11. ? Zsidó mesék, legendák, történetek

A különös találkozás

Reb Mose, a korici reb Pinkász fia, rabbi Snéur Zálmánnak, a chábád mozgalom alapítójának odaadó híve volt. Így hát amikor elhatározta, hogy nyomdát nyit Szlavitán, elment tanácsot kérni a rebbéhez, aki akkor Ljozsna városában lakott. Abban az időben az orosz kormány szigorú ellenőrzés alatt tartotta a héber nyelvű könyvkiadókat és nyomdákat. Az ilyenek létesítésére külön engedélyt kellett kérni a kultuszminisztériumtól. Ez sosem ment egyszerűen, különösen nem akkor, amikor a miniszter történetesen hírhedt zsidógyűlölő volt, ráadásul a kormánytisztviselőket is le kellett fizetni a zsidóknak nyújtott “kedvezményekért”. Reb Mose jól tudta, hogy még ha sikerül is megszereznie az engedélyt, tekintélyes összeget kell érte fizetnie, és egyéb nehézségekkel is szembe kell néznie. Éppen ezért fontosnak tartotta, hogy a rebbétől nem csupán tanácsot, hanem áldást is kérjen. Az Öreg Rebbe azt javasolta reb Mosénak, keressen fel a Dnyeper-parti Mogiljov városában egy bizonyos melámedet, reb Jiszroélt, és kérje meg, hogy utazzék vele Vilnába, ahol Isten segítségével megvalósíthatja tervét. Reb Mose nem nagyon értette, miért tanácsolta ezt a rebbe. Soha még csak hírét sem hallotta ennek a reb Jiszroélnak, és el sem tudta képzelni, hogy az miben segíthetne neki. Azt sem tudta felfogni, miért kellene Vilnába utaznia, hiszen az engedélyt Szentpétervárott adják, ott vannak a kormányhivatalok! De a rebbe világosan megmondta, mit kell tennie, ezért hát nem tépelődött tovább. Így aztán elutazott Mogiljovba. Megtudakolta, hol lakik reb Jiszroél, a tanító, majd megkereste a házát. Éppen tanítás volt. Megvárta, míg elmennek a gyerekek, majd elmondta, miért jött. A melámed felettébb meglepődött. – Mi közöm nekem az orosz kormányhoz? – kérdezte. – Évek óta tanítgatok, és soha semmi dolgom nem volt sem a kormánnyal, sem más hatósággal. Ráadásul rosszul is beszélem az orosz nyelvet, és biztos vagyok benne, hogy nem tudnám befolyásolni a kultuszminisztert. Hagyjam itt a gyerekeket, és utazzam Vilnába, csak azért, hogy veled legyek? – Hidd el, reb Jiszroél, én sem értem, mi okból mondta ezt a rebbe, de hát kik vagyunk mi, hogy kételkedjünk benne? Tudod – tette hozzá –, nemcsak arról van szó, hogy személy szerint nekem szívességet teszel, vagy segítesz munkaalkalmat teremteni azoknak a zsidóknak, akik a nyomdámban fognak dolgozni. A legfőbb cél, hogy szent könyveket nyomtassunk: imakönyveket, a Bibliát, a Zsoltárokat, a rebbe műveit és tanításait. El tudod képzelni, mit jelent ez? Ami pedig a tanítványaidat illeti, ki mondta, hogy magukra maradnak? Ne aggódj miattuk: gondoskodom másik tanítóról, és megfizetem arra az időre, míg távol vagy. – Reb Mose kitartóan kérlelte a melámedet, hogy segítsen teljesíteni a rebbe utasítását, bár egyikük sem volt tisztában vele, hogyan segíthetne. – A rebbe bölcs és jámbor ember, akire nyugodtan rábízhatjuk magunkat, de csak akkor, ha szó szerint követjük a tanácsát. Reb Jiszroél végül beleegyezett, hogy elkíséri reb Mosét Vilnába. Miután megérkeztek Vilnába, reb Mose és reb Jiszroél felkereste a gazdag reb Méir Refoélszt, a hitközség vezetőjét. Reb Mose elmondta jövetelük célját. – Hát itt lennénk, és bízunk benne, hogy tanácsot tudsz adni, mitévők legyünk… Most reb Méiren volt a csodálkozás sora. – Meglep, hogy a rebbe azt mondta, utazzatok ide, hiszen a kultuszminisztérium köztudomásúlag Szentpétervárott van, és oda kell folyamodni az engedélyért… – mondta. – Viszont jól tudom, hogy bölcsen tesszük, ha követjük az utasításait. Tudjátok, én nem születettem chászidnak, de ma már a rebbe odaadó híve vagyok. Ezért csak annyit mondhatok, szívesen látlak benneteket a házamban, aztán majd meglátjuk, mi lesz… Néhány nappal később reb Méir így szólt vendégeihez: – Menjünk be a városba, hiszen nem sok értelme van annak, hogy itthon üldögéljünk! Elvitte őket, hogy járjanak egyet a városi parkban, majd leültek egy padra. Reb Méir és reb Mose nemsokára élénk, chaszidikus beszélgetésbe merült a rebbe különféle tanításairól. Miközben beszélgettek, reb Méir észrevette, hogy egy elegáns úr sétál el előttük, lelassítja a lépteit, belehallgat a beszélgetésükbe, majd visszafordul, hogy többet halljon, sőt leül egy közeli padra, és egyre csak őket figyeli. Feltűnt, hogy az idegen, aki nagyon fontos, befolyásos személyiségnek látszott, le nem veszi a szemét reb Jiszroélról, mintha ismerős lenne neki, vagy azt próbálná eldönteni, nem téveszti-e össze valakivel. Reb Méir, aki hozzászokott, hogy magas rangú személyekkel érintkezzék, odament az ismeretlenhez. – Bocsásson meg, uram – mondta udvariasan, szép oroszsággal –, úgy látom, érdekődik a barátom iránt. Ha beszélni szeretne vele, szívesen bemutatom önnek. – Igen, valóban szeretnék beszélni vele – felelte a férfi. – De nem itt. Szeretném, ha felkeresne a szállodámban. – Névjegyet vett elő, és ráírta a szálloda nevét. – Kérem, adja át neki ezt a névjegyet: szeretném, ha holnap reggel tízkor felkeresne. – Ezzel felállt, és elsétált. Reb Méir visszatért vendégeihez. Átadta a névkártyát reb Jiszroélnak, majd megkérdezte, ismeri-e az idegent vagy a kártyán szereplő nevet. Reb Jiszroél felvonta a vállát: – Hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen urakat ismerjek? Reb Méir rápillantott a névjegyre, és derűsen állapította meg: – Ha nem tévedek, a kultuszminiszter neve áll rajta… Reb Mose és reb Jiszroél egyszerre pattant fel: – Ez lehetetlen! – Különös… nagyon különös… – jegyezte meg reb Méir. – De azt jelzi, hogy az isteni Gondviselés munkálkodik az érdekünkben. Nos, meglátjuk mit hoz a holnapi találkozás… Most pedig menjünk haza, és koccintsunk lechájimot! Másnap reb Jiszroél nem minden félelem nélkül elment a megbeszélt találkozóra. A nemesember már várta. Barátságosan kezet nyújtott reb Jiszroélnak, majd megkérdezte, honnan utazott ide. – Mogiljovból jöttem. – Nem, nem, Sklovból érkeztél! – erősködött a férfi. – Valóban Sklovban születtem, és ott is éltem, míg meg nem házasodtam. De már több mint húsz esztendeje Mogiljovban lakom – magyarázta reb Jiszroél, és közben azon tűnődött, honnan tudhatja ezt az ismeretlen. – Látom, nem ismersz meg – mondta az. – Nem emlékszem… Már találkoztunk volna? – El kell mondanom egy történetet… – kezdte a nemesember. Arcáról eltűnt a mosoly, a helyét különös, merengő kifejezés foglalta el, és úgy fűzte a szót, mintha álmában beszélne. – Több mint húsz évvel ezelőtt élt Sklovban egy zsidó fiú, aki rossz útra tévedt. Nem zsidókkal barátkozott, el-elmaradozott a jesivából, és egyre több komiszságot követett el. Árva gyerek volt, a hitközség viselte gondját. A vezetőség mindent megtett, hogy jobb belátásra bírja, és rávegye, hagyjon fel elvetemült szokásaival. Amikor látták, hogy semmi sem használ, bezárták a sil bejáratánál álló ketrecbe. A nyilvános megszégyenítéssel intő példát akartak mutatni, mert ilyen büntetést abban az időben már csak akkor alkalmaztak, ha minden más eszköz elégtelennek bizonyult az elcsavargó gyerekekkel szemben. Képzelheted, mit érezhetett az a fiú az egész hitközség gúnyolódásának és megvetésének kitéve: volt, aki még le is köpte. Már-már ott tartott, hogy egy percig sem bírja tovább a megaláztatást, amikor egy jótét lélek megszánta, és egy alkalmas pillanatban kiszabadította a szégyenketrecből… A fiú világgá ment, és végül Szentpéterváron kötött ki. Ott találkozott egy pappal, aki rábeszélte, keresztelkedjék ki, és lépjen be egy szerzetesrendbe. Később elvégezte az egyetemet, és idővel kultuszminiszter lett belőle… A miniszter elhallgatott. Hosszan kémlelte reb Jiszroél arcán a felismerés jeleit, majd így szólt: – Én vagyok az a fiú! Megismersz? – Igen, most már emlékszem arra a szerencsétlen fiúra, ott a kalodában… – felelte reb Jiszroél, miután felocsúdott a meglepetésből. – De valószínűleg nem ismertelek volna fel, ha el nem árulod, hogy te vagy az. – Nem számít. Az a fontos, barátom, hogy a sors ismét összehozott bennünket itt, Vilnában, ahová éppen tegnap érkeztem meg, mert el kell intéznem néhány dolgot. Soha nem felejtettelek el, és azt sem, hogy akkor megszántál. Mindig is gyűlöltem a zsidókat, de irántad hálát éreztem, és reméltem, hogy egy szép napon alkalmasint viszonozhatom a jóságodat. El sem tudod képzelni, mekkora örömöt éreztem tegnap, amikor megpillantottalak és rád ismertem a parkban! Kedves barátom, hogyan tudnám meghálálni, amit tettél értem? – Hadd kezdjem azzal – felelte reb Jiszroél –, hogy amit te sorsnak nevezel, az nem más, mint az isteni Gondviselés, hásgáchá prátit, amint ez az én történetemből kiderül… – Majd elejétől végéig elmondta a miniszternek: azért jött Vilnába, mert egy szlavitai zsidó, aki ott akar nyomdát nyitni, a ljozsnai chászid rebbe tanácsára felkereste őt, a mogiljovi melámedet, hogy utazzék vele Vilnába, ahol a rebbe szerint meg fog oldódni az engedélyezés kérdése. – Ez hozott össze bennünket Vilnában – fejezte be reb Jiszroél. – Így hát az lenne a legnagyszerűbb jutalom számomra, ha megadnád az engedélyt a barátomnak, hogy nyomdát nyithasson Szlavitán. A minisztert szemmel láthatóan megdöbbentette a különös történet, és izgatottan felkiáltott: – A ti rebbétek Isten embere, egy próféta, csodatevő! – Elgondolkodott, majd azt mondta: – Igen, csodatevő! Mert megtörtént a legnagyobb csoda: egy pillanat alatt szertefoszlott a zsidók iránti gyűlöletem, ami azóta égett a lelkemben, mióta elhagytam Sklovot, pedig minden bizonnyal megérdemeltem azt a büntetést… Biztos lehetsz benne, barátom – jelentette ki –, hogy örömmel teljesítem a kérésedet, és amint visszatérek a fővárosba, elküldöm a hivatalos engedélyt. Reb Jiszroél melegen köszönetet mondott a miniszternek, és rögtön indult volna is, hogy megvigye a jó hírt reb Mosénak. De a nagyúr még tartóztatta. – Várj csak! – mondta. – Az engedély a barátodnak szól, én pedig személyesen neked tartozom hálával. Mit szólnál, ha megszerezném neked a szentpétervári lakhatási engedélyt, és elintézném, hogy állami megbízásokat kapjál, amiből meggazdagodhatsz? Reb Jiszroél köszönettel visszautasította a nagylelkű ajánlatot. – Hála Istennek, megélek a városkámban a tanításból: nagyon szeretem a tanítványaimat. Nem való nekem Szentpétervár! – Hát ha így van, akkor legalább ezt a kis ajándékot fogadd el tőlem! – mondta a miniszter, azzal elővette a tárcáját, és kiállított egy csekket kétezer rubelről. – Igazán nem nagy áldozat, hiszen vagyonos ember vagyok. Nagyon kérlek, ne utasítsd vissza, tégy vele, amit jónak látsz! Hosszú éveken át élt bennem a remény, hogy egyszer találkozom a jótevőmmel, és most, a szent rebbének hála, teljesült a kívánságom… Reb Jiszroél mélyen meghatódott a miniszter őszinte szavaitól, elfogadta a pénzt, majd szeretettel búcsút vettek egymástól. A tanító nagy örömmel újságolta el a hírt reb Mosénak és a hitközségi vezetőnek, akik már izgatottan várták visszatérését. Részletesen elmesélte, mi történt, és ők nem győztek álmélkodni azon, hogy az isteni Gondviselés milyen csodálatos módon teljesítette be a rebbe tanácsát és áldását…

  • Küldés emailben

Fejezetek