Sávuotkor ünnepeljük a Tóra-adást. Akárhol van is egy zsidó, bármilyen helyzetben, aTóra örökké érvényes mérce marad számára, hogy viselkedését megítélje.
Még jobban megérthetjük ezt bölcseink mondásából: „Ha valaki azt mondja, hogy van bölcsesség a népek közt, hidd el neki… De ha azt mondja, hogy van Tóra a népek között, ne higgy neki.” Van egy alapvető különbség a Tóra és a világi bölcsesség között. A „Tóra”, mely a horáá szóból ered (Zohár III. 53b.), azt jelenti, hogy „tanítás”. Törvényeket és előírásokat tartalmaz, melyek életünk minden területét irányítják. Ezzel szemben a bölcsesség elvont tudás. Az eredmények az alaptételekből kiinduló gondolati folyamatok útján alakulnak ki, s az alaptételt is, a folyamatokat is maga az emberi agy hozza létre. Ha bármi vonzóbb gondolat vagy vágy felmerül, e tételek elutasíthatókká, elfelejthetőkké válnak.
Ráadásul a bölcsesség — noha lehetővé teszi, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között — nem kötelez arra, hogy tegyünk is valamit. Vagyis fennáll a következetlenség lehetősége.
A történelemben láthatunk egy tiszta példát erre a tökéletlenségre. Az ókori Görögország híres volt kultúrájáról és bölcsességéről, s arról, hogy az észt többre becsülte a tettnél. Ennek ellenére társadalma telve volt erkölcstelenséggel, amiben maguk a fenti elméletet kidolgozó filozófusok is részt vettek. Egyszer magát Arisztotelészt — akit a zsidó bölcsek is tiszteltek — kapták rajta ilyen hiábavaló cselekedeten. Mikor megkérték, egyeztesse össze viselkedését erkölcsi elméleteivel, azt válaszolta: „Ne most kérjetek erre! Most épp nem vagyok Arisztotelész!” Személyes énje és értelmi világfelfogása között kettősség volt. Amikor filozófiai szemlélődésbe merült, akkor Arisztotelész volt, a bölcselő. De Arisztotelész, az ember — egy másik, különálló lény volt.
Ilyen kettősség nem szakíthatja ketté a Tórát. A Tóra fő hangsúlya a cselekedeten van. Ahogy bölcseink mondták: „A legfőbb a tett.”
Az értelem nem önmagáért való végcél, hanem a cselekedethez vezető eszköz. Bölcseink kijelentették: „A legmagasabb tudás a megtérés és a jó cselekedet.” Ezért egyTóra-bölcs nem cselekedhet a Tórával ellentétesen. A Tóra a lelkünk, a szívünk és a tettrekészségünk között nem lát ellentétet, nem tekinti ezeket külön-külön területeknek. Inkább azt tanítja, hogy hangoljuk öszsze jellemünk minden oldalát, és képességeinket, személyiségünket Isten szolgálatára egyesítsük.
Hasonló elképzelés jelenik meg a Tízparancsolatban is, amelyet két kőtáblán kaptunk meg. Az első táblán az első öt parancsolat az ember és Isten viszonyára vonatkozik. A másodikon az ember és ember közötti viszony előírásai találhatóak. A kettő mégis egyetlen egység, jelezve, hogy a két szolgálat nem választható el egymástól. Odáig kell fejleszteni a kapcsolatot ember és Isten között, hogy világossá váljék: Isten mindent átható szellemi lény, tehát jelen van a fizikai világ teremtményeiben is, embertársunkban különösképpen. Embertársunkhoz való viszonyunkban pedig Istenhez való viszonyunk legyen a döntő. Nem is létezhet az emberek közti viszonyokra vonatkozó következetes erkölcsi mérce anélkül, hogy elfogadnánk Istent, s követnénk az ő akaratát. Enélkül önzésünk és egyéni vágyaink újra meg újra — akár tudtunkon kívül is — embertársaink megalázására és semmibevételére csábítanak majd.
Sávuotkor ünnepeljük a Tóra-adást. Akárhol van is egy zsidó, bármilyen helyzetben, aTóra örökké érvényes mérce marad számára, hogy viselkedését megítélje.
Még jobban megérthetjük ezt bölcseink mondásából: „Ha valaki azt mondja, hogy van bölcsesség a népek közt, hidd el neki… De ha azt mondja, hogy van Tóra a népek között, ne higgy neki.” Van egy alapvető különbség a Tóra és a világi bölcsesség között. A „Tóra”, mely a horáá szóból ered (Zohár III. 53b.), azt jelenti, hogy „tanítás”. Törvényeket és előírásokat tartalmaz, melyek életünk minden területét irányítják. Ezzel szemben a bölcsesség elvont tudás. Az eredmények az alaptételekből kiinduló gondolati folyamatok útján alakulnak ki, s az alaptételt is, a folyamatokat is maga az emberi agy hozza létre. Ha bármi vonzóbb gondolat vagy vágy felmerül, e tételek elutasíthatókká, elfelejthetőkké válnak.
Ráadásul a bölcsesség — noha lehetővé teszi, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között — nem kötelez arra, hogy tegyünk is valamit. Vagyis fennáll a következetlenség lehetősége.
A történelemben láthatunk egy tiszta példát erre a tökéletlenségre. Az ókori Görögország híres volt kultúrájáról és bölcsességéről, s arról, hogy az észt többre becsülte a tettnél. Ennek ellenére társadalma telve volt erkölcstelenséggel, amiben maguk a fenti elméletet kidolgozó filozófusok is részt vettek. Egyszer magát Arisztotelészt — akit a zsidó bölcsek is tiszteltek — kapták rajta ilyen hiábavaló cselekedeten. Mikor megkérték, egyeztesse össze viselkedését erkölcsi elméleteivel, azt válaszolta: „Ne most kérjetek erre! Most épp nem vagyok Arisztotelész!” Személyes énje és értelmi világfelfogása között kettősség volt. Amikor filozófiai szemlélődésbe merült, akkor Arisztotelész volt, a bölcselő. De Arisztotelész, az ember — egy másik, különálló lény volt.
Ilyen kettősség nem szakíthatja ketté a Tórát. A Tóra fő hangsúlya a cselekedeten van. Ahogy bölcseink mondták: „A legfőbb a tett.”
Az értelem nem önmagáért való végcél, hanem a cselekedethez vezető eszköz. Bölcseink kijelentették: „A legmagasabb tudás a megtérés és a jó cselekedet.” Ezért egyTóra-bölcs nem cselekedhet a Tórával ellentétesen. A Tóra a lelkünk, a szívünk és a tettrekészségünk között nem lát ellentétet, nem tekinti ezeket külön-külön területeknek. Inkább azt tanítja, hogy hangoljuk öszsze jellemünk minden oldalát, és képességeinket, személyiségünket Isten szolgálatára egyesítsük.
Hasonló elképzelés jelenik meg a Tízparancsolatban is, amelyet két kőtáblán kaptunk meg. Az első táblán az első öt parancsolat az ember és Isten viszonyára vonatkozik. A másodikon az ember és ember közötti viszony előírásai találhatóak. A kettő mégis egyetlen egység, jelezve, hogy a két szolgálat nem választható el egymástól. Odáig kell fejleszteni a kapcsolatot ember és Isten között, hogy világossá váljék: Isten mindent átható szellemi lény, tehát jelen van a fizikai világ teremtményeiben is, embertársunkban különösképpen. Embertársunkhoz való viszonyunkban pedig Istenhez való viszonyunk legyen a döntő. Nem is létezhet az emberek közti viszonyokra vonatkozó következetes erkölcsi mérce anélkül, hogy elfogadnánk Istent, s követnénk az ő akaratát. Enélkül önzésünk és egyéni vágyaink újra meg újra — akár tudtunkon kívül is — embertársaink megalázására és semmibevételére csábítanak majd.
Megjelent: Egység Magazin 1. évfolyam 5. szám – 2014. július 23.