16. ? A zsidó gondolkodásmód

A Rebbe és a chaszid

Van Tóra, melyet tintával pergamenre írnak, és van hús-vér Tóra. A pergamentekercs hordozza aTóra szavait. Ugyanígy a rebbe is, aki hús-vér ember, és a Tóra szavainak hordozójaként tevékenykedik. A chászid számára a rebbe képviseli a Tóra előírásai szerint élő igaz embert, acádikot. Ha valaki a Tóra összes kívánalmait teljesíthetné – mifajta ember lenne belőle? Képzeljünk el valakit, aki egészen a Tórának szenteli magát, aki a Tóra előírásai szerint él, gondolatai a Tóragondolatai, eszméi a Tóra eszméi; egy ember, kiben nincs semmi önzés, kinek minden kiejtett szava, minden tette nem önmagát, hanem a Tórát fejezi ki! Egy ilyen emberre mondja a chászid, hogy az a rebbe.

 

Ez azonban kissé valószínűtlennek tűnik. Hogyan lehet egy halandótól ennyi mindent elvárni? Nézzük, mit mond erről a Misná! Azt követeli: “Érvénytelenítsd akaratodat az Ő akaratával szemben!” Itt nem csak arról van szó, hogy szándékainkat Isten akaratának vessük alá. A fenti elképzelés szerint a te akaratod nem is létezik Isten akaratával szemben. Amit te akarsz, az nem lehet más, mint amit Isten akar. Aki ezt az elvet érvényesíti életében, annak nincsenek saját vágyai és kívánságai. Túlságosan ideális, mondod. A Misná nem hajlamos üres szólamokra. Ha azt követeli, hogy az ember “érvénytelenítse” akaratát Isten akaratával szemben, olyat követel, amely nem haladja meg az ember erejét. Szerénykedés nélkül mondhatjuk, hogy még csak közelébe sem jutottunk ennek az ideálnak. Nevetséges erről még beszélni is. De vajon ez azt jelenti, hogy a dolog elérhetetlen? Kétségtelen, hogy lehetséges: a Tóra elvárja. Nem tudjuk, hány ember tud eljutni eddig az ideálig, de tudjuk, hogy ez lehetséges. Minden korban feltűnik egy cádik, egy igaz ember, aki eljut ahhoz az ideálhoz, melyet a Misná állított fel.

 

A chászid azt mondja, hogy a rebbe ez a cádik.

 

Mikor szemével követi a rebbét, mikor szavait hallgatja, mikor oktatásait figyelemmel kíséri, akkor a chászid egyre jobban megerősödik hitében, hogy a rebbe az, aki eljutott “saját akarata érvénytelenítésének” magaslatára. Vajon ez azt jelenti, hogy “hisz” a rebbében? Az igaz emberbe, a cádikba vetett hit tanítása már a Tórában is kifejezésre jut, s így a zsidó vallás egyik alapelvének számít. Ez a hit azonban az értelemre és tapasztalatra épül, nem a hiszékenységre. Nemegyszer vetik fel a kérdést: “Hogyan hihet a chászid annyira a rebbében?” A magam részéről nem annyira azon csodálkoznék, hogy miként tud a chászid ily végtelenül hinni a rebbében, hanem inkább azon, hogy hogyan képes a rebbe ennyire átadni magát híveinek. Azt nehéz felfognom, hogy a chászid ragaszkodása a rebbéjéhez csak egy halvány tükörképe annak, amit a rebbe minden egyes chászidja iránt érez.

 

Vegyünk egy példát a mindennapi életből! A rebbének több ezer híve van. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a rebbe mindegyiküknek tudja a nevét, mindent tud gyermekeiről, családjáról, képességeiről és hibáiról, egyéniségéről és problémáiról. A rebbe nem kevésbé aggódik minden egyes híve jólétéért, mint egy szülő gyermekei életének minden mozzanatáért. Mikor a chászidjechidutra, egyéni beszélgetésre jön a rebbéhez, s egy kis időt kettesben tölt vele, vagy akár ha csak levélben kap tőle választ kérdésére vagy tanácskérésére, meggyőződhet arról, hogy a rebbe oly közel áll híveihez, amennyire csak emberi lény képes közeledni embertársához. Most aztán tessék ezt több ezerrel megszorozni…

 

A problémák, melyekkel a chászid a rebbe elé járul, oly változatosak, mint ama helyzetek panorámája, melyekkel a hívő életében szembesül: üzleti kérdések, egészségügyi problémák, házassági, gyermeknevelési, lakhelykeresési ügyek, s a chászid mindezekben kikéri a rebbe véleményét, mielőtt határozna. Aki maga nem chászid, ezt nehezen érti meg. Minek kell ilyesmit megtárgyalni a rebbével? Elfogadható, ha valaki egy rabbihoz vagy a rebbéjéhez lelki, “vallási” kérdésekkel fordul – a hit, ima, önfegyelem vagy vallási rendelkezések és szokások terén felmerülő problémákkal. De mi szükség van anyagi problémákkal a rebbe elé járulni – munkahely, műtét, új lakás keresésének kérdéseivel? Ez azonban mégsem olyan különös, mint első pillantásra egy nem chászid szemében tűnhet. A Tóra-hű zsidóság súlyt helyez arra, hogy az ember életének minden mozzanata a vallás bélyegét viselje; nincs a zsidó létben semmi, ami a vallási élet számára idegen lenne, mint ahogy a Tórának az emberi élet minden aspektusát illetően van mondanivalója. Sok olyan kérdés van, melynek látszólag nincs vallási jelentősége, de azok megoldása erősen kihat az illető vallásgyakorlatára.

 

Egy fiatal, mondjuk, 16-18 éves ember előtt több pályaválasztási lehetőség merül fel. Menjen jesivába, és legyen rabbi belőle, vagy foglalkozzon tanítással, vagy jobb, ha az üzleti életbe kapcsolódik be, esetleg szakmát tanul? Ez látszólag meglehetősen semleges kérdés, de az ifjú elhatározásának döntő hatása lehet a jövőben vallási életére. Kivel házasodjon össze? Úgy tűnik, hogy ez kimondottan személyes kérdés: mi köze lehet ennek a valláshoz? S mégis kevés olyan elhatározás van, amelynek döntőbb befolyása lenne két fiatal ember eljövendő élete sorára.

 

Mikor a chászid a rebbe elé viszi problémáit, azt komoly okból teszi. Biztos benne, hogy a rebbe ismeri a probléma összes vonatkozásait és azt is tudja, hogy mi mondanivalója van arról aTórának. A chászid abban is biztos, hogy a rebbe kellőképpen önzetlen ember, aki nem azt fogja neki mondani, amit ő, a rebbe, személy szerint előnyben részesítene, hanem egyedül csak azt, amire a Tóra ösztönzi. Az útmutatás, amit a chászid kap a rebbétől, annak kifejeződése, amit az adott körülmények között a Tóra kívánna meg a chászidtól.

 

Van még egy vonatkozása annak az odaadásnak, amit a rebbe érez chászidjai iránt. Fentebb már említettük a jechidutot, a személyes együttlétet, amelynek folyamán a chászid négyszemközt beszéli meg a rebbével, ami a szívét nyomja. Nemzedékek folyamán a chászid rebbék sokszor említették, hogy a jechidut fizikailag talán legkimerítőbb része az, amikor a rebbe kénytelen a hozzá forduló chászid helyébe képzelni magát, s mikor az elment színe elől, tüstént a következő chászid helyébe kell helyeznie magát, aki jechidutra járul eléje, és így tovább. A rebbének állandóan közös nevezőn kell találnia magát az előtte álló chásziddal, és a maga élettapasztalataiból olyasmit kell merítenie, ami az ő különleges és kifinomult természete dacára alkalmazható lehet a helyzetre vagy problémára, amelyre tanácsát kérték. Az, amit a chászid átél, nem idegen a rebbe előtt. A rebbe teljesen azonosul a chásziddal: “ugyanabban” a helyzetben találja magát, s ténylegesen át tudja érezni a chászid bajait, szorongását és gyötrődését.

 

Függetlenül attól, amit a rebbe esetenként mond a chászidnak, az érzés, ami oly nagy és mély intenzitással hatja át egész lényét, azt fejezi ki, hogy most olyasvalaki előtt áll, aki teljesen neki szenteli magát, aki mélyen átérzi azt, ami őt aggasztja.

 

* * *

 

A “rebbe” kifejezés nemcsak egy személyt jelöl, hanem azt a viszonyt is, amely a rebbe és a chászid között kialakult. Talán nincs semmi túlzás abban, ha azt mondjuk, hogy a rebbe olymértékben rebbe, amennyire a chászid chászid. Természetesen nyilvánvaló, hogy ez esetben nem objektíven nézzük a rebbét, vagy mint egy konkrét személyiséget, hanem kizárólag abból a szempontból, hogy mit jelent a rebbe a chászidnak, vagyis mintha egy egzisztenciális, szubjektív rebbéről lenne szó.

 

A chászid és a rebbe közötti igazi viszony elsősorban lelki, szellemi kapcsolat. Ez nem azt jelenti, mintha a chászid életének bármily vonatkozását el lehetne határolni chászid lététől, hanem azt, hogy egész lénye a lelkében összpontosul, s nem valami külső tényezőben, pl. foglalkozásában, ahogy másoknál megesik. A chászid a chaszidizmus tanulmányozásának adja át magát, és a rebbe az, aki kalauzolja. A chászidot lelki fejlődése foglalkoztatja, az énje, az Isten és ember közötti viszony, a maga fogyatékosságai, képességei – és mindebben a rebbe az útmutatója.

 

Mindez nem azt jelenti, mintha a rebbére bízná, hogy Tórát tanuljon helyette, hogy imádkozzon érte, vagy hogy szentéletű legyen az ő nevében. A rebbe nem mint megbízott vagy közbenjáró tevékenykedik, sem mint a chászid helyettese. A chászid maga köteles úgyszólván szíve és agya fáradozásával elvetni a magot, melyre aztán a rebbe “áldást” ad, az esőhöz hasonlóan, amely kicsíráztatja az elvetett magot, hogy gazdag termést hozzon.

 

Bár a “tökéletes chászid” természetesen nem mindennapi jelenség, de hála Istennek, nem is ritka eset. A chaszidizmus mégsem valami nemesi rend, elzárkózó szekta. Akik kevésbé odaadók, azokat is chászidnak lehet tartani, és kivehetik részüket a rebbével kötött mély és közeli kapcsolatból, ha úgy akarják. Egy ilyen kapcsolat alkalmi jellegű is lehet, amikor valaki nehéz helyzetében keresi fel a rebbét, tanácsát vagy áldását kéri. Mindez magától a chászidtól függ.

 

* * *

 

Az első chászidok, kik a chábád megalapítója fényében sütkéreztek, a rebbe iránti hódolatukat ahhoz a hódolathoz hasonlították, melyet Izrael fiai Mózes iránt éreztek. Maimonides megjegyezte, hogy nem a csodák, hanem az egyiptomi tíz csapás, vagy a Vörös-tenger kettéválasztása késztették Izrael fiait, hogy higgyenek Mózesben. Az isteni ígéret “… és benned is higgyenek örökké” (2Mózes 19:9.) csak azután teljesedhetett be, hogy szolgálták “Istent azon a hegyen” (Uo. 3:12.). Izrael népe azért kezdett hinni Mózesben, mert megtanította őket a Tórára és Isten szolgálatára. Igy van a rebbével is: azáltal lett rebbe, hogy megtanította híveit a Tórára és az Isten-szolgálat mikéntjére. Feltehető, hogy a rebbe minden más feladattal szemben azt a feladatot részesíti előnyben, hogy megtanítsa a chászid gyülekezetet csakúgy, mint minden egyes chászidot, hogy miként kell szolgálni az Örökkévalót.

 

* * *

 

Fentebb már említettük, hogy a chászid úgy véli, hogy pályaválasztásának kérdését is a rebbe elé kell vinnie. A chászid hisz abban, hogy minden ember életének megvan a maga külön értelme, ha az szemmel nem is látható. Hogy teljesíteni tudjuk igaz küldetésünket, helyesen kell választanunk a sok lehetőség közül. Jónás próféta is válaszút előtt állott: folytassa-e útját Ninivébe, hogy figyelmeztesse bűnös lakóit, térjenek meg, vagy meneküljön Társziszba? Számára Ninive jelentette isteni küldetésének megvalósítását, Társzisz a kibúvást léte értelme alól. Ami őt illeti, világos volt, hogy mely utat kell választania.

 

Bizonyos, hogy elhatározásainkat mindnyájan egyéni javunk szempontjára alapozzuk, azt is korlátozott szemszögből nézve. De ezek az elhatározások sorsdöntők lehetnek. A rabbi hivatás és az orvosi pálya egyformán magasztos küldetés, de a már említett fiatalember másképpen fog hatni környezetére, ha orvos lesz, és egészen másképp, ha a rabbipályát választja. Bármi legyen is a chászid végső döntése, abban bizonyos, hogy létének megvan a maga értelme, hogy küldetése van, melyet be kell töltenie. A kérdés, amit talán nem is fejez ki hangosan: “Mit vár el tőlem Isten?” Az ember nem tudja egykönnyen megválaszolni ezt a kérdést; túl közel áll önmagához, s talán túl távol Istentől. Ezért kell a chászidnak a rebbe.

 

A chászid tudja, hogy a rebbe látóköre nem oly szűk, mint az övé, s nem is vezetik öncélú meggondolások. A chászidok, férfiak és nők egyaránt, a rebbe felszólítására elmennek a világ végére is: Ausztráliába, Dél-Afrikába vagy akár kevésbé egzotikus helyekre – csak mert ott van az az ő Ninivéjük: a hely, ahol életük értelmet nyer, s ezért örömmel teljesítik a megbízást.

 

* * *

 

De végeredményben mi is a rebbe? Talmud-tudós? Igen, az is, de annál több. Cádik, igaz ember? Természetesen, de annál is sokkal több. Ha az olvasó ezek nyomán úgy érzi, hogy valóban nem tudok válaszolni erre a kérdésre, ne higgye, hogy ez készakarva történik. Hadd magyarázzam meg a dolgot: az ész csak azt tudja felfogni, ami fogalomkörébe esik. Az ember azt tudja megérteni, ami nála kisebb méretű, de sosem tudja felfogni azt, ami meghaladja a maga méreteit. Egy bölcs egyszer azt mondta: “Ha ismerném (Istent), én is az (Isten) lennék”. A “Ki tudja értékelni a világ legnagyobb matematikusát?” szónoki kérdésre természetesen az a válasz, hogy csak hasonló formátumú matematikus. Ki az, aki értékelni vagy akárcsak körülírni képes egy rebbét? Csak egy hozzá hasonló adottságú rebbe. Bár nem tudjuk körülhatárolni a rebbefogalmát, annyit azonban megmondhatunk, hogy mit jelent számunkra. Ezt egy levél alapján próbálom meg illusztrálni, melyet a lubavicsi Rebbe írt annakidején.

 

A Rebbe a chábád elvei szerint magyarázott meg egy vallási előírást, háláchát, mégpedig a “mikveés a forrásvíz” előírásait. A mikve egy vízmedence, melybe tisztátalan tárgyat mártunk, hogy megtisztuljon. A forrásvíz élő forrásból ered, de ugyanazt a célt szolgálhatja. A háláchá azonban, mely e kettőre vonatkozik, nem azonos. A mikvében meghatározott vízmennyiségnek kell lennie, (a Talmud ezt 40 szeában, körülbelül öt és fél hektoliterben szabja meg). Egy mikve, mely ennél kevesebb vizet tartalmaz, nemcsak hogy nem tisztítja meg a rituális szempontból tisztátalant, hanem maga is tisztátalanná válhat, ha egy tisztátalan testtel érintkezik. A forrásnál viszont nincs szükség meghatározott mennyiségű vízre: bármennyi elég a tisztuláshoz.

 

A mikve falának vízhatlannak kell lennie, hogy ne fogyjon belőle a víz. Egy mikve, melynek falán oly rés támadt, mely lehetővé teszi, hogy a víz elszivárogjon, nem megfelelő, akármennyi víz maradt még benne. A forrást illetően viszont nincsenek ilyen korlátozások: a forrás bármennyit veszíthet vizéből, nem szűnik meg tisztító jellege.

 

A fenti különbségnek az a magyarázata, hogy a mikve egy önmagában zárt építmény, a forrás viszont kapcsolatban áll az eredetével. Ezt az összehasonlítást át lehet vinni két zsidó típusra is. A “mikve” típus másokat megtisztíthat és maga is tiszta maradhat, de ehhez szigorú feltételeknek kell megfelelnie. Legalább minimális tanultságra és istenfélelemre van szüksége, s ami még fontosabb, igen elővigyázatosnak kell lennie, hogy továbbra is megtartsa a benne rejlő tudást és istenfélelmet. Mikor otthagyja a jesiva menedékét és a mindennapi élet forgatagába kerül, állandóan ügyelnie kell, nehogy kénytelen-kelletlen elveszítse a Tórához való feltétlen ragaszkodását, ami a mindennapi életbe lépés velejárója.

 

Más a helyzet a “forrás” zsidó esetében. Ennek nincs szüksége minimális adag lelki nemességre sem, mint a “mikve” típusnak. Elveszítheti még azt a keveset is, ami felett rendelkezik, anélkül hogy ez levonna tisztító- vagy tisztuló képességéből, hiszen állandó kapcsolata van egy kimeríthetetlen forrás friss vizével. Ilyen az a chászid, kinek rebbéje van. A bölcsessége nem korlátozódik a saját eszére; kicsinyes meggondolások sem ejtenek csorbát odaadásán; eredményei és a környezetére gyakorolt hatása nem csak a saját erőfeszítéseiből fakadnak. Nem önnön erejéből őrzi zsidó és chászid integritását, s áll ellen a környezet morzsoló hatásának. Minden eredményét, minden teljesítményét annak a ténynek tulajdonítja, hogy kapcsolatban maradt a forrással. Gyakorlati szempontból nézve azok a chászidok a leghatékonyabbak, ők a rebbe “élcsapata”, kiknek a Talmudban és chaszidizmusban elért kiemelkedő jártasságukon felül még a rebbe iránti odaadásuk is a legnagyobb.

 

Ez hát a rebbe egyik meghatározása: a rebbe egy soha ki nem apadó forrás. A chászid, aki kapcsolatban áll a rebbéjével, soha sincs egyedül. Még ha kontinensek és óceánok választják is el tőle, akkor sem érzi elszakítottnak vagy elsodortnak magát. A megboldogult rabbi Joszéf Jicchák Schneerson, a hatodik lubavicsi rebbe, annak idején ezt így fejezte ki: “Az óceánok nem választanak el minket egymástól, hanem egybekötnek.”

 

A magányosság sokféle formát ölthet. Mikor félreeső, elszigetelt hitközségek rabbijai összejönnek, úgy tűnik, állandóan magányosságról panaszkodnak. Itt egy olyan szükséglet tör felszínre, mely több, mint egy feljebbvalótól elvárt bíztatás, több, mint egy jó tanács. A chászid meghallgatja az ilyen panaszt, szimpátiát érez, de ugyanakkor hálaimát rebeg Teremtőjének, hogy neki magának megvan a saját élő forrása, s azzal oly közeli kapcsolatban áll…

  • Küldés emailben

Fejezetek