4. Egység 67. – 2009. szeptember

A határokat nem ismerő öröm

Miért marad ilyenkor a Tóra takaróban?



Minden tartózkodásunk és félénkségünk feloldódik a Szimchát Torá túláradó táncában. Ilyenkor minden zsidó természetes vágyat érez arra, hogy a karjaiba vehessen egy Tóra-tekercset, és táncra perdüljön vele. Az öröm rejtett forrásai, olyan erők, melyekről tudomásunk sem volt, kerülnek felszínre ez alkalommal. 

Ennek a boldogságnak a forrása, egyben a figyelem középpontja természetesen a Tóra, de mégis, a hákáfot ideje alatt a Tórát egyszer sem nyitjuk ki, úgy perdülünk táncra vele, hogy takaró borítja a tekercset. Szimchát Torá idején nem is szokás tanulmányozni a Tórát, inkább ellenkezőleg: mert a Tóra tanulmányozását rendszerint fegyelmezett tanulmányi rend irányítja, Szimchát Torá alkalmával viszont olyan módon közelítjük meg, énekkel és tánccal, hogy annak úgyszólván semmiféle látható kapcsolata nincs az értelemmel. 

A Tóra legjava


A Szimchát Torá alkalmával szokásos ünneplés oka, hogy az értelem nem az egyetlen eszköze az embernek, amellyel kapcsolatba léphet a Tórával. A Tóra egy dimenziója csak az, amit az értelem megragadhat és feldolgozhat, de van másik dimenziója is, és ez határtalan, minden emberi megértésen túl van. A Tóra e korlátlan dimenziója az igazi lényege, mert: „Az Isten és az Ő Tórája egyek.” 

Amint az Isten korlátok nélküli létező, meghalad minden határt és kötöttséget, olyan az Ő Tórája is, mely az emberi értelem minden korlátját túlhaladja. Ennek megfelelően tehát az embernek a Tórával való kapcsolatában tükrözödnie kell ennek a korlátlanságnak. Ezért jelentették ki őseink, amikor a Tóra adatott a Sínai-hegyen: „Náásze venismá” – azaz: „Megtesszük, és meghallgatjuk.” Ezzel az értelmet mintegy meghaladva kötelezték el magukat az Isten akaratának: ez az elkötelezettség ugyanis nem függ a megértésünk aktuális szintjétől. Minthogy előbb az mondatott ki: „Náásze”, azaz: „Megtesszük”, nyilvánvalóvá tették ezzel, hogy az Isten akaratát követő engedelmességünk feltétel nélküli. 

A Tóra megértésének intellektuális dimenziója létfontosságú, de nem önmagában képezi annak lényegét. Azért, hogy az ember kapcsolatba kerülhessen az istenséggel, a korlátlan messzeségben lakozó Tóra alászállt, értelmes gondolatok, törvények és elvek formájában megnyilvánult, hogy tanulmányozható és felfogható legyen, és hogy az életünkre alkalmazni tudjuk. De ezek mégis csak külső dimenziói a Tórának, nem pedig a legbelső lényege. 

A Tóra dimenzióinak intellektuális kategóriákba öltöztetése része a folyamatnak, melynek révén az Isten kapcsolatba lép az emberrel. A Szimchát Torá alkalmával ugyanakkor az ember nyúl ki az Isten felé, és igyekszik kapcsolatba lépni a Tórának azon aspektusával, mely az Istennel egy. Ez megkívánja tőlünk, hogy túllépjünk azokon a kötöttségeken, melyeket az értelmes észhasználat pányváz az emberre. Éppenséggel ez történik meg akkor, amikor a zsidó hívő táncra perdül a Tóra-tekerccsel a Szimchát Torá idején. 

Egység a táncban


Tanultak és tanulaltanok egyképpen vesznek részt a Szimchát Torá örömünnepében, mert ez az ünnep olyan részét érinti a léleknek, mely határtalan természetű lévén, teljességgel ellene van mindenféle osztályozásnak és rangsorolásnak. A léleknek ezen a szintjén nincs különbség egyik zsidó és a másik között. Az alapvető közösség, mely mindannyiunkat összeköt, arra indít, hogy kéz a kézben táncoljunk, együtt, megfeledkezve a személyes külnbségekről, melyek egyébkor falakat és határokat képezhetnek ember és ember között. 

A Tóra „lába”


A hatodik lubavicsi rebbe, Joszef Jichak Schneersohn rabbi (1880–1950) szokta volt mondogatni, hogy Szimchát Torá alkalmával maga a Tóra vágyik a táncra – de minthogy a Tóra-tekercsnek nincs lába, nekünk, zsidóknak kell a lábaként szolgálnunk, és körülhordozni az emelvény körül a zsinagógában. 

A lábnak nincs független akarata, tökéletesen alá van rendelve a fejnek, amely irányítja, engedelmeskedik a kívánságainak kérdés nélkül. Ilyen mély és teljes a mi önkéntes alárendelődésünk a Tórának Szimchát Torá idején, túllépünk önnön személyes, individuális létezésünkön, és a „Tóra lába” leszünk. 

Ez a metafora a Tóra tanulmányozásában való egész évi előrehaladás szükségességére is figyelmeztet, minthogy a láb mint szimbólum az előrehaladás fogalmával kapcsolódik össze szorosan. Ez az előrehaladás hatással van a Tórára magára és a zsidó népre is, mert amint a láb képes eljuttatni a fejet olyan helyekre, melyeket egyedül nem volna képes elérni, a zsidó nép képes a Tórát felmagasztalni és a lényegét napvilágra juttatni. 

Biztonságos „földetérés”


Ezen gondolatok fényében értékelhetjük a helyén a Szimchát Torát a Ros Hásánával és Jom Kipurral kezdődő ünnepek rendjében. Ezek az ünnepek mind az Istennel való kapcsolatunk legbelső lényegére irányítják a figyelmünket. A Szimchát Torá a csúcspontja ezeknek, egyben a fordulópont is a Tisri hónap intenzív spirituális élményei és a földközeli hétköznapok között. 

Ennek a „földetérésnek” a biztonságát szolgálják a Szimchát Torá örömélményei. Ez az az idő, amikor megtapasztaljuk, hogy az „Izrael, a Tóra és az egyedül szent Isten, áldassék, valóban egyek”(Zohár III:73a.), és ez a tapasztalás megalapozza az istenszolgálatunkat az egész évre. Ez az ünneplés megerősíti az Istennel és az Ő Tórájával való kapcsolatunkat, amit nem korlátoz az intellektus, az egész évre, az életünk minden területén. 

Ez az ünneplés ugyanakkor megelőlegezi azt a végső nagy ünnepet, ami a Messiás eljövetelét fogja köszönteni, az Üdvösség korszakának hajnalát. Jöjjön el minél hamarabb! 

Likuté Szichot IV. alapján

 

  • Küldés emailben

Fejezetek