46. 📖 Slomó sátra – gondolatok a hetiszakaszhoz

A megtérés ereje (Ékev)

A megtérés ereje

A Bál Semtov és az antiszemita pap

Volt egyszer, hol nem volt egy kis falu, ahol egy kis zsidó – a történet kedvéért legyen Mojse – minden pénzét arra költötte, hogy a Bál Semtovról, a haszid mozgalom alapító csodarabbijáról gyűjtött történeteket. Bárki, aki új, még általa nem ismert történettel tudott előrukkolni, annak 1 krajcárt fizetett történetenként. Gyűjteménye olyan nagy volt, hogy alig akadt ember a földkerekség színén, aki újat tudott volna mondani neki. Egyszer azonban olyan ember érkezett kis falujába, akinek a Bálsem minden mozdulatát ismernie kellett. A történet kedvéért legyen az ő neve Jákob – évekkel korábban a csodarabbi titkára volt.

Kétség sem fért hozzá, hogy Mojse, a megszállott gyűjtő, kapva kap az alkalmon és elsőként hívja meg őt vendégül magához a sábesz szent napjára. Az egész falu lázban égett. Bizonyára jó kis vagyonnal végzi majd Jákob a Szombatot. Hát ki más tudna több rég felejtett bálsemes történetet előhúzni tarsolyából, mint ő. Péntek este, ahogy Jákob és vendéglátója, Mojse hazafelé sétáltak a zsinagógából, egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Mire hazaérkeztek, hogy elénekeljék az angyalok köszöntőjét, egy gombostűt nem lehetett elejteni a jómódú Mojse otthonában.
A kidust követően mindenki igazgatottan várta, mikor kezd Jákob a mesélésbe. Kihozták a halat, de ő csendben ült, nem mesélt. „Semmi nem jut eszembe…” – mondta. „Micsoda csaló…” hüledezett a közönség nagy része. „Ha tényleg a csodarabbi titkára volt, akkor lehetetlen, hogy mindent elfelejtett volna.” A házigazda Mojse viszont meglepő módon nagyon türelmes volt. „Nem baj az” – mondta – „majd csak eszedbe jut.” De hiába, az érdeklődők egyre csak fogytak, Jákob pedig egyre csak vakarta az állát. Semmi sem jutott az eszébe…

Késő este volt, amikor a kellemetlen feszélyezettségnek véget vetett. „Szégyellem magam. Soha nem volt velem még ilyen. Kiürült a fejem. Semmire sem emlékszem. Bocsásd meg nekem!” Mojse végtelen türelmes volt: „Semmi baj. Várjuk csak meg a holnapot, hátha reggel emlékezni fogsz.”

Eljött a reggel és a zsinagógában már mosolyogva fogadták Mojse vendégét. „Jól rászedte ez a szélhámos a szerény mesegyűjtőt.” – mondták. Senki nem hitte el, hogy Jákob tényleg ismerte a csodás Bál Semet. Az imának vége lett, és – most már csak ketten – hazaballagtak, Mojse a megszállott gyűjtő, és Jákob a „feledékeny” titkár. Mondani sem kell, hogy a sólet sem hozta meg Jákob emlékezetét. Mojse viszont nem hagyta aludni menni. „Hátha mégis eszedbe jut valami…” – mondta. Jákob viszont alig várta, hogy feljöjjön a három csillag és ő szedje a batyuját. „Maradj még holnapig” – marasztalta Mojse – „hátha mégis eszedbe jut valami.”

Jákobnak nem volt maradása. Amint kiment a szombat szinte kiviharzott Mojse házából. Szégyenében szinte futott, és meg sem állt, amíg a falu széléhez nem érkezett. Ahogy lelasított az erdőben érve, hirtelen felötlött benne egy történet. „Hát ez az. Hogy-hogy eddig ez nem jutott eszembe.” Azon nyomban papírra is vetette, ne hogy ismét elfelejtse. Kihúzta magát, megigazította kaftánját és egyenesen visszaindult Mojse házába.

Amikor a házhoz közeledett, a sötétben nem látta, de messziről is hallotta, hogy vendéglátója az ajtóban áll és zokogva zsoltárokat olvas, de amint meglátta Jákobot, örömmel felkiáltott „Jákob!” – rivalgott – „Hát visszatértél? Csak nem mégis eszedbe jutott valami?! Gyere gyorsan, mesélj, hátha megvált a te történeted!”

„Nagyon különleges ez az eset.” – kezdett Jákob örömmel az elbeszélésbe – „Húsz-harminc éve is történhetett talán. Egy kis községbe érkeztünk egy vasárnap kora délelőtt a Bál Semmel. Azonnal betessékeltek minket a helyi zsidók valakinek a jól védett otthonába, és óva intettek attól, hogy az utcára menjünk. »A főtéren uszít a zsidógyűlölő pap« – mondták. »Ennek sosincs jó vége. Mire vége lesz a beszédnek, jó ha megússzuk egy-két betört ablakkal. Rossz esetben törnek-zúznak, volt hogy a lincseléstől sem riadtak vissza.« A Bál Semtov éppen csak, hogy leült a házban, máris magához intett, és azt kérte, azonnal menjek ki a főtérre és mondjam meg a papnak, hogy a rabbi azonnal látni szeretné.

Már a kérésbe is beleremegtem. Hideg verejték ütött ki rajtam. De a Rebbe mondta, hát nem kételkedhettem. Lesz, ami lesz, elindultam a főtérre. Mondanom sem kell, hogy amikor kiértem, a tömeg döbbenettel fogadott. Annyira megrökönyödtek, hogy utat csináltak nekem egyenesen a pódiumig. A pap megszakította beszédét, én pedig odaléptem hozzá és fülébe súgtam a rabbi üzenetét. Egy ideig habozott, de egy pár másodperc után lelépett a pódiumról, és hallgatósága értetlen tekintetével kísérve utánam jött egészen a zsidó utcáig, be vendéglátónk házába. A házba érve, az otthoniak már aggodalommal telve vártak. Bele sem akartak gondolni milyen szörnyű végkimenetele lehet a Rebbe vakmerőségének. Még jobban megütköztek, amikor magával a pappal léptem a házba. De nem sok idejük volt a történtek átgondolására. A Bál Sem rögtön beinvitálta a belső szobába vendégét, és több órán át zárt ajtók mögött ültek odabent.

Négy-öt óra múlva a pap kisírt és átváltozott arccal rontott ki a szobából. Felindultan rögtön el is hagyta a házat, sőt a falut is… Azóta se látta, se hallott róla senki…”
Jákob nagy megnyugvással fejezte be a történetét, de Mojse még elégedettebb volt. „Na, és tudod mi történt a pappal?” – kérdezte az erre kezeit széttáró Jákobot. „Nos a pap én voltam. A rabbi elmondta nekem a zárt ajtók mögött, hogy zsidó szülők gyermeke vagyok, és akik felneveltek, csak a nevelő szüleim voltak. Képzelheted, hogy mennyire megrázott ez a felismerés. A Bál Sem megértette velem: milyen bűnös voltam, hogy saját népem ellen uszítottam. De azt is hozzátette, hogy a »megtérés kapui« még nem zárultak be előttem… »Mi a teendőm?« – kérdeztem a rabbitól. Ő pedig azt felelte: azonnal hagyjam el a községet, utazzak messzi földre, ahol senki sem ismer, és térjek vissza őseim hitéhez. »De honnan fogom tudni, hogy az Örökkévaló megbocsájtotta bűnömet?« – Faggattam tovább. »Gyűjtsél történeteket rólam« – felelte – »és ha majd egyszer a saját történeted hallod, tudhatod, hogy megbocsátást nyertél az Égben.«”

„Most már talán érted” – fejezte be történetét Mojse – „miért voltam ilyen megszállott történetgyűjtő egész életemben. Amikor megláttam, hogy falunkba jöttél, tudtam, hogy most jött el a reményteljes pillanat. Hiszen ha valaki, akkor te biztos tudod az én történetemet. De csak remélni tudtam, hogy el is fogod mesélni. Amikor viszont láttam, hogy mindent elfelejtettél, megéreztem, hogy nagy baj lehet, az Égben még nem dőlt el a sorsom. Marasztaltalak, mert reméltem, hátha eszedbe jut a történet, de neked nem volt maradásod. Így amikor kiléptél házamból, tudtam, hogy végem van. Az utolsó lehetőségem is elveszett. Teljesen összetörtem és Dávid zsoltárait vettem a kezembe. Zokogva kértem a Mindenhatót , hogy fogadja el jó útra térésemet. Úgy látszik, imám meghallgattatott. Köszönöm neked.”

•••

A megtérés két szintje

„Most pedig Izrael, mit kíván az Örökkévaló, a te Istened tőled; minthogy féljed az Örökkévalót, a te Istenedet, hogy járj minden útjain, szeresd őt és szolgáld az Örökkévalót, a te Istenedet egész szíveddel és egész lelkeddel.” – írja hetiszakaszunk (5Mózes 10:12.).

Nem bonyolult útmutatás, de annál nehezebb a megtartása. Nem véletlen, hogy a Mindenható a vétek, a hiba elkövetés lehetőségére is számított. Ha valaki megbotlik és vétkezik, van lehetősége a visszatérésre. Sőt a tsuvára mindig van lehetőség: „semmi sem áll a megtérő útjába” (Misne Torá, Megtérés szabályai 3:14.).
Ha valaki jó útra tér, Isten és a közösség visszafogadja. A jövőt tekintve tiszta lappal indulhat. De mi lesz mindazon vétkek nyomával és emlékével, amelyeket korábbi életében követett el? Vissza lehet-e térni időben és kijavítani a korábban bemocskolt pillanatokat? Be lehet-e gyógyítania a korábban ütött sebeket?
A zsidó vallás tanítása szerint: igen, méghozzá kétféleképpen, rímelve a fenti „félelemre” és „szeretetre”. Ha valaki istenfélelemből tér meg, akkor „korábbi szándékosan elkövetett bűnei akaratán kívül elkövetett bűnökké alakulnak”. Ha viszont istenszeretetből tér meg „korábbi szándékosan elkövetett vétkei jó cselekedetekké változnak”. (Talmud, Jomá 86b).

Az istenfélelem annyit jelent, hogy felismerjük, mennyire kicsik, semmik vagyunk a Teremtőhöz képest, mennyire végtelenül mérhetetlen a véges a Végtelenhez. Ráébredünk arra, hogy minden pillanatban hogyan teremt minket és a teljes mindenséget a semmiből újra a Jóisten. Ez az ébredés pedig oda vezet, hogy önközpontúságunkat, a vétekre hajtó, kicsinyes, önző akaratosságunkat félrerakjuk. Megtérni istenfélelemből annyit jelent, hogy eljutunk erre a felismerésre és ennek következében térünk a jó útra. Ebben az esetben Isten úgy tekinti, hogy a bűnös korábban csak azért vétkezett, mert nem volt meg benne ez a felismerés, vagyis tulajdonképpen (valódi) akaratán kívül követte el bűneit. „Az ember csak akkor vétkezik, ha megszállja a bolondság szelleme…” (Talmud, Szotá 3a).

Az istenszeretet annyit jelent, hogy a fenti felismerés, Isten végtelen mivolta, a Teremtés csodája, életünk és egészségünk varázslata nem távolságtartó tiszteletteljességre, hanem az eggyé válás vonzalmára ösztökél bennünket. Erre ráeszmélvén felébred vágyunk a Valódi Léttel való egyesülésre. Felismerjük, hogy minden egyes jó cselekedettel, minden egyes micvával közelebb kerülünk a valósághoz és igazi énünkhöz, ezzel szemben pedig minden vétekkel az összetartó kötél még egy fonalát vágtuk el. Ez a felismerés – az, hogy vétkeink által mennyire messzire kerültünk – csak még erősebben hajt bennünket a jó útra térés irányába. A friss hideg víz értékét is igazán csak a szomjúság idején tudjuk értékelni. „Szomjúhozik reád lelkem, eped utánad testem, száraz és bágyadt földön, víz nélkül.” – fogalmazott Dávid király (Zsoltárok 63:2.). Így aztán, visszamenőleg tulajdonképpen maga a vétek az, ami felerősíti a szándékot tudatunkban, hogy még jobban igyekezzünk közeledni a szeretett Örökkévalóhoz.

Nem hiába tanították bölcseink: azon a szinten „ahol a megtért áll, ott még a tökéletes igazak sem tudnak megállni”.

  • Küldés emailben

Fejezetek