1. A karmesternek, Mút-labbénre. Zsoltár Dávidtól.
2. Hadd magasztalom az Örökkévalót egész szívemmel, hadd beszélem el mind a csodatotteidet!
3. Hadd örvendek és ujjongok benned, hadd zengem nevedet, oh Legfelső!
4. Amikor hátrafordulnak ellenségeim, megbotlanak s elvesznek színed elől.
5. Mert te elvégezted itéletemet és ügyemet, trónra ültél, igazságos biró.
6. Megdorgáltál nemzeteket, elveszítotted a gonoszt, eltörölted nevüket mindörökre.
7. Az ellenségek eltüntek – romok mindétig; városokat szakítottál ki – elveszett az ő emlékük.
8. De az Örökkévaló örökké trónol, megszilárdította az itéletre trónját.
9. És ő itéli igazsággal a világot, megbírálja a nemzeteket egyenességgel;
10. hogy legyen az Örökkévaló mentsvárúl az elnyomottnak, mentsvárúl az inség idejében.
11. Bíznak tehát benned, akik nevedet ismerik, mert nem hagytad el a téged keresőket, Örökkévaló.
12. Zengjetek az Örökkévalónak, ki Cziónban székel, jelentsétek a népek közt cselekedeteit.
13. Mert aki az elontott vért követeli, megemlékezett azokról, nem felejtette el az alázatosak kiáltását.
14. Kegyelmezz nekem, Örökkévaló, lásd nyomorgásomat gyülölőimtől, ki fölemelsz engem a halál kapúiból;
15. azért, hogy elbeszélhessem minden dicséretedet, Czión leányának kapuiban vigadhassak segítségedben.
16. Elsülyedtek nemzetek a veremben, melyet készítottek; a hálóban, melyet elrejtettek, megfogatott a lábuk.
17. Megismertette magát az Örökkévaló: itéletet elvégzett, keze művei által tőrbe esik a gonosz. Higgájón. Széla.
18. Az alvilágba térnek a gonoszok, mind a nemzetek, az istenfelejtők.
19. Mert nem mindétig felejtetik el a szűkölködő, a szegények reménye nem vész el örökké.
20. Kelj föl, Örökkévaló, ne hatalmaskodjék a halandó, itéltessenek a nemzetek a te színed előtt;
21. szerezz, Örökkévaló, félelmet nekik, tudják meg a nemzetek, hogy halandók ők! Széla.
