5. ? Zsidó mesék, legendák, történetek

A rejtélyes sófár

Ez a történet egy moszkvai zsidó fiúval esett meg, aki így beszélte el: A második világháború kellős közepén jártunk, amikor a németek már hatalmas területeket foglaltak el Oroszországból, és Moszkvához közeledtek. A moszkvai zsidók többségét Közép-Ázsiába, főleg Üzbegisztánba és Kazahsztánba evakuálták. Szörnyűséges híreket kaptunk az oda telepített zsidókról. Éheztek, járványok törtek ki köztük, és szinte elviselhetetlen körülmények között éltek. Így hát a családom másokkal együtt nehezen szánta rá magát, hogy elhagyja Moszkvát. 1941-ben, a zsidó naptár szerint az 5702-es év elején, a nagyünnepekre azonban egyre súlyosabb lett a főváros helyzete. Szinte a szó szoros értelmében a fejünk fölött függött a németek lesújtani kész, vértől csöpögő bárdja. Mindent a bizonytalanság és a félelem uralt: Moszkva egén fel-alá cikáztak a nácik gépei, halálos tüzet okádva a városra. A nagy hatalmú szovjet kormány már rég elhagyta a Kremlt: az összes hivatal Kujbisevbe költözött. A várost a hadsereg vette a kezébe. Apám, Isten nyugosztalja, végül úgy döntött, hogy amint lehet, elhagyjuk a várost. Az idő egyre jobban sürgetett, és közben napról napra rosszabb híreket kaptunk. Egyik nap azt hallottuk, hogy a németek már elvágták az utat Taskent felé, másnap arról értesültünk, hogy lezárták az Alma-Atába, Kazahsztán fővárosába vezető vasútvonalat. A menekülés lehetőségei percről percre csökkentek. Egyetlenegy megoldás maradt: egy vonat indult Moszkvából Szibéria felé, Baskíriába. Sajgó szívvel ünnepeltük Szukot és Szimchát Torá napjait, hiszen nem tudhattuk, sikerül-e elhagynunk Moszkvát. Apám tartotta bennünk a lelket, újra meg újra buzdítva bennünket, hogy ne veszítsük el a reményt. – Bizakodjatok! Isten gondoskodni fog rólunk! Ne essetek kétségbe! A Szimchát Torát követő estén sietve becsomagoltuk szegényes holminkat, majd kora hajnalban felszálltunk a vonatra, hogy nekivágjunk a hosszú, fárasztó útnak “valahová Baskíriába”. A szerelvény teher- és marhavagonokból állt, amelyekbe most menekülők zsúfolódtak. A kegyetlen hideg ellen csak a vagon közepén álló kis vaskályha melege nyújtott némi védelmet. Huszonegy fáradságos napon át utaztunk a zsúfolt, börtönszerű vagonokban. De még így is szerencsésnek mondhattuk magunkat, hiszen ez volt az utolsó vonat, amely elhagyta Moszkvát, mielőtt a németek elvágták a menekülés egyetlen megmaradt útját. A nácik véres gyűrűje bezárult Moszkva körül, és végképp elzárta a világtól az orosz fővárost. Utunk a távoli Baskíria egyik kihalt, elhagyatott állomásán ért véget. Kiszolgált, rozoga teherautókon egy hetven kilométernyire lévő faluba szállítottak minket. Az eldugott település lakói soha életükben nem láttak még zsidót. Amikor híre szaladt, hogy a jövevények között olyanok érkeztek, akik “jevrejnek”, zsidónak nevezik magukat, a falu apraja-nagyja odatódult, hogy saját szemével lássa, miféle népség vagyunk, és valóban szarvakat viselünk-e. Utánunk még néhány másik zsidó család is érkezett a faluba, és ez segített, hogy egy kicsit jobban érezzük magunkat. A szigorú előírások értelmében a családnak napközben a földeken kellett dolgoznia. Egyébként is csak így juthattunk némi élelemhez, hogy az éhhalált elkerüljük. Szerezhettünk burgonyát, néhanapján még liszt is került, igaz, olyan silány, hogy egyáltalán nem lehetett sütni belőle. Főzésre viszont megfelelt, bár a knédli az ínyünkre ragadt, mint a gyurma. A lisztet “zatruchának” hívták: a neve legalább olyan furcsa volt, mint íze. Így telt el egy nehéz tél és egy semmivel sem könnyebb nyár. Ismét közeledni kezdtek a félelmetes napok, és apám aggódott, hogy meglesz-e a minján. A mi falunkban aligha jött volna össze tíz felnőtt férfi, de megtudtuk, hogy egy nem túl távoli településen titokban már szervezik a minjánt Ros HáSánára és Jom Kippurra. Ros HáSáná előtt már éppen készülődtünk, hogy elutazzunk oda, amikor apám hirtelen megbetegedett, és szóba sem kerülhetett semmiféle út. Apám teljesen összetört. Még a betegségnél is jobban gyötörte a gondolat, hogy nem ünnepelhetjük meg Ros HáSánát, ha nem halljuk a sófár hangját. Elképzelhetetlen volt, hogy ezen az isten háta mögötti helyen sófárt szerezzünk. A háznak, ahol laktunk, óriási, elhanyagolt, gyomos udvara volt, amelynek minden zegzugát, legkisebb fűszálát is úgy ismertem, mint a tenyeremet. Egy napon, amikor az udvaron tébláboltam, egyszerre a szemembe ötlött valami. Azt hittem, álmodom: egy kosfej hevert a lábam előtt! Hibátlanul megvolt a szarva is. Egészen biztos, hogy az őrangyalunk pottyantotta oda! Mégiscsak lesz sófárunk! De hogyan fogjuk megcsinálni, és főleg kicsoda? A szarv mindenesetre megvan, a többi majd csak megoldódik valahogy… Mindenekelőtt azonban el kell rejtenem a kincset. Kerestem egy alkalmas helyet, ahol senki sem bukkanhat rá. Szerencsére épp a sógoromat vártuk látogatóba. Biztos voltam benne, hogy ő majd kifundálja, miképpen változtassa sófárrá az egyik szarvat. Alig vártam az érkezését. Rögtön beszámoltam neki csodálatos felfedezésemről, és amikor senki sem látta, kivittem az udvarra, hogy megmutassam a rejtekhelyet. Legnagyobb megrökönyödésemre azonban a gödör üresen tátongott: fejnek, szarvnak hűlt helye volt! Tátva maradt a szám, el sem tudtam képzelni, mi történhetett… Szégyenkeztem is, hiszen a sógorom biztosan azt hitte, hogy elment a józan eszem, vagy álmodtam az egészet. Napokig kábultan keringtem. Nyomorultul éreztem magam, nem találtam a helyemet. Teltek a napok. Egyszer megint az udvaron bóklásztam, és – mit látnak szemeim! Ott hever előttem az én kosfejem, de még a szarvai is érintetlenek, mintha csak a teremtés hat napja óta feküdne ott. Ezúttal nem kockáztattam. Levetettem az ingemet, és belebugyoláltam a fejet. Futottam a sógoromhoz, aki épp munkába indult. Nem szólt egy szót sem, csak magával vitte a mezőre, ahová aratni ment. Nem volt könnyű a dolga, de a sógorom nem ismert lehetetlent. Sikerült lefűrészelnie az egyik szarvat, átfúrta, megtisztította, és csodaszép, kóser sófárunk lett. Még csak titkolóznia sem kellett: azt mondta a többieknek, hogy hangszert készít, afféle fuvolát, úgyhogy érdeklődve figyelték munkálkodását. Ros HáSáná első napján összegyűlt nálunk a néhány zsidó, aki a faluban élt. Szegény beteg apám emberfeletti erőfeszítéssel felkelt az ágyból. Elszántan összeszedte magát, és elmondta a sófárfúvás előtti áldást, majd hibátlanul megfújta a koskürtöt. Amikor a csodálatos, mennyből pottyant sófár hangja betöltötte a szobát, valamennyi zsidónak, öregnek-fiatalnak egyformán eleredt a könnye. Legtöbbjük a maga sorsát siratta, sokan a testvéreiket, szüleiket, gyermekeiket, akiket elveszítettek. Az is bizonyos, hogy a sófár megindító dallama bűnbánatra serkentette őket: az imádságnak is zokogva adták át magukat. Volt okuk a könnyhullatásra. Magam is sírtam, bár nem tudtam teljes bizonyossággal, miért peregnek a könnyeim… A háború után a különös sófárt magunkkal vittük Moszkvába. Úgy őriztük, mint a szemünk világát. Egy sötét éjszakán az államvédelem, az NKVD letartóztatta apámat, és börtönbe csukatta. Elkobozták az összes szent könyvét, és elvitték a sófárt is, amelyhez olyan titokzatos módon jutottunk hozzá: kegyetlen körülmények között kellett megválnunk tőle. Egy idő múlva értesítést kaptunk a rendőrségtől, hogy elvihetjük apám holmiját. Én mentem el érte. A könyvek megvoltak, a sófárnak azonban nyoma veszett. Azt mondták, semmit sem tudnak róla: a leltárban nem szerepel ilyen tétel. Azóta minden Ros HáSánákor, aikor megfújják a sófárt, fülembe cseng a fledhetetlen kosszarv hangja, amelyet, úgy lehet, az Ég küldött nekünk. Talán oda is került vissza…

  • Küldés emailben

Fejezetek