6. 📖 Kitzur Sulchan Aruch

A bráchot (áldásmondások) Báruch Hu uváruch Sömo (áldassék Ő és áldassék Neve) és az Ámén mondásának szabályai

A bráchot (áldásmondások) Báruch Hu uváruch Sömo (áldassék Ő és áldassék Neve) és az Ámén mondásának szabályai (11 pontban)

1. Mielőtt az ember a bráchába (a valamire elrendelt áldásmondásba) kezd, már tudnia kell, hogy melyik bráchát is kell elmondania, vagyis, hogy akkor, mikor a bráchá elején Isten nevét kiejti, – ami a bráchá lényege – már tudnia kell a bráchának a végét. A bráchá elmondása közben nem szabad semmit sem tennie, ami a bráchát megillető cselekvés végrehajtásához nem tartozik. Ne hadarjuk el gyorsan a bráchát, hanem minden szót megfontolva külön hangsúlyozzunk. A Széfer chászidim a Jámborok könyve (46. fej.) erről ezt írja: “Mikor az ember a kézmosásnál, a gyümölcsök élvezésénél vagy bizonyos parancsok teljesítésénél szokásos, neki is megszokott bráchákat elmondja, minden figyelmét arra a gondolatra összpontosítsa, hogy most Teremtőjének a nevét áldja, aki oly különös kegyelemmel volt iránta, hogy adott neki gyümölcsöt élvezésre, kenyeret élelemre és micvát (parancsot) teljesítésre. Ne úgy mondja el tehát a bráchát, mint valami megszokott dolgot, ne ejtse ki minden gondolkodás nélkül az Isten szent nevére mondott áldás szavait. Mert fellobban ezért az Örökkévaló haragja és azt üzeni nekünk prófétája, Jesájáhu által (29:13.): “És szólt az Örökkévaló, mert hogy e nép közeledett, szájával és ajkaival tisztelt Engem, de a szíve távolmaradt Tőlem és félelmük Irántam betanított emberi parancs volt”. Így szólott a Mindenható Jesájáhuhoz, a prófétához: “Nézd csak az Én fiaim cselekvését, lásd, hogy csak színre való és nem szívből, hanem csak megszokásból jövő, mint mikor az ember ragaszkodik szülei háza szokásaihoz és egyszerűen megteszi azokat. El-eljönnek az Én házamba és elmondják Előttem az őseik által megállapított szokásos imákat, de nem teljes szívből teszik. Megmossák a kezüket, el is mondják a bráchát a kézmosásra, megszelik a kenyeret és el is mondják a bráchát a kenyérre, áldást mondanak, mielőtt isznak, de úgy, mint akinek rá jár már a szája. Amikor imádkoznak, sem az a szándékuk, hogy engem áldjanak. Ezért lobban fel Isten haragja és tett esküt nagy Nevére, hogy semmivé teszi bölcseinek bölcsességét, kik ismerik Őt és áldják Őt, de csak megszokásból, áhítatos szándék nélkül.” “Azért íme, Én – folytatja Jesájáhu tovább előbbi igéjét – továbbra is csodásan bánok a néppel, csodára csudásan: el fog veszni bölcseinek bölcsessége és értelmeseinek értelmessége el fog rejtőzni.” Óvva figyelmeztetnek erre bölcseink is a Talmudnak szavával (Nödárim 62a.) “Tedd meg a dolgokat Alkotójuk nevére (a Teremtő szent nevének a tiszteletére) és beszélj róluk a nevükre (a Tóra tiszteletére)”. Ajánlatos hozzászokni a bráchák hangos elmondásához, mert a hangja is felkelti és erősíti az ember áhítatát.
2. Mikor a bráchá áldást mondjuk, ne legyen sem nyálka, sem más a szánkban, miként a zsoltáros mondja (71:8.): “Teljék meg a szám a Te dicséreteddel, egész nap a Te dicsőségeddel!”
3. Tilos Istennek nevét hiába kimondani, mert aki kimondja Istennek szent nevét, mikor ez nem kötelessége, megszegi azt a parancsot, mely azt mondja (5Mózes 6:13.): “Az Örökkévaló Istenedet félve tiszteljed!” Az is áll továbbá (5Mózes 28:58.): “Ha nem vigyázol, hogy teljesítsd a Tórának mind az igéit, amelyek le vannak írva e könyvben, hogy féljed ezt a dicsőséges és félelmetes Nevet, az Örökkévalót, a te Istenedet…” Az Istenfélelem magában foglalja tehát azt is, hogy ne emlegessük nagy Nevét, ha csak nem dicsőítésre és áldásmondásra, melyre kötelezve vagyunk, vagy a Tóra tanulmányozása közben. Féljen tehát az ember és reszkessenek tagjai, mikor az Örökkévaló szent Nevét említi. Nemcsak a szent nyelven tilos szent Nevét – áldassék! – hiába kimondani, de semmiféle nyelven sem szabad. Aki felebarátját vagy magát Isten nevével, vagy bármely állandó jelzőjével bármilyen nyelven átkozza [ilyen jelzők, melyekkel a Mindenhatót dicsőíteni szoktuk pl. a Nagy, a Hatalmas, a Félelmetes, a Mindenható, a Hűséges, a Fenséges, az Erős, a Bátor, a Rendíthetetlen, a Könyörületes, az Irgalmas, a Buzgó, a Hosszantűrő, a Nagykegyelmű stb.] annak málkut, (a harminckilenc botfenyítés) büntetése jár. De számos bűneink között népünk nem ügyel erre és annyiszor mondja: “az Isten verje meg!”, vagy ehhez hasonlót, megszegik ezzel a Tóra határozott tilalmát. Aki pedig átkozódik Isten nevének, vagy jelzőjének említése nélkül, avagy kinek átka csak közvetve a szavainak értelméből következtethető, pl. “Ne is áldja meg őt az Isten!” stb., annak nem jár ugyan a málkut büntetése, de tiltott dolgot követett el mégis. (Chosen Mispát 27.) Ugyanígy tilos bármilyen írásban bármilyen nyelven kiírni Istennek nevét – áldassék! Sokan tévednek, hogy ha nem a szent nyelven írnak, szabad ki írniuk, pedig ez teljes iszur (tilalom), mert idők multán az írás szemétbe, Isten neve pedig megszégyenülésbe juthat, ami Izraelnek megszégyenülését és lerongyolódását okozhatja. Legyen bölcsességük és erejük ezt a szokás megsemmisíteni (l. Urim uo.). Ha nyálka van az ember szájában, először köpje azt ki és azután ejtse ki Istennek nevét, vigyázzon, hogy ne előbb mondja ki Istennek nevét és csak azután köpjön. Ugyanígy cselekedjék, mikor a Széfer Tórát megcsókolja, előbb köpje ki nyálkáját és csak azután csókolja meg. Isten neve helyett mondja Hásem és nem ahogy a nép mondja: Ádosem, ez nem Isten megtisztelése. (Turé Záháv 621. fej.)
4. Óvakodunk kell attól, hogy egy bráchát (Isten nevével) hiába kiejtsünk, vagy hogy magunk legyünk oka, hogy olyan bráchát mondjunk, melyre nem volt szükségünk. Ha már megtévedtünk és mondtuk hiába a bráchát, mondjuk utána “Báruch Sém kövod málchuto löolám váed!” Áldott legyen uralkodásának dicsőséges neve mindörökké! Ha pedig mindjárt Isten nevének az említése után jöttünk tudatára, hogy a bráchá szükségtelen, fejezzük be a mondatot e szavakkal: “lámdéni chukechá” taníts meg törvényeidre, mert ez teljes zsoltárvers (Zsoltárok 119:12.), és így zsoltártanulásnak vagy ismétlésnek számít és nem szükségtelenül kimondott bráchának. Aki pedig a bráchában már Isten nevének kiejtésébe is belekezdett, amikor eszébe jutott a bráchá szükségtelen volta, pl. az Elokénu szóból már kimondta Eloké szótagokat, de a nu végső szótagot még nem mondta hozzá, folytassa azzal, hogy Jiszráél ávinu méolám vöád olám Izrael atyánknak mindöröktől mindörökké, mert ez is teljes írásvers (1Krónikák 29:10.), de mindamellett mondja ezután is el a “Báruch Sém kövod málchuto löolám váed!” mondatot. (Celách Bráchot 39.)
5. Ha már elmondotta a bráchát a vízre, mikor meghallotta, hogy halott van szomszédságában, – amikor pedig a halottas ház szomszéd házaiban ki szoktak önteni minden vizet a veszély miatt (l. lejjebb 194. fej.), mivel már elmondta a bráchát, minden esetre igyék egy keveset, hogy ne hiába mondta volna el a brácháját és ne aggódjon a veszély miatt, mert ki a parancsot megőrzi, bajt nem tapasztal (Kohelet 8:5., l. lejebb 109. fej. 9. p.) és miután egy keveset ivott, a többit öntse ki.
6. Bármily bráchá esetében, kivéve az étkezés után mondandó imát (melyről Isten segítségével a 44. fej. 11. pontjában lesz szó), ha nem is tudja biztosan, hogy elmondta-e már vagy nem, nem kell ismételnie.
7. Minden ember köteles legalább száz bráchát mondani naponta, mint azt Dávid király elrendelte. Valószínűleg ezt jelzi ez a mondata (2Sámuel 23:1.): “Úgymond a magasra emelt férfiú”, mely mondatban az ál szó betűinek számértéke 100. Ugyancsak támasztéka e kötelességnek a Tóra e verse (5Mózes 10:12.): “Most pedig Izrael mit kíván az Örökkévaló Istened tőled, minthogy féljed az Örökkévalót”, a Talmud szerint (Mönáchot 43.) ne úgy olvasd, hogy má mit, hanem meá százat, amikor az Írás versének értelme: hogy százat, vagyis “száz bráchát kíván tőled az Örökkévaló, a te Istened, hogy azok által tisztelve féljed az Örökkévalót” és szeresd és gondolj rá mindig a bráchá által, amelyeket elmondsz. Mózes ötödik könyvében az átkok száma 98, de az is áll, hogy (5Mózes 28:61.) “minden betegséget és minden csapást”, e kettővel az átkok száma száz. A 100 bráchá pedig, melyet naponta elmondunk, megvéd ellenük, hogy megmeneküljünk tőlük. Sábát napján, ünnep és böjtnapokon, amikor nem mondunk száz bráchát, pótoljuk a hiányt azzal, hogy tudatosan figyelünk az előimádkozó bráchá ismétléseire, a Tórához felhívottaknak és a prófétai szakasz (a háftorá felolvasójának) brácháira és mondjunk utánuk ámén-t, ugyanígy, ha mások mondanak valamely élvezetre bráchát.
8. Minden bráchánál, melyet az ember felebarátjától hall, mihelyst azt hallotta mondani Báruch Átá Hásém (áldva légy te Örökkévaló), mondja ő utána Báruch Hu uváruch Sömo ( áldott Ő és áldott a Neve) és ha a másik befejezte a bráchát, mondja ő utána: ámén. Az ámén szó azt jelenti: “igazság”, e szóval azt kívánja tehát kijelenteni: igaz a bráchá, mit a hálátadó mondott és én is vallom. Azon bráchák után, melyekben könyörgés is van, pl. a Smoné eszre imában Árá chonén-tól kezdve a hámáchzir Sechináto leCion brácháig. A szim sálom bráchá után az ámén mondásával kettős a szándékunk, először is azt valljuk, hogy igaz a bráchá, de egyben azt is kérjük: legyen Isten akarata, hogy mihamarabb meg is valósuljon. A Kádis imánál pedig, amely csak jövendőre vonatkozó ima, csak az a könyörgő szándék, hogy a mondottak mielőbb megvalósuljanak.
9. Ha aki hallja (másnak a brácháját), éppen olyan imát mond, melyet tilos megszakítania, ne mondja utána Báruch Hu uváruch Sömo. Ugyanígy, ha olyan bráchát hall, mellyel neki is eleget kell tennie kötelességének, hogy neki is olybá számoltasson be, mintha maga mondaná el, pl. a sófárra és a megilá olvasásra mondott brácháknál, ne mondja utána Báruch Hu uváruch Sömo, mert ez megszakítaná a bráchát annak közepén (l. Dágul méreb. 124. fej.). Az ámen felelésére oly esetben, mikor maga olyan imánál tart, melyet megszakítania nem szabad, – Isten segítségével még rátérünk (l. 14. és 16. fejezetben).
10. Vigyáznunk kell nagyon arra, hogy a szó elején lévő pátách-ot (á-t) el ne hadarjuk, a szó végén lévő nun (n-t) el ne harapjuk. Figyeljen az ember arra is, hogy ne mondja az ámént, mielőtt a másik az egész bráchát befejezte, mert ez elhamarkodott felelet (“csonka” ámén) volna és arra is, hogy ne késsék az “ámen” felelettel, mert ez “árván hagyott” ámen lenne, hanem mihelyst hallja a bráchá befejezését, felelje rá az “ámen”-t. Ne felelje hangosabban, mint ahogy a bráchá hangzott, mert azt mondja a zsoltár (34:4.): “Ismerjétek el nagynak az Örökkévalót »velem« és magasztaljuk »együtt« a nevét”.
11. Ne mondjon ámén-t azután a bráchá után, melyet maga mond (kivéve az étkezés után való imájában a boné Jerusáláim bráchá után), akkor se mondjon, ha a bráchát az előimádkozóval egy időben fejezi be, de ha ő más bráchát mond, mint az előimádkozó, de azzal egy időben fejezi be, feleljen áment az előimádkozó bráchájára. Ha a Jistábách vagy a Somér ámo Jiszráél vagy a Hálelt befejező Jöhálöluchá imák brácháját fejezi be egy időben az előimádkozóval, akkor is mondjon áment, (mert sok törvénymagyarázó úgy véli, hogy a maga bráchája után is mondjon ez esetekben áment).

  • Küldés emailben

Fejezetek