10. ? A Teremtéstől a Messiásig

A Messiás a mindennapi életben

Diadalmenet
Tudni a „miért”-et

Ha egy zsidó, a Messiás eljöveteléért munkálkodik, nem csupán a hűséges szolgáló kötelességét végzi, hanem előkészíti a színt ahhoz, hogy Ura ebben az anyagi világban megmutatkozhassék. Az ég szent, és az Örökkévaló az égben lakik. Szentek az angyalok is. Mindennél fontosabb a tudat, hogy az Örökkévaló megígérte: eljön az idő, mikor a Földet teszi elsődleges lakóhelyévé, ahol nyíltan megmutatkozik majd abban az otthonban, amelyet az emberi munkálkodás és fáradság emel neki.
Döntő fontosságú, hogy a micvák teljesítésekor tudatában legyünk ennek az átfogó tervnek. Képzeljük el, hogy valakit besoroznak a hadseregbe. Először átesik az alapkiképzésen. Megtanul futni, pontosan célozni, gyakorlóruhát viselni, álcázni magát, szuronnyal és robbanószerekkel bánni, és minden egyéb olyan dolgot, amelyekre a hadviselésben szükség van. De mindenekelőtt megtanul engedelmeskedni. Megtanulja, hogy a maga akaratát és szokásait alárendelje a hadsereg szokásainak. Hozzászoktatja magát ahhoz, hogy történjék bármi, a parancsnok szava dönt. És mindezt szívesen teszi, mert jól tudja, hogy kiképzői sokkal jártasabbak a harc mesterségében, mint ő.
Mikor aztán sor kerül a csatára, a katona tökéletesen végrehajtja a kiképzésen tanultakat. Pontosan célozva lő az ellenségre, aláaknázza és felrobbantja az ellenség hídjait, megszakítja a kommunikációs vonalaikat, ejtőernyőjével pontosan a kijelölt helyre ugrik – azaz olyan katona, amilyennek lennie kell. Csupán egyvalami hiányzik a kiképzéséből – minden érintett legnagyobb sajnálatára épp a lényeg: hogy azért kell lőni, ejtőernyőzni, aknát telepíteni, hogy a hadserege és a hazája győztesen kerüljön ki a csatából és a háborúból. Ez a katona annyira csak azzal törődik, hogy tökéletesen végrehajtsa a kiképzésen tanultakat, hogy teljesen megfeledkezik arról, hogy az általa végrehajtott dolgok egyike sem azonos magával a végcéllal. Így tehát fut, harcol, teljesíti a parancsolat – de miért? Elfeledkezett a célról. Azt tudja, hogy katona, és végre kell hajtania a parancsokat, de a parancsok okával nem foglalkozik.
Az, hogy nincs tisztában az átfogó tervvel, komoly mértékben csökkentheti a lelkesedését. Az ő szemszögéből nézve a háború alig más, mint a kiképzés. Érzelmileg nincs felkészülve a csatára, mert nem merít az ellenség legyőzéséhez szükséges rejtett emberi tartalékokból és bátorságból.
 
 

A győzelembe vetett hit

A fő cél ismeretének hiánya veszélyes lehet. Mivel a szóban forgó katona elsősorban a parancsok teljesítésével, és nem a parancsok céljának az elérésével foglalkozik, ezért elérkezhet arra a pontra, hogy meggyőződésévé válik: hadseregük képtelen legyőzni az ellenséget. Elhiszi, hogy az ellenség csapata jobban kiképzett, gyakorlottabb és bátrabb katonákból áll, mint az övé. Természetesen még ezek a gondolatok sem fogják visszatartani attól, hogy teljesítse a parancsokat, és folytassa a harcot. Harcol, mert a katona a következményekre való tekintet nélkül teljesíti a parancsot. Lelke mélyén azonban meg lesz győződve, hogy a parancsok végrehajtásával nem szolgál semmiféle átfogó célt, és végső soron nem fognak győzni. Annak a katonának, aki a siker minden reménye nélkül hajtja végre a kötelességét, érthető módon nagyon alacsony a harci morálja. Szisztematikusan és automatikusan, mindennemű értelmi és érzelmi megfontolás nélkül szolgál. És ami még ennél is rosszabb: a győzelembe vetett hit és a lelkesedés hiánya elterjedhet a bajtársai közt is, és előfordulhat, hogy az egész hadsereget komolyan meggyengíti.
Ahhoz, hogy egy hadsereg győzelmet arasson, nyilvánvalóan minden egyes katonának tisztában kell lennie a végső céllal, ami nem más, az ellenség legyőzése. Ennek tudatában egészen más szemszögből nézi a katona az ütközetet. Megérti, hogy minden egyes kilőtt puskagolyó gyengíti, minden egyes kilőtt akna megrémíti az ellenséget, megérti, hogy minden híd felrobbantásával feltartóztatja az ellenséges sereget, minden egyes elfogott üzenettel keresztülhúzza az ellenség terveit. Összefoglalva: tudatában van annak, hogy még a legapróbb cselekedete sem jelentéktelen. Még a legtriviálisabb dolgok is, mint például egy rendes étkezés vagy egy pihentető éjszakai alvás is hozzájárul az általa biztosra vett végkifejlet eléréséhez, az ellenség teljes visszaszorításához. Ha az ilyen hozzáállású katona parancsot kap egy bizonyos terület elfoglalására, érzi, hogy nem csupán parancsot hajt végre, hanem hozzájárul a közös cél kivívásához. Minden tenyérnyi terület, amelyet meghódít, hátrább kényszeríti az ellenséget, mígnem az utolsó katonáit is sarokba szorítják, bekerítik, és megadásra kényszerítik. Könnyű elképzelni, hogy az ilyen katona milyen elszántan, céltudatosan és erős akarattól áthatva teljesíti a kötelességét. Az ilyen katona hozzáállása nemcsak azt a nézőpontot változtatja meg, ahonnan a parancsokat szemléli, hanem azt is, hogy miként hajtja végre azokat.
 
 

Minden Micva egy végcélhoz vezet

Ugyanez érvényes a Tórához és a micvákhoz való kötődésre is. Az embernek éreznie kell, hogy minden egyes micvával, minden egyes szeretetteljes aktussal, a tóratanulás minden egyes pillanatával, minden egyes étkezéssel, a megkívánt pihenés minden egyes percével elősegíti a klipá szétoszlatását, és az Örökkévaló földi királyságának megalapozását. Ez a tudatosság átformálja azt a módot, ahogyan valaki a Tórát tanulmányozza, és teljesíti a parancsolatait. Ettől fogva minden eddig csupán megszokásból, gépiesen végrehajtott cselekedete megtelik szenvedéllyel, akarattal, élettel.
Ha viszont valakiből hiányzik ez a tudatosság, az olyanná lesz, mint az a katona, aki már akkor megadja magát, mikor az ellenség még ki sem lőtte az első puskagolyót. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az illető többé nem tanulmányozza a Tórát, és nem teljesíti a micvákat, és nem feltétlenül jelenti azt sem, hogy többé már nem hisz a Messiás eljövetelében. Végtére is a Messiás eljövetelébe vetett hit a zsidó vallás tizenhárom alapelvének egyike. Az az ember, aki nem tudja, mihez járul hozzá a micvák teljesítésével, esetleg úgy gondolja, hogy a Messiás általi megváltás valószínűleg szánakozás folyománya lesz, amikor is az Örökkévaló megkönyörül a népén, s ez arra indítja, hogy elküldje hozzá a Messiást.
Igaz: valódi csatában nem egyetlen puskagolyó hozza meg a végső győzelmet: ahhoz támadó akciók és csaták egész sora vezet, amelyek viszont egyénileg leadott puska- és ágyúlövésekből tevődnek össze. A győzelem csak akkor vívható ki, ha az egyes katonák csapatba tömörülnek, ha a csatatervnek megfelelően, együtt tüzelnek, és teljesítik feletteseik parancsait, akik nemcsak egymáséval hangolják össze egyéni tevékenységüket, hanem olyan erősebb fegyverekével is, mint amilyenek például a harckocsik, a vadászrepülők és az ágyuk. Csakis így, a hadsereg rendelkezésére álló erők összevonásával és együttes tevékenységével tudják bekeríteni és legyőzni az ellenséget. Minden kilőtt golyó sietteti a győzelmet, és tevőleges része annak. Ugyanígy áll a helyzet a Tórával és a parancsolatokkal is: a jócselekedetek nemcsak siettetik, és közelebb hozzák a megváltást, de egyben a megváltás aktív részei is.
 
 

Tóratanulás és spirituális nyereség

Az Atyák bölcs tanításaiban mondja a Misna[1]: „Jehosuá ben Lévi rabbi mondotta: Minden egyes nap Mennyei Hang jő elő Choreb hegyéről, kijelentve és szólván: Jaj azoknak az embereknek, akik megsértik a Tórát, mert aki nem foglalkozik a Tórával, az „megbélyegzettnek” neveztetik, mert írva van: Mint az aranygyűrű a disznó orrában, olyan a szép nő, akiben nincsen józan ész.” Mi a jelentése e homályos, mégis gyakran idézett Misnának? Első pillantásra úgy látszik, mintha a Misna megróná azokat, akik egyáltalán nem foglalkoznak a Tórával, akik semmi időt nem fordítanak a tanulmányozására. Az ilyen ember, mondja a Misna, „megbélyegzett”.
Jehosuá ben Lévi rabbi szavainak értelmezését megnehezíti a Tóra egyik mondata, amely a Tórát egyáltalán nem tanulmányozókról szól, s amelyből egyértelműen kiderül, hogy az ilyen személyek sokkal súlyosabb büntetést érdemelnek annál, mint hogy megbélyegzettnek nevezzék őket. A „Mert az Örökkévaló szavát vetette meg, irtassék ki azon személy” verset[2] kommentálva a Talmud[3] azt mondja: „Ben Nehorái azt állítja, hogy ez a vers azokra vonatkozik, „akik képesek a Tóra tanulmányozására, de nem teszik”. Nyilván­való, hogy a tóratanulás teljes elhanyagolásának büntetése nem csupán meg­bély­egzés, hanem kiközösítés, azaz az illetőt elvágják Istenétől és a népétől.
Jehosuá ben Lévi szavai („aki nem foglalkozik a Tórával”) nem azoknak szólnak, akik képesek tanulmányozni a Tórát, de nem teszik, hanem azoknak, akik forgatják ugyan a Tórát, mégsem „foglalkoznak” a tanulmányozásával. Ebbe még az az ember is beleérthető, aki napi tizennyolc órán át tanulmányozza a Tórát, és soha egyetlen alkalmat sem szalaszt el, mikor ezt megteheti. A különbség tehát nem abban mutatkozik, hogy valaki nem tanulmányozza a Tórát, hanem abban, hogy nem foglalkozik vele.
 
 

A Tóra és a Micvák „haszna”

Mi a különbség a Tóra tanulmányozása és a vele való foglalkozás között? A legnagyobb különbség az, hogy a Tórával való foglalkozás magába foglalja azt az óhajt, hogy az illető profitáljon a Tórából. Itt természetesen nem anyagi haszonról, hanem spirituális nyereségről van szó. Azt mondja a Talmud[4]: „Ha egy kereskedő ugyanazon az áron vesz és ad el, kereskedőnek tekinthető-e?”. Más szavakkal fogalmazva: elképzelhető olyan eset, hogy valaki egész nap rohangál a piacon, ad-vesz, serénykedik, és mégsem tekinthető kereskedőnek vagy üzletembernek. A kereskedő olyan ember, aki az általa folytatott keres­ke­de­lemből él, aki a javak adás-vételéből hasznot húz. Az említett illető azonban, noha erejét megfeszítve dolgozik, nem profitál a foglalkozásából. Ezért, bár dolgozik, nem tekinthető sem kereskedőnek, sem üzletembernek.
Ugyanez az elv alkalmazható a tóratanulásra is. Elképzelhető, hogy egy zsidó egész nap, percnyi szünet nélkül tanulmányozza a Tórát, de mégsem mondható el róla, hogy „foglalkozik” a Tórával, mivel föl sem merül benne az a nyereség, amiért a Tórát tanulmányoznunk kell. Az ilyen embernek az a büntetése, hogy kirekesztetik az égből.
Mi ez a haszon, amiről a tóratanulással kapcsolatban fentebb beszéltünk? A Tóra tanulásának és parancsolatai teljesítésének a célja egy bizonyos kívánatos eredmény, nevezetesen a teremtés céljának a beteljesítése. Ahogy a fentebb idézett Midrás mondja: „A Mindenható azt kívánta, hogy legyen egy lakóhelye a legalsó világban.” Aki tanulmányozza a Tórát, annak tudnia kell, hogy a Tóra tanulmányozása és a micvák teljesítése nem egyszerűen a Mindenható parancsainak végrehajtását jelenti, nem úgy kell végrehajtani, ahogy egy rabszolga teszi, amit ura parancsol neki, akinek eszébe se jut elgondolkozni azon, mi a jelentősége ura rendelkezésének. Esetünkben az egyénre hárul annak biztosítása, hogy a Tórát és a micvákat szerszámként használja a kívánt cél elérése érdekében, azaz arra, hogy az anyagi világot az előző részben leírtak szerint az Örökkévaló lakóhelyévé alakítsa.
E küldetés tudata számos öröm forrása, mikor az egyén rájön, hogy módjában áll megváltani és felszabadítani az isteniség mindazon szikráit, amelyek mind ez idáig a klipá, a mindent elfedő sötétség birodalma alatt rejtőztek. A zsidó embernek éreznie kell, hogy képes nagy területeket meghódítani és az Örökkévaló uralma alá hajtani, és hogy részese lehet a Föld többi része meghódításának, amire majd a messiási korban kerül sor. Miként az Írás mondja[5]: „És lészen az Örökkévaló királlyá az egész Földön; ama napon egy lesz az Örökkévaló és az ő Neve.” Nem kérdéses, hogy ez a tudat határtalan energiával és örömmel tölti el az egyes katonát, és a Tóra tanulása és micvái teljesítése új dimenzióba lépnek.
Előfordulhat, hogy valaki egész életében abszolút lelkiismeretesen betartja a Tóra parancsolatait, mégsincs tudatában, hogy e tevékenysége egy meghatározott tervbe illeszkedik, amelynek célja egy kivételes és forradalmian új világ létrehozása: a világosság és az isteniség fényének világáé. Reggelente, mikor fölkel, első dolga, hogy elmondja a Mode áni-t: „Hálálkodom színed előtt, élő és létező Király, amiért könyörületből visszahoztad hozzám a lelkemet; nagy a Te bizalmad.” Rögtön ez után a Háláchá, a zsidó törvény előírásainak megfelelően kezet mos, elmegy a zsinagógába a reggeli imára, a zsinagógából pedig a jesivába Tórát tanulni. Azaz mindent a zsidó törvénynek megfelelően tesz, de nem tudja, miért.
Sokan talán úgy érzik, kárba veszett fáradság a világ sötétsége ellen harcolni. Ők így érvelnek: ha az összes előttünk járó nemzedék, amely sokkal nagyobb formátumú és nemesebb volt nálunk, ráadásul olyan korokban éltek, mikor a világ még nem volt olyan goromba és hajmeresztő, mint manapság, ha még ők sem voltak képesek eloszlatni a világ sötétségét és elhozni a megváltást, akkor mennyivel nehezebb feladat elhozni a Messiást manapság minekünk, akik az ő jámborságukhoz képest hitványak vagyunk, és sokkal kevésbé szent időket élünk. Az emberben fölmerül a kérdés: Képes vagyok én a Tóra és a micvák által felülmúlni dicső őseimet, akik kimagasló cádikok és szentéletű emberek voltak?
 
 

Rabbi Jehosuá ben Lévi mondásának jelentése

Rabbi Jehosuá ben Lévi pontosan ettől a magatartástól óv minket, mikor azokról szól, akik tanulják a Tórát, de nem foglalkoznak vele. Az ilyen ember tanulja a Tórát, de nem foglalkozik vele. Ez az az ember, aki nem kereskedő: nem próbálja meg leszűrni a Tórából a kívánatos hasznot. Nem olyan eszköznek látja a Tórát, amely által a világra fény derül, és eljön a megváltás. Hiába tartja a vallást, hiába jámbor és erényes, a vallásossága nélkülözi az irányultságot és ezért hatástalan. Nagyon fontos, hogy ne veszítsük szem elől a végső célt. Maimonidész szavaival: „A végső cél, hogy megvalósítsuk az eljövendő világot; erre kell irányulnia erőfeszítéseinknek.”
Erre mondotta Jehosuá ben Lévi rabbi: „Jaj azoknak az embereknek, akik megsértik a Tórát!” Vannak emberek, akik leszólják és pocskondiázzák a Tóra erényeit, tagadják, hogy képes megküzdeni a gonoszsággal, és képes elűzni a földi sötétséget. Ezek tökéletesen félreértik a Tórát, és hogy mire való. Létezhet-e ennél nagyobb sértés? Használati utasításnak és nem a világosság könyvének tekinteni a Tórát? Nem csoda, hogy ezek az emberek minden jó szándékuk ellenére „elvágattatnak” az Égtől. Ők ugyanis elsajátították és magukévá tették a Tórát, de azzal nem foglalkoznak, hogy miért adta azt az Örökkévaló.
Ez a magyarázat újfajta megvilágításba helyezi az előző fejezet elején idézett Misnát. Jehosuá ben Lévi rabbi arról beszél, miért Choreb hegyén, és miért nem a hagyományos Szináj-hegyen adatott a Tóra. Így beszél: „Choreb hegyén minden egyes nap megszólal az Isteni Hang.” A Choreb-hegy, ami csupán a Szináj egy másik neve, a Tóra egyik sajátos arculatára utal. A chorev háborút jelent, és a Misna szerint a Szináj azért említtetik Chorev néven, mert a Tóra lelkiismeretes betartása szellemi harcok megvívását is szükségessé teszi[6]. A Tóra fő célja a föld külsejének és álarcának eltávolítása és teljes megsemmisítése. Aki tanulmányozza a Tórát, de nem foglalkozik a végső szellemi csatával és hódítással, amelyet a Tóra célul tűz ki, az nem vesz tudomást a Tóra hatalmáról, amely képes győzelmet aratni az isteniség hiánya és a szürkeség fölött.
A messiási kor több ezer évi isteni szolgálat tetőfokának, csúcsának és céljának kifejeződése. A zsidónak, miközben napról-napra végrehajtja a Tóra parancsolatait, kötelessége átérezni ezt a célt. Igaz ugyan, hogy a Tóra azt tanácsolja, hogy az ember még akkor is hajtsa végre a benne foglalt parancsokat, ha nem fogja fel jelentőségüket, és nemigen érzékeli magasztosságukat, mégis úgy illik, hogy az ember tisztában legyen a maga végső céljával és rendeltetésével.


[1] 6:2.
[2] 4Mózes 15:31.
[3] Szánhedrin 99a.
[4] Bává Möciá 40b.
[5] Zchárjá 14:9.
[6] Sábát 89b.
  • Küldés emailben

Fejezetek