-Klan-félék az erősebbek, akkor… Németországban még ma is eléggé elterjedt a vélemény, hogy Hitler egyetlen bűne a háború elvesztése volt.

 

Térjünk most vissza eredeti problémánkra, a vészkorszakra! Itt egy tanulság előtt állunk, melyet Auschwitzból vonhatunk le. A vészkorszak megtanított minket arra, mi lehet az emberből. Ha az ember maga határozhatja meg, hogyan éljen, az eredmény lehet akár egy szent, akár egy sátán, de mindkét következmény egyformán elfogadható és legitim lesz. Ha viszont az embernek olyan erkölcsi mérték szerint kell élnie, mely lehetetlenné teszi Auschwitz megismétlődését, akkor ez objektív erkölcsi mérték kell hogy legyen, melyet kívülről kényszerítenek az emberre, különben addig csűrik-csavarják, míg mindenhez alkalmazkodik, amit csak az ember megkíván.

 

A zsidó ember, aki a Tórát tartja szem előtt mint erkölcsi mértékét, tudatában van annak, hogy nem eggyel több vagy kevesebb vallási szertartás teljesítéséről van szó, hanem az emberi lét igazi lényegéről: oly teremtény-e az ember, kiben lélek lakozik, vagy csak egy beszélni tudó kétlábú?

 

Ha az ember elvetheti a negyedik parancsolatot (“emlékezz meg a szombatról, és szenteld meg…”), miért nem szabad ugyanúgy megtagadnia a hatodikat (“Ne ölj!”)? A “magacsinálta” moralitás ma divatosnak tűnik. “Lehet, hogy neked ez rossz, de az nem feltétlenül rossz az én számomra is” – ez az indokolás kísér bármilyen viselkedést, mint azt az előző fejezetben kifejtettük. Ez az indokolás általában csak arra jó, hogy ösztöneink kielégítésére igazolást találjunk, de ugyanakkor az erőszakra, a gyilkosságra is mentséget talál. Úgy tűnik, hogy a Gresham-szabály az erkölcsiség terén is érvényes: a rossz kiküszöböli a jót. A század húszas éveiben Auschwitz az emberi agy számára még elképzelhetetlen volt. Most, a század végén is elképzelhetetlen?

 

A vészkorszak megismétlődésének lehetőségénél még rosszabb, hogy egyes emberek nehezen tudják azt rossznak találni. “A gyilkosság talán rossz számodra, de…”

 

Tízparancsolat mögött álló tekintély már az elsőben jelentkezik: “Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened.” Csak Isten parancsolhatja meg: “Ne ölj!” Ugyanaz a kategorikus rendelkezés tartalmazza a szombati pihenés parancsolatát is. Ha fenntartjuk magunknak a jogot, hogy érvénytelenítsük a negyedik parancsolatot, mert nem egyezik egy bizonyos társadalomban uralkodó létfeltételekkel, akkor a hatodik és hetedik parancsolatnak (“Ne ölj!”, “Ne paráználkodj!”) szintén hasonló lehet a sorsa, mert egyszer úgy tűnhet, hogy ellenkezik valamely társadalmi csoport “létfeltételeivel”. A Tóra azt tanítja, hogy az ember szabadon választhat, hogy erkölcsi döntéseiben autonóm. A Gondviselés nem kényszerít az emberre erkölcsi döntéseket. “Minden Isten kezében van – az Istenfélelmet kivéve” – mondja a Talmud (Bráchot 33b). Jóság és kegyetlenség egyaránt az emberben lakozik. Isten nem tett semmit, hogy megakadályozza Káint a testvéri szeretetről alkotott felfogásának kivitelében, de ez nem jelenti azt, hogy Isten közömbösen nézi az ember tetteit.

 

“Hol vagy?” – kérdezte Isten Ádámot, miután nem tartotta be az Édenkert törvényeit.

 

Ugyanazt kérdezi Isten minden embertől, s mindenki a maga életformája szerint ad erre választ. De mi szerint szabja meg az ember elhatározásait? Milyen alapon határozza meg, mi a helyes és mi az erkölcstelen élet? Itt az embernek egy keserű, de jogos válasz áll rendelkezésére:

 

“Azt kérdezed, hol vagyok én? Itt, pontosan azon a helyen, ahová helyeztél – egy zavarba ejtő világban, minden útmutatás nélkül. Azt akarod, hogy ť jóŤ legyek, de nem mondtad meg, mi a ť jóŤ . Sem a magam esze, sem minden tudományom ezt nem mondhatják meg nekem, sem a társadalom, amelyben élek.”

 

Épp ezért – hogy az embernek legyen egy forrása, amelyből meríthet, ami felülmúlja az ember saját erőforrásait, melyek nem elegendők – mondta Isten az embernek: “Lásd, eléd adtam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is” (5Mózes 30:15). Ezért volt szükség a Tórára. Isten meg akarta akadályozni a vérontást, azért rendelte el: “Ne ölj!” Nem azt parancsolta, hogy tanulmányozzuk a tudományt, hogy képeket fessünk, hogy szimfóniákat hallgassunk, vagy hogy birodalmakat állítsunk fel. Mindezek nem mentik meg az embert a benne lakozó erőszaktól. Csak ha elfogadja a Tórát, akkor képes az ember megérteni, hol tévedett Eichmann.

 
 

Mit tanulhatunk Auschwitzból?

Isten megakadályozhatta volna Auschwitzot. De – s amit most mondok, az nem magyarázat a vészkorszakra, hanem egyszerű kísérlet annak megfogalmazására, hogy mit tanulhatunk Auschwitzból: – ha Isten tényleg így tett volna, abból az ember azt a megállapítást vonhatta volna le, hogy az emberi ész, a humánus szellem vagy az emberi kultúra akadályozta meg, hogy a vészkorszak megtörténhessen, s így nincs szükség Istenre. Ha az ember valóban szabad, akkor szabadnak kell lennie erkölcsi döntéseiben is, elfogadni vagy elvetni bármilyen abszolút erkölcsi mércét – különben nem szabad, s még csak nem is emberi.

 

Az ember szabadsága abból áll, hogy választhat a jó és a rossz között, s nem abban, hogy megszabhatja, mi a jó és mi a rossz. Auschwitz csak egy bizonyos definíció szerint számít szörnyűségnek. Ha a mi definíciónk, melyet emberek szabtak meg, és Eichmann definíciója összeférhetetlenek – mi teszi a mi definíciónkat magasabbrendűvé, mint az övét? Végső fokon mindenképp valami oly mércéhez kell folyamodnunk, amely rajtunk és Eichmannon is felül áll. Sem te, sem én, sem Eichmann, sem a társadalom vagy a tudomány nem mindentudók. Vannak olyan problémák, amelyeknek megoldása meghaladja képességeinket. Lehet, hogy Auschwitz nem mond nekünk semmit Istenről, de bizonyára mindent megmond az emberről – s azt kizárólag Auschwitzból tanulhatjuk meg.

 

Engedtessék meg, hogy leszögezzem, hogy Auschwitz (és kizárólag Auschwitz) mutatta meg azt a feneketlen mélységet, ahová az ember süllyedhet, s mely a kultúrvilágban elképzelhetetlen. Auschwitz nélkül az ember biztonságérzete, amely szerint elég, ha kizárólag önmagára támaszkodik, sértetlen maradhatott volna. Az emberek meggyőzték önmagukat, hogy az emberiség megérett, és maga mögött hagyta a barbarizmust – míg nem jött Auschwitz. Auschwitz előtt az emberek biztosak voltak abban, hogy felsőbb beavatkozás vagy törvényrendszer kinyilatkoztatása nélkül is megszabhatják életútjukat, s úgy is életképes, erkölcsös társadalmat tudnak fenntartani.

 

A magabiztosság, hogy az ember képes megkülönböztetni a jót a rossztól, alaptalan illúzióként foszlott szét. Mihelyt az ember felfedezte elkerülhetetlen korlátait, köteles önmagán kívül keresni és megtalálni az erkölcsi elveket és értékeket. A relatív erkölcsiség csődöt mondott, kiderült, hogy szilárd útmutatásra nem használható. Ha valami csoda folytán Auschwitz nem történt volna meg, az ember azt a maga erényeinek, vagy a természetnek tudhatta volna be, s továbbra is erősködhetett volna, hogy veleszületett tisztessége és erkölcsi autonómiája jutott abban érvényre. Továbbra is azt állíthatta volna, hogy a barbár ókorban talán szükség volt a Tórára, de napjainkban felesleges, mert az értelem és a gondolkodás annyit fejlődtek azóta, hogy már nem tévedhetnek.

 

Auschwitz kimutatta az ember alapvető elvetemültségét; a Tóra megmutatja, mily magaslatokra képes emelkedni. Auschwitz aljassága felfoghatatlan, ha nem magunk éltük azt át. Ugyanúgy világos, hogy a magaslatok, melyekre a Tóra ideáljain keresztül fel kellene jutnunk, az ember fogalmain és természetén kívül állnak. Csak átélés útján lehet felfogni, hogy az ember képes önzetlenséget, idealizmust, magasztos érzelmeket, kifinomult gondolkodást – mondjuk: Istenhez méltót – felépíteni.

 

Nem az a kérdés tehát, mily erkölcsiség mellé álljon az ember, hanem hogy létezik-e bármilyenerkölcsiség. Nem az a kérdés, “szükség van-e a szombatra?”, hanem az, hogy: “Auschwitz tényleg rossz dolog volt-e?”. E két kérdés viszont egyáltalán nem független egymástól.

  • Küldés emailben

Fejezetek