19. ? Mélységből kiáltok – Rabbinikus kérdések és válaszok a Holokausztból

A mártírhalálra mondandó áldás

19. A mártírhalálra mondandó áldás


Kérdés: Újra elfutja szememet a könny, ha visszagondolok azokra a zsidókra, akik vértanúhalált halva megszentelték Isten nevét a „Fekete Napon”, ahogyan a kovnói zsidók ezt a napot, 5702. márchesván 8ik napját – 1941. október 29ét – nevezték. Azon a napon férfiak, nők és gyermekek tömegét, fiatalokat és öregeket, gyermekeket és karon ülő kisbabákat, mészárolt le az irgalmatlan ellenség.
Azon a napon rendeletben tudatták az átkozott németek, hogy a gettó minden egyes lakójának, kivétel nélkül, meg kell jelennie a Demokratiaplatzon, mert a németek szemlét akarnak tartani. Aki otthon marad, azt kivégzik.
Lehetetlenség leírni azt a félelmet és rettegést, ami úrrá lett a gettó zsidóin, hisz mindnyájan tisztában voltunk vele, hogy sorsunk pecsételődik meg azon a napon. Kiürültek a gettó házai: a szülők karjukra vették kicsi gyermekeiket; az idősebb gyerekek támogatták öreg szüleiket, a gyengéket és betegeket saját családjaik szállították el a kijelölt helyre. Mindnyájan sírva vonultunk a rettegés tere felé – sírás s jajveszékelés töltötte be a levegőt. Egyszerűen lehetetlen érzékeltetni azoknak a perceknek és óráknak a gyötrelmét. Mi, akik nem tudtuk, milyen vég vár ránk, abban biztosak voltunk, hogy boldog végre semmiképpen sem számíthatunk.
Viharos idő volt aznap. Hó és eső is esett, mintha az angyalok érezték volna rettegésünket, és könyörögtek volna Istennek, tanúsítson irgalmat a maradék lemészárolandó zsidók iránt.
Mintegy 30.000 gettólakó gyűlt össze a téren, és várta, hogy megjelenjen Roka, a német gyilkos, a válogatásért felelős Gestapo tiszt. Rajta múlott a várakozó zsidók sorsa.
Egy Élijáhu nevű zsidó férfi, aki Varsóból Litvániába szökött, hogy elkerülje a német csapdát, tudatában volt annak, hogy a téren várakozó emberek zömét ki fogják végezni másnap. Megkérdezte tőlem: „Mi a pontos szövege annak a bráchának, amelyet az Isten nevét megszentelőknek kell elmondaniuk, mielőtt a halálba küldik őket? Vajon azt kell mondani, hogy »áser kidsánu bemicvotáv, vecivánu ál kidus Hásém« (Aki megszentelt minket parancsolataival, és meghagyta nekünk a Név megszentelését)”, vagy azt, hogy »vecivánu lekádés et Hásém« (… és meghagyta nekünk, hogy szenteljük meg a Nevet)?” Tudni akarta a pontos szöveget, hogy annak elmondásával teljesíthesse élete talán legutolsó micváját. Ráadásul minél több másik zsidónak is el akarta mondani, milyen áldást mondjanak majd, ha rájuk kerül a sor, hogy szembenézzenek a halállal.

Válasz: Úgy rendelkeztem, hogy a megfelelő áldás nem az általa említett szövegek valamelyike, hanem az a szöveg, amelyet a Söláh – Sné luchot hábrit – szerzője állapított meg, amely így hangzik: „áser kidsánu bemicvotáv vecivánu lekádés Smo bárábim” (… és meghagyta nekünk, hogy szenteljük meg az Ő Nevét nyilvánosan). Én magam is ezt a szöveget szándékoztam elmondani.
Reb Élijáhu többször elismételte a szöveget, majd más zsidókkal is tudatta a helyes megfogalmazást, hogy fel legyenek készülve, ha eljön számukra az idő, hogy meghaljanak, Isten nevét megszentelendő.
Később elmondta nekem, hogy a mártíriumot szenvedett gáón, Ráv Elchánán Wassermann úgy utasította a fiát, Ráv Náftálit – Isten vegyen elégtételt mindkettejükért! –, aki ekkor maga is ott volt a kovnói gettóban, hogy a Söláhban megállapított áldásszöveget mondja, ha eljön az idő, és a Chofec Chájimra hivatkozott, mint szaktekintélyre.
Én is hallottam a Chofec Chájim unokájától, Rabbi Jehosua Levinsontól – Isten vegyen elégtételt érte is! –, aki ott volt velünk a gettóban, hogy azt mondta neki a nagyapja az első világháború idején –, amikor Petlura, Machno és mások által vezetett rablógyilkos bandák kóboroltak szerte Oroszországban –, hogy ha úgy hozza a sors, az embernek a Söláhban megállapított szöveget kell elmondania.

  • Küldés emailben

Fejezetek