A Báál Sém Tov nem sokkal halála előtt összehívta legkedvesebb tanítványait. Mindegyiknek megmondta, mi lesz a feladata, hová kell mennie, hogy folytassa a szent szolgálatot: a Tóra és a micvák terjesztését a zsidók között, hogy teljes szívükkel és örömmel szolgálják az Örökkévalót. Amikor állandó kísérője és odaadó, hűséges tanítványa, reb Jákov került sorra, a Bást elmondta neki, hogy az ő feladata lesz faluról falura, városról városra vándorolni, és elbeszélni azokat az eseményeket, amelyeket a vele töltött évek során látott vagy hallott. Nagy szolgálat ez, mondotta a Bást, hiszen a zsidók semmit sem szeretnek jobban, mint szívvidító és lelkesítô történeteket hallgatni. Miután a Bást eltávozott a földi világból, reb Jákov tarisznyájába dugta a tálitját és a tfilenjét, némi ruhaneműt meg élelmet csomagolt mellé, és útnak indult, hogy teljesítse feladatát. Bárhová vetette a sors, mindig szívesen látott vendég volt: a Bástról szóló elbeszélései, a Bást tanításai és példabeszédei a hallgatóság szívéhez szóltak. Reb Jákovot nagy mágidként emlegették, és ha megérkezett valahová, a különböző rendű és rangú zsidók, ifjak és vének egyaránt összesereglettek, hogy meghallgassák történeteit. Reb Jákov tehát éveken át járta a világot, és csak az ünnepnapokra tért haza feleségéhez és gyermekeihez: ilyenkor mindig hozott egy kis megtakarított pénzt. Amikor úton volt, mértékletesen élt, és a felesége is takarékoskodott, hogy a legnagyobb lányuknak, aki már eladósorba került, összegyűjthessék a hozományt. Egy alkalommal, amikor hazatért, a felesége mondogatni kezdte, hogy felhagyhatna már a bolygó zsidó szerepével, meg aztán ideje is lenne más foglalkozás után néznie, hogy együtt élhessen a családjával, hiszen szükségük van rá, és hiányzik is nekik. Reb Jákov erre azt felelte, hogy ô örömmel megtenné ezt, de nem hagyhatja abba a munkát, amellyel a Bást megbízta, míg jelet nem kap, hogy teljesítette feladatát. Úgyhogy ismét útra kelt: faluról falura, városról városra járva vidítgatta zsidó testvérei szívét a mesteréről és tanítójáról, a szentéletű Báál Sém Tovról szóló, csodálatos elbeszélésekkel. Ment-mendegélt, mígnem egyszer elérkezett Olaszország határára. Már vissza akart fordulni, amikor hírét vette, hogy él Rómában egy gazdag zsidó, akinek legkedvesebb időtöltése a Báál Sém Tovról szóló történetek hallgatása. Azt beszélték, hogy bőkezűen fizet minden meséért. Reb Jákov szíve felderült, hiszen számtalan mesét tudott a Bástról, és napokig, sőt akár hetekig sem fogyott ki a történetekből. Nagyszerű lesz egy kellemes szálláson élni néhány hétig, megpihenni egy kicsit, mielőtt folytatná vándorútját, és a pénz, amit így meg tud keresni, szintén jól jön… Így hát reménnyel és boldog várakozással telve elindult Rómába. Miután megérkezett az olasz fővárosba, azonnal a zsidó negyed felé vette útját. Az ősöreg imaházban számos zsidót talált, köztük a hitközség fejét is. Reb Jákov bemutatkozott: elmondta, hogy sok-sok éven át szolgált a Báál Sém Tov mellett. A hitközség vezetője izgalmában majd kiugrott a bőréből. Átölelte reb Jákovot, mintha rég nem látott barátja lenne, és meghívta a házába: azt mondta, legyen a vendége, ameddig csak jólesik. Kényelmes szobában helyezte el, még inast is rendelt mellé, hogy mindenben segítségére legyen. Barátom – mondta , pihenj egypár napot! Szombaton majd együtt költjük el a három étkezést, hogy mesélhess a Báál Sém Tovról. Már alig várom! Időközben híre ment, hogy a hitközség vezetője roppant fontos személyt lát vendégül: a Báál Sém Tov kísérőjét és kedves tanítványát. A zsidók, akik máskor is össze szoktak gyűlni vezetőjük házában, ha annak előkelő vendége volt, sietve végeztek az evéssel, hogy időben odaérjenek, és meghallgassák reb Jákov csodálatos történeteit. Reb Jákov a Bástról szóló lebilincselő történetek egész sorával készült a bemutatkozásra. Biztosra vette, hogy új barátja és a közönség, amely teljesen megtöltötte a tágas ebédlôt, nem fog csalódni. A házigazda bemutatta előkelő, tanult vendégét, majd így szólt: Most pedig, reb Jákov, halljuk, mit mesélsz nekünk a szent emlékű Báál Sém Tovról! Ám ekkor szörnyű dolog történt. Reb Jákov szólásra nyitotta száját, de egyetlen hang sem jött ki a torkán: arcán döbbent rémület tükröződött. Az összes mese, amelyet erre az alkalomra tartogatott, egyetlen pillanat alatt kiröpült a fejéből! Megdörgölte a homlokát, letörölgette arcáról a verítéket, de akárhogyan igyekezett is, egy árva történet sem jutott eszébe. Mindenki hitetlenkedve bámult rá. Ez lenne az a nagy ember, akit a Báál Sém Tov állítólag mindenhová magával vitt, és aki oly sok csodálatos történetet tud a mesterről? Talán inkább csaló, aki hazugul rászedte a házigazdát, hogy ingyen vakációzhasson nála! Reb Jákov körülnézett, és látta, hogy a jelenlévők némelyike gyanakvóan méregeti. Egyesek gúnyosan, mások egyszerűen meghökkenve bámultak rá, de mindannyiukról lerítt a csalódottság. Egyetlen ember volt a szobában, aki minden sértődöttség és neheztelés nélkül fordult reb Jákovhoz: a szeretetre méltó házigazda. Bátorító hangon így szólt vendégéhez: Ne bánkódj, reb Jákov! Megesik az ilyesmi… Különben is, még csak péntek este van: hátravan két szombati étkezés. Biztosan nem pihented még ki a hosszú és fáradságos utat… – Aztán a többiekhez fordult: – Énekeljünk zmirotot, és üdvözöljük Szombat királynőt! Énekelgettek egy kicsit, majd elmondták a Birkát Hámázont, az étkezés utáni áldást, és a társaság rövidesen szétszéledt. Szegény reb Jákov megtört szívvel, megszégyenülten tért nyugovóra a szobájában. De hát, az egekre, vajon mi történhetett? – tette fel magának újra és újra a kérdést, miközben álomtalanul forgolódott. Egyre csak azon töprengett, miért kaphatta ezt a büntetést. Mi rosszat cselekedett, amiért most bűnhődnie kell? Hogyan röppenhetett ki az emlékezetéből kivétel nélkül valamennyi történet, amelyet kedves, szentéletű tanítójáról tudott? Talán valamivel megbántotta a mestert? Keservesen zokogott. Egyszerre, mint derült égből a villámcsapáslámcsapás, fénysugár hasított az agyába, és megvilágította elméjét. Az emlékezet zsilipkapui szélesre tárultak, és előtört a mesék áradata. Az összes történet eszébe jutott: tisztán emlékezett a legapróbb részletekre is. Áldott légy , drága mesterem, hogy segítségemre siettél… – suttogta hálásan, majd boldogan, megnyugodva végre álomba szenderült. Másnap reggel reb Jákov nagy örömmel újságolta kedves vendéglátójának, hogy Istennek hála, visszanyerte az emlékezetét. A derék ember megkönnyebbülten tudatta a hitközség tagjaival, hogy mindenkit meghív ebédre, utána pedig reb Jákov mesélni fog nekik. Miután elfogyasztották a sóletot, a kuglit és a többi szombati finomságot, a házigazda az egybegyűlt vendégekhez fordult: Most pedig abban az örömben lesz részünk, hogy meghallgathatjuk tiszteletre méltó vendégünket! Minden tekintet reb Jákovra szegeződött. ş azonban, akárcsak előző este, megrökönyödve, kétségbe-esett arccal álldigált ott: egyetlen hangot sem tudott kinyögni! A kínos csendet a házigazda nyugodt, barátságos hangja törte meg: Sajnálom, barátaim, hogy ismét csalódnotok kellett. De legyünk türelemmel! Még hátravan a sálesidesz! Kedves vendégünknek addig talán eszébe jut néhány történet… – Majd a kínban feszengő reb Jákovhoz fordulva nyugtatólag hozzátette: – Ne vedd a szívedre! Nem te tehetsz róla… Biztos vagyok benne, hogy vissza fog térni az emlékezeted! Elérkezett a sálesidesz ideje, de csak kevesen jöttek el: a legtöbben arra a következtetésre jutottak, hogy a tiszteletre méltó vendég szélhámos csaló, aki a bolondját járatja velük. Akik mégis ott voltak, reménykedve várták, hogy legalább egyetlen elbeszélést halljanak, de harmadszor is ugyanaz történt: reb Jákov egyetlen szót sem tudott kipréselni ajkai közül. Annyira elcsüggedt, hogy alig tudta visszafojtani a könnyeit. Behunyta a szemét, és megpróbálta maga elé idézni szentéletű mestere arcát, amelyet úgy ismert, mint a magáét, de semmit sem látott. Végül kiment a szombat. Amikor nekiültek a szombatbúcsúztató meláve málká vacsorának, a házigazda tapintatosan megszólalt: Most, hogy egyedül vagyunk, talán eszedbe jut valami, amit elmesélhetnél nekem a szentéletű Báál Sém Tovról… Mit mondhatnék azon kívül, hogy rettenetesen lesújtott vagyok? – felelte könnyes szemmel reb Jákov. – Még sohasem történt velem ilyesmi. Biztosan az Ég büntetése ez, ámbár hiába töprengek, nem tudok rájönni, milyen bűnt követhettem el. Csak arra tudok gondolni, hogy ez jeladás lehet: talán a szentéletű Báál Sém Tov, aki rám ruházta a mesemondói feladatot, azt kívánja, hogy abbahagyjam… Lehet, hogy véget ért a megbízatásom, bár nem hittem, hogy ilyen szomorú jelet kapok… De hát bármi oka van is, nincs értelme, hogy tovább maradjak. Hálás vagyok a vendéglátásért, és köszönöm a türelmedet, de holnap reggel Isten segítségével hazaindulok… Semmi okod a sietségre! – mondta kedvesen a vendéglátó. – Szívesen látott vendég vagy a házamban: maradj még néhány napig! Ha, mondjuk, keddig nem nyered vissza az emlékezetedet, nem tartóztatlak tovább. Reb Jákov csöndben rábólintott. Ott is maradt a következő keddig, de mivel egyetlen elbeszélés sem jutott eszébe, nehéz szívvel búcsút vett vendéglátójától. A gazdag zsidó megajándékozta egy szép összeggel, és kikísérte a kocsihoz. A vendég beült a kocsiba, de abban a pillanatban izgatottan felkiáltott: Eszembe jutott egy történet! A házigazda örömmel tessékelte vissza a házba. Reb Jákov nem vesztegette az időt, azonnyomban belekezdett: Mintegy tíz éve történt, a keresztény húsvét előtt… Emlékszem, azon a szombaton a Báál Sém Tov furcsa, borongós hangulatban volt. Rögtön a hávdálá után szólt két idősebb tanítványának meg nekem, és azonnal útnak indultunk. A kocsisnak meghagyta, hogy engedje lazára a gyeplőt, mert a lovak maguktól is tudják, hová kell menniük. Egész éjszaka úton voltunk, és másnap reggel ismeretlen városkába értünk. A kocsi díszes ház előtt állt meg. A Bást azt mondta, kopogtassak be, és kérjem meg a háziakat, hogy kis időre hadd pihenjünk meg náluk. Egy idôs nénike nyitott ajtót, és amint megpillantott bennünket, rémülten kiáltott fel: Mit kerestek itt, zsidók? Nem tudjátok, hogy ezeknek most ünnepük van? Nemsokára kijönnek a templomból, ahol ellenünk tüzelik őket, gyűlöletet, erôszakot ültetnek el a szívükben, és a zsidókon fogják kitölteni a dühüket! Ha megtudják, hogy idegen zsidók vannak a városban, biztos, hogy legelôször azokat fogják megtámadni! Meneküljetek, ha kedves az életetek! A szentéletű Bástot azonban cseppet sem rendítette meg a kétségbeesett figyelmeztetés, és beléptünk a házba. Nyugodtan az ablakhoz lépett, kitárta a zsalugátert, és nézelődni kezdett, mit sem törődve az asszony meg a férje figyelmeztetéseivel. A ház a piactérre nézett, amelynek a közepén fából ácsolt emelvény magasodott. Arra szolgált, hogy a püspök prédikációjában innen tüzelje erőszakra és fosztogatásra a csôcseléket: ettől rettegtek a zsidók már jó előre. Egyszer csak megkondultak a harangok, és az emberek mindenfelől a térre tódultak: a város népe és a környékbeli parasztok izgatottan várták a püspököt. Ekkor a Bást hozzám fordult, és így szólt: Jákov, menj ki az emelvényhez! Mielôtt a püspök felmenne, mondd meg neki, hogy itt van a Báál Sém Tov, és azonnal beszélni akar vele! A háziak szörnyen megrémültek. Mondogatni kezdték, hogy ez kész őrültség, úgysem jutok el élve az emelvényig, nem tudom átadni az üzenetet… De nem ijedtem meg: elindultam, hogy teljesítsem a különös megbízást. Átfurakodtam a tömegen, de ügyet sem vetettek rám. A püspök abban a pillanatban érkezett az emelvényhez, amikor odaértem. Jiddisül szólítottam meg, és átadtam az üzenetet, pontosan úgy, ahogy a Bást meghagyta. A püspök nem látszott meglepettnek. Igen, igen… – mondta. – Majd a prédikáció után felkeresem. Visszasiettem a házba, és elmondtam a Bástnak, mit felelt a püspök. A Bást erre azt mondta: menjek újra, és mondjam meg a papnak, hogy azt üzeni, azonnal jöjjön, késedelem nélkül. Így hát ismét odafurakodtam az emelvényhez. A püspök már belekezdett a prédikációba, de én megráncigáltam hosszú köpenyét, és átadtam neki a Bást parancsát. Elsápadt, majd azt mondta a hallgatóságnak, hogy kis időre félbe kell szakítania a szentbeszédet. Lejött az emelvényrôl, és utánam sietett. A Bást egy szobába tessékelte a püspököt, és jó ideig nem jöttek elő. Végül megjelent a Bást, és közölte, hogy azonnal indulunk haza. Beszálltunk a kocsiba, és elkocogtunk. A Bást sem a visszaúton, sem később egyetlen szót sem szólt arról, mi történt közte és a püspök között. Mi pedig, szokásunkhoz híven, sohasem kérdeztük meg… A gazdag zsidó, aki feszült figyelemmel hallgatta a történetet, néhány végtelennek tűnő percig hallgatagon, mozdulatlanul ült, mély gondolkodásba süppedve. Azután felállt, kezét magasba emelte, és felkiáltott: Istennek hála! Dicsőség az Örökkévalónak! – Úgy tűnt, rögvest táncra perdül örömében. Reb Jákov meglepődve, tanácstalanul várta a magyarázatot, de a házigazda csak vállon kapta, és pörgő-forgó chászid táncra kerekedett vele. Végül megnyugodott, és komolyan így szólt vendégéhez: Minden pontosan úgy történt, ahogy elmondtad! Pontosan… Tudom, hiszen… én voltam az a püspök… Reb Jákov elképedt, és növekvő csodálkozással hallgatta a folytatást: Az első pillanatban, amint megláttalak, rád ismertem: tudtam, hogy te voltál a szentéletű Báál Sém Tov hűséges kísérője. De nem árultam el sem neked, sem másnak, hogy már régóta várok rád. Az életem függött attól, hogy megtudjam, nem várakoztam-e hiába az elmúlt tíz hosszú esztendőn át. Most pedig elmesélem neked a történet végét… Zsidónak születtem, és úgy nevelkedtem, mint a többi zsidó gyerek: először chéderbe jártam, majd jesivába. Jó eszű gyerek voltam, gyakran dicsérték az okosságomat. Már kicsi koromban szinte Tóra-tudósnak számítottam. Én azonban azt vettem a fejembe, hogy természettudományokkal és filozófiával akarok foglalkozni. Ott hagytam a szüleimet: azt mondtam nekik, hogy egy híres jesivába megyek tanulni, de valójában Rómába utaztam. Ott eltitkoltam, hogy zsidó vagyok, különben nem járhattam voltna egyetemre. Eleinte titokban még teljesítgettem a micvákat, de amint telt-múlt az idő, lassacskán felhagytam a zsidó szokásokkal. Sikeresen végeztem a tanulmányaimat, és nem tudtam ellenállni a karrier csábításának. Idővel püspökké szenteltek, és szinte teljesen meg is feled-keztem zsidó származásomról. Áldott emlékű őseim azonban, úgy tűnik, nem tudtak belenyugodni, hogy a lelkem elveszett a zsidóság számára. Zaklatott, szorongó lettem, álmaimban gyakran kísértett a gyermekkorom, de az álmok reggelre tovaszálltak, és száműztem őket gondolataimból. Aztán egy éjjel tiszteletet parancsoló férfiú jelent meg álmomban. Azt mondta, ő rabbi Jiszráél Báál Sém Tov, figyelmeztetett arra, hogy zsidó vagyok, és kötelességem visszatérni népemhez. Dühödten azt fe-leltem, hagyjon békén, és hirtelen felébredtem. Szokásom szerint elhessegettem az álmot, nem is gondoltam rá. De a Bást nem hagyott nyugtot. Újból felkeresett, és egyre sürgetőbben ismételte meg kívánságát. Ez után az álom után elkezdtem gondolkodni azon, hogy talán valóban ideje lenne megbánni vétkeimet. Tudtam, hogyne tudtam volna, hogy a megbánás kapui mindig nyitva állnak az őszinte bűnbánók előtt! De vajon van-e elég erőm, hogy megtegyem?… Reggelre kelve, a szokványos napi teendôk közepette elszállt belőlem az akarat, hogy véghezvigyem a hatalmas változást. Ismét elűztem a nyugtalanító álmot. Azon az éjszakán, amelynek másnapján a szenvedélyes prédikációt készültem elmondani, a Bást ismét megjelent álmomban: tudtomra adta, hogy személyesen fog felkeresni, és segít kilábalnom a mocsárból, amelyben fulladozom. Megígértette velem, hogy nem tartom meg a szentbeszédet, elhagyom a várost, és igazi megbánást tanúsítok, báál tsuvá leszek. Reggel azonban, amikor felkeltem, a harangzúgás eszembe juttatta a megbecsülést és jólétet, amelytől búcsút kell vennem. Újra elhagyott a bátorság, és úgy döntöttem, mégis helyet foglalok az emelvényen, amelyet a tiszteletemre ácsoltak a piactéren… Nos, reb Jákov, most már érted, miért nem lepődtem meg, amikor megszólítottál, és átadtad a Bást üzenetét. Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy elmenjek a Básthoz, de a vele folytatott hosszú beszélgetés után végre úgy éreztem, szakítani tudok a múlttal, és igaz szándékkal báál tsuvá lehetek. A Bást elmondta, mit tegyek, hogyan éljek, hogy jóvátegyem az elkövetett vétkeket. Ünnepélyesen megígértem, hogy teljesítem az utasításait. Amikor megkérdeztem, honnan fogom tudni, hogy engesztelésre találtam, így válaszolt: „Egyszer majd felkeres valaki, és el fogja mesélni neked azt, ami a mai napon történt. Ebből tudod majd, hogy vezeklésed elfogadtatott…” Hűségesen követtem a Bást utasításait, és reménykedve vártam a napot, amelyen ígérete beteljesül. Ez hát az oka, hogy állandóan kerestem a találkozást mindenkivel, aki a Bástról szóló történeteket tudott. Számtalan csodálatos mesét hallottam a szent-életű mesterről: ezekbôl merítettem erőt vezeklésem alatt. De mostanáig senki nem hozta el azt a történetet, amelyet oly régóta vágytam hallani! Amikor megérkeztél, biztos voltam benne, hogy végre meghallhatom az annyira áhított szavakat. De valahányszor belekezdtél volna a mesélésbe, hirtelen megnémultál, semmire sem emlékeztél! Így hát azt gondoltam, talán nem teljes a vezeklésem. Mégsem adtam fel a reményt. Ezért kérleltelek, maradj még egy kicsit, és azalatt minden tőlem telhetőt megtettem, hogy bebizonyítsam: őszintén megbántam mindent. Most pedig, miután sikerült felidézned a történetet, tudom, hogy teljessé vált a megtérésem, valóra vált a Bást ígérete. Most már értheted, miért vagyok ennyire izgatott és boldog… A házigazda átölelte reb Jákovot, és így folytatta: – Nem kell többé vándorolnod, mert teljesítetted a feladatot, amelyet a Bást rád bízott. Amiatt se fájjon a fejed, hogy miből tartsd el a családodat: én fogok gondoskodni rólatok. Tiéd lesz a vagyonom fele: tudom, hogy olyasmire fogod fordítani, ami szent emlékű mesterünknek örömére szolgál. El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, hogy megérhettem ezt a napot!
