8. ? A zsidó gondolkodásmód

A három szakasz

Hibás kapcsolat vagy hibás értékrend?

A “nemzedékek közötti űr” fogalma ma már közhellyé vált, s általában arra szolgál, hogy a fiatalok és öregek, apák és fiúk, tanítók és tanítványok közti hiányos kommunikációt jelölje. Igaz, ez elcsépelt szólam, de nem terjedt volna annyira el, ha nem állna mögötte tapasztalható valóságtartalom.

 

Minden nemzedéknek megvan a maga vad korszaka. Az ifjúságot az élvhajhászás jellemzi; az “Ezek a mai fiatalok!” szólam már bevett, mindennapos szertartásnak tűnik. A felnőtt ember gondterhelten néz a jövő elé, mikor a könnyelmű ifjúságot nézi, kik a holnap letéteményesei. Optimistáink még hozzáteszik: nézzünk csak utána az idősebb nemzedéknél, milyen volt az ő ifjúságuk! Majd bevallják ifjúkori “hőstetteiket”, sőt talán még dicsekszenek is velük! De az sem jó, ha túl egykedvűen nézzük a nemzedékek közt ma dúló konfliktust, mert az már túlnő a megszokott és elkerülhetetlen nézeteltérések keretén. Ez nem feltétlenül egyfajta ártatlan “szakasz”, amin túl kell esni. Lehet, hogy valami visszavonhatatlan történik; lehet, hogy valami érték semmisül meg helyrehozhatatlanul. Az apák és fiúk közti űrről szóló vélekedésben némi aggasztó igazság is rejlik.

 

A történelem nem más, mint beszámoló arról, hogyan adták tovább az értékeket nemzedékről nemzedékre, mi módon vontak le értelmes tanulságot sikerekből és tragédiákból, s hogyan adták azt tovább, mik azok az eszközök, melyeket a múltban használtak, s melyek segítségével meg lehet küzdeni a jelennel is. Az értékek átörökítése minden szülő álma, és a siker nyitja az eredményes kommunikáció. Nem számíthatunk azonban az értékek maradéktalan továbbhagyományozására, hiszen egyes értékek elavulnak, míg új értékek szűntelenül keletkeznek. Bizonyos körülmények között megesik, hogy a fiú földműves vagy bányász lesz, mint az apja, és ez szülei szívét büszkeséggel töltheti el; más körülmények között viszont a szülők inkább annak örülnének, ha gyermekeik valami jobb, elismertebb foglalkozást követnének. Vannak azonban olyan értékek is, melyeket maradandónak tartunk, s melyek eltűnése aggaszt minket, vagy akár tragédiának is tűnik. Napjainkban az “új erkölcs” jött divatba; szeretnénk, ha ez a divat mihamarabb eltűnne, úgy, ahogy jött, de tudjuk, hogy végtelen sok sebzett életet hagy maga után. A demokrácia viszont minden fogyatékossága ellenére nem rosszabb, mint bármely más uralmi rendszer, melyet ismertünk, s ezért nem nézhetjük tétlenül és egykedvűen az ellene intézett támadásokat, mondván: egyszer ez is elmúlik. Az erkölcsösséget vagy a demokráciát, ha elvész, nem lehet egykönnyen visszaállítani.

 

A zsidó lét minőségéért aggódó zsidó gondjait nem csupán a zsidó ismeretek terén tapasztalható járatlanság vagy az üres imaházak okozzák, bármily súlyos jelenségek ezek már önmagukban véve is. Megszoktuk, hogy a gyermektől kevesebbet várjunk el, mint szüleitől, de a jelen probléma sokkal mélyebb, mint “a kissé több” vagy a “kissé kevesebb” kérdése.

 

Hol tévedtem? – kérdezheti elkeseredésében a mai zsidó. Valaki meg azt mormolja: mindezért a hiányos kommunikáció a hibás. Azzal a kifogással is lehet élni, hogy a vészkorszak viharai és a nyomában bekövetkezett sok rendszerváltozás mélyítik el az űrt szülők és gyermekeik között. Így nem csoda, ha nagyapák és unokák között lehetetlen kommunikációt teremteni. Mindezek dacára én úgy vélem, hogy semmi ilyen kommunikációs probléma nem áll fenn szülők és gyermekeik között. Sőt, úgy tűnik, a szülők túl egyértelmű kapcsolatot tartanak fenn gyermekeikkel.

 

Nem a hézagos kommunikációban rejlik a baj, hanem az értékrend hézagosságában, s hogy jobban értsük a dolgot, le szeretném szögezni, hogy egy értékrend átörökítése három szakaszban játszódik le. E három szakasz a legtöbb társadalomban érzékelhető, s még inkább a zsidó társadalomban. Az értékrend, melyet egy nemzedék a következőre hagy, két különálló elemből áll: a tartalom és annak indokolása. A szülő megtanítja a gyermeket egy sor érték tartalmára, például a “jó” és “rossz” fogalmára. Az értékeken kívül megismerteti a gyermeket annak eszmei alapjaival is, meg hogy ki fektette le az alapját e szabálynak vagy értékrendnek, hogy ezáltal érvényt adjon nekik. Ha a gyermek szembeszáll egy ily értékkel, amelyre szülei tanítják, s azt kérdezi: ki mondta, hogy így kell tennem és miért – a szülőnek általában kész válasza van, melyet a gyermek el is fogad. Ez az első szakasz, ahol a szabály és annak indokolása egybefolyik.

 

A második fázisban a gyermek kétségbe vonhatja, vagy akár el is vetheti a szabály eredeti forrásának hatályát, de bizonyos okokból továbbra is követi azt az értékrendet, melyet szülei reá hagytak, s gyermekeinek is továbbadja azt. De mikor meg kell indokolnia ezt az értékrendet, új megalapozást keres számára, hogy igazolja, miért ragaszkodik ahhoz. A harmadik szakaszban az ifjú nemzedék nemcsak az értékek mögött rejlő tekintélyt tagadja meg, hanem magukat az értékeket és az értékrendet, melynek szerves részét képezik.

 

Vizsgáljuk meg ebből a szemszögből általában a mai társadalmat, s különösen a zsidó közösséget! (Bár az író az amerikai társadalmat és zsidóságot veszi alapul, véleménye szerint megállapításai más, bárhol élő zsidó társadalomra is vonatkoztathatók).

 

A korai amerikai társadalom nagyrészt a bibliai erkölcsre épült. A vallási elvek általánosan elfogadottak és megbecsültek voltak, legalább is külsőleg. A protestáns, puritán befolyás jellemezte az amerikai életformát és értékrendet. Bár az állam és az egyház szétválasztását hivatalosan kinyilvánították, Amerika kezdeti korszakában a mindennapi élet és a vallás nem vált el teljesen egymástól. Igaz, akkor is volt sok gazember, de a tisztességes embert és a tolvajt világosan meg lehetett különböztetni. “Ne lopj!” – a nyolcadik parancsolat – az emberi tisztesség elfogadott alaptétele volt, mely nemzedékről nemzedékre szállt.

 

Ha egy fiatal megkérdezte, ki mondta, hogy nem szabad lopni, az idősebb nemzedék habozás nélkül és félreérthetetlenül rávágta: a Jóisten, természetesen! (Lehet, hogy ez túlságos leegyszerűsítés, de az értékeket és az azokat alátámasztó tekintélyt illető példa világos.) A házastársi hűség, a szülők tisztelete, a törvény hatalmának elismerése, az igazságosság alapelve – mindezek egy kétségbe nem vonható tekintélyen alapultak. Ez volt az amerikai civilizáció erkölcstörténetének első szakasza.

 

Az idő múlásával azonban, a fentemlített tekintélyt egyre több részről érte támadás. A darwinizmus népszerűsítése, az áltudományos Biblia-kritika lelkes fogadtatása, a kulturális antropológia fejlődése, különböző társadalmak és erkölcsök tanulmányozása – mindezek előkészítették a talajt ahhoz, hogy az addig elfogadott tekintélyt kétségbe vonják. A jó és a rossz megkülönböztetéséhez Isten és a Biblia már nem volt mértékadó. A szabadgondolkodók fennhéjázóan elvetették az Istenbe vetett hitet, de továbbra is fenntartották a társadalom lelkiismereti alaptételeit. Az erkölcsi értékrend nagyjából továbbra is azonos volt a valláserkölcsi rendszerrel, csakhogy nem Isten volt a tekintély, ki a rendszert igazolta, hanem az ember. Az ember és a társadalom szabták meg, mi jó és mi rossz – a többnejűség például helyes lehetett egy társadalomban, helytelen egy másikban. Az erkölcs viszonylagos fogalommá lett. Ez volt a második szakasz.

 

A második szakasz, a századvég nemzedéke, még az első korszak napjaiban nevelkedett, magába szívta annak állásfoglalását, és meríthetett ama értékek és tanok kincsestárából. A második szakasz nemzedéke tehát egy erkölcsi társadalom szülöttje volt, amely a vallásos hitre építkezett. E nemzedék tagjai továbbra is hittek azokban az értékekben, melyek rájuk szálltak, mint a becsületesség, emberi tisztesség, méltányosság embertársaink irányában. Ők csak ezen értékek alapvető tekintélyét támadták. Azt állították, hogy a nyolcadik parancsolat (s a rendszer, melynek az egy részét képezi) nem Istentől adatott, hanem emberek szövegezték meg, míg a bennük foglalt emberi jó megvalósítására törekedtek. A közmegegyezés és a civilizáció döntik el, hogy mi a jó és mi a rossz, nem egy felettünk álló, abszolút tekintély. Emberek és körülmények változhatnak, s ezzel párhuzamosan megváltoznak az erkölcsi fogalmak is. Ezentúl nem lehet szó abszolút rosszról vagy abszolút jóról.

 

E nemzedék gyermekei nem féltek erkölcsi anarchiától, mert bíztak egy alapvető, sziklaszilárd erkölcsi érzék létezésében, mely a jövőben is helyt fog állni. Apró-cseprő szokások és társadalmi konvenciók megváltozhatnak, de az igazi, örök értékek fennmaradnak. Eléggé mérvadó tekintélyt láttak az ember etikai és morális érzékében, mely szilárd, és úgy látszik, hogy tovább fejlődik. Nincs szükség arra, hogy az ember a maga eszén és erkölcsiségén túl keressen további útmutatást és igazolást. Nem féltek attól, hogy a viszonylagos erkölcsiség durva erkölcstelenséggé fajulhat, minthogy az ember végeredményben egy bizonyos erkölcsiséggel van megáldva, mely igazságérzetében gyökeredzik, és egy bizonyos ösztönös megérzésben, amellyel különbséget tud tenni jó és rossz között. Lehet valaki “jó”, ha nem is “vallásos”, az intézményes vallás pedig, mint valami csökevény, múltbeli emlék, nélkülözhetővé vált. “Nem lehet valaki jó ember, ha nem jár templomba?” Ezt a kérdést intézték újra meg újra a papokhoz. Meg kell vallani, hogy a vallások képviselőinek válasza erre a kérdésre nem volt különösen meggyőző.

 

A második szakasz végtelen optimizmusával tűnt ki, amelyet nem Istenbe, hanem az emberbe vetett szilárd hitre alapoztak. A sok bizonyíték ellenére, amely visszaesésre mutatott, ama nemzedék bízott egy általános pozitív irányzatban az emberiség erkölcsi fejlődésének terén. Meg volt győződve, hogy az ember nemcsak a technika és a tudomány történetében halad előre, hanem az erkölcs és erkölcsiség terén is. Az első világháború lövészárkainak öldöklése egy kissé visszavetette ezt a fejlődést, de az emberbe vetett hit tovább élt.

 

Nem lehet ugyan pontos határokat vonni, de elmondhatjuk, hogy a harmadik szakasz a második világháború után indult meg. E kor emberei nemcsak azon értékek tekintélyét vonták kétségbe, melyeken nevelkedtek, hanem magát az értékrendet is.

 

Hangsúlyoznunk kell, hogy a második szakasz nemzedéke csak azt a tekintélyt vonta kétségbe, amelyre az értékek alapozódtak, de az értékeket magukat nem tagadták meg. Nem hittek már aBiblia tekintélyében, de elfogadták a bibliai erkölcstant. Lehet, hogy nem hittek Isten személyében, de tartották magukat annak erkölcsiségéhez. Megtagadták a vallás rítusát, a jót azonban zászlajukra tűzték.

 

A harmadik szakaszban viszont maga a cél változott meg. Ez a nemzedék nemcsak a tekintélyt tagadta, amelyre az értékrend épült, hanem magát az értékrendet is kétségbe vonta. Egy angol pedagógus így foglalta össze röviden az 1935 és 1955 között történt változást: “Azelőtt azt kérdezték, nem lehet-e valaki jó ember az egyház nélkül is; ma azt kérdezik, miért kell egyáltalán jónak lenni.” Alapelvek, viselkedési szabályok és értékrendek nem állnak önmagukban, hanem konkrét eredetük van. Ha megtagadjuk az eredeti forrást, amelyre épülnek, új megerősítésre, igazolásra szorulnak, máskülönben magukat az elveket fogják fokozatosan elvetni.

 

Manapság, ha a fiatalok felvetik a kérdést, miért kell becsületesnek és erkölcsösnek lenni, az idősebbek talán azt válaszolják: “Mert így kívánja a társadalom”, a pedagógus pedig bízik a “társadalom” kollektív jóérzésében. De akkor a fiatalok egy csomó kérdéssel jönnek: Na és a náci Németország? Hol volt ott a “társadalom”? Vagy a megrögzött individualista nem hajlandó magára venni környezete parancsait, s azt kérdezi, miért kell neki a társadalom által önkényesen megszabott törvényeknek engedelmeskedni; s különben is, ki hajtja végre ezt az “erkölcsi felülvizsgálatot”? Igaz, hogy a “társadalom” bevezet bizonyos szabályokat, hogy tagjai rendben tudjanak élni egymással, de ezek csak “elrendezések”. Az “erkölcsös” kifejezés sokkal mélyrehatóbb és határozottabb, mint az értelem, melyre a törvény épült.

 

A humanista és az agnosztikus csak örökösei voltak egy hagyománynak, melyet nem ők alkottak. Az emberi méltóság, mely náluk lényegbevágó, kétségbevonhatatlan alaptétel, ma majdnem teljesen elvesztette szentségét. A becsületesség nem az emberrel veleszületett, kitörölhetetlen tulajdonság. “Civilizált” társadalmak napjainkban gyilkolásra, leigázásra, rablásra, erkölcstelenségre s mindenféle más emberi gazságra biztattak és azt tűzték zászlójukra. Ki kezeskedne arról, hogy ez nem történhetik meg újra? 1930-ban minden józan ember csak mosolygott volna, ha valaki koncentrációs táborokról beszélt volna előtte, ha egyáltalán létezett volna ily vad fantáziájú ember. S mennyit haladtunk ezen a téren egy nemzedék alatt?!

 

Közmegegyezés, társadalom, a társadalom által megszabott erkölcs – mindezek arra a teljesen ésszerű következtetésre vezethettek (s vezettek is), hogy az állam a legfőbb jó, az emberek pedig csak játékbábuk, eszközök az állam kezében, kiknek nincsenek természetes, kétségbevonhatatlan jogaik, még a maguk életéhez sem, amelyek az állam jogai felett állnának.

 

Miféle érték van ma védett pozícióban a támadással szemben? A család? A házastársi hűség? Talán az ember és tulajdona iránti tisztelet? Vagy talán az önbecsülés, mert a társadalom hasznos tagja vagy, s nem parazita, aki csak fogyaszt? Amit tegnap istenítettek, ma a bálványrombolók könnyű prédájává válik, tekintet nélkül a következményekre, – s mindez a “társadalom” beleegyezésével történik.

 

A mai harcos ifjúság tovább megy a kihívásával: az erkölcs és az erkölcsiség csak az ember találmánya, s mint ilyen, esendő; ha mindezt elvetem, miért kell erkölcsi elvek miatt aggódnom, különösen, ha elfogadásuk kényelmetlenséget okozhat nekem, vagy arra kényszerít, hogy lemondjak valami lélegzetelállító élvezetről? Mi erkölcstelen van abban, ha eltekintek az elfogadottól és nem keresem a társadalom jóváhagyását? S valóban, mi mást tartalmaz a harmadik szakasz nemzedékének moralitása?

 

Mindazonáltal, nem mondhatjuk, hogy a mai világ teljesen elvetemült. Hitler elvesztette a háborút, és belepusztult. Igazságtalan tettek felháborodást keltenek, s némi halogatás után kiigazításra kerülnek. A náci nem utánozni való példakép a ma embere számára, de ez az állapot csak azért áll fenn, ha fennáll, mert továbbra is ama kulturális és értékrendi örökségből táplálkozunk, mely még nem fogyatkozott meg teljesen. Még kitartunk a második, s bizonyos mértékig még az első szakasz jótékony elemei mellett is. De meg kell értenünk, hogy ez a tartalék nem kimeríthetetlen, nem örökké tartó. A gyermek, aki elszakad tőle, erkölcsi kötelék nélkül marad, s mikor ráébred erre, keserű tiltakozásban törhet ki.

 

Ezen az alapon talán némi megértéssel tudunk viseltetni a közelmúlt hippijei iránt. Ők nem tettek mást, mint hogy tanítóik gondolatait a logikus következtetésekig vitték. Megtagadták a “társadalmat”, csakúgy, amint szüleik tagadták a maguk idejében egy felsőbb tekintély létezését. Megvetették a vagyont és a kényelmes életet, s valóban, miért lennének az anyagi javak az eszménykép megtestesítői? Végül is igazi erkölcsi hajótöröttek lettek, semmiben nem látván sem jót, sem rosszat. Amit akarsz, az a “jó”, amit nem akarsz, az a “rossz”. Megvetették az idősebbek képmutatását, s nem akartak részt vállalni belőle. Lehet őket szemtelennek tartani, a társadalom “rossz” tagjainak, de milyen erkölcsi mércével lehet őket erkölcstelennek nevezni?

 

Nem nehéz elítélni szüleinket, ha félénken megbújtak a “megértés” és szabadelvűség köpenye mögött. Ha útmutatással kellett szolgálniuk, vagy döntés előtt álltak, könnyű kibúvót találtak abban, hogy azt mondták gyermekeiknek: “Fiam, tedd azt, amit helyesnek tartasz! Én nem akarok mást, csak hogy boldog légy.” Némi kitéréssel azt kérdezhetném, nem hárul-e valamelyes felelősség az értelmiségiekre, akik egyre papoltak, anélkül hogy számoltak volna a következményekkel; vagy a szórakoztatóiparra, amely úgy látszik, azt az elvet tartotta szem előtt, hogy minden elfogadható, ami értékesíthető; vagy a különféle lelkipásztorokra, akik behódoltak mindenféle intellektuális, vagy társadalmi divatnak, ahelyett, hogy a bennük rejlő hazugságot pellengérezték volna ki.

 

Ma nem ez vagy az a moralitás a kérdés, hanem hogy van-e egyáltalán erkölcsiség. Ha az erkölcsiség elve fennáll, úgy meg kell védeni, nehogy összeomoljon. Ha viszont hajlandók vagyunk belenyugodni a helyzetbe, ha nem akarjuk elismerni, hogy az erkölcsnek szilárd alapra van szüksége, akkor az olyan jelenségeket, mint az SS vagy az egykori hippik, a mai fiatalság felfogása szerint kell értelmeznünk, mert bármily kellemetlen is a dolog, ez a jelentősége a harmadik szakasznak, amelyhez a mai világ érkezett.

 

 

A világ zsidósága

Nézzük most, mi történt Amerikában, vagy más országokban (Anglia, Argentína), ahová a zsidók Kelet-Európából tömegesen vándoroltak át! Bizonyos különbségektől eltekintve, hasonlóképpen történt a közép- és kelet-európai zsidóság egy részével is, mely a “felvilágosodás” vagy  “haladás” hatására ment át ugyanazon a három, talán kissé önkényesen meghatározott szakaszon. Ezért érdemes megvizsgálni azt, ami az amerikai zsidósággal történt.

 

Az első szakasz az “álter hejm”, Kelet-Európa, ahonnan az amerikai zsidóság zöme származik. A második: a bevándorlók nemzedéke; a harmadik: a mai, Amerikában született fiatalság.

 

A hagyományos zsidó kisváros élete alakilag és tartalmilag vallásos volt. Mindenki vallásos volt, és vallásos életmódot követett. A zsidóság a tfilinrakásban, jótékonyságban, szombattartásban és a vendégszeretetben egyformán kifejezésre jutott. Miért kell kósert enni? Mert a Tóra parancsolta. Ki adta a Tórát? A Jóisten, természetesen. Az értékrend és annak indokolása egybeforrt. Józanság, tanulás, embertársainkkal való törődés – ezek épp oly szerves részei voltak a kisváros vallási értékrendjének, mint a parancsolatok pontos betartása. Senkinél sem merülhetett fel a zsidó azonosság kérdése. Igaz, hogy ez némileg idealizált kép, de nem túlzás.

 

Tulajdonképpen a második szakasz jelenti az amerikai (és más) zsidó társadalom “vízválasztóját”. Ez a szakasz a századforduló évtizedeinek tömeges emigrációjára jellemző. A kivándorlók zöme nem volt kimondottan vallásos, Tóra-hű zsidó. A jiddis nyelv virágzott köztük, a munkásmozgalom és a társadalmi haladás ügye elválaszthatatlan a kor zsidóságától. Apák, kik majdnem analfabéták voltak, nem nyugodtak, míg gyermekeik nem szerezték meg a doktorátust.

 

A főbb zsidó értékek nem veszítettek jelentőségükből, de más okból. Nem a vallás volt a mozgatóerő; valami másban hittek: a “világi” zsidóságban. Akkor keletkezett ez a jiddis dal: “Vagyunk, amik vagyunk, de csakis zsidók vagyunk.” A zsidó identitás erős maradt, de elveszítette vallási jellegzetességét. A tanulás szeretete, az emberséges érzés – ezek a klasszikus, hagyományos zsidó erények – fennmaradtak, de minthogy halványodott a tekintély, amelyre eredetileg épültek, már nem volt történelmi jogosultságuk. Az értékrend fennmaradt, de igazolása elmosódott.

 

A kivándorló zsidó jó emlékezettel bírt; nosztalgiája sértetlen maradt. Annakidején, az “óhazában” szabadon meríthetett ama gondolatvilág hatalmas rezervoárjából, amelyhez ragaszkodott. A baj ott kezdődött, hogy az Újvilágban elszakadt ettől a rezervoártól. Szombati gyertyagyújtás, a nagyünnepek, Purim, egy kiváló vándorprédikátor – ezek meleg és mély emlékek maradtak számára, de teljesen elvonatkoztatva vallási jelentőségüktől. A kivándorló a parancsolatok betartása nélkül is “egész” zsidónak érezte magát. Mint sokszor mondta, “szívében” jó zsidó maradt; kijelentette, hogy tálit és tfilin nélkül is lehet jó zsidó, s bizony az is. Lehet viszont, hogy ez a zsidó elvesztette szem elől, miért maradt egyáltalán zsidó: mert tudatosan vagy tudat alatt az előző nemzedék vallási hagyományaira támaszkodott.

 

Ez vezetett azután a harmadik szakaszhoz: a kivándorló nemzedék gyermekeihez és unokáihoz, kikről itt szólunk. A harmadik szakasz zsidó ifjúságát nem érdekli a tfilin; valószínűleg azt sem tudja, mi fán terem az. S mi több, ez a fiatalság azon tűnődik, hogy egyáltalán miért kell azzal törődnie, hogy “zsidó maradjon”. Nem azt kérdezi: “Lehetek jó zsidó a vallás nélkül is?”, hanem azt: “Nem lehetek egész ember anélkül, hogy zsidó lennék?” A honvágy és az emlékek, melyekből emigráns nagyszülei lelkierőt merítettek, messzebb esnek tőle, mint Tibet, és épp annyira érdeklik. Ugyanúgy elhatárolja magát a zsidó értékek megbecsülésétől, mint szülei azok vallási megalapozásától. “Mire föl?” – kérdezi hányavetin, és zsidó identitásával együtt nyugodt lélekkel elveti magától zsidósága minden vonatkozását.

 

Haladásunk – ha ugyan haladásnak lehet ezt nevezni – az első szakaszból a másodikba és a harmadikba eléggé szembetűnő. Egy – erkölcsi vagy kulturális – rendszernek a maga eredetére, alapjaira kell támaszkodnia. A legszebb virágnak is el kell hervadnia, ha gyökereitől elszakítják. Egy értékrend, amely elszakad alapjaitól, csak ideig-óráig tud fennmaradni. Idő múltával csupán töredékeinek fennmaradására van remény.

 

Az utóbbi nemzedékek közötti kapcsolat túlságosan eredményesnek tűnik. A második szakasz nemzedéke azt a mondanivalót adta tovább, hogy bár ragaszkodik a zsidó lét néhány eredményéhez és ezek pozitív velejáróihoz, a zsidó létnek önmagában véve nincs sok értelme. Ennek az volt a következménye, hogy a harmadik nemzedékből már hiányoztak a zsidóságra jellemző értékek és szépségek, érzelmek és emlékek. A harmadik szakasz nemzedéke már nem érez lelkifurdalást, ha nemcsak az értékrend alapját képező tekintéllyel száll szembe, vagy közömbös irányában, hanem maguk az értékek sem érdeklik.

 

Ez a helyzet az, amivel a zsidó szülőknek és tanítóknak, a hitközségeknek és egyesületeknek meg kell küzdeniök, ha a zsidó lét fennmaradása fontos számukra. A zsidóság gyümölcsei édesek, de csak a zsidóság gyökerei adnak nekik életet. A zsidóság szépségei élvezetesek, de ha hitünk átfogó keretein kívül nézzük őket, nem tudjuk igazán élvezni. Ha a zsidóságnak fenn kell maradnia, az csak a Tóra, az Isten és ember közötti kötelék alapján lehetséges. Más út választásának meddősége túl sok fiatal élet árán bizonyosodott és bizonyosodik be ma is.

  • Küldés emailben

Fejezetek