6. 📖 A lubavicsi rebbe gondolatai – Likuté Szichot

A Messiás szamara – Az anyag a szellem szolgálatában

Chászid gondolatok a lubavicsi rebbe,
Menáchem Mendel Schneerson rabbi nyomán

“Örülj nagyon, Cion leánya, ujjongj, Jeruzsálem szülötte, mert királyod érkezik hozzád, igazságos és győztes Ő, szerény, és szamáron közlekedik!” (Zchárjá 9:9.)
Bölcseink (Szánhedrin 78., Bráchot 56.) egyhangú értelmezése szerint ez a “király” nem más, mint a Messiás. Ebből következik, hogy a Messiás, akinek eljövetele gyökeresen fogja megváltoztatni világunkat, a szerénység megtestesítője.
A szamár többször is felbukkan a Bibliában. Mindannyiszor ugyanaz a szerepe, de mindig egy kicsit másképpen tölti be: a különbségek a változásokat tükrözik, amelyeken világunk át- meg átmegy, miközben végső, tökéletes formája felé halad.
Akkor találkozunk vele először, amikor Ábrahám elszánja magát Izsák feláldozására, az Örökkévalóba vetett hitének tizedik, legnagyszerűbb bizonyságtételére. “Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát” (1Mózes 22:3.), és a hátára rakta a holmikat (a “fát… a tüzet meg a kést”), amelyekre szüksége lesz a Hebrontól a Moriá-hegyig tartó háromnapos út után.

 

A “szamár” az anyagiság jelképe

Hét nemzedékkel később az Örökkévaló feladatul adta Mózesnak: hozd ki a zsidókat Egyiptomból, vezesd el őket a Sínai-hegyhez, és add át nekik az én Tórámat, amely meghatározza küldetésüket, hogy választott népem legyenek. Így hát “fogta Mózes a feleségét és fiait, szamárra ültette őket…” (2Mózes 4:20.), és elindult Egyiptomba.
Ábrahám, Mózes és a Messiás: mindhárman az Örökkévaló akaratának beteljesítésére használják a szamarat. A szamár azonban különböző módon vesz részt feladatuk végrehajtásában. Ábrahám esetében a holmit viszi, Mózes esetében feleségét és gyermekeit, míg a Messiás esetében Ő maga ül a szamáron.
A hagyományos zsidó szemlélet azt tanítja, hogy a szellemi szféra felsőbbrendű a fizikaival szemben. A Midrás mégis azt tanítja, hogy az Örökkévaló azért teremtette meg a lét teljességét, a szellemi birodalmával együtt, mert “hajlékot akart magának a lenti világban” (Midrás Tánchumá Nászo 16., l. Tánjá 36.). Tehát fizikai létünk a célja mindennek, amit az Örökkévaló alkotott: ez az a környezet, amelyben a teremtéssel kitűzött célt meg kell valósítani.
Az Örökkévaló akarata szerint az anyagot nekünk kell megnemesítenünk és felmagasztosítanunk. A “szamár” héber neve, a chámor, az “anyagot” jelentő chomer szóból ered. A Messiás szamara a járomba fogott anyag, a megnemesített – magasabb, fennköltebb cél felé irányított – fizikai lét.
Az emberiség feladata, az anyagi tökéletesítése azonban hosszú és bonyolult folyamat, olyan történelmi erőfeszítés, amelynek során minden egyes nemzedék az elődök eredményeire épít. Az anyagi és a szellemi külön világ, hiszen a teremtés jellegénél fogva mély szakadék választja ketté őket, és így eleve ellentétesek egymással. A szellem és az anyag között emelkedő falon egyetlen alkalommal támadt rés, amikor “az Örökkévaló leszállt a Sínai-hegyre”. Az isteni valóság a földi valóságban is megnyilvánult: az ember megkapta a Tórát, és ez lehetővé tette számára, hogy megszentelje az e világit, kifejezze az Örökkévaló mindent átható igazságát az anyagi világban.

 

Már utazhatunk Rómába…

A Midrás a következő parabolával világítja meg az esemény jelentőségét (Tánchumá, Váérá 15.): “Élt egyszer egy király, aki elrendelte: A rómaiak nem utazhatnak Szíriába, a szírek nem utazhatnak Rómába. Hasonlóképpen rendelkezett az Örökkévaló, amikor megteremtette a világot, mondván: ťAz egek az Örökkévaló egei, de a földet az embereknek adta. (Zsoltárok 115:16.) Ám amikor át akarta adni a Tórát Izraelnek, visszavonta korábbi rendelkezését, és kijelentette: Az alanti világok felemelkedhetnek a magasabb térségekbe, a magasabb világok pedig alászállhatnak az alsóbb tartományokba. És Magam leszek az első, ahogyan le van írva: Leszállt tehát az Örökkévaló a Sínai-hegyre (2Mózes 19:20.), és azután azt mondta az Örökkévaló Mózesnek: Jöjj fel hozzám…” (2Mózes 24:12.).
Ez a magyarázata annak, hogy Ábrahám és Mózes különböző mértékben használták az anyagiasult “szamarat” feladatuk teljesítése során. Ábrahámot, az első zsidót, az anyag felmagasztosításának célja vezérelte: működésbe hozni az anyagiban rejlő lehetőséget a Teremtő jóságának és tökéletességének kifejezésére.
Ábrahám azonban a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás előtt élt, amikor az Örökkévaló még nem vonta vissza a “rendeletet”, amely “fentire” és “alantira”, anyagira és szellemire osztotta a világot. Ábrahám legföljebb annyit tehetett, hogy az anyagit a szellemi szolgálatába állítja, és a “szamarat” arra használja, hogy cipelje az isteni szolgálathoz szükséges “kellékeket”. A fizikai egyelőre közönségesnek számított, és nem játszhatott közvetlenül szerepet a szellemiben, de végül is hasznosíthatónak bizonyult, még ha periférikusan is, az Örökkévaló szolgálatában.

 

A Tóra közvetít

Mózesra esett viszont a választás, hogy a Tórát átadja Izraelnek. A Tóra lett az a közvetítő eszköz, amellyel az Örökkévaló lehetővé tette, hogy életünk legvilágiasabb aspektusait is megszenteljük, hogy materiális énünket és környezetünket morális és spirituális célkitűzéseink szerves részévé tegyük.
Ezt tükrözi az a tény is, hogy amikor Mózes nekivágott a Sínaihoz vezető útnak, a szamárra ültette feleségét és gyermekeit. A feleség és a gyermekek magának az embernek a tartozékai: bölcseink szerint “a férfi felesége olyan, mintha saját maga lenne” (Bráchot 24a.) és “a gyermek atyja végtagja” (Éruvin 70b.). Mózes óta az anyagi központi, bensőséges, szinte szellemi szerepet tölt be életünk dolgaiban.
Ám Mózes csak a kezdete annak a hatásnak, amelyet a Tóra gyakorolt a materiális világra. Azóta, valahányszor az ember anyagi eszköz használatával micvát teljesít — például adakozik, vagy a táplálékból nyert testi energiát az imádságban való odaadásra hasznosítja és így tovább –, megnemesíti az adott eszközt, s ezáltal megfosztja földi jellegétől, öncélúságától. Az anyagi világ minden ilyen cselekedettel szentebbé válik, és egyre inkább összhangba kerül valódi lényegével, funkciójával. Minden ilyen tevékenység közelebb hozza a napot, amelyen világunk végleg megszabadul a közönségesség burkától, minden oktalanság és viszály eredőjétől: amelyen beköszönt az egyetemes béke és tökéletesség.
Így hát a Messiás, aki a Tóra végső beteljesedését képviseli, maga üli meg az anyagiság szamarát. Az Ő eljövetele ugyanis azt hirdeti, hogy elérkezett a világ, amelyben az anyagi nem “alábbvaló”, másodlagos elem többé, hanem teljességgel megnemesedett tényező, és szerepe éppoly központi jelentőségű a jóságra való törekvésben, mint a teremtés legemelkedettebb szellemi alkotásáé.

A Rebbe beszéde alapján, amelyet Sábát Váérá 5722 (1962. január 6.) mondott. Likuté Sichot, III. kötet, 854–862. oldal.

  • Küldés emailben

Fejezetek