3. 📖 Ünnepek a chaszid legenda tükrében

Pészách

Peszách – Húsvét a szabadság ünnepe

Peszách – a zsidó húsvét, a kovásztalan kenyér ünnepe. Imarendünkben a Szabadság Ünnepe elnevezést kapta, mivel ezen az ünnepen az egyiptomi rabszolgaságból való kiszabadulásra emlékezünk. Egyben a három zarándokünnep egyike is, ami azt jelenti, hogy ilyenkor az Erec Jiszráélben élők apraja-nagyja elzarándokolt Jeruzsálembe, hogy ott, a Szentélyben ünnepeljen. Az ünnep fénypontja a Széder-este (lásd a továbbiakban), melynek rendjét a Hágádában találhatjuk meg. „Ez a sanyarúság (szó szerint: szegénység) kenyere, amit őseink ettek Egyiptom országában. Mindenki, aki éhes, jöjjön és egyen velünk, minden nélkülöző jöjjön és töltse velünk a Peszáchot. Az idén még itt, jövőre Izrael országában. Az idén még rabok, jövőre, mint szabad emberek”. (A peszáchi Hágádából.) Ezzel az ősi nyilatkozattal kezdődik a Hágádá, a Talmud utáni idők egyik legősibb irodalmi műve. A Széder-est legelején, közvetlenül azt követően, hogy a borra elmondtuk az áldást (kidust), felmutatjuk a Széder-tálon lévő maceszt, a „sanyarúság kenyerét”, mely a rabszolgaság szimbólumaként jelenik itt meg. A szöveg egyébként nagyrészt arameus, kisebb részben héber szavakból áll. A következő rész – a Má Nistáná – a legismertebb, melyet mindig a legfiatalabb gyermek mond el az ünnepi asztalnál. A Má Nistáná szószerinti fordítása: miben különbözik? Nos, a gyerek, aki megfigyelte a hosszadalmas ünnepi előkészületeket, a különösen alapos nagytakarítást, a tálon lévő különféle – édes és keserű – zöldségeket, gyümölcsöket, a különleges ülésmódot, azt kérdi: miben különbözik ez az éjszaka a többi éjszakától? Vagyis: miért különbözik? A Talmudból tudjuk, hogy a Széder-est nem egy eleme kifejezetten azért iktatódott a szertartásba, hogy felkeltse a gyerek figyelmét és kérdezzen. Ez lehetővé teszi, hogy az apa, a családfő, válasz gyanánt elmesélhesse az egyiptomi kivonulás történetét, s ezzel eleget tegyen a „beszéld el fiadnak” bibliai parancsnak.

* * *

„Rabszolgái voltunk a fáraónak Egyiptomban, és kivezetett bennünket az Örökkévaló erős kézzel és kinyújtott karral. . . és ha nem vezette volna ki az Örökkévaló őseinket Egyiptomból, akkor a mai napig, mind mi, mind fiaink és unokáink a fáraó alattvalói lennénk Egyiptomban. . .” (uo.) Hát ez hogyan lehetséges? – kérdik sokan. A fáraó már rég meghalt, és hol van az ókori Egyiptom? A magyarázat az, hogy a zsidó felfogásban az egyiptomi rabszolgaság magát az elnyomást jelképezi, az onnan való kivonulás pedig (Jöciát Micrájim) az egyetemes szabadságot. A Midrás szerint – amíg a tíz csapás be nem következett – egyetlen rabszolgának sem sikerült megszöknie Egyiptomból, a rabságból. Mindaddig az egész világ istenítette és félte a fáraót. Amint azonban megtörtént a csoda és Jákob népe kiszabadult, a világ annak a kis, szabadságszerető népnek adózott csodálatával, mely képes volt egy hatalmas birodalmat legyőzni. Így kell értelmezni tehát a Hágádá szavait: ha már egyszer – az isteni Gondviselés jóvoltából – kiszabadultunk az egyiptomi rabszolgaságból, nem törvényszerű, hogy foglyai legyünk bármely zsarnokságnak – legalábbis, ami a szellemieket illeti. Az egyiptomi precedens – kötelez. A Hágádában szerepel négy allegorikus „fiú”, akik az egyiptomi kivonulással kapcsolatban kérdéseket tesznek fel és jellegüknek megfelelően kell nekik válaszolni. Ez a négy allegorikus alak: a „Bölcs”, a „Gonosz”, az „Együgyű” és az, „Aki kérdezni sem tud”. A „négyek” alakját különböző bibliai versek alapján rajzolja meg a Talmud, és innen került a Hágádábá. A „Bölcsre” az jellemző, hogy ő szabatos kérdéseket tesz fel, ő mindig tanulni akar. A „Gonosz” kivonja magát a közösségből, őt az egész nem érdekli. Azt kérdi, minek ez „nektek”? A válasz is ennek megfelelő, ő a „gonosz”, nem is szabadult volna ki Egyiptomból. . . Az „Együgyű” nem sokat gondolkodik, csak annyit tud kérdezni: mi ez? Aki pedig még kérdezni sem tud, annak nekünk kell a dolgokat elmagyarázni, szellemi képességének megfelelően. Akárcsak Jom Kipur kimenetelekor, a Hágádá-i szertartás végén is, hitet teszünk azon meggyőződésünk mellett, hogy „Jövőre Jeruzsálemben” (Lösáná hábáá biJörusálájim). Ezzel fejezzük ki azon reményünket is, hogy egyszer, a világon szétszóródott zsidóság, mindnyájan az ősi zsidó fővárosban együtt ünnepeljük majd a szabadság ünnepét.

 

A széder-est dióhéjban

Az est a kidussal kezdődik, melynek során elmondjuk a Sehechejánu áldást és a Széder-estére előírt négy pohár bor közül kiisszuk az első poharat. Ezt követően kezet mosunk, majd megesszük a kárpászt (hagyma, retek vagy főtt krumpli), miközben elmondjuk a „Boré pri háádámá” áldást. Következik a Má Nistáná (lásd fentebb), majd a négy szimbolikus alak megjelenítése. A továbbiakban elmondjuk azon csodálatos történéseket, amelyek elvezettek a kiszabaduláshoz, amellyel a Teremtő beváltja Ábrahámnak tett ígéretét, miszerint kiszabadítja népét Egyiptomból. A szertartás kiemelkedő része a tíz csapás felsorolása: vér, békák, tetvek, vadállatok, pestis, fekély, jégeső, sáskajárás, sötétség, elsőszülöttek halála. Itt mondjuk el azt is, hogy a zsidó nép kevéssel is beéri: akkor is hálás lenne az Örökkévalónak, ha nem bocsájtja az egyiptomiakra azt a sok csapást, hanem csak kiszabadított volna bennünket – ez is elég lenne – Dájénu. . . A Hálél dicshimnusz után ismét áldást mondunk arra, aki kihozta atyáinkat Egyiptomból és kiváltott bennünket, és engedte megérnünk ezt az estét. Áldás kíséretében kiisszuk a második pohár bort. Ismét kézmosás következik, áldást mondunk a pászkára, majd a keserű gyökérre (torma), majd – két pászkadarab közé téve – megesszük. Ez arra emlékeztet, hogy a Szentély idején ilymódon ették az áldozati bárány húsát. Ekkor bőséges vacsora következik. Ezután elfogyasztjuk azt a pászkát, amit még korábban elrejtettünk (Áfikomán vagy Áfikájmon) és a gyerekek kötelessége megkeresni, s ha megtalálták, ajándék jár érte. Ez egy szokás, ami arra jó, hogy a gyerekeket ébren tartsa. Megtöltjük a harmadik pohár bort és elmondjuk az étkezés utáni áldást (bencsolás). Ezt követően kiisszuk a harmadik pohár bort, s megtöltjük a negyediket, Élijáhu próféta serlegével együtt, majd kinyitjuk az ajtót, jelezve, hogy nem félünk semmitől, mert ez az „Őrködés Éjszakája”. A nyitott ajtó előtt a következőket mondjuk: „Öntsd ki haragodat a népekre, kik nem ismernek (el) Téged és a birodalmakra, melyek nem szólítják nevedet, mert kiirtották Jákobot és hajlékát feldúlták. Zúdítsd rájuk dühödet és izzó haragod érje utol őket. Üldözd kíméletlenül és irtsd ki őket eged alól”. Keserű, különböző bibliai versekből idézett mondatok ezek, melyeket az üldöztetés, az igaztalan vádak vittek át a Hágádá szövegébe. Aztán folytatjuk a Hálél hálaéneket „Ha Isten velem van, mit árthat nekem az ember.” Végül középkori imakölteményeket dúdolunk és tizenhárom versszakaszban Isten dicsőségét hirdetjük.

 

A megváltottak új éneke

„És megmentette aznap az Örökkévaló Izraelt az egyiptomiak kezéből, és Izrael látta az egyiptomiakat holtan a tenger partján. És látta Izrael a hatalmas kezet, mellyel az Örökkévaló az egyiptomiakat illette, és félte a nép az Örökkévalót, és hitt az Örökkévalóban és Mózesben, az ő szolgájában.” (2Mózes 14:31.). A zsidó népnek két óriási kollektív élménye van, amelyek örökre bevésődtek tudatába, később pedig rányomták bélyegüket állami létére is. Az egyik az egyiptomi rabszolgaságból való kiszabadulás, a másik pedig a szináji Kinyilatkoztatás. Az első élmény Peszáchhoz, míg a második Sávuot, a Tóra-adás ünnepéhez kötődik. A Midrás bölcsei kiszámították, hogy a Vörös tenger kettéválása, ezáltal Izrael népének megmenekülése, az egyiptomi kivonulás hetedik napján történt. Közismert, hogy az üldöző egyiptomi sereg a tengerbe fulladt, de a fáraó életben maradt – a Midrás szerint – azért, hogy Isten dicsőségét hirdesse (Mechiltá). Egy később keletkezett zsidó legenda szerint, a fáraó megbüntetése igen sajátos: örök életre van kárhoztatva, amit a pokol tornácán kell eltöltenie, és ha egy pogány, bálványimádó uralkodó odaérkezik, akkor a fáraó ezekkel a szavakkal fogadja: „Miért nem okultál az én példámból?” (Midrás Vájosá). „És megmentette aznap az Örökkévaló Izraelt.” A megváltás sem a nép hősiességét, sem Mózes nagyságát nem dicséri, hanem egyedül és kizárólag az Örökkévalót. Ez a magyarázata annak, hogy a peszáchi Hágádában mindössze egyszer fordul elő Mózes neve, akkor is csak idézetben, a fent említett versben. Mózes Isten küldötte volt, és a nép, amikor Istenében hitt, egyúttal hitt Mózesben is, aki Isten szolgája volt. Amikor a zsidók látták, hogy valóban megmenekültek „Akkor énekelte Mózes, Izrael fiaival ezt a dalt az Örökkévalónak, és szóltak, mondván: hadd énekeljek az Örökkévalónak, mivel oly fönségesen fönséges, ki a lovat és lovasát tengerbe temette. Az Örökkévaló az én erőm, és az én énekem, és ‘Ő volt az én segítségem; ez az én Istenem, akit dicsőítek, atyám Istene, hadd magasztalom őt! Az Örökkévaló a háború ura, Örökkévaló az Ő neve!”. „A fáraó harci szekereit és seregét a tengerbe döntötte, harcosainak színe-java a Sás tengerbe fulladt. A hullámok elborították őket, leszálltak a mélységbe, mint a kő…” Majd később: „. . .Így szóla az ellenség: űzőbe veszem őket, zsákmányt osztok, betelik rajtuk a lelkem, kirántom kardomat és megsemmisíti őket karom . . . Te azonban fuvallatoddal leheltél, és elborította őket a tenger, elsüllyedtek, mint az ólom a rengeteg vizekben. Ki olyan, mint Te, a hatalmasok között, óh, Örökkévaló? Ki hozzád fogható, szentségben magasztos, dicsőségben félelmetes, csodaművelő? . . . Hallották a népek és megrendülnek, remegés fogja el Pleset (Palesztina) lakóit. Megriadtak Edom törzsfői, Moáb hatalmasait remegés ragadja meg, elcsüggednek Kánaán lakosai. Rájuk szakad a rettegés és félelem, karod hatalma alatt elnémulnak . . . míg átvonul a Te néped, óh, Örökkévaló . . . Elviszed őket és elhelyezed őket örök birtokod hegyén, székhelyeden, melyet hajlékul alkottál. . . Az Örökkévaló uralkodni fog mindörökké” (uo). A Midrás szerint azonban, amikor az angyalok kara akart dicshimnuszba kezdeni, akkor az Örökkévaló elhallgattatta őket, mondván: Teremtményeim elpusztulnak, és ti énekelni akartok? (Szánhedrin 39).

 

Amikor nincs vevő a chámecre…

Peszách előtt a zsidóknál az a szokás járja, hogy a birtokukban lévő kovászost (chámec) eladják egy nemzsidónak, mivel a vallási előírások értelmében nem szabad, hogy az ünnep nyolc napján bármiféle kovászos (ez alatt mindennemű lisztből készült étel, mint kenyér, sütemény stb. vagy erjedő dolog, mint pl. élesztő, sör és minden, gabonából készült, szeszes ital értendő) „látható”, ill. „fellelhető” legyen. Az erről a szokásról szóló alábbi történetet a szentéletű munkácsi rebbe, reb Chájim Elázár Sapiro, szokta volt mesélni Susán-Purimkor, a likovai reb Koppel halálának évfordulóján: Reb Koppelnek jól menő italkereskedése volt, így mindig sok hordó pálinka volt nála raktáron. Így volt ez Peszách előtt is és már készült rá, hogy, mint minden évben „eladja” a pálinkát, azaz a chámecot. Tudták ezt persze már a helyi nem-zsidók is, de elhatározták, hogy ez alkalommal kibabrálnak reb Koppellal. Titokban összebeszéltek, hogy senki nem fogja a chámecot megvenni, így kénytelen lesz azt a sok pálinkát az ünnepek előtt szabad prédára kitenni, ők pedig a „gazdátlan” italt ingyen megkaparintják. Így is történt. A Peszách előtti napokban reb Koppel hiába kereset egy nem-zsidót, akinek eladhatná a chámecot – nem talált egyelten embert sem, aki kötélnek állt volna. Mindenki talált valamilyen ürügyet, amivel elutasította a kérést. Elkövetkezett az utolsó pillanat, amikor tenni kellett valamit és reb Koppelnek nem maradt más választása, minthogy az összes pálinkát kivigye a folyó mellé egy elhagyatott helyre. Miután lerakta a szekérről az összes hordót, tiszta szívből elmondta az erre vonatkozó kötelező formulát, ami úgy szól, hogy „ . . . minden kovászos (chámec) ami a birtokomban van, legyen szabad préda, mint a föld pora”, majd otthagyva a minden vagyonát képező pálinkát, hazament. Örömteljes szívvel adott hálát Istennek, hogy íme sikerült szó szerint betartania a chámec kitakarításának parancsolatát. Igaz, hogy most koldusszegénnyé lett, de eleget tett vallási kötelezettségének. Háza népe nagyon sajnálta, ami történt és igen fájlalták a vagyon elvesztését, de maga reb Koppel az egész ünnep alatt nagyon jó hangulatban volt és nem látszott rajta, hogy bármit is megbánt volna. Az ünnep elmúltával a család kiment a folyóhoz s közben arra gondoltak, hogy ha a pálinkát minden bizonnyal meg is itták, talán a hordókat otthagyták és abból majd tudnak egy kis pénzt csinálni. Legnagyobb ámulatukra ott találtak egy csomó likovai lakost, akik ezekkel a szavakkal fogadták őket: -Micsoda dolog ez, zsidó?! Úgy takarítod ki a chámecot, hogy közben fegyveres katonákat rendelsz ki, hogy azok éjjel-nappal, az egész ünnep alatt, fegyveresen őrködjenek? Reb Koppel és háza népe nem értette, miről van szó. Fogalmuk sem volt, hogy milyen őrökről és még inkább „katonákról” beszélnek. Amikor azonban a hordók közelébe érkeztek – csodálkozásuk nem ismert határt. A hordók tele voltak, nem hiányzott azokból egy csepp sem. Ekkor értették meg, hogy az Örökkévaló volt az, aki őreit az égből kirendelte és akik vigyázták a szabad prédára kitett chámec-pálinkát. Így aztán – mivel a szabad préda mindenki számára szabad – reb Koppel szépen hazavitte jogos tulajdonát, az egész vagyonát jelentő pálinkás hordókat.

 

A „békltető” smurá macesz

A pászkának (macesz) van egy különleges fajtája, amit „smurá” (smire) macesznak hívnak. Az eltérés abban rejlik, hogy a búza learatásától, egészen a kész macesz kemencéből való kiszedéséig – a vallási előírásoknak megfelelően – rabbi ellenőrzi az egyes műveleteket. Minderre azért van szükség, nehogy a lisztet nedvesség érje és az erjedésnek (kovász) még a lehetősége se merülhessen fel. Sokan csak Széder-estén fogyasztanak ilyen smurá pászkát, de vannak olyanok, mint pl. a chászidok, akik az ünnep minden napján kizárólag ezt eszik. Az aptai szent rabbi, Ávráhám Jósua Hersl, akit úgy ismertek, mint „Ohév Jiszráél”, (a zsidóság szerelmese) kivételes gondot fordított arra, hogy az ünnep minden napján smurá maceszt fogyasszon. Történt egyszer, erev Peszáchkor, azaz az ünnep előestéjén, hogy a nélkülözők részére ezúttal nem pénzt, hanem pászkát gyűjtöttek, hogy a szegények is kellően megünnepelhessék a Széder-estét. A rebecen, a rabbi felesége, éppen el volt foglalva az előkészületekkel, így nem ő fogadta a hitközség embereit, hanem az egyik szolgáló, aki -merő tévedésből – a rebbe számára készített smurá maceszt adta oda a nélkülözők részére. A ház asszonya, amikor észrevette ezt a tévedést, nagyon megrémült és nem tudta mitévő legyen. Nem merte elmondani a férjének a történteket, így kénytelen volt turpissághoz folyamodni, azaz a smura macesz helyett az egyszerű pászkát tette az asztalra, és úgy tett, mintha misem történt volna. A rebbe pedig a sima pászka felett mondta el a Hágádát. Eltelt az ünnep nyolc napja. A rákövetkező napon megjelent a rabbinál egy zsidó házaspár és bejelentették válási szándékukat. Kérdé a rabbi a férjet: – Miért akarsz elválni a feleségedtől? A férj elmondta, hogy azért akar elválni, mert az asszony nem volt hajlandó Peszáchkor olyan edényben főzni, amelybe nem aprítanak pászkát (gebrok); ugyanis a chászidok szigorúan ügyelnek arra, hogy a Peszáchkor használt pászka ne kerüljön érintkezésbe folyadékkal. Meghallgatván az indokot, a rabbi behívatta a feleségét, a rebecent és megkérdezte tőle: – Mondd meg nekem, kérlek, milyen maceszt tettél elém Széder-este, a Széder-tálra? Az asszony nagyon megrémült és félelmében hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. Férje meg egyre kérlelte: mondd meg őszintén, ne félj semmit, milyen maceszt ettem én Széder-este? Az asszony végül bevallotta a történteket, és elmondta az igazat. Na látod – mondta a válni akaró férjnek a rebbe – én Széder-este smurá macesz helyett egyszerű pászkát ettem, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, mert nem akartam a veszekedés vétkébe esni. Te pedig el akarsz válni „beaprított macesz” miatt? . . . A rabbi békítő szavai megtették hatásukat és a megbékélt férj feleségével együtt hazament.

 

Izrael megváltója – jelen időben

Reb Ávráhám-Jákov Friedmann, a szadegórai cádik, a chámec-vizsgálat (Bödikát Cháméc) estéjén az alábbi történetet szokta elmesélni: – Egy kis galíciai faluban élt egy szegény zsidó, aki a környék teljhatalmú földesurától bérelt kocsmát. Az üzlet azonban nem ment valami jól, és a zsidónak gyakran nem volt miből fizetnie a bérleti díjat. A földesúr több ízben próbálta behajtani a követelését, életveszélyesen meg is fenyegette adósát – de minden hiába, a bérlő nem tudott fizetni. A Peszách előtti szombaton – a hagyomány Sábát Hágádolnak, Nagy Szombatnak nevezi – a földesúr kegyetlen bosszút állt a szegény kocsmároson. Megparancsolta hajdújainak, hogy forgassák fel a kocsmáros egész házát, tanítsák meg őt „kesztyűbe dudálni”. Nem kellett azoknak kétszer mondani, elmentek és perceken belül a felismerhetetlenségig feldúltak és összetörtek mindent, még a szombati sóletot is kihúzták a kemencéből és kiöntötték a földre. A szegény ember végtelen nagy szomorúságában elhatározta, hogy bemegy a városba és legalább meghallgatja a rabbi dróséját (szónoklatát), amit a Nagy Szombat tiszteletére fog mondani. Ebben a városban akkor éppen a szentéletű Ávráhám Josua Hesl volt a rabbi, aki később, mint az aptai „Ohév Jiszráél” vált ismertté. Nos, amint a zsinagógába ért, hallja, hogy a rebbe már belekezdett a beszédébe. A templom zsúfolásig megtelt, ott szorongott a város apraja-nagyja, hogy meghallgassa a drósét, így a falusi zsidó csak egy hátsó sarokban tudott meghúzódni. Hallja ám a szegény ember, amint a rabbi éppen azt fejtegeti, hogy az imában kétféle áldásformula létezik: a reggeli és esti imában, (valamint a peszáchi Hágádában) úgy fordul elő a szöveg, hogy „Gáál Jiszráél” Megváltotta Izráelt – vagyis múlt időben; másszor pedig (a „18 áldásban”) jelen időben, azaz „Goél Jiszráél” – Izráel Megváltója. Az első változat – mondta a rabbi – a peszáchi megváltásra vonatkozik, ami egy megtörtént, befejezett dolog – tehát múlt időben. A második változat pedig azért van jelen időben, mert az egy folyamatos történés, arra a megváltásra vonatkozik, ami ma történik, minden percben. Például emelte fel a rabbi a hangját – ha egy kis faluban élő szegény zsidónak, mert nincs pénze a bérleti díjat kifizetni, feldúlják a házát – ennek a szegény zsidónak is küld az Örökkévaló megváltást és menekvést a córeszból . . . Amikor ezeket a szavakat meghallotta, szíve megtelt örömmel és azonnal hazaindult, útközben magában ismételgetve: – A rabbi azt mondta, hogy Goél Jiszráél! Izráel Megváltója! S most, jelen időben! Estefelé a földesúr újra elküldte hajdújait a zsidóhoz, nézzék már meg, mit csinál, miután szétdúlták a házát. Legnagyobb megdöbbenésükre áldozatuk énekelt és táncolt, mintha a borzalom elvette volna az eszét. A hajdúk jelentették uruknak a látottakat, majd az maga is meg akarván győződni a hallottakról, magához rendelte a zsidót. Szegény, az első pillanatban arra gondolt, hogy megint valami büntetésben lesz része, de aztán eszébe jutottak a rabbi szavai és könnyű szívvel, szinte örömmel ment a találkozóra. Hiszen a rabbi azt mondta: Goél Jiszráél – Izrael Megváltója – és jelen időben. A zsidó szinte nem is csodálkozott, amikor a földesúr – ahelyett, hogy valami rosszat helyezett volna kilátásba – csak rosszalló szavakkal illette, amiért olyan szerencsétlen, kétbalkezes, aki még a bérleti díjat sem képes megfizetni. – Mit tehetek, uram, mondd meg nekem? – kérdezte a zsidó. – Nézd csak, Moske – felelt békülékenyen a földesúr – adok neked egy írást, amivel elmégy a pálinkafőzdébe a városban, ebben megkérem őket, adjanak neked egy bizonyos mennyiségű pálinkát hitelbe. Ezt eladod, keresel rajta valamennyit, aztán újra veszel árút és újra eladod, és miután ezt néhányszor megismételted, nekem is meg tudod majd fizetni az adósságot és magadnak is lesz megélhetésed. Minden így is történt. A szegény falusi kocsmáros rövid idő alatt sok pénzt keresett. Egy év alatt megfizette adósságát a földesúrnak, s a következő Peszáchot, a szabadság ünnepét már boldogan megünnepelhette. Az ünnep után ismét bement a városba, elment a rabbihoz, akinek a következő szavakkal adta át adományát: „Íme, hoztam a rabbi úrnak Goél Jiszráél pénzt” . . .

 

Egy kis különbség

Mint ismeretes, erev Peszáchkor, vagyis a Peszách ünnepet megelőző napon, csak egy meghatározott ideig, rendszerint reggel kilenc óráig, szabad kovászost (chámecet) enni. Ez után már szigorúan tilos. Egy ilyen alkalommal, már a chámec tilalom beállta után, reb Lévi Jichák, a cádik, kiment a berdicsevi piacra. Amint ott nézdegélt, megakadt a szeme az egyik kereskedőn, akiről köztudott volt, hogy csempészárúval foglalkozik. A rabbi odament hozzá és megkérdezte: van selymed? – Amennyit csak akarsz, kitűnő minőségben – felelte. A rabbi megköszönte a felvilágosítást, majd továbbmenve odafordult az egyik zsidó kereskedőhöz: – Van nálad valami chámec (kovászos)? – kérdezte. – Chámec? De rabbi! -Isten őrizz, kitakarítottam az utolsó morzsáig – mondta a zsidó méltatlankodva. Ekkor reb Lévi Jicchák égnek emelte szemét és így szólt: – Világ Ura! Nézz ide és lásd, milyen a te kiválasztott néped, Izráel. Az orosz cár a világ egyik leghatalmasabb uralkodója, akinek rendőrsége, katonái és börtönei vannak. Ez a cár elrendelte, hogy nem szabad árut becsempészni az országba. És mégis – hiába állanak éjjel-napppal őrök a határokon – mindenki szeme láttára becsempészik az árukat és nyíltan árulják is. Ezzel szemben Te, Világ Ura, egyetlen mondatot írtál a Tórában – „Ne találtassák nálad chámec!” – és íme, annyi év elmúltával, határok és őrök nélkül, erev Peszáchkor, a megállapított idő elmúltával, nincs zsidó, akinél chámec lenne.

* * *

Életének utolsó évében reb Jiszráél Friedmann, a híres ruzsini rebbe, nagy lelkesedéssel ülte meg a Szédert. A jelenlevők nem tudtak hova lenni a csodálkozástól, amikor a rebbe azt a passzust, hogy „az isteni ígéret volt az, ami mellettünk állt . . . “, hatvanszor ismételte el és eközben arca lángolt az átszellemültségtől. Befejezvén a széder-esti szertartást, végül így szólt: – Tudjátok meg, drága testvéreim, hogy rövidesen olyan idők jönnek, amikor a zsidók iránt nagy gyűlölet támad, erőszakkal üldöznek el bennünket, és akaratunk ellenére kergetnek Erec Jiszráélba – mivel más ország nem lesz hajlandó befogadni bennünket. Nagy szégyen ez a zsidókra nézve, hogy megváltásuk kezdete ilyen gyalázatos módon következik be, de ennek ellenére emlékezzetek arra, hogy jobb egy szégyenteljes megváltás, mint egy tiszteletteljes gólesz (száműzetés) . . .

 

Széder -négy pohár tejjel…

Peszách előtt – ősi zsidó szokás szerint – gyűjtést rendeznek, az ún. peszáchi liszt (Kimchá d’Piszchá) megvásárlására. Ez azt jelenti, hogy a közösség ilyenkor a szegények és nélkülözők részére különleges támogatást nyújt, mivel az ünnep kiadásait nekik különösen nehéz előteremteni. A Hágádá szavaival mondva: „Mindenki, aki éhes, jöjjön és egyék velünk, mindenki, aki nélkülöz, jöjjön és ünnepeljen velünk”. Egy alkalommal erev Peszáchkor, egy híres rabbihoz odament egy egyszerű zsidó és feltette azt a halachikus kérdést, miszerint, lehet-e a „négy pohár” kötelességének eleget tenni a Széder-estén úgy, hogy négy pohár bor helyett valaki négy pohár tejet iszik? A rabbi kissé meglepődött a kérdésen, és azt kérdezte, vajon a kérdező esetleg beteg és emiatt nem szabad bort innia? – Nem, rabbi, hála Isten egészséges vagyok – felelte – de az idén a bor olyan drága, hogy gondoltam, hátha . . . A rabbi megnyugtatta, hogy a háláchá szerint eleget tesz a kötelességének akkor is, ha bor helyett tejet iszik. A zsidó már az ajtóban állt, amikor a rabbi a kezébe nyomott 25 rubelt, miközben jó ünnepet kívánt neki. Az ember nem akarta a pénzt elfogadni, mondván ő nem snorrer (adományt gyűjtő) csak érdeklődni akart. A rabbi rábeszélte, hogy nyugodtan fogadja el a pénzt, csak mint kölcsönt, és majd ha lesz neki, megadja. A végén az ember elfogadta, megköszönte és távozott. – Miért adtál neki 25 rubelt, amikor négy pohár borra elég lett volna 3-4 rubel is? – kérdezte férjét a rebecen. – A kérdésből az is kiderült – felelte a rabbi – hogy nemcsak borra nem volt pénze, hanem húsra se, különben hogyan ihatna tejet a Széderen? (A zsidó vallás előírásai szerint ugyanis, tejterméket és húsos-zsíros ételt nem szabad egyidejűleg fogyasztani).

 

A falióra és a Messiás

„Egész életedben – beleértve á messiási kort is. . . ” (Hágádá) Miután a lublini „Látnok”, reb Jáákob Jichák eltávozott az élők sorából, fia, reb Joszéf, a turcini cádik, megkapta részét az örökségből: egy szombati selyemköntöst, egy övet (gártli) és egy faliórát, ami abban a szobában függött, ahol a „Látnok” tanulni szokott. Hazafelé utazván a nagy esőzések miatt nem tudta útját folytatni és kénytelen volt napokig egy falusi zsidó házában időzni. Amikor elállt az eső és indult volna, a vendéglátó kérte, hogy fizessen az ottlétéért. A rebbe erre azt mondta, hogy pénze nincs, de itt van nála az atyai öröksége, abból választhat, amit akar. Az ajánlatot az ember megtanácskozta a feleségével, aki azt mondta, hogy a köntös meg az öv nem ér nekik semmit, viszont az óra jól jöhet, mert így megtudhatják, mikor kell reggel fejni. Így hát az óra náluk maradt a költségek fejében. Sok évvel később a radositzi cádik, reb Beer is átutazott ezen a falun és ugyanennek a zsidónak a házában töltötte az éjszakát, mint annak idején reb Joszéf, éppen abban a szobában, ahol a nevezetes óra függött a falon. A radositzi rebbét ez oly nagy örömmel töltötte el, hogy egész éjjel le sem hunyta a szemét, csak le-fel járkált a szobában. Reggel a szállásadója érdeklődött, miért nem aludt egész éjjel és mi az oka látható örömének? – Hol szerezted azt az órát, ami a falon lóg? – kérdezte válasz helyett a rebbe. A falusi zsidó elmesélte az óra hozzákerülésének történetét és ismét megkérdezte, minek örült így vendége. A rebbe erre elmondta, hogy az óra ütéséből jött rá, hogy ez a „Látnok” órája volt. Ezt onnan lehet felismerni – folytatta – hogy általában minden óra szomorúságot áraszt, mivel minden óra elteltével közli tulajdonosával, hogy ismét közelebb került a halálhoz. Ezzel szemben a rebbe órájának óránkénti ütése örömteli hangot hallat, mert arra hívja fel a figyelmet, hogy ismét egy órával közelebb jutottunk a Messiás eljöveteléhez. Közvetlenül Peszách előtt egy chászid agyvérzést kapott. Már jobban volt, de kétségei voltak afelől, mit tegyen Széder-estén, megigya-e a négy pohár bort vagy sem, mivel viaskodott benne a vallási kötelesség és egészségének féltése. Ekkor váratlanul egy küldene érkezett, aki a guri rebbétől – levél kíséretében – egy üveg bort hozott. A levél rövid volt, mindössze egyetlen arameus nyelvű talmudi idézetet tartalmazott: „Minden betegség alapja (okozója) a vér és minden orvosság alapja a bor”. (Bává Bátrá 58.) A chászid felettébb elcsodálkozott a levélen, de ugyanakkor végtelenül boldog is lett, mert a rebbe megoldotta problémáját. Széder-este megitta tehát az előírásszerű bort – és meggyógyult. Egyszer egy lembergi haszid Peszách félünnepén „megbotlott”, és ivott valami italt, amiben feltételezhetően volt némi chámec. Amikor rájött, hogy mit tett, elment Joszéf-Saul Nátánzon, lembergi rabbihoz és megkérdezte, mitévő legyen. A rabbi azt tanácsolta neki, utazzék Belzbe, rabbi Jósuához, kérjen tőle tanácsot, mivel vezekelhetné le vétkét. El is utazott hozzá, neki is feltette a kérdést, de reb Jósua mindössze azt tanácsolta neki, utazzék el Erec Jiszráélba. Visszérkezvén Lembergbe, beszámolt Nátánzon rabbinak, aki igencsak meglepődött a hallottakon. Legott levelet írt Belzbe, melyben kérte reb Jósuát, mondaná meg, mire alapozta tanácsát. A rebbe válaszában a következőket írta: – A Midrás, arra az Írásversre, hogy „Száműzetett Júdea ínségben” (Jeremiás Sirálmái 1:3.) azt mondja, hogy a gólesz (száműzetés) annak volt büntetése, mert chámecot ettek Peszáchkor (uo). Vagyis ez azt jelenti, hogy ha valaki Peszáchkor chámecot eszik, arra a büntetés: gólesz. Így tehát jobb, ha valaki Erecbe száműzi magát, mintha máshová…

 

„Öntsd ki haragodat” – a hitehagyottakra

A Széder egyik legfelemelőbb és legfélelmetesebb pillanata az, amikor kinyitják az ajtót és elmondják a „Sfoch Chámátchá” verset, amely azokról a népekről szól, amelyek üldözik és elnyomják Izrael népét. „Öntsd ki haragodat azokra a népekre, amelyek nem ismernek (el) Téged és azokra a hatalmakra, melyek nem szólítanak neveden.. .öntsd ki rájuk haragodat és dühöd érje utol őket..” Ebben a versben keserűség és egyfajta lázadás fejeződik ki, keserűség és lázadás, a zsidók elleni érthetetlen és értelmetlen gyűlölködés ellen. És miért nyitják ki az ajtót, mielőtt a Sfoch Chámátchá verset mondják? Az egyik magyarázat ezt a vérvádakkal hozza összefüggésbe. Miután ezek az események főleg ilyenkor, erev Peszáchkor, szoktak megtörténni, ez az oka annak, hogy egy adott pillanatban kinyitják az ajtót, és megvizsgálják, nem rejtettek-e el odakint egy hullát, amit aztán a zsidók nyakába varrnak . . .

* * *

1881 Peszáchján, a Széder-estén, sok vendég gyűlt össze Alexander Cederbojm – a Hámélic nevű héber folyóirat szerkesztőjének – péterburgi lakásán. Az orosz főváros zsidó intelligenciájának színe-java – írók, professzorok, tudósok – mind ott volt, hogy jelenlétével tüntessen. Olyanok is eljöttek, akik korábban távoltartották magukat a zsidó vallási hagyományok gyakorlásától. Most viszont ezzel is ki akarták fejezni a zsidósághoz való tartozásukat, mivel ebben az évben – az asszimiláns zsidó értelmiség körében – különösen nagy kitérési láz tört ki. Egyesek azért hagyták el vallásukat, hogy a városban letelepedési engedélyt kaphassanak, mások társadalmi rangjuk emelkedését temélték ettől a lépéstől. Az ebben az évben kitértek között volt a neves orosz-zsidó költő, Minski is, valamint Vengrov professzor és Ludvig Szlominszkij is. Már mindenki az ünnepnek megfelelően terített asztalnál a helyén ült, és a házigazda éppen az áldást – kidust – készült a borra elmondani, amikor nyílt az ajtó és megjelent a három híres mesümed (hitehagyott), Minski, Vengrov és Szlominszkij. Korábban mindhárman állandó vendégek voltak Cederbojm széderein, de most megjelenésük döbbenetet váltott ki, hiszen mindenki tudta, mi történt. Simon Frug, a költő, felugrott és haragtól remegő hangon azt mondta: – Mit hallgattok? Nyissátok ki az ajtót és mondjátok a Sfoch Chámáthá-t! Látván, hogy a vendégsereg hallgat, maga kezdte el: „Öntsd ki haragodat a népekre – akik már nem ismernek . . . ” A többiek végül együtt mondták a verset a költővel és a három hitehagyott lehajtott fejjel távozott. . .

 

Az ómer-számlálás 49 napja

Az ómer-számlálás Peszách második estéjén kezdődik, és 49 napig, Sávuot ünnepéig tart. Ez az időszak előkészület a Tóra átvételére, de a zsidó történelem folyamán ez az időszak egyben gyásznapokká is váltak. Ez a gyász-időszak a Bár-Kochbá lázadás idejétől számítódik, amikoris rabbi Akiba tanítványai között járvány tört ki, és igen sokan meghaltak közülük. A 33. nap – Lág Báómer – kivételt képez, ugyanis ezen a napon, a hagyomány szerint, a járvány alábbhagyott. Ezért lett Lág (33) Báómer örömünnep. Az ómer-számlálás időszakában minden este, a Mááriv ima után, elmondják az áldást a számlálásra. Ha valaki egyszer elfelejtette, akkor a továbbiakban áldás nélkül számlál. Lág Báómerkor szokás meglátogatni a temetőt. Mindenekelőtt a Chevrá Kádisá (Szent-Egylet) tagjai tartják kötelességüknek, hogy felmérjék, milyen munkálatokat, javításokat kell elvégezni a temetőben. Gomelben, ahol az idő tájt rabbi Ájzik volt a vallási vezető, az volt szokásban, hogy Lág Báómerkor, a temető látogatást követően – természetesen a temetőn kívül- a Chevrá Kádisá tagjai kisebb lakomát rendeztek, amin keménytojást, süteményt ettek, hozzá egy kis pálinkát ittak. Erre az alkalomra meghívták a rabbit is, aki ezen a „lakomán” chászid értelmezésű Tóra-magyarázatot tartott. Egy ilyen alkalommal a rabbi is bement a temetőbe, megállt az egyik sír mellett, elolvasta a sírkő feliratát, és hosszú ideig állt ott, gondolataiba merülve. Végül magához hivatta a Chevrá Kádisá intendánsát és megparancsolta neki, hogy távolítsa el azt a feliratot a sírkőről, ami az elhunyt jó tulajdonságairól szól. A rabbi utasítását végrehajtotta, de utána megkérdezte, miért volt erre szükség? A rabbi erre azt felelte: – Az égben számonkérik az itt eltemetett zsidótói azt a sok jó tulajdonságot, ami a sírkőre volt vésve. Azzal, hogy most már nincs ott, nagy szívességet tettem a megboldogultnak . . . .

 

Mit mond a Háláchá?

Peszách, a kovásztalan kenyér ünnepe, ami azt jelenti, hogy az ünnep nyolc napján minden olyan étel és ital fogyasztása -ideértve a kenyeret, különféle süteményeket, kekszet, sört stb. – amely élesztőt, vagy ehhez hasonló adalékanyagot tartalmaz – szigorúan tilos. Húst, halat és minden egyéb élelmiszert csak a rituális felügyelet alatt álló üzletben szabad vásárolni. Ez ma Magyarországon nem könnyű, de lehetséges. (Részletek iránt érdeklődni lehet Báruch Oberlander rabbinál, 1075, Wesselényi u. 4. tel: 268-0183.) Az ünneppel kapcsolatban egy sor szigorú vallási előírást kell betartani: 1. A lakást oly módon kell kitakarítani, hogy annak egyetlen zugában se maradjon egyetlen szem morzsa sem. Ennek érdekében még a legkisebb fiókot, a kabátok, ruhák zsebeit is át kell vizsgálni. 2. Az ünnep nyolc napján külön edényeket kell használni, ezek az ún. peszáchi edények, melyeket a zsidó családoknál az év többi részében egyáltalán nem használnak, hanem évről-évre eltesznek és csak ekkor veszik elő. Elvileg a mindennap használatos edényeket is lehet használni, de akkor – megfelelő rituálé mellett – azokat kóserítani kell. Ennek a módja a Kicur Sulchán Áruch-ban, mely magyarul is hozzáférhető, megtalálható. Szokás, hogy néhány nappal az ünnep beállta előtt „eladják” a kovászost (chámecot) olymódon, hogy aláírunk egy előre elkészített nyilatkozatot, miszerint a chámecet eladjuk egy nem-zsidónak. Ezeket a rabbi összegyűjti és ő végzi el a gyakorlati teendőket. (Lásd a Jegyzetekben). 3. A Széder-estét megelőző éjszakán mindenki saját otthonában elvégzi a Bödikát Cháméc szertartást. (Rövid magyarázatát lásd a Jegyzetekben, szövegét a peszáchi Hágádában). 4. A Széder – a Peszách ünnepének előestéje – bensőséges családi ünnep. Az ünnepi vacsora alatt mondjuk el a zsidóság őstörténetének egy részét, de legfőképp az egyiptomi rabszolgaságból való kiszabadulás szimbólumokkal tűzdelt – történetét. 5. Peszách a három zarándok-ünnep egyike is. A hagyományban „szabadság-ünnep”-ként is szerepel, ezért az ünnep minden napján elmondjuk a Hálél hálaadó imát (Lásd Jegyzetek). Az ünnep második napján az imarendben szerepel egy áldásciklus a harmatról (Tál), ami a tavasz közeledtére emlékeztet. Szintén a második estével kezdődik a 49 napig tartó ómer számlálás. 6. Peszách nyolc napjából az első és utolsó két-két nap főünnep, melyek előírásai megegyeznek a szombatra vonatkozó szabályokkal. Egyetlen dolog kivétel ez alól: a főzés. Tűzhelyet, gázt stb. azonban csak az ünnep beállta előtt meggyújtott lángról lehet begyújtani. Ugyanez vonatkozik a dohányzásra is. A közbenső négy nap ún. félünnep – Chol Hámoéd (Hálemájd) amikor pl. szabad utazni is, esetleg dolgozni, s melyekre a szombati tilalmak nem vonatkoznak. 7. Tavasz-ünnep lévén is, Peszáchkor a zsinagógákban felolvassák az Énekek Énekét, mely – az allegorikus magyarázat szerint – az Örökkévaló és a zsidó nép szerelmét példázza, 8. A nyolcadik, azaz az utolsó napon az imádkozás során megemlékezünk halottainkról, s elmondjuk a Jizkor (Mázkir) imát.

  • Küldés emailben

Fejezetek