4. 📖 Én Istenem

A Szombat

A logika éppen ezért azt diktálja, hogy a judaizmus legbonyolultabb és legtekervényesebb jelképeinek egyikével kezdjük, amely ráadásul a köznapi élettől és gondolkodási szokásoktól is különbözik. Talán jobb is a meredek úton indulni a csúcs felé.
A Talmud egyik legnagyobb traktátusa, a Sábát, “Szombat” című, a szombat törvényeit tárgyalja. Szavak millióit írták le erről a témakörről a héber irodalomban. Bizonyára az olvasó is ismeri azt a néhány szót, amelyből az összes többi kiindult: Mózes első könyvének, a Teremtésnek első fejezetét és a negyedik parancsolatot.
A Teremtés kezdőoldalai szolgáltattak okot a 19. században a vallástudósok és a természettudósok között kitört háborúra. Mára elhallgattak a fegyverek, szerteszét heverő rozsdás csövüket benőtte a fű. A halottak a föld alatt nyugszanak. Régen eloszlott a harcok füstje. Csendes, zöld mező tárul elénk: mintha megújult volna a föld a döntő csata után. Győztek a tudomány emberei. A teológusok visszavonultak, azon jajveszékelve, hogy a másik fél gyalázatos győzelme nyomán megsemmisül a Biblia. Erre nem került sor, és szemmel láthatóan nem is fog egy ideig. Ám kétségtelen, hogy a világ azóta másként értelmezi a Teremtés könyvét.

A Teremtés könyvének igazi mondanivalója

A Teremtés könyvének első fejezete fénysugárként hatolt át az ősi regevilág ködén. Ez a fény azóta szétáradt a világon, így ma már nemigen tudjuk elképzelni, hogy első felvillanása milyen hatást kelthetett. Kijelentette, hogy a természet rendje szerint működő világegyetemet egyetlen Erő teremtette, rendezte el és indította be mint az uralma alá tartozó hatalmas gépezetet. Nincsenek ember formájú istenek. Nincsenek állat formájú istenek, sem isten formájú állatok. Nincs napisten, holdisten, szerelemisten, tengeristen, háborúisten. A világ és az emberiség nem égi szörnyetegek titáni vérfertőzésének és fajtalankodásának gyümölcse. A nap, a hold, a szél, a tenger, a hegyek, a csillagok, a kövek, a fák, a növények, az állatok: mindez a természethez tartozik, egyik sem bír varázserővel. Mumbó-jumbó nem létezik. Az istenek és papságuk, akik sült gyerekeket, kitépett emberszíveket, hátborzongató ocsmányságokat vagy teljes önkivetkezést követeltek, haszontalan és ostoba krakélerek. Az emberiség gyermeki rémálmainak vége. És lett világosság…
A Teremtés könyvének beszámolója kivágta az emberi szókincsből a bálványimádás rákos daganatát. Nem ment túl gyorsan a dolog, de végül a bájos görög és római isteneket is szétroncsolta a sokkterápia. A Teremtés könyve húzta meg a határvonalat a kortárs értelem és a primitív kuszaság között minden dolgok birodalmában. Nem hinném, hogy ebben bármi is vetekedhetne vele valaha.
A fundamentalista teológusok azt gondolták, hogy Mózes vagy a szó szoros értelmében vett matematikai számításokat használt a látvány feltárásához, vagy minden szavát a kőbaltás ősember hablatyolásaként szemétre kell vetni. A természettudósok örömmel elfogadták ezt a kibúvót. Ők győztek, ám a szörnyű következmények elmaradtak, hiszen a teológusok hibás álláspontból indultak ki. Az emberek számára a Teremtés megmaradt értéknek. A mai gondolkozók számára egyértelmű, amit a rabbik már régóta tudnak, hogy a Teremtés könyve a dolgok kezdetéről szóló, misztikus látomás, amely a legigazabb és legtisztább szavakkal szól a gyermeki értelemhez, termékenyítően hat a felnőtt szellemére, világossága átsegít a primitív korokon, s a fölényes tudású kultúrák is elegendő mélységet találhatnak benne.

A szombat a Teremtésben

De mindez csak kitérő. Nem lehet a Teremtésről szólva egyszerűen elmenni a háborús emlékek mellett. Fő célunk azonban az, hogy a szombat nyomait kutatva eljussunk forrásáig, a teremtésről szóló zsidó beszámolóig.
Mindenki tudja, mi az a szombat. Minden hetedik napon leáll a munka az Örökkévaló tiszteletére. Ez a zsidó szabály elterjedt az egész civilizált világban. Majdnem minden országban ez a törvény. Az Egyesült Államokban a munkahét pontosan erre épül. Jóformán még a háborús időkre is kiterjed. Könnyű hozzászokni, talán azért, mert úgy látszik, a hatnapi munka és egynapi pihenés aránya pontosan megfelel az emberi életritmusnak. Noha túltermelési válsággal küszködő világunkban általánosan elterjedt az ötnapos munkahét, pontosan tudjuk, hogy az extra pihenőnap luxus, a vállalkozó szellem, az energia és a tudomány hozadéka: nem tartozik eredendően a dolgok természetéhez.
Mondhatnánk, hogy a pihenés csak az egyik fele, tiltó rendelkezése a szabálynak. A hetedik nap szent: el kell különíteni az öltözék, a szokások, az étkezés, az elfoglaltság megváltoztatásával és a Teremtőhöz való viszony másfajta kifejezése által. Ennek a zsidó szokásnak szintén megvan a megfelelője a többi kultúrában. Mindenki tudja, mi az a vasárnapi ruha, vasárnapi viselkedés, vasárnapi asztal, vasárnapi nyugalom, vasárnapi mise. Aki nem keresztény országban él, az is ismerheti mindezt az irodalmi alkotásokból, amelyek pontosan ábrázolják a “keresztény szombatot”.
Nem olyan idillikus ám ez! Délen vagy Bostonban például aki vasárnap nem kaphat be egy pofa whiskeyt, az a tudomány mai állása szerint nem hajlandó dicsérni az Urat.* A londoniak már több nemzedékkel ezelőtt is tiltakoztak a színházak vasárnapi szünnapja ellen. A valamikori puritanizmus által sugalmazott, kicsinyesen szigorú törvények kódexe, a blue laws amely egyéb kellemetlen korlátozások között a vasárnapi szórakozást is tiltotta hatályban maradt az anglikán amerikai társadalomban is. Ám a szombat eszméje oly erős hatást gyakorolt a keresztény lélekre, hogy ezek a törvények keveset változtak, sőt néhol ma is fennállnak: újabb változásokra sem kilátás, sem társadalmi igény nincs.
Persze a zsidó szombathoz képest a legszigorúbb vasárnapi törvények is enyhék. A szombatellenes keresztények mindig arra hivatkoztak, hogy a korlátozó törvény a judaizáció egyik formája, és semmi értelme elfogadni ezt az ószövetségi fegyelmi szabályzatot. Szerintük a puritanizmus a kelleténél komolyabban veszi az Ószövetséget.
A vallásos zsidó szombaton nem utazik, nem főz, nem használ sem mechanikus, sem elektromos meghajtást, nem nyúl pénzhez, nem dohányzik, nem ír. Az ipari világ megszűnik létezni számára. A civilizációnak majdnem minden áldásától elfordul. A rádió elnémul, a tévé nem világít. Szinte az összes kellemes konvencionális időtöltés a mozi, a foci, a baseball, a golf, a színház, a szórakozóhely, az autózás, a kártya, a rostélyparti nemlétezővé válik. A zsidó szombat szertartása csak úgy érheti el célját, ha szinte teljesíthetetlen követelményeket állít föl. Ne kerteljünk: az a zsidó, aki betartására vállalkozik, a pénteki naplementétől a szombati alkonyat végéig el van vágva a világtól.
Ám az a másik világ is nagyon kellemes. Miután, szándékom szerint, eléggé ráijesztettem az olvasóra a szombat fekete oldalának lefestésével, fel kell világosítanom, hogy a szombattartó zsidó számára ez a nap az élet sarkpontja és az öröm, a felfrissülés, a vidámság forrása. Ezt könnyű kijelenteni, de így persze nem sokat mond. Mindjárt megmagyarázom.
A puritanizmus “szombatja” és a még annál is korlátozóbb sábbát közötti nagy különbség a kettő szellemének szinte érzékelhetetlen, mégis hatalmas eltérésében rejlik. A mi szombatunk azzal kezdődik, hogy áldást mondunk a fényre és a borra. Fénnyel és borral nyitjuk a napot. Az előírások ünnepélyesek, hatásuk azonban nyugalom, béke, derű és a lélek emelkedettsége.

Személyes kitérő

A szombat akkor szokott a leginkább beleszólni az életembe, amikor egy-egy darabom bemutatójára készülök. A Broadwayn amúgy is legendásan feszült a próbák légköre: ehhez hasonló feszültséget még a háború alatt, a tengeri csaták idején sem tapasztaltam. A nyomás péntek délutánonként tetőzik: elkerülhetetlenül ilyenkor érezni úgy, hogy az egész produkció a bukás szélén táncol. Időnként már-már árulónak éreztem magam, hogy ebben a helyzetben szombatot tartok. De a tapasztalat megtanított, hogy a színházi produkcióknak többnyire ez a természetük. Néha a bukás szélén tántorognak, néha a siker szélén, de a tántorgás a természetes testhelyzetük, a jajkiáltás a természetes hanghordozásuk. Úgyhogy péntek délutánonként nagy nehezen elbúcsúztam munkatársaimtól, és szombat esténként tértem vissza. A darab még sohasem ment tönkre emiatt. Szombat este a szokásos kétségbeesett tántorgás és jajongás szokott fogadni. Voltak sikereim is, bukásaim is, de egyik fajta fogadtatásról sem írhatnám le jó szívvel, hogy a szombatnak köszönhetem.
Otthagyván a ragacsos kávéscsészéket, a szamárfüles szövegkönyvet, az elkínzott színészeket, az üvöltő ügyelőt, a megszállott rendezőt, a körmét rágó producert, a csattogó írógépet és a tömör dohányfüstöt, hazaérek. Olyan érzés fog el, mintha a háborúban eltávozást kaptam volna. Feleségem és fiaim, akiknek a létezéséről már majdnem megfeledkeztem a nagy tántorgásban, jókedvűen, ünneplőbe öltözve fogadnak. Csodálatos vacsorához ülünk. A virágdíszes asztalon a régi szombati jelképek: az égő gyertyák, a fonott cipók, a töltött hal és nagyapám ezüst borospohara, színültig töltve. Megáldom fiaimat az ősi áldással, együtt énekeljük a kedves szombati dalokat. A tántorgásról nem sok szó esik: egy hét közben abbamaradt beszélgetést folytatok a feleségemmel. A fiúk tudják, hogy a szombat a kérdezősködés ideje, hát kérdeznek. A Biblia, az enciklopédiák, az atlaszok halomba gyűlnek az asztalon. A zsidóságról beszélgetünk, a szokásos gyermeki képtelenségeket akarják tudni Istenről. Feleségemmel együtt, ha nehezen is, álljuk a sarat. Olyan ez, mint a jótékony varázsital…
Nagyjából ugyanígy telik a szombat. A fiúk otthon vannak a zsinagógában: szívesen járnak oda, annál is inkább, mert a szüleikkel lehetnek. Hét közben az iskola, a háztartás, a munka különösen bemutató idején alig hagy időt az együttlétre. De tudják, hogy szombaton együtt vagyunk. Azt is tudják, hogy nem dolgozom, az anyjuk is pihen: ez az ő napjuk.
És az enyém is. Nem szól a telefon. Gondolkozhatom, olvashatok, tanulhatok, sétálhatok vagy semmittevéssel foglalkozhatom. A nyugalom oázisa ez. Este visszamegyek a csodálatos, őrjítő Broadwayre. Gyakran ebben a pillanatban jut eszembe a hét ötlete, amivel előbbre vihetem a rettenetes irodalmi műtétet, hogy eljusson végre a bemutatóig. A producerem egyszer azt mondta: “A vallásodat nem irigylem, de a szombatodat igen…”
Azért mondom el mindezt, mert azt hiszem, így jobban elképzelhetjük, mit jelenthetett őseinknek a szombat. A szerencsés amerikai zsidóság számára, amely jólétben és békében él, a hétköznapokról szombatra váltani már némileg mást jelent, mint a régieknek, akik katartikus fordulattal léptek át a gyász, a bánat, a nincstelenség, a válság világából a békés, fesztelen örömbe. Atyáink a Teremtő tiszteletére rendelt napra tették félre az új ruhát, a finomabb ételt. Nem lehettek olyan szegények, hogy ne fussa borra, gyertyára, fonott cipóra, egy kis húsra és halra. Akinek nem volt pénze, az a zsinagógától kapta meg mindezt. A szombati korlátozások, melyek minduntalan beleütközni látszanak az amerikai életbe, és apáinknak második természetévé váltak, beolvadtak a mindennapi valóságba. A számos tennivalóból, amit nem volt szabad elvégezni a hetedik napon, a mai polgár hétköznap is alig végez valamit. A szombat szabályai természetesen nem társadalmi konvenciók voltak, hanem a vallás törvényei. De még a tudatosan végrehajtott feladatoknál is megszokottabbakká váltak: természetesekké, mint a lélegzés. Nem választhattak, hogy elfogadják vagy elutasítják őket, hiszen saját magukat utasították volna el.
Az a zsidó, aki veszi a fáradságot, és hosszú éveken át megtartja a szombatot, vállalva az ezzel járó nehézségeket, birtokába juthat annak, amit a szombat nyújthat. Többet kell fáradnia ezért, mint atyáinak kellett, mert gyengébb erejű vallási energiatöltettel él. Nehéz a helyzet. Szinte szükségszerűen a szombat az a pont, amelyen megszakad a hagyomány. Ugyanakkor sok zsidó ezen a ponton tér vissza a zsidósághoz. Talán ez a természetes és a lehető legjobb pont.
Először is azért, mert a szombat az egyetlen zsidó jelkép, amely szerepel a Tízparancsolatban.

A negyedik parancsolat

A két kőtáblán ott állnak a civilizáció alaptörvényei. A hét nagy tilalom: a bálványimádás, a hamis eskü, a gyilkosság, a házasságtörés, a lopás, a hamis tanúzás és a kapzsiság tiltása. A három pozitív felszólítás: az Egyetlen Isten imádata, a szülők tisztelete (hogy a hagyomány fennmaradjon) és a szombat megtartása. Ez minden. Néha elcsodálkozom, hogy vannak zsidók, akik az Engesztelés Napját vagy az örömünnepeket, talán a Chánukát is komolyabban veszik, mint a szombatot, pedig ha belépnek egy zsinagógába vagy templomba, a frigyszekrény fölött a táblákon a szombat törvénye fogadja őket. Gyanítom, azért nem veszik észre, mert nagy zavarban lennének, ha meg kellene látniuk.
Mit keres ez a jelkép egy a sok közül, amely a judaizmus szerkezetét alkotja a törvénytáblákon, drámai hangsúllyal kiemelve a többi rítus és szertartás közül? Kétféle megszövegezésben találkozunk vele: az egyik Mózes második könyvében, a másik Mózes ötödik könyvében szerepel. Ezen a két alapzaton nyugszik a szombat, amely valójában a Tóra összes többi parancsolatának alapja. A szombat áll a főhelyen: azt gondolom, azért, mert a legvilágosabban hordozza ezt a két jelentéstartalmat. Kicsiben benne van az egész Tóra.

Íme, Mózes második könyvében (20:8 11.) a szombat:

“Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az Örökkévalónak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az Örökkévaló az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az Örökkévaló a nyugalom napját.”

És így ír Mózes ötödik könyve (5:12 15.)

“Tartsd meg a nyugalom napját, és szenteld meg azt, ahogyan megparancsolta neked Istened, az Örökkévaló! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az Örökkévalónak a nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se lányod, se szolgád, se szolgálód, se ökröd, se szamarad, se semmiféle állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Hadd pihenjen szolgád és szolgálód hozzád hasonlóan! Emlékezzél arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kihozott onnan Istened, az Örökkévaló, erős kézzel és kinyújtott karral. Ezért megparancsolta neked Istened, az Örökkévaló, hogy tartsd meg a nyugalom napját.”

A szombat tehát mindenekelőtt a közösség első drámai cselekvése: a munka befejezését és megünneplését kifejező, ősrégi, kollektív gesztus. Minden nemzet munkaszünettel és szertartásokkal ünnepli meg létrejöttének napját. A zsidók, akik hiszik, hogy a világegyetemet Isten teremtette, hetente megünneplik létrejöttét, és hálát adnak Készítőjének. Az arány helyességét talán az is igazolja, hogy az emberiség nagy része átvette ezt a szokást.
Másodszor: a szombathoz fűződik a zsidó nemzet létrejötte az egyiptomi fogságból való szabadulással együtt. A zsidók nemcsak a teremtés Istenét imádják, hanem azt is, aki gondot visel az emberi történelemre. Ezt jelenti számunkra a goseni rabszolgatáborokból való szabadulás. A rabszolgák nem választhatnak a munka és a pihenés között: a gazda akaratának alávetett, beszélő szerszámok. Nem hozhatnak létre alkotásokat. Nem rendelkeznek idejükkel. A szabadság Ádám állapota: a választási lehetőség, az idő fölött való rendelkezés. A szombat különös nemzeti jelentést hordoz Izrael népe számára, amely úgy vált nemzetté, hogy a rabszolgaságból kivonult a szabadságba.
E kettős jelentés fonala végighúzódik a zsidó vallás jelképein: a világegyetem Istenének hálás imádata és az ő történelmi tanúbizonysága, Izrael különleges sorsáról való megemlékezés.

Mi a szombat eredménye?

Most azonban nem egy közönséges munkaszüneti nappal foglalkozunk. Mindez csak a kezdete a szombat megtartásának. A lényege a szertartásos tartózkodás minden cselekedettől még ha mindössze a legcsekélyebb erőkifejtéssel elvégezhető is , amely tartalmazza az új dolog létrehozásának, az átalakításnak vagy a megmunkálásnak az elemét.
A Tóra tiltottként említi a tüzelőgyűjtést és a tűzgyújtást, e két könnyű munkát, amelyek, gondolhatnánk, annyira nem számítanak munkának, hogy egy nyomorék, egy ötéves gyerek vagy egy kilencvenéves öregasszony is el tudja végezni őket. A Mózes idejéből származó hagyomány harminckilencféle tilalmas munkát sorol föl. Ezek néhány fogalom köré csoportosíthatók, amelyek az emberi alaptevékenységeket ölelik föl: az élelem, a ruházkodás, a lakás, a hús és bőr, az ipar és a kereskedelem. Ennek a harminckilenc tevékenységnek a feltárása során a Talmud a tilalmak hálójával szövi be az összes mindennapi produktív tevékenységet. A szokásos ellenvetés, hogy ugyan miért tilos meggyújtani egy gyufát hiszen a pöccintés nem nehéz munka , teljességgel téves felfogáson alapul. A nehéz munkát bárki, aki teheti, a hét bármelyik napján szívesen elkerüli. Az apró erőkifejtéstől való tartózkodás már maga a szertartás. Lehet, hogy vannak, akiknek a szombat megtartása túl nehéz feladat, vagy nem tudják vállalni ideológiáját, de a saját keretein belül drámai erővel bíró szertartás áthatja az egész életet. Nem egyszerűen szabadnap. Ez az igényes rítus minden hétből huszonnégy órát elválasztott idővé változtat át, amelynek hangulata, szerkezete, tevékenységei és eseményei különböznek a mindennapi léttől.
A vallási jelkép és szertartás célja, csakúgy, mint a művészeté, az igazságra döbbentés. Talán a céloknak erről a hasonlóságáról mondta Santayana, hogy a vallás nem más, mint az esztétikai lelemény egyik változata, a legjobb az ember teremtő álmai közül ami szerintem nem egészen így van, hacsak nem helyezzük egymás mellé Mózest és Dickenst. Az igaz, hogy a vallás is és a művészet is, más-más formában, az ostobaság rozsdarétegét próbálja lehántani, amelyet a szokás rétegez a dolgok csodájára. Egy fa rendkívüli csoda ám legtöbbünknek Cézanne vagy Corot segítségére van szükségünk, hogy eszünkbe jusson, milyen szépek is a fák. A szombat visszatérő jel: a teremtésre és Izrael kezdetére emlékeztet. Működő jelkép.
Nem szabad túlbecsülni a szombat hatását. Lehet, hogy voltak zsidó géniuszok, akikkel szombat napján szokott megtörténni olyasmi, mint Mózes lázas látomása a teremtésről és Izrael sorsáról. De az egyszerű ember számára a szombat arra való, hogy ébren tartsa tudatában ezeknek a látomásoknak a létezését. A hétnapos ciklus bélyege nagyon mélyen beleégett a zsidó életbe. Minden terv a teremtés idejével függ össze: a munkával, az utazással, a szabadidős tevékenységgel, még a lakóhellyel kapcsolatos tervek is. A szombat oly nagy helyet foglal el az életben, oly gyakran következik be, hogy egy egész élet tartama alatt vésheti be jelentését a szellembe és az agyba. Akik megtartják, azoknak elkerülhetetlenül tudatába vésődik a teremtés és a Teremtő, a kivonulás és a zsidó azonosságtudat eszméje.
Meg sem kísérlem, hogy akár utaljak is a zsidó gondolkodás és művészet bölcseleti és ábrázoló műveire, amelyeket a szombat sugárzása ragyog be. Irodalma felmérhetetlen, a misztikus ábrázolások száma beláthatatlan…
Szombat menyasszony esküvőjét alkonyatkor tartják: a péntek esti szürkületben a lángoló szerelmi költeményt, az Énekek énekét olvassák a hívő zsidók…
A szombat Isten és ember társas viszonyának pecsétje a teremtés okiratán…
A szombattal kezdte az ember Isten képét viselni…
A szombat napjaink messiási kora, ízelítő az ember és Isten között, ember és természet között, ember és ember között elkövetkező békéből…
Ilyesmikkel foglalkoznak a szombatról szóló írások, a szombati imarend és a szokások. Az érdeklődő olvasó ezeken a nyomokon indulhat el. A magam részéről, ha sikerült megértetnem három eszményt hogy a zsidó szombat a rá vonatkozó kemény kötelmek fordítottja, az emelkedett öröm napja; hogy nehéz birtokába jutni, de minden erőfeszítést megér; hogy vallásunkban ez a zárókő a jelképek kapuján, amelyen át elindulunk a nagy igazság felkutatására , akkor megtettem, amit megtehettem. Még két megjegyzéssel egészítem ki ennek a hatalmas témának szűk vázlatát, aztán mehetünk tovább.
A szombat korlátozásai szükséghelyzetben érvényüket veszítik: betegség, szerencsétlenség, életveszély és hasonlók idején. Ha hitünk alapzatának első rétege az Egyetlen Isten, akkor a második a józan ész. A “szükséghelyzet” meghatározása szigorú, de realista. Ha az élet vagy egy testrész veszélybe kerül, akkor szükséghelyzet van. Ha egy nagy pénzekkel kecsegtető megállapodás kerül veszélybe, akkor nincs szükséghelyzet. Tudom, hogy vannak, akik azon törik a fejüket, milyen kibúvókat lehetne találni ebben a kérdésben, de ez így van leírva.
A szombat filozófiája bajba került a 19. században, amikor a legjobb tudósok úgy vélték, hogy a létező valóság örök világegyetemet feltételez, amelynek nincs kezdete az időben. A teremtés zsidó eszméje évezredek óta szemben állt a görögség felfogásával a kezdet nélküli időről, de tapasztalati tények híján a vita a szavak tartományában rekedt. Ma a tájékozottabb ítélőszék a másik irányba hajlik. A felgyülemlett bizonyítékok, mint megtudhattuk, egyre inkább a térben és időben véges világegyetemre utalnak. Persze az olvasó és én kíváncsiak vagyunk: “De mi történt a teremtés előtt? Mi van a világegyetem határain túl?” A tudós bölcs mosollyal témát vált: tisztára, mint annak idején a nagyapám, amikor olyan kérdéssel zaklattam, amiről tudta, hogy abszurdum, de aminek éppen az abszurditását nem tudta megmagyarázni nekem, s ez áthidalhatatlan szakadékot támasztott köztünk. Ha jól emlékszem, a fogas kérdés, amivel nyaggatni szoktam, ez volt:
Ki csinálta Istent?

LÁBJEGYZET
*Úgy értesültem, hogy könyvem első kiadása óta javult a helyzet… H. W. (1987)

  • Küldés emailben

Fejezetek