6. 📖 Én Istenem

A Nagyünnepek

Olyan zsidók, akik különben be sem teszik a lábukat a zsinagógába vagy a templomba a legkülönbözőbb irányzathoz tartozó emberek: neológok, reformok, ortodoxok, sehová sem tartozók, ateisták , Jom Kippurkor valahogy mégis úgy intézik, hogy egy-két órát valamelyik hitközségben töltsenek. Nagy pénzt adnak, képesek az egész évi tagdíjat is kifizetni ezért.
Ez a szokás a templomépítészetre is hatást gyakorolt. A tervezők igyekeznek olyan formájú és beosztású épületeket kialakítani, amelyek alkalmasak évente egyszer a tömeg befogadására, máskor pedig feloldják a szinte kongó teremben a magányos rabbi és a maroknyi hívő lehangoló látványát. Nem lehet tökéletes megoldást találni. Az örök megoldhatatlan matematikai feladványok egyike ez: olyan, mint a kör négyszögesítése.
Az amerikai zsidók annyira bizonyosak a judaizmusnak ebben az egy tényezőjében, a Jom Kippur fontosságában, hogy az állami hatóságokkal is elismertették az ünnepet. A nagyszámú zsidó lakossággal rendelkező városokban Jom Kippur gyakorlatilag törvényes ünnepnap. Az előjegyzési naptárak feltüntetik. Az iskolák és a munkaadók természetesnek veszik a zsidó gyerekek és dolgozók hiányzását. A Jom Kippur közismertsége bizonyos mértékben a hozzá kapcsolódó zsidó újévre, Ros HáSánára is kiterjed. Ez a két ünnep a legfőbb vallási eseménysor, a nagyünnepek vagy félelmetes napok ideje. A Talmud a Ros HáSánától Jom Kippurig tartó időszakot a megtérés tíz napjának nevezi.
Miféle delejes parancs lehet, ami a zsidókat ilyenkor azonosságukhoz láncolja, holott a többi kapocs már szétmállott vagy elpattant?

A félelmetes napok törvényi szabályozása

A vonatkozó törvénycikk egyszerű és tömör: Mózes harmadik könyvének 23. szakasza, a 24 32. vers.

“..A hetedik hónapban, a hónap elsején pihenőnapotok legyen, szent összegyülekezés emlékeztető kürtöléssel. Ne végezzetek semmilyen, foglalkozáshoz tartozó munkát, hanem mutassatok be tűzáldozatot az Örökkévalónak … Ugyanennek a hetedik hónapnak a tizedike az engesztelés napja. Szent összegyülekezésetek legyen, tartóztassátok meg magatokat, és mutassatok be tűzáldozatot az Örökkévalónak. Ne végezzetek ezen a napon semmiféle munkát, mert az engesztelés napja ez, hogy engesztelést végezzenek értetek Isteneteknek, az Örökkévalónak színe előtt … Ne végezzetek semmiféle munkát akkor. Örök rendelkezés legyen ez nemzedékről nemzedékre minden lakóhelyeteken. A teljes nyugalom napja legyen ez nektek, tartóztassátok meg magatokat. A hónap kilencedikének estéjén, estétől estéig pihenjetek nyugalmatok napján.”

A hetedik zsidó hónap, tisri hava, a betakarítás ideje, általában szeptember októberre esik. A félelmetes napok megelőzik a teleholdkor kezdődő sátorosünnepet. A Tóra nem magyarázza meg, miért kell koskürtöt fújni tisri elsején, s a napot “a hetedik hónapban a hónap elsejének” nevezi, nem pedig újévnek. Más forrásokhoz kell fordulnunk, hogy kihámozzuk a mára kialakult szertartás értelmét.
A Jom Kippur ugyanakkor ma is az, aminek a Tóra nevezi: az engesztelés és aszketikus önuralom napja, amelyen “megtartóztatjuk magunkat”.
Mózes harmadik könyvének 16. fejezete teljes egészében az engesztelés szertartásával foglalkozik. Ez volt az év egyetlen napja, amelyen Áron a sivatagi hajlék-Szentély nyugati oldalán belépett az elfüggönyzött, félelmetes csendkamrába, a Szentek Szentjébe, a Jelenlét helyére, ahol a törvény kőtáblái és az első táblák törött darabjai nyugodtak az arany frigyládában, a két kerubbal díszített, vaskos födél alatt. A Talmud leírja, hogy a Második Templom idején a főpap ugyanezzel a rituális áhítattal lépett be a Szentek Szentjébe.
A főpap a sivatagi hajlékban is és mindkét Templomban is ezen a napon bocsánatért könyörgött a maga, a papság és egész Izrael számára, amiért megszegte Isten törvényét. Amikor a szinte egész napon át tartó szertartások végén a Templomból felröppent a hír, hogy nem történt baj, egész Jeruzsálem ünneplésben tört ki. A Templom idejében Jom Kippur kétarcú ünnep volt hát: gyászos ünnepélyességgel és rettegéssel telt a nap, este pedig izgalmas látványossággá, tomboló népünnepéllyé vált.
Mára csak a ünnepélyesség, az aszketizmus, a Teremtő előtt való megítéltetés érzése, az idő múlásának, az élet lepergő homokjának felismerése maradt meg. A törvénykönyvek szerint az Engesztelés Napján az örömnek is helye van: a hívőknek fehérbe kell öltözniük, hogy kifejezzék bizalmukat az Isten kegyelméből áradó megtisztulásban. De Jeruzsálem pusztulása óta Jom Kippur vidámsága eltűnt. Ma az Engesztelés Napja a sajgó fájdalommal teli dallamok, a lehajtott fők és megtört szívek ideje. Aki hallotta már Jom Kippur előestéjén a Kol Nidrét énekelni, tudja, hogy a hívők szó szerint tesznek eleget a sok ezer éves törvénynek: megtartóztatják magukat.
A “megtartóztatás” hagyományosan öt dologtól az evéstől és ivástól, a testiségtől, a fürdéstől, a test olajozásának Keleten dívó tisztálkodási szokásától és a bőrből készült lábbeli viselésétől való tartózkodást jelenti. Az utóbbi négy előírás ugyanaz, mint a hirtelen gyászba borultakra vonatkozó megszorítás. A rabbik azért alkalmazták Jom Kippurra, hogy növeljék a nap félelmetességét. A böjt tórai törvény. Szinte minden zsidó, akiben csak egy kis vallásos indíttatás is van, Jom Kippurkor huszonnégy órán keresztül tartózkodik az evéstől és ivástól.
A gyülekezet az egész napot a zsinagógában tölti. A Jom Kippur-i imarend a leghosszabb az egész zsidó szertartásrendben. Minden ima az ítélőszék előtti megbánásról szól, vagy a bűnök és hibák beismeréséről, akárcsak a Ros HáSáná-i könyörgések hiszen a kürtfúvás napja része az Ítélet és Engesztelés drámájának. A két nap ünnepi imakönyvei együttesen egyetlen nagy prózaversek, dicshimnuszok, siralmak, hitvallomások és magánbeszédek tucatjaival átszőtt metaforikus alkotásban ábrázolják a félelmetes napokat.

A nagyünnepek metaforája

A koskürt hangja a sötétségen át végighasít a világegyetemen. Az Isten trónusa előtt sorakozó angyali seregek megborzonganak hangjától. Ros HáSáná van, az ítélet napja. A sors tekercsei nyitva állnak az Örökkévaló előtt. Minden ember saját kezével írta beléjük elmúlt évi tetteit. Isten olvassa a bejegyzéseket, és ítéletet hirdet. Minden egyes emberi teremtményről elmondja, mi lesz a sorsa az eljövendő évben: ki fog meghalni, ki marad életben, ki lesz gazdag, ki lesz szegény, ki fog fölemelkedni a világban, ki fog elbukni, ki fog békében élni, és ki lesz nyomorult.
A koskürt napján hozott döntés nem végleges. Az emberek tíz napot kaptak, hogy végiggondolják cselekedeteiket, megbánják rossz tetteiket, jót tegyenek, javukra billentvén a mérleget, jobb viselkedést ígérjenek, és imájukkal a Bíró kegyelmébe ajánlják magukat. Jom Kippur, a kegyelem utolsó napja, a vallomás és bűnbánat kritikus ideje. Amint a Nap eltűnik a horizont mögött, a sors tekercsei becsukódnak. A következő évre minden ember sorsa megpecsételődött. Az évi ítélethozatal napnyugtakor a koskürt hangjával véget ér.
Ezzel a gondolattal terhes a nagyünnepek egyik központi imája, az Unetáne tokef, a “Dicsérjük hatalmas szentségét…” kezdetű költemény, amely a déli muszáf istentiszteletben foglal helyet. A hívők sűrű sorokban állva együtt éneklik. Azokban a gyülekezetekben, ahol kántor és kórus van, ez szokott lenni a nagyünnepek adta zenei élmények csúcsa.
Ebben az egyetlen képben Ros HáSáná és Jom Kippur minden rítusa és jelképe együtt jelenik meg. A kosszarvkürt, a sófár riadót fúj, mint amikor Izrael törzseit ellenség fenyegette a sivatagban, riadót fúj Dávid és Salamon hadainak a Szentföldön: riadót a léleknek az Ítélet közeledtén. A talányos szavak, amelyekkel tisri elsejét leírja a Tóra: “emlékeztető” nap legyen, világos értelmet nyernek. Isten számba veszi az év tetteit, s az emberek rettegve gondolnak vissza mindarra, amivel el kell számolniuk.
Ez hát az imarend metaforája. A judaizmus nem köti szabályokhoz a természetfölöttiről való elméletalkotást: alig van tantétel, dogma vagy filozófiai bizonyítás. Vallásunk abból indul ki, hogy Isten létezik, és a Tóra az Ő törvénye számunkra. A Talmud tele van a bölcsek ellentmondásos kijelentéseivel a teológia terén. Az állításokat szép sorjában megjegyezték és tanulták: nem adtak ki hivatalos állásfoglalást. Ha az ellentmondással terhes területtel kapcsolatos cselekvésre kerülne sor, mindig van egy háláchá, egy döntés, hogy tudjuk, mit kell tennünk. De a teológiai absztrakció terén, akárcsak a természettudományokkal szemben, a judaizmus konokul ragaszkodik a nyitottsághoz. Ez a vonása jó szolgálatot tett hitünknek.
Valóban olyan-e az idő Isten előtt, mint egy kibontott tekercs? Senki sem tudja ezeket a dolgokat. Azt tudjuk, hogy az emberek óra és naptár szerint élnek. Csak egy módon hathatunk a jövőre: ha megszívleljük a múlt tanítását. “A Tóra az emberek nyelvén beszél”, mondja a Talmud. A zsidóság kezdettől fogva a Tóra szavai szerint értelmezte tisri első tíz napját: a lélek éves számadásának, az ítélkezésnek és engesztelésnek az idejeként, s a vallás számára ez az időszak ma is ezt jelenti.

A bűnbánat mechanizmusa

Magától értetődik noha a rabbik többnyire gondosan kifejezésre is juttatják , hogy az önfegyelmet az Engesztelés Napjára tartogatni hatástalan és lehetetlen, akár a zsidó törvény, akár a józan ész alapján állunk. Semmi értelme úgy spekulálni, hogy majd Jom Kippurkor megbánjuk az egész évi gondtalan bűnözést.
Az engesztelés ezen a napon az ember és Teremtője közti esemény. Az engesztelés bármi rosszért, amit az ember a másik embernek tett, a Talmud szerint úgy kezdődik, hogy teljes kártérítést kell adnia, s azután kérhet feloldozást Istentől. Az engesztelő napi ima nem oldozza fel Isten és ember előtt a cserbenhagyó gázolót vagy a szeretőt tartó házasembert. Atyáink a bűnbánat tíz napja alatt fel szokták keresni azokat, akiket esetleg megbántottak, és bocsánatot kértek tőlük. Nagy utakat tettek meg, hogy senkinek se maradjanak adósai. A hívő zsidók ma is ezt teszik.
Hitünkben a megbánás a jövő felé mutat. A héber tsuvá “visszatérést” jelent. A katonai szabályzatok rémisztő kartotékja, amelyben az ember kihágásai az eltöröltetés reménye nélkül egyre gyűlnek, nálunk nem létezik. A múlt eltörölhető, ha szívünkből szólunk Istenhez, és visszatérünk tanításához. S ez nemcsak az éves számadásra vonatkozik, hanem az ember életének utolsó órájáig így van: ezt tanította nagyapám.
Bronxban lakott nála egy albérlő, aki nem volt olyan nagy tudású ember, mint ő, de sokkal szenvedélyesebb volt a hitben. Egyszer, amikor a bűnbánás törvényeit tanultuk, előrontott szobájából:
Micsoda?! Az ateista dönti magába a whiskyt, disznóhúst zabál, és nőkkel hentereg egész életében, aztán halála napján megtér, és bűntelenné válik? Miközben én azzal töltöm az életemet, hogy kedvében járjak Istennek?
Nagyapám a könyvre mutatott:
Írva vagyon… mondta szelíden.
Írva! kaffantott az albérlő. Mindig azok a könyvek! És becsapta az ajtót.
Felháborodása rendkívül logikusnak tűnt. Nagyapám azután kifejtette: az eltörlés nem jelenti azt, hogy a múlt az érdemek jegyzőkönyvévé válnék. Kiüríti a múltat, eltékozolt évek halmazává változtatja. Jobb, ha az ember akkor tér meg, mondta, amikor még van ideje megörökítésre érdemes életet élni. S miután senki sem ismeri halála óráját, abban a percben kell megragadnia élete gyeplőjét, amikor ösztöne először inti erre.
Érdemes töprengenünk az ítélet és engesztelés rejtélyein. Az érvek nem sokat nyomnak a latban a nagyünnepek hatalmával és erkölcsi erejével szemben. A zsúfolt imaházban felharsanó kürtszó első fuvalma hátborzongató. Az ismétlődő, hol hosszú, hol rövid, hol jajongó, hol elnyúló hangzatok az idegeket tépik. Sok ezer éve nem változott a riadó hangja. A kosszarv és a légiriadó szirénája ugyanazokat a hangmintákat követi, és egyformán hat az emberi szívre.
A riadóval emlékezünk az elmúlt dolgokra, és megvalljuk vétkeinket.
A zsidóság számára ismeretlen az a mechanizmus, amelyben az ember megvallja bűneit, s földi közvetítő útján feloldozást nyer a büntetés alól. A judaizmusban a bűnvallomást az egész gyülekezet egyszerre suttogja el. Teljesen egybehangzó a vallomás, nem tér ki az egyéni vétkekre. Az Engesztelő Nap egyik központi imádsága, amely vissza-visszatér az imarendben, a bűnök betűrendes felsorolása, minden betűhöz két-két fogalmat rendelve, az összes vallási kihágást rendszerezve. Ez a közös bűnvallomás. A jegyzék szinte függönyt húz az ember köré, hogy bűnei a legrejtettebb titokként közte és Teremtője között maradhassanak.
A bűnvallomás egyértelműen közös imádságként van megfogalmazva. A szóhasználat mindig többes szám első személyű: “mi”, “minket”, “miénk”. Ez a nyelvezet a szent nap imarendjének középpontjában nem lehet retorikai véletlen. Jelent valamit. Az ember beismerheti magában a múltban elkövetett bűneit, amikor kimondja a szavakat, azoknak a cselekedeteknek a nevét ám nem tesz tanúságot maga ellen egyetlen földi ember füle hallatára sem. Az autonómia sérelme nélkül dönthet az egyéni lelkiismeret.
Egy sommás paradoxonnal azonban ugyanez a bűnvallomás, amely által az egyén négyszemközt maradhat Istennel, egy ősi közösség kötelékébe fűzi őt. Az Izraelnek szóló összes prófécia egyetlen, hihetetlenül súlyos gondolaton nyugszik, nevezetesen hogy egész Izrael, élő és holt, a Sínaitól a jelen pillanatig, egyetlen, halhatatlan egyénként áll kapcsolatban az Örökkévalóval. A közös bűnvallomással ez az eszme fejeződik ki Jom Kippur központi helyén.
Nem kísérletezem azzal, hogy bebizonyítsam ezt a különös elméletet, mindössze leírom.

A halhatatlan egyén

A fogalom önmagában nem olyan különös, mint amilyennek első látásra tűnik. Hiszen ismerünk halhatatlan többtagú egyedeket. Ilyen a General Motors, ilyen Dánia. A General Motors elvileg nem halhat meg: szerződéseket köt, kihágásokat követhet el, büntethető. Dánia felelős az adósságaiért akkor is, ha minden dán halott már, aki fölvette a kölcsönt, s elköltötte a pénzt. Ha ez nem így volna, a tőzsdén nem forgalmaznának dán államkötvényeket. Dániát sérelem érheti, és bíróság elé citálhatja a sértő felet. Tárgyalásokat folytathat más, feltételezett szuperindividuumokkal: Angliával, Oroszországgal, Franciaországgal.
Izrael halhatatlansága mégis valami mást jelent. A Tóra törvényei Izrael testületét térben és időben hozzák létre. Ebben hasonlítanak más nemzetek törvényalkotására, amelyek sok embert egy jogrendszerben egyesítenek. De a nemzeti eszmény már induláskor, a Sínainál döbbenetes kiterjedést kapott. A párhuzamok innentől kezdve megszűnnek.
Az olvasó emlékszik a történetre. Mózes hol fölmegy a hegyre, hol lejön, az Örökkévaló és a nép öregjei közti közvetítő szerepében, hogy megújítsa a régi szövetséget testamentumot , amelyet Isten Ábrahámmal kötött. A testamentum a Bibliában használt szóval “szerződés” feltételei a következők voltak: az Örökkévaló vállalja, hogy Ábrahám utódait örök néppé, a nemzetek világosságává teszi, amennyiben megtartják az ősatya egyistenhitét és engedelmeskedését Isten törvényeinek. Miután Ábrahám leszármazottai mostantól új kis népként léteznek, az Örökkévaló érdeklődik, hogy óhajtják-e ratifikálni ezt a szerződést. A nép öregjei önmaguk s utódaik nevében mint alapító atyák ünnepélyesen kijelentik, hogy hajlandók alávetni magukat a Tóra törvényeinek. Az egyezmény így megköttetvén, az Örökkévaló kinyilatkoztatja a Tízparancsolatot, és kifejti a többi törvényt.
Ez az egyezmény, amelyet Ótestamentumnak is neveznek, a héber Biblia egyetlen témája. Az elnevezés keresztény eredetű, s elválasztja zsidó Írásokat az evangéliumoktól, amelyek új vallást alapítottak. Ábrahám utódai, Mózes követői számára ez az egyetlen testamentum, amelyet atyáiktól kaptak. A jognál maradva: egyik szerződő fél sem lépett vissza, tehát a szerződés érvényben van.
Az a csoport, amely a Sínainál megerősítette, ezzel halhatatlan jogi személlyé alakult egy új néppé , amilyen nincs még egy a földön: elhivatott néppé, mert nem egyszerűen a polgári és büntető-igazságszolgáltatásnak tartozott engedelmességgel, hanem egy erkölcsi kódexnak. Nem volt még nép, amely törvény szabta kötelességként fogta volna fel az Örökkévaló iránti szeretetet, parancsainak betartását, azt, hogy felebarátját, akár önmagát, szereti, védelmezi az özvegyeket és árvákat, táplálja és ruházza a szegényeket, és megőrzi ősei jelképeit és rítusait. A világ többi népe számára ezek a dolgok az etika és a vallás kérdéskörébe tartoznak. Izrael számára kodifikációs kérdések. Talán embertelenül nehéz kötelezettségek, de őseink vállalták őket.
Mi, amerikaiak, törlesztjük a kölcsönöket, amelyeket rég elhunyt szenátorok vettek föl. Tiszteletben tartjuk a szerződéseket előfordulhat, hogy életünk árán , amelyeket néhai elnökeink kötöttek. Alávetjük magunkat alkotmányunknak, amelyet rég halott kezek írtak. Ez a világ rendje. Aki nem ismeri a zsidó gondolkodás mikéntjét, mégis megdöbbentőnek találja, hogy az erkölcs és Isten imádatának parancsai egyforma súlyúak számára.
Azt olvassuk, hogy a Tízparancsolat kihirdetésekor egész idő alatt zengett a kürt szava a Sínai-hegyen. Erre sincs magyarázat, akárcsak az esemény alkalmával tapasztalt egyéb furcsaságokra. A merész képzelet, amely a zsidó próféciát oly szárnyalóvá teszi, itt vakító képet világít meg. Ami a Sínainál történt, teljes valójában leírhatatlan. Olyasvalami volt, amit a világ azóta nem képes sem megfejteni, sem elfelejteni. A megállapodás, amelynek kihirdetését a sófár szava kísérte, fennáll. A halhatatlan egyén, aki vállalta a feltételeket, még mindig él. Az éves ítélkezés és engesztelés napjain ez az egyén mérleget készít a teljesített vállalásokról, és a sófár felszólítására megvallja vétkeit. Így lesz érvényes az Isten és Izrael közötti egyezmény az új évre, mint sok ezer év óta mindig.

A remény évada

“Megbánás, ima és jó cselekedet megmásítja a szigorú ítéletet” mondja az imakönyv.
Az öreg Omár az ellenkező állásponton volt:*

A Mozgó Ujj ír; végez, s megy tovább;
s vissza nem csalja csak egy fél-Sorát
törölni Ész és Szív, s nincs annyi Könny,
hogy kiolthassa egyetlen Szavát.

Mostanában a pesszimizmus dívik az irodalomban. Ám magában a divatos pesszimizmusban is bizonyos belső ellentmondás látszik mutatkozni talán a természetével olyannyira összeférhetetlen energikusság és ötletesség miatt, talán irodalmi díjakat arató apostolai miatt, akik távolról sem gyászos képet mutatnak a díjátadó ünnepségről készült fotókon : valami zavarja az ünneprontás üzenetét. Aki veszi a fáradságot, hogy ilyen ragyogóan tudjon reménytelen lenni, és ennyi aprólékos munkát fektet bele, az mégsem lehet annyira rossz véleménnyel a világegyetemről, mint hirdeti.
Igazság szerint a judaizmus is tud olyan pesszimista lenni, mint az irodalmi díjak boldog birtokosai: Jób könyve, A Prédikátor könyve és a Talmud sötét pátoszát nemigen képes fölülmúlni a modern irodalom. A látszat mást mutat, s a dolgot fordítva ítélik meg: ennek oka az a zsidó meggyőződés, hogy létezik egy láthatatlan Isten. Míg a világ kereke jó és rossz időkön át forog, a zsidók élik hitüket, hogy Isten van, hogy az események nem a vak véletlen játékai, hogy az emberek megjavíthatják magukat és a világot, ha elvetik a múlt hibáit, és új, jó cselekedetek mellett döntenek, Istentől várva oltalmat és igazságot. A javítható és javuló világ fogalma hogy a sors az emberek kezében van, hogy a világ szilárd, hogy nincsenek hóbortos istenek, hogy következhet kedvezőbb és biztatóbb idő héber eredetű. Ez Izrael legnagyobb ajándéka az emberi civilizáció számára Ábrahám Istenén kívül, valójában annak egyenes következményeként.
A héber nép optimizmusa világegyetem-szemléletéből ered. Csapás, kilátástalan szegénység, tömeggyilkosság nem térítette el a zsidókat a láthatatlan Isten sínai víziójától. Hiszik: nemcsak azt, hogy létezik, hanem azt is, hogy fontosak számára az emberek, hogy azt akarja, váljanak jobbakká, mint amilyenek, s hogy törvényt adott nekik, amely megmutatja, hogyan lehet javítani a világot. Aki rálel, szilárd talajon vetheti meg a lábát. Ha valóban ott van a világegyetemben, akkor van remény. A vak erők ingatag egyensúlya végső káoszba sodorhat. A látó erő kordában tartja eszközeit. A zsidó minden dolgát azzal a feltételezéssel teszi, hogy Isten van így tehát optimista. Ezzel a hipotézissel cselekedvén hosszú időt ért meg.
Ha úgy tetszik, nevezhetjük szerencsének is. De mivel bolygónkon a fennmaradás forrása a remény, higgyük: a zsidók talán az ősi nép bölcsességével ragaszkodnak a nagyünnepekhez, függetlenül attól, hogy a judaizmus többi aspektusával milyen viszonyban vannak. Mert Jom Kippur szelleme spóra, amelyből ősi hitünk újra fölépülhet: mert csíra, amely az egész struktúrát hordozza, és halhatatlan.

LÁBJEGYZET
*Omár Khájjám: Rubáiját (71.). Szabó Lőrinc fordítása.

  • Küldés emailben

Fejezetek