4. 📖 XIX. – A teremtő Isten és a Természet

Teremtés – A teremtés, Darwin, és élet a két világban

Teremtés

 A teremtés, Darwin és élet a két világban

 

Hihetek-e egyszerre a Tórának és a tudománynak?

Tzvi Freeman

Kérdés

Két világban élek egyszerre. Biológiát tanítok, s az óráimat az evolúció elméletének szempontjai köré rendezem, mert a látszat szerint ezek tartják össze a részeket egy egésszé. Otthon viszont a fiam héber-házifeladatában segítek, és abban szerepel a teremtés története, ahogy a Teremtés könyve szól róla.

Jómagam sokféle inspirációt merítek a Teremtés könyvéből, különösen a klasszikus kommentárok lencséjén át tekintve, meg annak a kevésnek a birtokában, amit a kabbalából ismerek. De dacára mindannak, amit összeolvastam a témában, még mindig nincs őszinte és valószerű válaszom e két perspektíva összebékítésére az életről és annak eredetéről. Sokan írtak már ilyesmiről, de a megoldásaikat mindig messze esőnek érzem a szöveg szellemiségétől.
Van-e egyáltalán megoldás erre, vagy a hívő zsidónak két világban kell léteznie egyszerre?

Válasz

A természet és a transzcendes világa

Mi, zsidók már hozzászokhattunk a két világban létezéshez. Vegyük példának a reneszánsz kori Prágát, ahol a lakosság egyharmadát adták a zsidók. Prága városa az akkori Európában talán legszélesebb vallás- és gondolatszabadságot élvezte, II. Rudolf császár udvarában nyüzsögtek a filozófusok és egyéb tudósok. A zsidóság aktív szerepet vállalt az új eszméktől és reformlelkesedéstől hevült atmoszféra dúsításában, ugyanakkor megmaradt saját külön világában és hittételei mellett.

Rabbi Júda Löw (1525–1609), a híres „prágai Máhárál” volt akkoriban a főrabbi. Ő maga volt a testet öltött reneszánsz ember, legalább olyan tájékozott a kortárs matematikában és asztronómiában, mint a Talmudban és a Kabbalában. Nem is meglepő, hogy hosszasan értekezik a két világról, a „természet rendjéről” és a „transzcendencia rendjéről”.[1] Mindkettőnek megvan a maga tudománya és történelme, írja. Mikor Jósua megállította a napot (Jósua 10), írja a Máhárál, megállt Jósua és a csatában résztvevők számára – de a világ többi része számára ment a maga pályáján. Hogyan lehetséges ez? Mert a csodák és a természet két különböző világban mozognak, csakis szükség esetén és a szükséges helyen metszi egymást a két világ. Hasonló a helyzet a Vörös-tenger kettéválasztásával és más hasonló csodákkal. Két újévünk is van e két világ számára: a ros hásáná a természet világának, s a nisszán hó első napja a transzcendens, természetfeletti világnak.

Tehát ha valaki azt kérdezi: „Hogyan és mikor jött e világ létre?” A tipikus zsidó reflex szerinti „válaszoljunk kérdésre a kérdéssel” felelet így hangzanék: „Melyik világ?”

Nem is annyira abszurd válasz! Hallgassuk csak meg Jesájá Horowitz rabbi szavait, a Sáló szerzőjéét (aki történetesen röviddel a Máhárál után volt prágai főrabbi) erről a koncepcióról.[2] A Talmudból kihüvelyezhető kétféle nézettel foglalkozik a tekintetben, hogy mikor teremtetett is a világ. Rabbi Jósua azon a véleményen van, hogy a világ tavasszal vette kezdetét, nisszán hónapban, Rabbi Eliézer szerint viszont ősszel, a tisri hónapban.

A Sáló szerint szó sincs itt valójában kronológiai vitáról. Mert melyik nisszánra is teszi rabbi Jósua a világ kezdetét? Arra a nisszánra Egyiptomban, amikor az Örökkévaló csodákat tett, és a zsidó népet kivezette onnét.

Miért? Mert mielőtt a csodák bekövetkeztek volna Egyiptomban, az emberi elme számára lehetetlen lett volna befogadni a mindent – éspedig a természet törvényeit is! – semmiből teremtés koncepcióját. Voltak csodák persze azelőtt is, de azok nem helyezték hatályon kívül a természeti törvényeket. Egyiptomban viszont a fáraó udvarának legnagyobb koponyái láthatták a saját szemükkel, hogy a természet törvényei közül egy sem bír valóban a szükségszerűség rangjával. Semminek sem „muszáj” úgy lennie, ahogy van. Bármi megtörténhetik.

Azaz amennyiben az ember elme szubjektív léttapasztalatát vesszük figyelembe (márpedig mi, emberi elmék, mi egyebet tehetnénk?), az egyiptomban bekövetkezett „nagy ébredés” előtt, a világ egyáltalában nem teremtett világ volt. Mindig is létezett valamilyen formában – mert így élt azoknak a tudatában, akik benne laktak. Csak most lett a világ teremtett világgá. És hogy mikor teremtették? Visszamenőleg, 2448 évvel korábban, tisri havában.

 

A videojáték szereplőinek emlékezete

A következőképpen érthetjük ezt meg talán: mondjuk videojátékkal játszom, amit lemezről töltöttem be. A sztorinak számos szereplője van, több szinten zajlik a dráma. Olyan környezetben tevékenykednek, aminek hosszú története van, és azt a játékos a tervezők szándéka szerint az erre utaló jelekből megismeri. Öt perc játék után kimerevítem a képet, és megkérdem tőled: „Szerinted mennyi idős ez a figura, aki az autót vezeti?” Mondjuk negyven éves. „És a kocsi?” Legyen tíz.

Vagy még jobb, ha mondjuk képes vagyok kommunikálni a szereplőkkel. Tegyük fel, hogy nem is videojátékkal játszom, hanem valami high-tech szerepjátékkal, aminek a karakterei úgy vannak programozva, hogy tudatuk és memóriájuk van. Megkérdezhetem őket az „életük” történetéről, a városuk történetéről, a környezetükről. És nekik van is mit elmesélniük.

És ha azt mondom nekik: „Gyerekek, ez nevetséges! Öt perce töltöttem be az egészet egy lemezről, az optikai olvasó leolvasta, ti meg hip-hopp feltűntetek a színen.”

Vajon kezelni tudnának egy ilyen információt, részévé tenni a világképüknek, az életstílusuknak? Nem hinném. Valószínűbb, hogy engem kiáltanának ki elmebetegnek, aztán nem vennének rólam tudomást többé, folytatnák a maguk életét. Az én perspektívámból az ő drámáik a fantázia világába tartoznak, de az ő perspektívájukból az én nézőpontom a képzeletbeli, és az ő világuk nagyon is reális.

Vizsgáljuk meg a dolgot egy kicsit közelebbről. Miért nem képesek a játék szereplői megbirkózni az én nézőpontommal? Az egyik ok az emlékezet: nem képesek felidézni, amikor betettem őket a lemezzel együtt a meghajtóba. Az életük történetére viszont emlékeznek. Na de mi a helyzet a környezetük szereplőinek korával kapcsolatos feltételezéseikkel? Ezek nem tartoznak hozzá a saját emlékeik tárához.

Az elméjüket viszont arra tervezték, hogy a környezetük tartós működési mintáinak megfelelően működjön, és ahhoz képest hozhasson döntéseket. A programozó beállította ennek a virtuális világnak a „természeti törvényeit” – a gravitációét, az idő múlásáét, a tér határaiét stb. Így lehet egy játéknak a való világ kinézetét és érzetét kölcsönözni, konzisztens szabályok és minták alkalmazása révén. Ha a folyamatok mind véletlenszerűek, senki sem képes játszani a játékot, hiszen nincsen olyan alap, amire támaszkodva döntéseket hozhatnának.

Tehát ezek a virtuális lények elsajátították a világuk szabályait, és képesek a múltra vonatkozó kivetítésekkel élni, visszalépve az időben, és azt mondani: „Ha a dolgok így és így vannak most, a folyamatok pedig ilyenek és ilyenek, akkor évezredekkel/évmilliókkal/évmilliárdokkal ezelőtt így és úgy kellett kinézniük…” De ha azt kérdezed tőlük: „Mikor kezdődött a világ”, erre alkalmasint úgy találgatnának, hogy valamilyen formában mindig is létezett. Miért gondolnák másképpen? Miért is kellene egyáltalán „világként” gondolniuk erre az egészre, ha egyszer nincs olyan külső kontextus, amiben el kellene helyezniük? Vajon a halak tudnak-e a víz létezéséről?

De ha felfedezik, hogy ők maguk nem egyéb, mint felhevült foszforrészecskék egy kétdimenziós képernyőn, szilikonkristályok sorai által közvetített elektromos impulzusok révén generálva – mindjárt másképpen fest minden.

Nem, nem azt mondom, hogy a világunk nem több egy videojátéknál, az Örökkévaló pedig bolondos kamasznál. Ez analógia volt, de szerintem igen hasznos analógia.

Miért? Mert ha a világra olyanként tekintünk, mint ami a semmiből lett, az összes paraméterével együtt, az idővel, a térrel és az energiaáramlás szabályaival, melyeket „természeti törvényeknek” nevezünk, akkor a Teremtőnek mindezeken kívül kell lennie. Nem csak az időn és a téren, hanem e szabályok diktálta szükségszerűségen is.

(A „kívül” alatt nem olyasmit értek, hogy a világ egy gömbbe zárva működik, a Teremtő pedig mint valamiféle baljós idegen, kívül áll rajta. A „kívül” itt azt jelenti: „túl”, transzcendálva, túllépve rajta – valahogy úgy, ahogyan mi állunk kívül és túl a fantáziánk gyümölcsein. A Teremtő valamiképpen a semmiből „hozott össze” egy egész univerzumot, de Ő maga változatlannak maradt ettől.)

Az Örökkévaló olyan világot teremtett, ami mindig is ott volt. Nem csak „úgy tűnik”, mintha mindig is itt lett volna, hanem amint megteremtetett, attól kezdve valójában mindig is ott volt. „Kezdetben, mikor az Isten teremtette az eget és a földet, a föld…volt.” Azaz: ha mindenünk, amink van, az e világot meghatározó létfeltételek, azaz „e világ igazsága”, akkor az mindig is megvolt. Ha nem így lenne, ez nem egy valóságos világ volna.

A Teremtő perspektívájából azonban nagyon is lehetséges, hogy ez az egész másodpercekkel ezelőtt vette kezdetét.

 

A virtuális szereplők és a felhasználó párbeszéde

Egy szó mint száz: miért is ne hagynánk, hogy ennek az univerzumnak a lakói éljék a maguk életét, mintha tényleg csak ez az egész volna az egyetlen realitás? Nem épp ez a szándék áll egy világ teremtésének a gondolata mögött amúgy is?

Talán ez volna a jó válasz, ha egy videofilm volna a világ, de itt többről van szó, inkább egy interaktív játékhoz hasonlítható a dolog. A szándék szerint interakciónak kellene lennie a „masina”, a gép világa és a felhasználó világa között. Ez az interakció vette kezdetét „teljes gőzzel” ebben a különleges nisszán hónapban, ott, Egyiptomban. És azóta meglehetős a zűrzavar.

Ha nem volnánk egyebek kelléknél ebben a játékban, elégedettek lehetnénk azzal is, hogy csak a forgatókönyv szavait ismerjük. De ha olyan lények vagyunk, akik nem csak e világból valók, hanem felhatalmazást kaptunk arra, hogy kezdjünk is valamit ezzel a világgal, akkor szükségünk van a Teremtő perspektívájára is.

Mintha csak – hogy visszatérjünk a hasonlathoz – a játék virtuális szereplői a felhasználóhoz/játékoshoz fordulnának, és azt kérdeznék: „Mit is vársz te ettől a játéktól? Hogyan dolgozhatnánk a cél érdekében együtt?”

Ez történt éppenséggel. És az Örökkévaló azt mondta: „Hadd meséljem el nektek, hogyan formáltam meg a képzeletemben ezt a teremtést. Először is feladatként láttam, hogy fényt vigyek oda, ahol sötétség volt és zűrzavar. Folyamatként láttam, melyben a fény jó dolog, és el kell különülnie a sötétségtől. Egységes egészként láttam, a minták és ritmusok harmóniája megtapasztalásának, melyben mindennek megvan a maga helye, célja a dolgok nagy egészében, és így tükrözi vissza az én egyedüli voltomat. Az élet drámájának láttam, a végtelen életnek, ami a földből sarjad és a tengerből emelkedik ki. Amelyben legyen egy olyan létező, aki tudatos, mint én, és aki vonzódik ehhez az élethez, és képes előhozni annak teljes szépségét.”

Ez a Teremtés könyvének a története. Nem a geometrikus viszonyok, az idő és a tér leírása, a mozgásban levő testeké és az ütközésé, hanem egy „kísérlet” körvonalai, mégpedig belülről nézve, melyben a nap és a csillagok „korszakok jeleiül” kapnak helyet a tudatos megfigyelő számára, és ahol a fény és a sötétség is az emberi tapasztalás „nappal” és „éjszaka” fogalmai szerint nyer meghatározást.

(Itt eszembe ötlik az az idő, amit egy multimédia-fejlesztési kurzus oktatójaként töltöttem. A diákjaim benyújtották nekem a projektvázlataikat, én meg mindig azt mondtam nekik: „Nem, ne azt írjátok le, amit a médiaeszközök végeznek majd! Azt írjátok le, milyen tapasztalás lesz ez az egész annak, aki majd használatba veszi!” A Teremtés könyve ebből a szempontól csillagos ötössel végezte volna a kurzust.)

„És mikor is kezdődött ez a történet, ha a mi idővonalunkon nézzük?” – kérdezzük a Teremtőt.

„Nem is olyan régen” – hangzik a válasz. – „Engem ugyanis az egészből leginkább ti érdekeltek, illetve a ti tapasztalásaitok. Tehát e világ akkor kezdődött, amikor ti benépesítettétek, és amikor tudatára ébredtetek a létezésének.”

 * * *

 Tehát kétféle valósággal kell számolnunk: az egyik a „lehet”, a másik a „kell” világa. Az előbbire ahhoz van szükségünk, hogy ilyeneket mondhassunk: „Ha ezt teszem, akkor ez és ez történhet. Ha meg azt teszem, akkor nem történhet.” Ez a tudomány világa, az igazi baconi tudományosságé: a végeredmény előre megmondásának művészete.

Aztán ott a másik, a „kell” világa: „Mit kellene tennem, és mit nem kéne tennem? Milyen végkimenetelt tartsak kívánatosnak és mit ne?”

A „lehetőség” világában csakis a világunk mintáin, sablonjain belül szükséges gondolkodnunk. Miért zavaratnánk magunkat a miértekkel és a lényeggel?

A „kellés” világában viszont a Teremtő fogalmai szerint kell megtanulnunk gondolkodni. Látnunk kell a világot úgy, ahogy Ő látja, egy szándék kifejeződéseként, eszmék drámájaként. Nem anyagként, hanem gondolatként, nem események, hanem közlések láncolataként. És látnunk kell magunkat mint olyan lényeket, akik egyfolytában interakcióban vannak, éspedig nem csak a dolgokkal és jelenségekkel, hanem Ővele magával, a nagy Felhasználóval. Ez a Tóra, a két világban egyszerre létezés útja, az Ő világában és a miénkében.

 

Összebékíthető a két ellentétes világ?

Ebben a kínzó dichotómiában kell maradniuk a dolgoknak. Van remény, vagy ez a skizofrén állapot a lét elidegeníthetetlen része?

A Máhárál szerint valójában e két világ uniója az, amiről a próféták és bölcsek szólnak, amikor a messiási korszakról jövendőlnek. A ljádi Snéur Zálmán rabbi, aki a Máhárál hetedízigleni leszármazottja volt, ugyanerről a dichotómiáról mint az „Örökkévaló kétféle elméjéről” szól: az egyik felülről tekint lefelé, onnét nézve a Teremtő világa az igaz realitás, és a miénk fantázia; a másik belülről tekint fölfelé, és innét a mi világunk a reális, amin túl semmi más nem létezik. A mi feladatunk, mondja ő, hogy e két nézetet egyesítsük.

Sok kiváló elme dolgozott a két világ, a Tóra és a tudomány e konfliktusának megoldásán. Legtöbbjük a szinkretizmus csapdájába esett, nem ismerték fel, mekkora is a fogalmi szakadék a két világ között. A ló és a szamár házassága termékenyebb, mint e kísérletek közül bármelyik, ami a materialista darwinizmust akarta volna egybecsomagolni a Teremtés könyvével.

Vessünk rájuk egy pillantást: mindkettő teljes taxonómiával szolgál, olyan kerettel, amelyben (legalább látszólag) érthetővé válik a bolygó sokféle életformája közti kapcsolat. Máris nem kell úgy tekintenünk magunkra, hogy csak a káoszt lássuk, rend van és nyilvánvaló szisztéma.

Mindkettő hiearchiával is szolgál. A Teremtés könyve is beszél a föld és a víz szövetkezéséről, amelyből élet fakad, a fajok családjairól és a sokféleség kezdetéről, előbb szól a fényről, aztán az atmoszféráról, aztán a tengerekről, a flóráról, a halakról, a csúszómászókról, a madarakról, az emlősökről és végül Ádámról.

 

Ostoba anyag véletlenszerűsége vagy tudatos artikuláció

A különbség mindazáltal nem csak a keretben érhető tetten, hanem a realitásról alkotott fogalmakban is: a darwinisták az életnek ezt a keletkezését az „ostoba anyag” szigorú szabálykövetésének fogalmaival írják le (az ostobaság általában igen engedelmessé tesz). Összefoglalva: minden tervezés a véletlen műve, azoknak lett a legtöbb utóda, akik a legtöbb utódot hozták a világra („a legalkalmasabb egyedek túlélése”). Az emberi intelligencia sem több, mint a természet egy mázlija a természetes folyamatban.

A Teremtés könyve elbeszéli nekünk, hogy a világ nem anyagból készült, hanem tudatos artikuláció eredménye – az „Örökkévaló szavai” révén jött a létbe minden, ami lett. Azért is kapcsolódik össze minden, mert ugyanabból az Elméből származó gondolatok áramlata minden. Ha valami abszolúte véletlenszerűnek, alkalomszerűnek tűnik, az csak azért van, mert a tervező értelem olyan jól rejtőzködik bennük. A dolgok a klasszikus filozófusok dialektikus fogalmai szerint „ostobák”, hiszen hallgatnak arról az életről, ami bennük van.

A darwinisták az életet mint olyat adottnak veszik, és a saját fogalmai szerint igyekeznek magyarázni. A Teremtés könyve egy olyan létben veszi kezdetét, ahol semmi sem garantált, minden lehetséges, minden jelenség csak a legkülső felszíne valaminek, külső kifejezése a belső, céllal bíró lényegnek.

Azaz röviden: itt vagyunk mi, intelligens lények egy olyan univerzumban, ami valamiképpen, meglepő módon, értelmet nyer a szemünkben. Tehát azt kérdezzük, vajon egy lényegileg ostoba viláegyetem adott életet az értelemnek – vagy maga az értelem tűnik némelykor ostobának előttünk?

Vagy mondjuk másként. Vegyünk egy halom agyagos földet. Képzeljük el, hogy ha elegendő mennyiségben és elegendő időre hagyjuk magára, űrhajó lesz belőle. Vagy előáll a kvantumfizikával és a húrelmélettel. Ezt vajon miért volna könnyebb lenyelni, mint azt, hogy „és megalkotta az Örökkévaló Isten az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte orrába; és az ember élő lénnyé lett”?

Arra szeretnék csak kilyukadni, hogy a materialista redukcionizmus (azaz a dogma, amely szerint a valóság nem többmint az anyag tudattalan partikuláinak összeesküvése különféle energiatöltetek hatására) szánalmasan nyilvánvaló módon nem magyaráz az égvilágon semmit. Azt a kritikus hangot, ami a progresszív evolúció rendkívül alacsony valószínűségét hangsúlyozza, vagy rámutat, hogy naivitásnak tűnik azt gondolni, rendkívül komplex rendszereket meg lehet magyarázni egy idejétmúlt mechanika elveivel, valamint az entrópia törvényének teljes figyelmen kívül hagyásával – nos, meg kell hallgatni.

 

A „kreacionista tudomány” problematikája

A baj csak az, hogy az úgynevezett „kreacionista tudomány” sem megoldás, de egyáltalán nem. Hogyan is lehetne tudományt csinálni egy olyan keretben, amiben elhangozhat ilyesmi: „és itt az Örökkévaló csodát tett”? Ezzel az Örökkévalót hanyag ezermesterré fokoznánk le, aki mindig ott ügyködik, ahol nem kéne neki, és úgy teszünk, mintha az anyag, amelyből az élet felépül, teljesen rajta kívülről származnék. Minél többet olvasom a kreacionisták műveit, annál inkább meg vagyok győződve róla, hogy ők nem a zsidók Istenéről beszélnek, akitől minden dolog ered, és aki megtalálható mindkét világban – a természet ritmusában éppen úgy, mint a csodákban.

Egy alkalommal szembe kerültem az egyik ilyen szinkretista „tudóssal” ebéd fölött, és megkérdeztem tőle: „Nem zavarja-e önt mint tudóst, hogy bizonyos ön által is megfigyelt természeti jelenségekre csak azt tudja mondani: »Hát az Isten ezt így akarta«, és ez minden, amit magyarázatként várhatunk öntől? Hogy lehet így tudományt művelni?”

„Már hogyisne zavarna – felelte ő –, egyfolytában zavar.”

Új tudomány kellene, ami a tudatot nem epifenomenonként, felületi jelenségként kezeli, hanem a létezés egyik alkotóelemeként… A megoldás, amit eddig csak alig néhányan hoztak szóba, az volna, ha visszatérnénk a modern tudományosság alapjaihoz, és újradefiniálnánk egynémely alapkoncepcióját – az anyagról, a kauzalitásról és a tudatról szólókat például. Az elméleti fizikusok lassan száz éve teszik már ezt. Visszatérni a modern tudományosság születési fázisához, ahogy Descartes, Leibniz és Newton elméiben fejlődött, és megnézni, vajon nincs-e másik út, amin járni lehetne. Leibniz például vitába szállt az anyag és lélek karteziánus kettéosztásával, mert szerinte minden anyag képes az érzékelésre, éspedig lényege szerint. Írt is egy könyvet „Gondolatok a Genezisről” címmel – „feketében”, a Kabbala denudata szerkesztőjének neve alatt.

De talán nem kellene itt megállnunk. A felvilágosodás atyjai egyfelől elvetették Arisztotelész és a skolasztikusok tételét, másfelől nem rázták le teljesen az örökségüket. A keresztény gondolkodás mindig is hajlamos volt azt feltételezni, hogy a logosz – a természet és értelem minden törvényének összessége – maga is örök, mint a Teremtő. Ez az eszme egy régi zsidó filozófustól, alexandriai Philóntól ered, aki megpróbálta összebékíteni a Tórát a hellenizmussal, míg mások manapság a materializmussal szeretnék összebékíteni a Tórát.

A klasszikus zsidó gondolkodás viszont sosem szeretett bele ebbe az eszmébe. Az olyan gondolkodók, mint Chászdáj Kreszkász, a fanói Menáchem Azarjá és a prágai Máhárál, nyíltan vitába szálltak vele. Annak az egyszerű zsidónak, aki a Tóra csodáiról olvas, az álláspontja így hangzanék: a természet törvényei közül egy sem bírhat a szükségszerűség rangjával, mindent meg lehet változtatni. Ahogy Cvi Askenázi rabbi (1656–1718) írja, a „természet” jelentésű héber szó (tevá) kölcsönszó – ez a fogalom ugyanis nem része a „bennszülött” zsidó szókincsnek.

Talán nem lehetetlen, hogy a sok százados tudományunk legalapvetőbb feltételezéseinek megkérdőjelezésével eljuthatunk egy új tudományossághoz, amiben jut hely a két világnak, éspedig egyszerre. Az a tudomány, ami a tudatot nem epifenoménként kezeli, hanem a létezés egyik alkotóelemeként, lenne ez az új tudományosság. Eme új tudomány számára a „kellene vagy nem kellene” kérdése nem volna többé kellemetlenül idegen, megengedné nekünk, hogy megvizsgáljuk, miért is elevenek a valóságunk szívében ilyen fogalmak. Ez a tudomány valóban messiási tudomány lesz, egy új világ tudománya.

 * * *

 Amint láthatja a kedves olvasó, a fenti ötletek és eszmék távol vannak a késztől, sülniük kell még egy kicsit a kemencében. Az intelligens, kritikus hozzáállású közönségtől kapott súlyozó értékelés csak jól jöhet. Tehát szívesen fogadok minden kommentárt!

[1] Lásd különösen a Gvurot Hásémhez írott előszavát.

[2] Sné Luchot Hábrit, Aszeret Hádibrot, Meszechet Peszachim, Perek Torá Or, Simán 2.

  • Küldés emailben

Fejezetek