1/a. ? Zsidónak lenni

A judaizmus alappillérei

  1. fejezet

A JUDAIZMUS ALAPPILLÉREI

 

Izrael: a nép

A héber, izraelita és zsidó kifejezések a történelem során mindig is rokon értelműek, egymással helyettesíthetők voltak. A Biblia Ábrahámot ivriként – héberként – említi, talán mert az Eufrátesz-folyam túlsó (keleti) partjáról jött, az „ivri” pedig azt jelenti: „túlparti”. Izrael Jákobnak, Ábrahám unokájának új neve volt, ezért nevezik tizenkét fiát és azok leszármazottait Izrael gyermekeinek, izraelita nemzetnek vagy népnek. A zsidó szó Judának, Izrael fiának, a tizenkét törzs közül a legtekintélyesebbnek a nevéből ered. Ezen a néven vált ismertté az egész nép Izrael Északi Királyságának i. e. 722-ben bekövetkezett bukása után, amelynek tíz törzs esett áldozatául, s amelyet csak a Júdeai Királyság alattvalói éltek túl. Ezért nevezik ma a népet zsidónak, hitét judaizmusnak, nyelvét hébernek,[1] országát pedig Izraelnak.

Ez a nép, Izrael, olyan, mint egy család, amelynek ősei a körülbelül 38 évvel ezelőtt élt Ábrahámtól, a hébertől származnak. Az egyistenhit, amelyet Ábrahám szilárdan megtartott, és az általa kötött „szerződés Istennel”, amelyet utódai folyamatosan megerősítettek, egy sajátos hit letéteményesévé avatta ezt a családot. A család sohasem követelt különleges jogokat e hit alapján a maga számára: ellenkezőleg, buzgón igyekezett másokat is bűvkörébe vonni. Ahogyan az Isten-mámoros család és a hitében osztozók létszáma növekedett, s elfogadta a Tórát, az isteni alkotmányt, birtokba vette a földet, amelyet a világegyetem Gazdája neki ígért, kezdte magára ölteni egy nemzet jellemvonásait, egy népét, amelynek tagjai egy nyelven beszélnek, egy adott földrajzi területen laknak, közös emlékezettel, közös sorssal rendelkeznek, és a nemzeti szuverenitás ismertetőjegyeit hordozzák.

Eredetük alapján a zsidók mindig is egy család tagjainak tekintették magukat, persze egy terjedelmes család szétszóródott tagjainak, de mindenképpen egy famíliához tartozóknak. A családhoz tartozás anyai ágon öröklődik. Minden zsidó asszony gyermeke ebbe a családba születik bele. A családtagság joga azonban sohasem korlátozódott a születés jogára. Mindig is megszerezhette bárki, s aki kész a család hitét osztani, azt „örökbe fogadhatják”. A zsidóságba való betérés nemcsak hitsorsosi viszonyt jelent Izrael gyermekeivel, hanem a hit által a betért maga is Izrael gyermekévé válik, teljes mértékben jogosult részesedni az örökségből és az előjogokból, ugyanakkor köteles viselni a terheket és megpróbáltatásokat. A zsidó hit elfogadásával a betért csatlakozik a zsidó néphez vagy nemzethez. A jelenbeli vallási kötelezettségek, a jövőbeli szellemi feladatok vállalásával a közös múlthoz is odaláncolta magát.

Minden családban természetesnek számít a mások kirekesztése, a befelé fordulás, ez a család azonban sohasem rekesztett ki senkit. Az üldöztetések idején néha önvédelmi okokból bezárkózott, de általában kifelé tekintett, és átfogta az egész világot. A Jeruzsálemben álló központi szentélyt a zsidók úgy tekintették, mint „az imádság házát minden nép számára” (Ézsaiás 56:7., lásd még 1Királyok 8:41-43.).

Az egyediség hangsúlyozása mellett ez a különleges család az egyetemesség legnemesebb formáját tükrözi. Az egyetemesség, amely átitatja Izrael hitét, nemcsak teológiai formulákban és a jövendő álomképeiben fogalmazódik meg, hanem magában a nép összetételében is. Ennek a látszólag elzárkózó népnek a tagjai között a legvilágosabbtól a legsötétebbig minden bőrszínárnyalat megtalálható, és ezek a legkülönbözőbb kulturális adottságokat képviselik. A köztük fennálló különbségek, az általuk beszélt nyelvek sokfélesége ellenére a zsidók rokonoknak tekintik egymást, egy közös sémita családból származó hittestvéreknek. Habár a vallás fűzi össze őket, és a betérők is csak a vallás alapján lehetnek tagjai a közösségnek, ez a rokoni érzés nagyon erős – sőt a dolog még rejtélyesebb, ha figyelembe vesszük, hogy azokat a zsidókat is, akik fellázadnak a hit ellen, és elvetik a vallás gyakorlatát, zsidóknak tekintik, és többnyire ők maguk is érzik a rokoni kötelékek szorítását.

A zsidó népnek ez a rokonságérzése „misztikusabb” tapasztalatból eredhet, semhogy ésszerű meghatározást lehetne adni rá. Talán ez az egyik oka annak, hogy a zsidó népre sohasem lehetett a történészeknek vagy a szociológusoknak a nemzeti, faji, vallási és egyéb társadalmi csoportosulások meghatározására használt, hagyományos kategóriáit alkalmazni. Azon kívül, hogy a zsidóság nyilvánvalóan nem faj – hiszen a „faj” biológiai kategória -, nem csak egy vallás híveinek összessége, még ha az is, és nem csak nemzet, még ha az is a „nemzet” definíciójának értelmében. A problémát többnyire úgy oldják meg, hogy a „nép” kifejezést használják a „hívők” vagy a „nemzet” helyett. A zsidó nép kategorizálásának nehéz volta valószínűleg kivételességéből ered. Ezt a kivételességet örök bélyegként süti a hívő emberre az isteni parancsolat: „…papok királysága és szent nép lesztek…” (2Mózes 19:6.). 

A zsidó népről szól ez a költői leírás: 

Van az óceánban egy folyó. A legnagyobb aszályban sem szárad ki, a legvadabb áradáskor sem önt ki. A Mexikói-öbölben ered, és a délsarki tengerekbe torkollik. Ez az Öböl-folyó. Sehol a világon nincs több ilyen fenséges víz. Folyása sebesebb, mint a Mississippié vagy az Amazonasé, vízhozama pedig több mint ezerszer nagyobb ezekénél. Az öböl és a carolinai partvidék között félúton vize indigókék: színe oly élesen elüt a tengervízétől, hogy szabad szemmel látható. Előfordul, hogy egy hajó félig az Öböl-folyó vizében úszik, félig a közönséges tengervízben: oly éles a határvonal, oly erős a vonzás a két víz között, és az Öböl-folyó oly erősen ellenáll a tengervízzel való keveredésnek. A fizikai világ e különös jelenségének megvan az erkölcsi párhuzama is. Van egy magányos folyó az emberiség óceánjának mélyén. Az emberi csábítások leghatalmasabb áradata közepette sem önt ki, s a legádázabb kegyetlenkedések tüze, még ha hétszer szították is fel a vallási fanatizmus kemencéjében, sem képes kiszárítani, bár hullámait kétezer éve mártírok vére festi vörösre. A világ történetének hajnali szürkületében ered, s torkolata valahol az örökkévalóság árnyai között van. Ez sem vegyül össze a körülötte hömpölygő hullámokkal, s a határvonal, amely elválasztja nyugtalan habjait az emberiség közönséges vizétől, szintén tisztán látható szabad szemmel. Ez a zsidó nép.

Izrael, noha kicsiny és magányos nép, sohasem zárkózott magába. Bár magában állt, mégsem állt külön. A zsidó történelem mindig is összefonódott a többi nemzet és birodalom történetével. „A zsidók… a legtöbb emberi karriernek tanúi és társai voltak, több részük volt ezek megalapozásában, kialakításában és fejlesztésében, mindenekelőtt pedig az általuk okozott szenvedésben, mint bármely más népnek…” – írta Ernest van den Haag. A zsidók története a köztük és a világ többi része között fennálló kölcsönhatás története – noha a nyugati tudósok, akik dominánsan keresztény társadalomban élnek, hajlamosak rövidlátó módon a zsidóknak és a judaizmusnak e történetben játszott szerepét a zsidók és a judaizmus magánügyének tekinteni. A történelmi, szociológiai és filozófiai írásművek szerzőinek nincs különösebb mondanivalójuk a zsidó népről vagy a zsidó gondolkodásról a keresztény kor kezdete után. A judaizmussal és a zsidókkal szembeni előítéletek, amelyek oly sokáig tükröződtek a keresztény egyetemek tananyagában és tankönyveiben, tovább befolyásolták a tudományos világ szemléletét, azután is, hogy ezek az intézmények kikerültek az egyházi befolyás alól, és világiakká váltak. Maguk a zsidók is ezeknek az előítéleteknek a hatása alá kerültek ebben a tudományos környezetben, és kételkedés nélkül magukévá tették ezeket. Többnyire figyelmen kívül hagyták saját történelmüket és filozófiájukat, s elfogadták azt a nézetet, hogy a Biblia korán kívül egyáltalán nem létezett zsidó gondolkodás, vagy ha volt is, nem játszott különösebb szerepet a tudományban.

Bár a történelem során mindig megtagadták, lebecsülték, elutasították, semmibe vették, üldözték és akadályozták őket, mégis a zsidók és a judaizmus, a nép és szent könyvei hozták mozgásba azokat az erőket, amelyek forradalmi változásokat és haladást indítottak el a Nyugat vallási, természet- és orvostudományi és társadalomfilozófiai gondolkodásában. Köteteket lehetne írni az egyes zsidók szerepéről az alkotómunka minden területén, az emberi tudás előrevitelében, a szenvedés enyhítésében, a kereskedelem fejlesztésében. A hagyományos judaizmusban gyökeredző, tettekben megnyilvánuló társadalmi igazságérzet jelentős hatással volt korunkra is.

Egy olyan népnek, amely számban jelentéktelen, „a legkisebb a népek között” – hámeát mikol háámim, ahogyan a Tóra mondja -, mégis ekkora eredményeket tud felmutatni, és oly régóta ellenáll minden, a történelem folyamán beolvasztására, sőt megsemmisítésére irányuló kísérletnek, valami többel is kell rendelkeznie, mint puszta képességekkel. A hívő zsidók ezt a „valami többet” úgy tekintik, mint az isteni jóslat beteljesülését – „…és áldást nyer általad meg utódod által a föld minden nemzetsége…” (1Mózes 28:14.) – és Izrael Istennel kötött szerződésének megvalósulását: „Mert szent népe vagy te az Örökkévalónak, a te Istenednek, és téged választott ki az Örökkévaló, hogy az Ő tulajdon népe légy mindazon népek közül, amelyek a föld színén vannak.” (5Mózes 14:2.). A hithű zsidók alázattal és hálával fogadják el ezt a szerepet, amely amennyire kitüntető, éppannyira bilincsbe is veri őket, és súlyos terhet ró rájuk. Az Örökkévaló szolgáinak tekintik magukat, akik mindenkor készek teljesíteni az Ő parancsait. Az Örökkévaló szolgálata különféle formákat ölthet: a Tóra tanulásának szentelt életet, a vallási és etikai parancsolatok teljesítését, a társadalmi igazságosságért és jogokért folytatott harcot. A tanult, vallásos zsidó valamilyen módon mindenképpen szolgál.

A hívő zsidó számára, bármilyen formában teszi is kötelességét, s bármilyen „kicsinynek”, „jelentéktelennek” tűnik is saját léte, az Örökkévaló parancsainak teljesítése kozmikus jelentőséggel és céllal bír.

A nem hívő zsidót, aki nem tekinti magát mindenekelőtt az Örökkévaló szolgájának, kínosan érint minden utalás arra, hogy Izrael az isteni gondoskodás gyönyörűségeinek részese, vagy hogy nemzete előtt különleges feladat áll. Ez a téma még a nem zsidók között is feszélyezi, és elzárkózik az erről való beszélgetés elől. De a zsidó történelem tényeinek elutasítására tett kísérleteit maga a történelem fullasztja kudarcba, amely bizonyítja, hogy a zsidók nem „olyanok, mint a többi nép”, nem csupán nemzeti sajátosságaikban különböznek azoktól.

Hisszük, hogy a világ többi népének is megvan az Isten által kitűzött célja és feladata, mivel Isten az egész világ Istene, nem csak a zsidóságé. Tudjuk, hogy isteni rendelkezés alapján töltjük be saját feladatunkat, amit maga a történelem tanúsít. Ez különleges célt ad az életnek, értelmet létünknek. E cél nem az, hogy mindenkit zsidóvá neveljünk, hanem az, hogy a világ népei, bármiben higgyenek is, megismerjék Isten egyedülvalóságát, és elfogadják az alapvető értékeket, amelyeket ez az Isten kinyilatkoztatott számunkra. A cél abban áll, hogy általunk áldott legyen „a föld minden nemzetsége” (1Mózes 12:3.).

Ennek a feladatnak a teljesítése biztosítja a zsidók számára a nap eljövetelét, amelyen „a világ tökéletessé válik a Mindenható uralma alatt, és az egész emberiség a Te nevedhez fohászkodik”. Ezek a szavak – bármenyire természetfölöttien hangzanak is – adják meg az egyetlen elfogadható magyarázatot arra, hogy Izrael az egész léte során kiállt támadások és fenyegetések ellenére életben maradt, és sikerült tért hódítania a legtöbb nemzet gondolkodásában. Ezekben a szavakban fedezhetjük fel az Izraelre egész története folyamán ránehezedő szenvedés és a szétszóratás értelmét éppúgy, mint felemelkedésének, megerősödésének és Cionba való visszatérésének értelmét. 

Izrael országa

A zsidó népet és az Erec Jiszraél néven ismertté vált földet, Izrael országát összefűző szoros kötelék Ábrahám idejéből ered.  

„Szövetségre lépek veled, sőt utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékükkel. Mert Istened leszek, és utódaidnak is. Neked adom és utódaidnak a földet, hol jövevény vagy, Kánaán egész földjét birtokul örökre, és Istenük leszek.”

(1Mózes 17:7-8.)

Ezzel kezdődött az Izrael és az akkor – 38 évvel ezelőtt – Kánaánnak nevezett, később Izrael országává lett föld közötti kötelék története. Izrael gyermekei, akik sokáig éltek Egyiptomban rabságban és elnyomatás alatt, az onnan történt tömeges kivonulás után visszatértek a számukra ígért földre. Mózes utolsó próféciájában, közvetlenül halála előtt, ezt olvassuk: „És mondta neki az Örökkévaló: Ez az az ország, amelyről megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, mondván: Utódaidnak adom…” (5Mózes 34:4.) Innen származik „az Ígéret Földje” név, amely az Izraelnak ígért földet jelenti.

Az Egyiptomból történt kivonulás és Izrael földjének elfoglalása olyan, mint az Izraelnak Istennel kötött szerződéséhez csatolt történelmi függelék. Csakis Izrael földjén lehetséges az Örökkévaló parancsainak maradéktalan teljesítése; csakis Izrael földjén lehet „az a hely, amelyet kiválaszt az Örökkévaló” – a jeruzsálemi Moria-hegy -, ahol a zsidó nép állandó központi szentélye felépülhet; csakis Izrael földjén bontakozhatnak ki Izrael gyermekeinek mint népnek a képességei; csakis Izrael földjét ígérte Isten Izraelnak, és csakis ott lehet foganatja áldásainak – amennyiben Izrael hűségesen teljesíti a parancsolatokat, és engedelmesen betartja a szerződésben foglaltakat. A népnek „szent néppé” kellett válnia, országának pedig „szent földdé”. Nem mocskolhatták be az akkoriban szokásos pogány praktikákkal. Ezeket a rítusokat, a szentséggyalázást, a bálványimádást az izraelitáknak ki kelett űzniük földjükről.

Nachmanides – rabbi Mose ben Náchmán, a 13. században élt nagy tudós és bölcs – szerint a Szentföld elfoglalása és az ott való letelepedés bibliai parancsnak számít, amelyet a zsidók kötelesek teljesíteni, mert meg van írva: „Foglaljátok el az országot, és lakjatok benne, mert nektek adtam az országot, hogy bírjátok.” (4Mózes 33:53.) Nachmanides úgy tekinti a Szentföld Izrael által történő elfoglalását, mint a világ sorsát eldöntő eseményt. „Ameddig Izrael birtokolja azt [ti. a Szentföldet], a Föld az Ő alattvalója marad” – mondja. Előfordulhat, hogy egy mai amerikai ugyanerre a gondolatra jut a napihíreket olvasva: „Úgy látom, ami Izraellel történik, az fog történni mindannyiunkkal.”

Amióta az izraeliták 3200 évvel ezelőtt – a polgári időszámítás előtt 1200 körül – először letelepedtek Kánaán földjén, azóta mindig éltek zsidók az országban. Sokszor hódították meg idegen hadseregek, és uralkodtak fölötte idegen uralkodók, előfordult, hogy kisebb részük maradt az országban, míg többségük elmenekült vagy kiűzetett, de sohasem hagyták el teljesen. Sokan maradtak meg az Első Templom lerombolása és az Első Állam bukása után, amikor – a polgári időszámítás előtt 586-ban – rengeteg zsidót hurcoltak Babilóniába. A babilóniaiak meghódították a földet, és a nép nagy részét fogságba vetették, de i. e. 515 körül – amikor a babilóniaiak maguk is a perzsa hódítás áldozativá váltak – a zsidók visszatértek országukba, hogy felépítsék romjaiból, és megalapítsák a Második Államot, amelyet az új, Második Templom jelképezett.

Mintegy öt és fél évszázaddal később – i. sz. 70-ben, a Második Templom lerombolásával és a Második Állam szétzúzásával – a rómaiak mértek súlyos csapást a zsidó népre. Az ezt követő hatvanöt év alatt a zsidók többször is megpróbálták visszaszerezni függetlenségüket, lerázni az idegen hatalom igáját, de kísérleteik mindannyiszor kudarcba fulladtak. Néhány kis zsidó település maradt az országban, a nép nagy többsége azonban távoli országokba szóródott szét, amelyek szinte szó szerint a világ végén voltak.

Akárhol éltek is, a zsidók mindig arról álmodtak, hogy visszatérnek, újra függetlenek lesznek, és nemzetként fognak élni. Álmodtak erről, és imádkoztak érte: nem volt nap, hogy ne gondoltak volna a Szentföldre. Az évszázadok folyamán különböző hódítók tapodták az ország földjét: a rómaiak, a bizánciak, az arabok, az európai keresztesek, a törökök, végül az első világháború után a brit haderők. És bár egyes zsidók időnként visszatértek a Szentföldre, hogy ott éljék le utolsó éveiket, és ott temessék el őket, tömeges visszatérésre, letelepedésre és független, szuverén zsidó állam újraalapítására nem törekedtek egészen a 19. század utolsó éveiig. Az ekkor indult szervezett törekvés, amelyet cionizmusnak neveznek, voltaképpen harc volt – és maradt – a nemzet felszabadításáért és az azonosságtudat kialakításáért abban a nemzetben, amelyet századokon át országról országra űztek.

Az első telepesek egy évszázadok óta elhanyagolt földre érkeztek, ahol dús táptalaja volt a maláriának és egyéb betegségeknek. Terméketlen föld volt, csupa szikla, homok és sivatag. A néhány megmaradt zsidó közösség Jeruzsálemben, Hebronban, Tiberiason és Szafedban élt.

Nem minden zsidó akart részt venni a cionizmus hirdette célokért folyó küzdelmekben, de a hívő, vallásos zsidóságot hite tette cionistává, hiszen a Cion földjére való visszatérés vágya a zsidó vallási hagyomány elválaszthatatlan része.

Bárhol találunk említést arról, hogy Izrael Isten áldását bírja – akár a vallásos irodalomban, akár „az idők végezetén” a Messiásnak[2] és a messiási kornak az egész világ számára való eljöveteléről szóló látomásokban -, mindenütt szerepel Izrael visszatérése Izrael földjére, ahol békességben és biztonságban fog élni. A zsidókat, bárhol élnek is, a vallásos irodalom mindig „száműzötteknek” tekintette, függetlenül attól, mekkora jólét és biztonság veszi őket körül, és mennyire elégedettek saját életükkel.

Az Izrael földjére való visszatérés vágya nem pusztán a zsidó népben élő nemzeti érzés, hanem mély vallásos érzés is, mert az Istennel való kapcsolat kiteljesítésére Izraelban sokkal több lehetőség kínálkozik, mint bárhol másutt, és csakis ott lehet megépíteni a messiási korhoz vezető utat. Ezeket az érzéseket fejezik ki a hétköznapi, szombati és ünnepi imák: nemigen találni olyan vallási szertartást, amelynek során ne említenénk Ciont, a visszatérést Cion földjére és Jeruzsálem újjáépítését.

Az Ámidá, az ima, amelyet naponta háromszor elmondunk, ezeknek az álmoknak a beteljesüléséért is könyörög. Az étkezés utáni asztali áldás nagy része is arra emlékeztet, hogy „örökül adtad atyáinknak a szép, jó és gazdag földet”, s azért esdekel, hogy újjáépüljön Jeruzsálem, a Szent Város.

Tisá BeÁv böjtjével és az év más kisebb böjtnapjain a jeruzsálemi Templom lerombolását gyászoljuk, akárcsak a mindennapi reggeli és esti szertartást követő könyörgő imákban. Az esküvői pohártörés ezt a tragédiát jelképezi, és gyászeset alkalmával is vannak hasonló jelképes szokások. A család gyászának enyhítéséül elmondott szokásos formula is arra emlékeztet, hogy az egész zsidóság szüntelenül gyászolja Jeruzsálem elvesztését: „Az Örökkévaló vigasztaljon benneteket és mindannyiunkat, akik gyászban vagyunk Cionért és Jeruzsálemért.” A peszáchi széder, akárcsak az engesztelésnapi istentisztelet, ezzel az óhajjal fejeződik be: „A jövő évben Jeruzsálemben”, Lesáná hábáá b’Jirusálájim.

A szombati és ünnepi imák mindegyike állandó emlékezés Cionra és Jeruzsálemre. Az esőért és a harmatért könyörgő imádságok, Tu biSvátnak, a fák újévének megünneplése mind Izrael éghajlati adottságaihoz kötődnek. A nagy ünnepek mezőgazdasági vonatkozásai örök figyelmeztetésűl szolgálnak, hogy Izrael földje kitörölhetetlen része a zsidó nép vallási szertartásainak.

A zsidók Messiás-várásának vízióját Ézsaiás fejezi ki, aki próféciáiban így beszél: „Cionból jön majd a Tóra, Isten szava pedig Jeruzsálemből.” Ezeknek a várakozásoknak a semmibevevése Izrael vallásos hitének megcsonkításával lenne egyenlő. A Zsoltárok következő szakaszai tömören adják vissza a vallásos és történelmi szemléletet, amellyel Jeruzsálemre[3] tekintünk: „Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vigasságom fejének!” (Zsoltárok 137:5-6.).

Így hát nem csoda, hogy még a nem hívő, nem imádkozó zsidót is – aki legalább valamennyire ismeri népének irodalmát, legalább valamennyit tud a héber prófétákról és a héber Biblia könyveiről, legalább valamennyit olvasott Izrael történetéről – megrendíti a zsidó állam helyreállításának és Jeruzsálem jogaiba való visszahelyezésének gondolata.

Az sem csoda, hogy amikor az 1967-es hatnapos háború idején Jeruzsálem keleti részét – benne a Templom-hegyet és a szent Nyugati Falat meg a régi zsidó negyedet a maga történelmi emlékeivel: mindazt, amit a jordánok 1948 óta megkaparintottak – teljesen váratlanul és minden előzetes bejelentés nélkül visszafoglalták, az érzelmeiknek szabad folyást engedők között öregek és fiatalok, hívők és hitetlenek egyaránt ott voltak.

Sokan állítják, hogy az 1967. júniusi látványos győzelmek, amelyeket Kelet-Jeruzsálem visszafoglalása koronázott meg, az isteni szándék különleges történelmi megnyilvánulásai voltak. Bizonyára a vallásos hit és lelkesedés rejtett forrását tárta fel ez az esemény. Még azok a zsidók is, akik teljesen beépültek a diaszpórában szülő- vagy befogadó országuk életébe, és tökéletesen lojálisak az illető országhoz, az 1967-es lenyűgöző tények hatására addig ismeretlen lelkesedéssel azonosultak Izrael ügyével.

Izrael demokratikus ország. És bár muzulmánok, keresztények és más vallások hívei teljes szabadságot és egyenlőséget élveznek földjén, az ország összetéveszthetetlenül magán viseli a zsidó értékek és a zsidó kultúra jegyeit, éppúgy, ahogyan a föld minden országában fel lehet ismerni az uralkodó többség jegyeit és befolyását, függetlenül attól, hogy milyen kisebbségi csoportokkal él együtt.

A világ minden részéből áradtak vissza a zsidók Izraelbe: van, aki vallásos vagy nemzeti törekvéseinek kiteljesedésében reménykedik; van, akit a zsidó azonosságtudat elvesztése és az asszimiláció fenyegetett; mások elnyomó rendszerekből érkeztek, ahol a zsidók meg vannak fosztva alapvető jogaiktól vagy állandó zsidóellenes megnyilvánulásoknak vannak kitéve. Izrael az egyetlen menedék számukra: az egyetlen ország a világon, amely tárt karral várja őket, amely segít nekik a letelepedésben. Majdnem egymillió európai zsidó menekült érkezett Izraelbe a Holocaust után: a koncentrációs táborok túlélői. Több mint félmillió zsidó menekült jött az arab országokból, Egyiptomból, Szíriából, Irakból, Algériából, Marokkóból és Tunéziából, ahol már a 12. század óta, sőt régebben éltek közösségeik, de az élet egyre elviselhetetlenebbé vált számukra. Jöttek zsidók a gazdag nyugati országokból is: ezek nem menekültként, hanem egy értelmesebb élet reményében, bevándorlóként érkeztek. Még mindig számos ország van, amelyben a zsidó kisebbség nem élvez egyenlő jogokat, és megakadályozzák számára az ország elhagyását. Talán az ő szabadulásuk ideje is elérkezik. De soha többé nem történhet meg, hogy ha zsidók életét kell megmenteni, segélykiáltásuk süket fülekre talál, és minden ajtó bezárul előttük.

A Struma menekülthajó sorsa örök szimbólumává vált ezeknek a borzalmas történeteknek. Ez egy roncs, túlterhelt hajó volt, amelyen több mint 750 zsidó menekült – férfi, nő és gyerek – érkezett 1942 elején a brit fennhatóság alatt álló Palesztinába. Nem kapott engedélyt a kikötésre, és más országokból is kiutasították. Utoljára a török hatóságok vontatták ki a hajózásra alkalmatlan járművet Isztambul kikötőjéből a nyílt tengerre, ahol a Struma végül elsüllyedt. Mindössze ketten élték túl a katasztrófát: 425 férfi, 269 asszony és 70 gyerek fulladt vízbe.

Amikor a második világháború idején a briteknek ajánlatot tettek százezer zsidó kiszabadítására a náci koncentrációs táborokból, a brit külügyi titkár állítólag így hárította el az ajánlatot: „Mit kezdjünk százezer zsidóval?” Az amerikai kormány éppígy bedugta a fülét, mert nem akarta meghallgatni a terveket, amelyek számtalan zsidó életét menthették volna meg: elutasította a zsidó vezetők kérését, hogy bombázzák a németek vasútvonalait – amelyeken a koncentrációs táborokba szállították a zsidókat – és a krematóriumokat. Még a második világháború után is kiutasítottak a különböző országok kikötőiből sok hajót, amelyek a koncentrációs táborokat túlélt menekülőket szállították. Minden országnak megvoltak a maga politikai megfontolásai, amelyek többet nyomtak a latban, mint a zsidó életek. A keresztény egyház is hallgatásba burkolódzott egészen addig, míg a világnak a zsidó nép sorsa iránti érzéketlensége szörnyű következményekhez nem vezetett. Ezeknek a halottaknak a hamvai fölött kelt életre Izrael Állam, akár egy élő emlékmű.

Hány nemzet mondhatja el ma magáról a világon, hogy ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazt a hitet vallja, ugyanazt a területet birtokolja több mint 30 éve? Így válik érthetővé, hogy a zsidók miért kötődnek olyan erős érzelmekkel Izrael országához: azért, mert az országot nemcsak a hódítás és letelepülés jogán birtokolják, hanem a történelem, a hit és a törvény beteljesüléseként is.

 

[1] Az európai zsidók között a középkorban kialakult egy dialektus, amely leginkább a német és valamelyest a héber nyelven alapul, de más nyelvekből is vett át jövevényszavakat. Ezt a nyelvet jiddisnek hívják. Héber betűkkel írják, de nem azonos a héber nyelvvel. A Spanyolországból származó zsidóknál hasonló módon alakult ki a spanyol alapokon nyugvó, héber elemeket tartalmazó nyelv, amelyet ladinónak neveznek.  

[2] A Messiás név a héber másiách szóból származik, ami felkentet jelent. A Messiás a zsidó gondolkodásban egyáltalán nem isteni lényként van jelen. A Messiás, Isten felszentelt képviselője, olyan személy, aki politikai és szellemi megváltást hoz a zsidók számára azáltal, hogy összegyűjti őket ősi hazájukban, Erec Jiszráélban, és visszaszerzi Jeruzsálem szellemi dicsfényét. Elhozza az egész emberiség erkölcsi tökéletességének és a népek harmonikus, háborúktól, félelmektől, gyűlölködéstől mentes együttélésének korszakát (ld. Ézsaiás 2. és Mikeás 4.). A Messiás címre sok önjelölt pályázott a zsidó történelem során. Mindegyiküket aszerint bírálták el, hogy valóra váltotta-e azokat a reményeket, amelyeket a Messiás eljöveteléhez fűznek. Egyikük sem felelt meg ennek a feltételnek. A messiási kor még várat magára. A zsidó állam újjászületése és fővárosának, az egyesült Jeruzsálemnek helyreállítása sok vallásos zsidó számára reményt jelent, hogy megkezdődött a várakozás beteljesülésének kora, s végül a Messiásba vetett hit egyéb eszményei is valóra válnak.

[3] Izrael prófétái, amikor az Izrael földjére való visszatérésről és a zsidó szuverenitás helyreállításáról szólnak, a „Jeruzsálem” nevet vagy a „Cion” kifejezést, Jeruzsálem másik nevét használják. Bármilyen vonatkozásban foglalkozik is Izrael országával a zsidó gondolkodás és a hit, leggyakrabban Jeruzsálem, a Szentföld Szent Városa fogalmával fejezi ki. Jeruzsálem egész Erec Jiszráélt jelképezi, és ugyanazt jelenti. Olyan viszonyban vannak egymással, mint a test és a fej.

  • Küldés emailben

Fejezetek